Charles de Gaulle tábornok egyik legismertebb életrajzírója, Jean Lacouture hatalmas monográfiájában a következőket írja: „1968. május 1-jétől június 30-ig de Gaulle tábornok biográfiája elveszti minden hitelességét. Kihívások, sorscsapások, csodák, megtévesztések, kertelések, fordulatok, kibúvók, szerencsétlen próbálkozások és drámai visszatérések, a nulla és a végtelen közötti ingadozások, csúcsról a mélybe zuhanások, valamint mélyből a csúcsra emelkedések” követik, illetve váltogatják egymást.ⁱ Való igaz: miközben a megelőző 25–30 évben a tábornok nem egyszer a tisztánlátás, az eltökéltség és a bölcsesség mintaképének bizonyult, addig 1968 forgatagában inkább a zűrzavar további növekedéséhez és a személyéhez kapcsolódó illúziók szertefoszlásához járult hozzá. Végső győzelmét csak annak köszönhette, hogy politikai ellenfelei gyengének és ügyetlennek tűntek, hogy a francia társadalomban általánosan elterjedt a rémület, nem utolsósorban pedig hogy legvégül mégis megmutatkozott politikai zsenije. A korábbi társadalmi-politikai válságok (például az 1958-as, az 1960-as vagy az 1961-es) során oly határozottnak mutatkozó de Gaulle most tétova és habozó, bizonytalanul hol a kemény fellépés mellett dönt, hol pedig sokat kockáztatva megszökik, tanácstalan és bizonytalan. Még leghűségesebb hívei is „túlságosan öregnek” látják. Csak azután válik ismét önmagává, hogy külföldre megy, majd pedig párperces beszédet mond a rádióban.ⁱⁱ

Holott előzőleg semmi nem utalt sem a társadalmi förgetegre, sem de Gaulle elbizonytalanodására. Ő maga sem számított az események drámai fordulatára.ⁱⁱⁱ 1967. december 31-én újévi beszédében azt üzeni a franciáknak, hogy „országunk következő tizenkét hónapja elé bizalommal tekintek”,^iv „helyzetünk folyamatosan javul, mindenki megtalálja a maga számítását. Miközben megannyi ország gondokkal küszködik, a miénk továbbra is példamutató lesz az ügyvitel hatékonyságát illetően.”^v 1968 legelején azt írja a fiának, hogy „nyugodt év” várható. Március közepén egy újságírónak azt mondja: „Franciaország unatkozik.”^vi Április végén pedig az egyik bizalmasával közli: „Mindez [ti. a kormányzás] már nem okoz túl nagy örömöt; nincs semmi bonyolult, hősies tennivaló.” A tábornok-elnök a tavasz folyamán jelentős diplomáciai eredményeket ér el: májusban Romániában sikeresen propagálja a hatalmi tömbök felbomlasztásának szükségességét, Iránnal komoly hasznot hajtó kőolajszerződést köt, Párizs pedig helyt ad az amerikai–vietnami tárgyalásoknak.^vii A francia gazdaság – nem utolsósorban a Közös Piacban keményen megvédelmezett francia érdekeknek köszönhetően – robosztus tempóban „dübörög”: a növekedés tartósan 5% körüli. A modernizáció üteme gyors (új gyáripari technológiák, infrastruktúra, lakónegyedek). Az életszínvonal folyamatosan nő, a háztartások ekkoriban szerelkeznek fel mosó- és hűtőgéppel, valamint televízióval, a hosszú ideig csak a felső tízezer számára elérhető gépkocsi pedig széles körben elterjed. Nem véletlenül írta Eric Hobsbawm: 1968 májusa „úgy tűnt, bebizonyítja azt, amit gyakorlatilag már egyetlen, 25 év fölötti radikális sem hitt – beleszámítva Mao Ce-tungot és Fidel Castrót is: nevezetesen, hogy létrejöhet forradalom egy gazdaságilag fejlett országban, a béke, a jólét és a látszólagos politikai stabilitás körülményei között”.^viii Egyébként a világ sem Franciaországra figyel, ahol minden nyugodt. Az amerikai elnökválasztás, a prágai tavasz és a vietnami háború köti le.

Valójában a helyzet korántsem ennyire derűs. Franciaország társadalmi viszonyai elmaradottak, a politikai életben a megcsontosodott hierarchia, a bürokrácia ural mindent. Általános a konformizmus. A bürokratikus rendszer a kormányüléseken is téma, viták is vannak, de érdemi döntések nem születnek. A gazdaságban 1967 végén, 1968 elején zavarok mutatkoznak, lassul a növekedés, nő az infláció, több mint kétszázezer a munkanélküliek száma (ami akkoriban, a teljes foglalkoztatottság idején magasnak számít), Bretagne-ban tüntetnek a gazdák, a sztrájkok pedig gyakoriak.^ix Nyugtalanító, hogy a munkanélküliség elsősorban a fiatal munkavállalókat sújtja. A minimálbérből (SMIG) élő alkalmazottak vásárlóereje a 60-as évek eleje óta megállás nélkül csökken. Nem véletlen, hogy különösen az ipari munkásság körében, ahol a 60-as években megugrott a fiatal munkavállalók, a vidékről a városokba költözők aránya, növekszik a feszültség. Új jelenség, hogy ezeket a fiatal munkásokat a régi szakszervezetek (pl. a CGT) már nem tudják ellenőrizni, valamint hogy ezek a fiatalok a különböző sztrájkok, tüntetések alkalmával összecsapnak a rendőrséggel és együtt lépnek fel az egyetemi hallgatókkal.

A franciák gondolkodásbeli, mentalitásbeli változása, főleg a fiatalok esetében, ugrásszerű. Egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy a történelemben először kerülnek többségbe azok, akik nem hisznek a túlvilági életben. Tért hódít az individualizmus, az elsősorban vidékre jellemző kollektív életszemlélet visszaszorul, a kívánatos cél pedig olyan társadalom lenne, ahol az egyén boldogulhat. Mindez mélységesen idegen de Gaulle-tól, aki éppenséggel kollektív módon akarja naggyá tenni a nemzetet, számára az egyén sohasem lehet előrébb való a közösségnél. Ezzel egy időben a hatalom (autoritás) minden területen és tekintetben veszít a tekintélyéből, megkérdőjeleződik. A fiatalok körében a gyarmatbirodalom elvesztése (melynek döntő momentuma Algéria 1962-i függetlenné válása), az európai integrációs folyamatok (az Európai Gazdasági Közösség létrejötte 1957-ben) és a francia–nyugatnémet kibékülés (Élysée-szerződés, 1963) súlyos csapást mért a patriotizmus hagyományos de Gaulle-i koncepciójára.^x A köztársasági elnök és a francia fiatalság közötti távolságot jól érzékelteti továbbá a fogamzásgátló tabletta legalizálása körülötti konfliktus (Neuwirth-törvény, 1967)^xi vagy az, hogy a hetvenes évei végét taposó tábornok meg volt botránkozva az új divat, a miniszoknya láttán, amelyet a legszívesebben betiltott volna…

A demográfiai folyamatok fontos, mondhatni döntő szerepet játszanak az eseményekben. A második világháború után született generáció ekkor lép be a felnőttkorba, na meg az egyetemekre, miközben felerősödnek a szociális követelések, a kötelező oktatás korhatárát pedig a Berthoin-reform 1959-ben 14-ről 16 évre emeli.^xii A felsőoktatásban több tényező együttes hatásáról beszélhetünk: az ósdi (felső)oktatási rendszerben az elavult ismereteket közvetítő professzorok egyeduralma érvényesül, akik talárban járnak, és nem engedik kibontakozni a fiatal oktatókat; tömegesen és a francia történelemben először kerülnek be az egyetemi diákságba alacsony származású fiatalok, akiket rabul ejt a korszakban mindenütt jelenlévő marxista ideológia, illetve annak különböző formái; végül pedig ugrásszerűen nő a hallgatói létszám (1958: 200 ezer, 1968: 586 ezer fő), miközben az oktatói létszám megháromszorozódik.^xiii Ráadásul egyre több az olyan diák, aki diploma nélkül hagyja el az egyetemet, átlagosan csak minden negyedik, de volt olyan kar, ahol csak minden tizedik hallgató fejezte be a tanulmányait a diplomája megszerzésével.^xiv

A közelgő felsőoktatási robbanást a megmerevedett állami apparátus nem látta előre, s később nehezen, vagy ha úgy tetszik, figyelmetlenül, önhitten és korlátolt módon reagált rá. Érdekes módon de Gaulle azon kevesek egyike volt, aki érzékelte a fenyegető veszélyt, aminek hangot is adott. Jacques Narbonne, a köztársasági elnök tanácsadója évek óta hangoztatta, hogy „a hallgatói hullám ellenőrizetlen áradata előreláthatatlan következményekkel” fog járni, és a felvételi vizsga bevezetése, valamint a munkaerő-piaci igényekkel összhangban álló képzés megteremtése mellett érvelt, a tábornok pedig rendre igazat adott neki.^xv De érdemi lépések nem történtek, mert a hallgatói szervezetek nem voltak hajlandók tárgyalni a kérdésről (amúgy is csípőből utasítottak el minden kezdeményezést, amely a gaulle-ista hatalomtól eredt), Georges Pompidou miniszterelnök és Christian Fouchet oktatási miniszter pedig nem látott okot a változtatásra, mondván, a társadalomnak hasznára válik, ha minél több a képzett diplomás. Előbbi – 1945-ig maga is tanított – szakértőnek tartotta magát oktatási ügyekben, s hosszú kormányzása egyik legsikeresebb területének éppen a közoktatást tartotta. De Gaulle később beismerte, hogy Narbonne érveire kellett volna hallgatnia, és reformokat kellett volna kezdeményeznie, végül azonban mégis hagyta, hogy a miniszterelnök és a miniszter, aki régi, kipróbált harcostársa volt még a londoni időkből, a saját politikáját folytassa. A felsőoktatás kapcsán tehát lényegében két vélemény ütközött egymással: az egyik reformokat (pl. a felvételi, a szelekció bevezetését) akarta (de Gaulle, Narbonne), a másik viszont az addigi úton szeretett volna továbbmenni (a kormány). Bonyolította a dolgokat, hogy 1968 tavaszán a diákokkal szemben tanúsítandó magatartás is hasonlóképpen vitatott volt: akik a határozott fellépés mellett érveltek, azok a köztársasági elnökre hivatkoztak, akik viszont engedékeny politikát szorgalmaztak, azok a miniszterelnököt tekintették a szószólójuknak.^xvi

A fiatal nemzedékek és az egyetemisták rendkívül hevesen reagáltak a kor különböző nemzetközi válságaira, például a vietnami háborúra; világméretű tiltakozó mozgalom kezdődött a fiatal német forradalmár, Rudi Dutschke ellen 1968 áprilisában az NSZK-ban végrehajtott merénylet miatt, de olyan irritáló szabályok ellen is tiltakoztak a hallgatók, mint a fiú- és leánykollégiumok közötti szabad átjárás tilalma (a fiúk fogadhattak leányvendégeket, fordítva azonban tilos volt…).^xvii 1966-ban vidéki egyetemeken megmozdulások vannak a méltatlan bánásmód ellen és az egyetemi élet „forradalmasítása” mellett. A következő évben a tiltakozás elérte Nanterre-t, ahol éppen akkor építettek a Sorbonne tehermentesítésére új bölcsészkart. A nyomasztó környezet miatt az egészségtelen építési törmelékek és egyre nagyobb zsúfoltság (1967-ben 15 ezer fő) közepette élő hallgatókban a feszültség folyamatosan nőtt.^xviii

Az egyetemi vezetők jelezték a problémákat Fouchet, majd (1967 áprilisától) Alain Peyrefitte oktatási miniszternek, de nem történt semmi. François Missoffe ifjúsági és sportminiszter azonban hamarosan szembesült a gondokkal. Ő, aki korábban egy olyan tanulmányt jelentetett meg, amelyben azt állította, hogy a francia fiatalság csak a gazdasági sikerekről, a társadalmi integrációról és a polgári értékekről álmodik, 1968. január 9-én személyesen ment ki Nanterre-be felavatni az egyetem új uszodáját. Az ünnepségen egy számára ismeretlen, pufók arcú, vidám, vörös hajú német diák, Daniel Cohn-Bendit számon kérte rajta, hogy miért hanyagolják el a hallgatók szexuális problémáit. A miniszter kínjában felszólította Cohn-Benditet, hogy hűtse le magát a medencében…^xix Egy hónappal később nanterre-i diákok megpróbáltak bejutni a leánykollégiumba, március végén pedig egy Amerika-ellenes tüntetésen Párizsban összezúzták az American Express kirakatát, minek következtében egy hallgatót a rendőrök letartóztattak. Ekkor Cohn-Bendit és társai elindították a „március 22-e mozgalmat” és elfoglalták az egyetemi tanácstermet, ami a májusi zavargások elindítója lett. A nanterre-i fakultáson az oktatást fel kellett függeszteni. Ezeket a különböző balos diákcsoportok által indított első megmozdulásokat de Gaulle egyszerűen csak „lármázásnak” titulálta.^xx

Április folyamán a feszültség tovább nőtt, amikor Peyrefitte oktatási miniszter nyomására a kormány döntött a részleges egyetemi reform (a felvételi) bevezetéséről, amivel a hallgatók többsége nem értett egyet. Május 2-án Grappin dékán, mivel már képtelen volt ellenőrzése alatt tartani a helyzetet, bejelentette a kar bezárását. Erre ösztönözte őt az akkor már belügyminiszter Fouchet, akitől de Gaulle korábban azt kérte, vessen véget a nanterre-i „incidenseknek”,^xxi melyeket a tábornok csupán „néhány agitátornak és a vizsgák előtti általános izgalomnak tulajdonított”.^xxii A lépés azonban éppen az ellenkező hatást keltette. A dühös hallgatók (ekkor még csak mintegy háromszázan) bejöttek a belvárosba és 3-án bevették magukat az ősi Sorbonne-ra. A „fasiszta” fenyegetések ürügyén felszedték az egyetem udvarának macskaköveit és védelmül barikádot emeltek belőlük. Ezzel kezdetét vette „a forradalmi erők megmozdulásának első szakasza” (Hobsbawm): Párizsban kitört a hallgatók lázadása.

Peyrefitte délután azzal hívta fel Fouchet-t, hogy Jean Roche rektor azt kéri, „a rendőrség tisztítsa meg a Sorbonne-t”. A miniszterek pontosan tudatában voltak egy ilyen lépés súlyosságának. Mégis a határozott fellépés mellett szánták el magukat. Egyrészt a rektor írásban is megerősítette a kérését, másrészt úgy vélték, de Gaulle, akit bosszantott a nanterre-i agitáció, támogatja őket (a tábornok nyugodt volt, az egyetemisták mozgolódásait „gyerekességnek” minősítette, amelyek abbamaradnak, mihelyt az elkerülhetetlen reformokat bevezetik), harmadrészt Georges Pompidou miniszterelnök, aki Fouchet kifejezett kérése ellenére 2-án – nem zavartatva magát a különböző egyetemeken tapasztalható mozgolódástól – elutazott Iránba és Afganisztánba, korábban szintén a határozottság hívének mutatkozott („Botozzuk meg a veszetteket!”).^xxiii A rendőrség kitakarította a Sorbonne-t, ezzel azonban öngerjesztő társadalmi mozgalmat indított el (provokáció, brutális rendőri fellépés, erőszakos szolidaritási megmozdulás, újabb rendőri elnyomás stb.). Több száz hallgatót hallgattak ki, harmincat rendőri felügyelet alá helyeztek, közülük tizet felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek, az összecsapás során húszan megsebesültek, négy hallgatót (köztük Cohn-Benditet) pedig két hónapra bebörtönöztek, amiért bazaltkockákat és köveket dobtak a rendfenntartó erőkre.

Az ítéletet 5-én hirdették ki, mire másnap a lázadás valóságos forradalomba ment át („Szabadítsuk ki a társainkat!”). Ehhez tegyük hozzá, aznap derült ki, hogy 10-én kezdődnek a fővárosban az amerikai–vietnami tárgyalások, ami a fiataloknak újabb ürügyet jelentett a tiltakozásra. A 6-ról 7-re virradó éjszaka mérlege: könnygázfüstbe burkolózó városnegyedek, több mint 600 sebesült, 400 a tüntetők, 200 a rendőrök soraiban… A legidősebb rendőrök meg vannak döbbenve a diáktüntetők harciasságán: ilyen hevületet még az 1934. áprilisi szélsőjobboldali zavargások és az algériai háború alatti tömegmozgalmak során sem tapasztaltak. Mintha városi gerillaháború robbant volna ki. A terjedő erőszak miatt de Gaulle felháborodik: „Nem hagyhatjuk, hogy az egyetemekre olyanok vegyék be magukat, akik az ellenségei. Nem hagyhatjuk, hogy az utcát az erőszak kerítse hatalmába.”^xxiv Az utcai erőszak és az összecsapások azonban folytatódnak. 7-én 20 ezer egyetemista vonul fel a Diadalívnél és az Internacionálét éneklik. Másnap de Gaulle a kormányülésen ismét kijelenti: „szó sem lehet arról, hogy engedjünk”.^xxv

Pedig Peyrefitte a Nemzetgyűlésben bejelenti, hogy a nyugalom visszatérése esetén szó lehetne a Sorbonne újbóli megnyitásáról. 9-én azonban, amikor trockisták és anarchisták részvételével a Jacques Sauvageot által vezetett Francia Egyetemi Hallgatók Nemzeti Uniója (UNEF) tart hatalmas tüntetést a Denfert-Rochereau-nál, a köztársasági elnök elutasítja a Sorbonne megnyitásának gondolatát. „Generációs konfliktust, civilizációs válságot, társadalmi küzdelmet, kínai kulturális forradalmat akarnak? Szó sem lehet róla!” Természetesen az egyetemi reformra szükség van: „Elég régóta hangoztatom már!” Most azonban az a legfontosabb, hogy ne hagyjuk az „1%-nyi lázongónak”, hogy folyamatosan terrorizálja a „99%-nyi birka tömeget”. „Ha egy gyerek dühbe gurul és túllépi a mértéket, akkor a lenyugtatásának az a legjobb módja, ha valaki lekever neki egy nyaklevest.”^xxvi De Gaulle, aki a jelek szerint nem értette meg sem a diákok követeléseit, sem a helyzet súlyosságát, minden tárgyalást és vitát visszautasít: „Nem tűrhetjük az utcai erőszakot!”,^xxvii „A hatalom nem hátrál meg!”,^xxviii ami már-már az algériai puccsok hangnemét idézi. Még olyan megjegyzést is tesz, hogy végső esetben lábon kellene lőni az engedetlen tüntetőket… Mindettől függetlenül szemtanúk szerint a tábornok még mindig nem tartotta súlyosnak a kialakult helyzetet és nem különösképp aggódott a várható fejlemények miatt.^xxix

10-ről 11-re virradó éjszaka azonban elszabadul a pokol, barikádok emelkednek a Quartier latinben, mely szó szerint utcai harcok színterévé válik („a barikádok éjszakája”). Molotov-koktélok, könnygázgránátok robbannak, gépkocsik lángolnak, rendőrrohamok és ellentámadások követik egymást, az arcukat kendővel elfedő fiatalok kiabálva, ordítva, a lányok énekelve szegülnek szembe a gumibotozó rendfenntartó erőkkel… A sebesültek száma: 367 (egyes adatok szerint ezer), az egyharmaduk rendőr. Az eseményeket a hatalommal ellenséges rádióállomások a helyszínről élőben közvetítik. Nem véletlen, hogy a kormány igyekszik elhallgattatni ezeket a csatornákat.^xxx Több száz embert tartóztatnak le és hallgatnak ki. A tábornokot csak hajnal 5 óra 30 perckor, az utolsó barikád elfoglalása után ébresztik fel és tájékoztatják, hogy három órával korábban parancsot adtak a rohamrendőrségnek (CRS) a barikádok felszámolására.^xxxi A történtek miatt dühös de Gaulle egyetért a döntéssel, mindössze miniszterei „tohonyasága” miatt méltatlankodik, amiért nem cselekedtek gyorsabban…^xxxii Fouchet-nak egyenesen a szemére veti, hogy nem avatkozott be már korábban, akkor, amikor az első barikádot építeni kezdték.^xxxiii Azoknak (például Louis Joxe igazságügy-miniszternek), akik a diákokkal való tárgyalások lehetőségét vetik fel, azt válaszolja: „Nem, nem és nem! A lázadás előtt nem szokás kapitulálni. Az állam nem hátrál meg.”^xxxiv

Pompidou 11-én este tér vissza Párizsba (az őt fogadó miniszterek „sápadtak és kétségbeesettek”) s dinamikusan nyomban új irányvonalat javasol. Általános meglepetésre ráveszi az addig határozottságot hirdető de Gaulle-t az engedményekre (vagyis a meghátrálásra), a Sorbonne megnyitására, a letartóztatott diákok szabadon engedésére („A beszélgetésünk rövid ideig tartott. Azonnal megkaptam a köztársasági elnök beleegyezését az elképzeléseimhez.”), amit 23.15-kor jelentenek be, a tábornok tehát hagyja, hogy miniszterelnöke szabadon kormányozzon, és tegye a dolgát.^xxxv Később ezt megbánta: „A Sorbonne megnyitása nem de Gaulle-t, hanem Pétaint idézte!” Ezzel arra utalt, hogy utóbbi 1940-ben meghátrált a németek előtt és aláírta a fegyverszünetet, amit ő – mint tudjuk – hevesen ellenzett. Hobsbawm szerint ugyanakkor a kormánynak nem volt más választása, csak a visszakozás, hiszen más esetben lövetnie kellett volna, ami viszont végzetesen aláásta volna a hatalmát, és szembefordította volna vele a tömegeket. Egyúttal nyilvánvalóvá vált a kormányzat tehetetlensége is, s ez a későbbiekre nem sok jót ígért.^xxxvi A kezdeményezés mindenesetre a kormányfő kezébe ment át (aki a miniszterelnöki rezidencia udvarára telepített parancsnoki kamionból személyesen irányította a rendőri egységeket), vagyis a hatalmi centrum átmenetileg az Élysée-palotából a Matignon-palotába helyeződött.^xxxvii

Annál is inkább, mert ezúttal de Gaulle hagyja el Franciaországot. Május 14-én a tábornok nem tartva elég súlyosnak a helyzetet Romániába utazik hivatalos látogatásra.^xxxviii Ugyanaznap kezdetét veszi a mozgalom második szakasza: Nantes-ban a munkások hatalmukba kerítik az első gyárat, a francia repülőgépgyártás zászlóshajójának számító Sud-Aviation helyi üzemét, a CGT és más szakszervezetek pedig még 13-án általános sztrájkra szólítanak fel (a közszolgáltatások megbénulnak, a tüntető tömeg nagysága eléri a 300 ezer, más adatok szerint az egymillió főt). Az ellenzék a kormány távozását követeli. De Gaulle Bukarestben tudja meg, hogy sztrájk kezdődött odahaza, s hogy 15-én elfoglalták az Odéon színházat és a Renault gyárat.^xxxix Az Odéon igazgatója, Jean-Louis Barrault csatlakozik a tüntetőkhöz és kiadja a jelszót: „Amikor a Nemzetgyűlés burzsoá színházzá válik, a burzsoá színházaknak nemzetgyűlésekké kell alakulniuk.” Amikor erről a tábornok tudomást szerez, elveszti a türelmét: „De hát mit csinálnak ezek [ti. a kormány] Párizsban?” Lerövidíti utazását, s 18-án este fél 11-kor a gépe landol a francia fővárosban, de ekkor már kétmillió ember sztrájkol.

A protokoll szerint a fogadására érkező miniszterelnök és miniszterek de Gaulle éktelen haragjával szembesülnek. A köztársasági elnök „katonai hangnemben” előadott „egyórás dühkitörése” során nem válogatja meg a szavait: „Elég, hogy de Gaulle kiteszi a lábát, s máris minden összeomlik!”^xl Igaztalan vád, hiszen az események kibontakozásánál még ő is Franciaországban tartózkodott. Peyrefitte oktatási minisztert és Fouchet belügyminisztert tartja felelősnek, előbbit az „egyetemisták zavargásai (chienlit)”, utóbbit a „mindenütt jelenlévő kupleráj” miatt. Az őket Párizsba szállító gépkocsiban Pompidou felajánlja lemondását, de a tábornok letorkollja: „A csata kellős közepén nem hagyjuk el a posztunkat! Először meg kell nyerni a háborút. Aztán meglátjuk…”^xli

Másnap az Élysée-palotában Pompidou és a „rendfenntartás felelősei” újabb heves elnöki dührohamnak lesznek szem- és fültanúi. A dühöngő elnök meggondolatlanul ítéletet mond a Pompidou-kormány elmúlt ötéves tevékenységéről: „Öt nap alatt a gonoszság ellen folytatott tízéves küzdelmünk veszett oda. Öt nap alatt visszatértünk a politizálgatás legrosszabb napjaihoz. Az az igazság, hogy öt éve nem csináltunk semmit, nem láttunk előre semmit és megelégedtünk azzal, hogy kényelmesen eléldegéljünk… Ah, örülni fognak, ha már nem leszek itt!” Majd bejelenti: „Vége a pihenésnek!” és kiadja a parancsot, hogy azonnal tisztítsák meg az Odéont és a Sorbonne-t, egyben ügyeljenek arra, hogy a rádióban és a televízióban a megfelelő hírek kerüljenek adásba. Amikor a belügyminiszter megemlíti, hogy a patinás színház és egyetem kiürítése csak fegyverhasználat révén lesz lehetséges, s hogy halottak is lehetnek, de Gaulle letorkollja és félresöpri az ellenérvet: „Az a belügyminiszter, aki visszautasítja a lőparancs kiadását, nem képes ellátni a feladatát…”^xlii

Az ellenérvek hatására mindazonáltal a tábornok elfogadja, hogy a kiürítést elhalasszák néhány nappal, s ezzel – legalábbis egy időre – elkerüljék a vérfürdőt. Majd utasítást ad, hogy hozzák nyilvánosságra azt a kijelentését, amely szerinte meghatározza az Élysée magatartását: „Reform – igen! Kupleráj (chienlit) – nem!” Ez azonban roppant szerencsétlen húzásnak bizonyul. A „chienlit” kifejezés a francia nyelvben a középkorban bukkant fel, de aztán elfelejtődött, s a franciák egészen 1968 májusáig nem is használták. De Gaulle az utcai zűrzavarra értette, de az eredeti jelentése ágyba piszkítás… A szó futótűzként terjed, s az utcai demonstrációkon táblák jelennek meg ezzel a felirattal: „Ő maga a kupleráj!”

Az elnök minderre ügyet sem vet és arra készül, hogy 24-én beszédet mondjon, amely várakozása szerint egy csapásra véget vet majd a rendbontásnak. Erre nagy szükség is lenne, mert 19-én a párizsi tömegközlekedési vállalat és a francia nemzeti vasúttársaság, az SNCF is sztrájkba lép, 20-án már hatmillióra ugrik a sztrájkolók száma, 21-én pedig (mely Jacques Foccart, de Gaulle tanácsadója szerint „drámai nap”^xliii) csatlakoznak az alkalmazottak is.^xliv Ezzel az ország lényegében megbénul. A kormány, amelyet váratlanul értek a fejlemények, megpróbál úrrá lenni a helyzeten. 22-én sikerül a Nemzetgyűlésben egy bizalmatlansági indítványt túlélnie,^xlv egyúttal megszavazzák a zavargások miatt elítélt egyetemisták amnesztiáját, valamint 25-én tárgyalásokat kezdeményeznek a szakszervezetekkel a sztrájkok felfüggesztésének feltételeiről, amelyek 27-én az ún. grenelle-i egyezmények aláírásához vezetnek (jelentős, bár meglehetősen egyenetlen béremelések, munkaidő-csökkentés, a szakszervezeti jogok bővítése stb.). Mindez azonban nem csökkenti ama tények jelentőségét, hogy a hatalom veszít a tekintélyéből, a sztrájkok nyomán pedig a gazdaság tetszhalott állapotba kerül.

De Gaulle a 24-i rádiós és televíziós beszédében, amely egyébként a tábornokra jellemzően egyszerű, világos, a jövőre koncentrál, többek között elmondja: „Az országnak [népszavazás keretében] ki kell jelentenie: önre bízom az egyetemi reform és a gazdasági változás elindítását a legszegényebbek érdekében (…). Ha erre nem hajlandó, a köztársasági elnök tudni fogja, hogy feladata véget ért.” A beszédet 24-én délben rögzítik az Élysée-palotában és este nyolc órakor közvetítik. Ezrek hallgatják az utcán tranzisztoros rádiókon. Abban a pillanatban, amikor elhangoznak de Gaulle szavai, hogy „abban az esetben, ha a franciák válasza nemleges lesz, magától értetődik, hogy nem fogom sokáig betölteni a tisztségemet”,^xlvi örömittas kiáltások és diadalüvöltések törnek ki szerte a városban. Majd pedig a lampionok fényénél a tömeg énekelni kezd: „Agyő de Gaulle!” Az összecsapások újult erővel lángolnak fel és egész éjszaka tartanak. A Szajna bal partjáról átterjednek a jobb partra is, s radikális diákok egy csoportja ekkor gyújtja fel a tőzsdét, a „kapitalizmus templomát”.^xlvii Most már halottak is vannak. Vidéken az összecsapásokban négyen életüket vesztik: két munkás Sochaux-ban, egy rendőr Lyonban és egy gimnazista Flins-ben. A tábornok elcsügged s már nincsenek kétségei: „Célt tévesztettem. Immár én vagyok az oka mindennek… A távozásomat akarják. A helyzet felfoghatatlan.”^xlviii Először fordul elő, hogy az egész éjszakát a dolgozószobájában tölti.

A teljes kudarcot vallott beszéd tartalma a tömegek számára talán nem adott volna okot a csalódottságra, a stílusa viszont annál inkább. De Gaulle nagy beszédeivel (1940, London; 1958, Algír; 1961, Párizs) összevetve ez a szöveg jóval fakóbb, tompább; az adott körülmények között nem tudott olyan hatást kelteni, amely a válság megoldását segítette elő. Éppen ellenkezőleg. A három hete szinte extázisban, szexuális és ideológiai felszabadulásban^xlix élő fiatalok szemében, akik Cohn-Bendit kitoloncolása miatt még dühösebbek voltak, de Gaulle 19. századi „őskövületnek” látszott, akinek semmi keresnivalója sincs 1968 mámoros forradalmában. A vidéki tömegek pedig inkább a határozottságot, a megoldást várták volna, ehelyett valamiféle felsőoktatási és munkahelyi reform (a részvétel) ködös magyarázatát kapták. Raymond Tournoux újságíró, a tábornok biográfusa így fogalmaz: „Franciaország figyel, s Franciaország nem rendül meg. A szemek szárazok maradnak. Az országban nincs gyomorig ható felindultság. A karizma már nem emelkedik a háztetők magasságába. A varázserő odavan… A gaulle-isták le vannak sújtva.”^l

Május 24., a beszéd elhangzása másnapján az Élysée-palotában síron túli hangulat uralkodik. A látogatók elmaradnak, a telefonok némák. Mindenki az elnök távozására vár. Az ellenzékben lévő baloldal egyik vezetője, François Mitterrand bejelenti, hogy de Gaulle lemondása esetén kész átvenni az államfői hatalmat. Egyes gaulle-isták a zavargásokban az amerikai CIA kezét vélik felfedezni, amely így akarja elszabotálni a vietnamiakkal folytatandó párizsi tárgyalásokat.^li Mások azt hajtogatják, hogy a diákok a lelkük mélyén valójában egyetértenek a változásokat akaró de Gaulle-lal és a konzervatív Pompidou politikáját nem hajlandók elfogadni. Még ha ez a vélekedés nem is volt teljesen hamis, megfeledkezik a lényegről. Jóllehet de Gaulle megértette a társadalmi fejlődés és az erkölcsi változások szükségességét, de az általa használt nyelvezet visszataszító volt a francia ifjúság számára. Olyan érzést keltett, mintha egyedül ő lenne az igazság birtokában, mindenki mást pedig még meg is leckéztet. A diákok szemében tekintélyuralmi nagypapának tűnt, aki nem tűri, ha valaki ellentmond neki. A fiatalok ki is adták a jelszót: „Tíz év elég volt!” utalva arra, hogy éppen tíz évvel korábban tért vissza a tábornok a hatalomba. Nehezményezik de Gaulle hajlott korát és azt kívánják, hogy a „vén totyakos” távozzon.

Nincsenek egyedül. Még egyes miniszterek és régi gaulle-isták is egyetértenek velük. Edmond de Rotschild kijelenti: „Mindig is gaulle-ista voltam, de most a tábornoknak távoznia kell.” Hettier de Boislambert tábornok, a Becsületrend kancellárja pedig visszautasítja, hogy a rend kiálljon de Gaulle mellett: „A nemzeti kitüntetést nem lehet politikai ügyekben kompromittálni, fenn kell maradnia, bármilyen is legyen a politikai rendszer.” A gaulle-ista parlamenti képviselők nyíltan beszélnek a tábornok nyugdíjaztatásáról és a lemondásáról. A már idézett Hobsbawm jól érzékelteti a helyzetet: „úgy látszott, Európa legbüszkébb és legmagabiztosabb politikai rezsimje megingott. Volt olyan nap, amikor de Gaulle kormányának többsége – s feltehetően maga a tábornok is – nagy valószínűséggel vereségre számított. (…) Május 27. és 29. között volt olyan pillanat, amikor annyira megszűnt a gaulle-izmus hitele, hogy saját tisztviselői és hívei is vesztettnek tekintették ügyét.”^lii

A legérdekesebb az, hogy ebben a különleges történelmi pillanatban a legváratlanabb helyről érkezik de Gaulle számára támogatás: Waldeck Rochet, a diákmozgalomtól idegenkedő Francia Kommunista Párt (FKP) főtitkára a hivatalos nyilatkozatokkal ellentétben titokban megüzeni, hogy jelen körülmények között „nem szabad távoznia”. Olyan jelzések is érkeznek május végén az Élysée-be, hogyha kommunistákat vennének be a kormányba, akkor a párt támogatásáról biztosítaná az elnököt. Az FKP-ban ugyanis attól tartottak, hogy de Gaulle után szélsőjobboldali katonai rezsim jön létre. Tény, hogy a párt teljesen kimaradt az eseményekből, amiben az is közrejátszhatott, hogy a szovjetek egyáltalán nem kívánták a köztársasági elnök távozását, s nyilván ilyen értelemben gyakoroltak nyomást francia elvtársaikra is. Jean-Paul Sartre kíméletlen ítélete nem váratott magára sokáig: az FKP „a de Gaulle-lal való objektív bűnrészesség állapotába” került.^liii

Az elbizonytalanodó köztársasági elnök beleegyezésével az energikus Pompidou veszi kezébe a dolgokat. Kezdeményezései, nyugalma, derűlátása biztosítják ezekben a napokban, amikor a tehetetlennek látszó de Gaulle bezárkózik az elnöki palotába, hogy az állam tovább működjön. Megmutatkoznak a miniszterelnök legjobb erényei, amelyek miatt a tábornok 1962-ben e posztra emelte az összes politikai párt egyöntetű tiltakozása ellenére (nem volt parlamenti képviselő, vagyis nem volt mögötte politikai legitimitás). A nép szemében államférfiúi erényeket csillogtatott, miközben de Gaulle-t túlhaladták az események. A közvélemény-kutatások azt jelezték, hogy a köztársasági elnökkel elégedettek aránya 35%-kal csökkent, míg a miniszterelnökkel elégedettek aránya 25%-kal nőtt.^liv Így e válság politikai gyümölcseit Pompidou aratta le, holott a megelőző időszakban a reformokkal szembeni kiállása komoly szerepet játszott a májusi társadalmi krízisben.

De Gaulle ezekben a május végi napokban a munkatársai, a családtagjai szemében reményvesztett, „megtört, megöregedett, görnyedt” embernek tűnt, akinek semmilyen befolyása sincs az eseményekre. Nemigen tudta, mit tegyen. Amikor Bernard Tricot, a köztársasági elnöki hivatal főtitkára arra buzdította a tábornokot, hogy hagyjon fel a hallgatással, azt felelte, hogy még nem jött el az ideje: „Pontosan azért, mert a helyzet jelenleg áttekinthetetlen, nem teszek semmit. Ha majd világosan látni fogom, mit tehetek, meg fogom tenni.”^lv A 27-i kormányülésen a minisztereknek az a benyomása, hogy az elnök észre sem veszi a körülötte ülőket, a beszélgetésből pedig legfeljebb foszlányokat fog fel. Május 27-én este, amikor a fiának a legsötétebb módon jellemzi a helyzetet, Philippe de Gaulle azt tanácsolja neki, hogy fogadja el „uralmának végét”. Erre azonban nem hajlandó, s ingerülten kiált fel: „Nem hagyhatom Franciaországot egy Mitterrand-ra vagy egy Cohn-Benditre!”^lvi

A tábornok ekkor úgy dönt, egy-két napra visszavonul vidéki birtokára, Colombey-les-Deux-Églises-be, mert aggódik családja biztonságáért,^lvii és mert nyugodtan át akarja gondolni a helyzetet. Pompidou-val közli: „Teljesen agyongyötört vagyok, már hat éjszaka nem aludtam. Kell 24 óra nyugalom és pihenés, hogy dönteni tudjak. Elmegyek Colombeybe aludni.”^lviii Ekkor – úgy tűnik, 27-én vagy 28-án – merül fel benne egy titkos találkozó lehetősége Massu tábornokkal, a Nyugat-Németországban állomásozó francia csapatok parancsnokával. Mit remélt ettől a találkozótól? Talán arra gondolt, hogy nagy szenzációt fog kelteni, az Élysée-palota környékére tervezett 29-i nagyszabású CGT-tüntetésről pedig majd eltereli a figyelmet.^lix Az is lehetséges, hogy tudakozódni akart a hadsereg magatartását illetően egy esetleges mozgósítás esetén.^lx A dolgot teljes titokban akarta tartani, így növelve annak misztikus jellegét, hiszen az állam éléről való hirtelen eltűnése ezekben a vészterhes napokban ijedtséget és megrázkódtatást okozhatott a franciák körében, akik így átértékelhették a helyzetet…

De Gaulle életének egyik legkülönösebb napja valójában május 29-én reggel 7 órakor kezdődött és 30-án délután fél 5-kor ért véget.^lxi Ezalatt a másfél nap alatt gyökeres átalakuláson ment át és új fordulatot adott az eseményeknek. Ahogy Hobsbawm fogalmaz: „ez a közismerten briliáns politikus felismerte azt a pillanatot, amikor ellenfelei elvesztették lendületüket, s azt a esélyt is, hogy ismét ő ragadhatja kezébe a kezdeményezést”.^lxii 29-én reggel fél 8-kor közölte a kabinetfőnökével, hogy fáradtnak érzi magát, ezért Colombeybe megy, vagyis nem tartják meg az aznap délelőttre tervezett kormányülést, amelyen neki kellett volna elnökölnie. A kormányülést áttetette 30-án 15 órára. Egyúttal utasítást adott katonai kabinetfőnökének, Lalande tábornoknak, hogy vegye fel kapcsolatot a három francia hadseregcsoport parancsnokaival. Még délelőtt négyszemközt tárgyalt a vejével, Alain de Boissieu tábornokkal, a mulhouse-i 7. páncéloshadosztály parancsnokával, akinek a legsötétebb színekkel írta le a helyzetet, majd megjegyezte: „A francia népnek nincs szüksége de Gaulle-ra… Az lenne a legjobb, ha hazatérnék, és megírnám az emlékirataimat.” Majd így folytatta: „Elhagyom Párizst. […] A franciákat, beleértve a kormányt is, kétségek közé akarom szorítani, hogy a helyzet ura lehessek.”^lxiii Xavier de La Chevalerie kabinetfőnök döbbenten veszi észre, hogy az Élysée-palota egyik udvarán a személyzet összegyűjti az elnöki pár bőröndjeit, amelyek menetkészen be vannak csomagolva, a bőröndök száma pedig jelentősen meghaladja a szokásos colombeyi utazások során megszokott mértéket.^lxiv 11 óra körül, egy Pompidou-val folytatott rövid telefonbeszélgetés^lxv után a tábornok a feleségével együtt elhagyta a palotát. A szárnysegédje meglepődött, amikor parancsot kapott, hogy katonai uniformisban kísérje az elnöki párt: Colombeybe mindig civilben utaztak. A benzinhiány miatt üres párizsi utcákon pillanatok alatt kiértek Issy-les-Moulineaux repülőterére, ahol helikopterre ültek. A Colombeytől 50 km-re fekvő Saint-Dizier repülőtere felé vették az irányt, ahol délben landoltak s üzemanyagot vételeztek. A tábornok átadott egy borítékot a szárnysegédnek, amelyet a helikopter pilótájának kellett továbbadnia. Az úti cél állt benne: „A németországi francia csapatok főhadiszállása, Baden-Baden.”

Mélyrepülésben, alig száz méter magasan, itt-ott a fák tetejét súrolva haladtak a radarokat elkerülendő. 14.20-kor átrepültek a Rajna felett, majd a helikopter húsz perc múlva leszállt az NSZK-ban, s a szárnysegéd nyomban hívta az éppen sziesztázó Massut, akinek fogalma sem volt arról, hogy maga de Gaulle lesz a vendége, mint ahogyan ekkor Franciaországban senki, még a miniszterelnök és a kormánytagok sem tudták, hol tartózkodik a köztársasági elnök… Az elhangzottakat Massu visszaemlékezéseiből tudjuk rekonstruálni. Kettejük viszonya korábban egyáltalán nem volt felhőtlen, de most de Gaulle mégis teljesen őszintén fordult a főparancsnok felé: „Massu, minden elveszett! Azt akarják, hogy elmenjek! Nélkülem akarnak boldogulni!” Az elnök Massuben teljesen elkeseredett ember benyomását keltette: „A kommunisták teljesen megbénították az országot. Már senkinek sem parancsolok. Ezért visszavonultam, s mivel jómagam és a családom fenyegetve éreztük magunkat Franciaországban, idejöttem menedékért önhöz, hogy eldöntsük, mit tegyünk.” Még azt is megemlítette, hogy menedékjogot kér a nyugatnémet hatóságoktól. Egyébként fiát, Philippe de Gaulle-t és családját is Baden-Badenbe hívta, akik délután meg is érkeztek.

Massu megdöbbent. Nem ismert de Gaulle-ra. „Olyan ember társaságában éreztem magam, aki makacsul, mint egy öszvér, eltökélte, hogy hagy mindent összeomlani. Leírta nekem az apokalipszist.” Habozás nélkül azonnal átvette a szót és arra buzdította az elnököt, hogy térjen vissza Párizsba, és vegye át ismét a legfőbb államfői hatalmat. „Egy olyan nagytekintélyű embernek, mint Ön, még vannak cselekvési eszközei. […] Önmaga és az ország miatt így nem mondhat le. Ez rossz fényt vetne Önre és megfakítaná az Önről kialakult képet. Mindaz, amit tíz év alatt tettek, nem veszhet el tíz nap alatt. Csak tovább növelné a káoszt, amelyet éppenséggel meg kellene fékeznie. 15 ezer olyan egyénnel van dolga, akik elhatározták, hogy azt a harcot, amely az egész világon zajlik, nálunk vívják meg. Ön most csüggedt, de 1940 óta látott már egyet s mást. A végsőkig kell harcolnia olyan terepen, amelyet maga választ meg… Ha lemond a hatalomról, akkor ezt népszavazásnak vagy választásoknak kell megelőznie.”^lxvi De Gaulle csak hallgatta, s időnként mindössze egy „Folytassa! Folytassa!” felszólítással szakította félbe. Majd hirtelen felpattant, átölelte Massut, amit korábban sohasem tett, pedig elég régóta ismerték egymást. „Indulok vissza. Hívják a feleségemet!” A megbeszélés alig harminc percig tartott, a tábornok pedig mindössze másfél órát tartózkodott az NSZK-ban. Hamarosan, este 6 óra után megérkeztek Colombeybe, ahonnan de Gaulle felhívta Tricot-t, s közölte vele, hogy „egyezségre jutottam a hátsógondolataimmal”. Másnap, 30-án délelőtt 11-kor szállt fel velük a helikopter, fél 1-kor pedig már az Élysée-palotában is voltak.

Hogy de Gaulle gondolt-e ezekben a napokban a lemondásra, az bizonyos. Június 1-jén Pompidou-nak a következőket mondta: „Életemben először elerőtlenedtem. Egyáltalán nem vagyok büszke magamra.” Július 7-én egy televíziós interjúban is elismerte: „Igen, május 29-én megkísértett a lemondás gondolata.” Sohasem fogjuk megtudni, mennyire volt improvizáció vagy tudatos stratégia ez a látványos május 29-i „eltűnés”,^lxvii ami átmenetileg komoly riadalmat keltett a fővárosban.^lxviii Az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy a tábornok végső esetben hajlandó lett volna a hadsereghez folyamodni a rend helyreállítása érdekében, bár vannak, akik ezt tagadják. Ugyancsak valószínűsíthető, hogy nem csupán pihenni akart egy kicsit, hanem távol akart kerülni az Élysée-palotától, hiszen nem lehetett tudni, hogy a 29-i tüntetés nem fajul-e erőszakos zavargássá, a köztársasági elnök személye elleni támadássá. Az is lehet, hogy de Gaulle – valódi katonához méltóan – egyszerűen csak meg akarta őrizni a mozgásszabadságát. Egyes dokumentumok, visszaemlékezések arra utalnak, hogy a tábornok nem zárta ki egy hosszabb (akár néhány napos vagy hetes) németországi tartózkodás lehetőségét sem.^lxix

Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy a 30-i kormányülésen már egy másik de Gaulle jelent meg. Határozottan bejelentette, hogy Pompidou miniszterelnök marad, hogy a május 24-i beszédében bejelentett népszavazást elhalasztja, egyúttal pedig feloszlatja a Nemzetgyűlést.^lxx Energikussága, akaratereje, dinamizmusa mindenkit lenyűgözött. „Egy másik ember!” – állapítja meg Jacques Chaban-Delmas. „Egyik pillanatról a másikra ismét a nagy de Gaulle állt előttem” – írja később Pompidou.^lxxi Elutasítja, hogy a bejelentéseket a televízión keresztül tegye meg, a rádiót választja. Délután fél 5-kor ül a mikrofonok elé. Azt akarta, hogy üzenete mindenkihez eljusson még azelőtt, hogy a hívei által szervezett nagygyűlés a Champs-Élysées-n elkezdődne. És természetesen azt is nagyon jól tudta, hogy a franciák délután nem néznek tévét, tranzisztoros rádiója viszont mindenkinek van…^lxxii A hangja ezúttal erőt, határozottságot, lendületet sugárzott, s mindenkit a legendás második világháború alatti londoni rádióadásokra emlékeztetett: „A nemzeti és a köztársasági törvényesség hordozójaként az elmúlt 24 órában tanulmányoztam kivétel nélkül mindazokat a lehetőségeket, amelyek biztosítják számomra a törvényesség fenntartását. És meghoztam a döntésem. A jelen körülmények között nem hagyom el a posztomat. A néptől kaptam a meghatalmazásomat és azt teljesíteni is fogom… Ma feloszlatom a Nemzetgyűlést.”^lxxiii

Ez a beszéd a 24-eivel homlokegyenest ellentétes hatást gyakorolt, „a politikus elbűvölte a közvéleményt”.^lxxiv Kevés de Gaulle-beszéd volt ennél átütőbb erejű. Este 6 órakor több százezer gaulle-ista vonult fel a világ egyik legszebb sugárútján, vidámak, lelkesek és boldogok voltak, hogy ennyien vannak. Azt kiabálták, „de Gaulle nincs egyedül!” A tábornok egyik szárnysegédje ezekkel a szavakkal fordult az elnökhöz: „Ez önnek szól, tábornok úr.” De Gaulle így válaszolt: „Oh, bárcsak rólam volna szó…” Másnap a megfigyelők és a szakértők, akik két nappal korábban már a távozásának a pillanatát találgatták, egyöntetűen a győzelméről beszéltek. Általános a vélemény, hogy ezt a győzelmet két dolog találkozása tette lehetővé: egyrészt az idős de Gaulle politikai zsenije mutatkozott meg, másrészt szükség volt a permanens tüntetésekbe és zavargásokba belefáradt népre is, mely ekkor már rendre vágyott. A rendet pedig a szemükben a tábornok biztosíthatta.

De vajon valóban győzött-e de Gaulle? Kétségtelenül, de ezért súlyos árat fizetett. A májusi eseményeket nem ő irányította, a kezdeményezést átengedte a miniszterelnökének. A 24-i beszéde általános csalódottságot okozott. Tanácsadókra, segítőkre volt szüksége ahhoz, hogy ismét önmaga lehessen. Végérvényesen megkérdőjeleződött a vezetési képessége és a hatalma, viszonya a francia néphez és az államhoz.^lxxv Az ő sajátos látásmódjában a tábornok mindig is a jövő emberének tartotta magát. A májusi események azonban bebizonyították, hogy hatalmas a szakadék a céljai és a francia ifjúság törekvései között, hogy nem értik meg egymást. A jövő pedig nem de Gaulle-nak, hanem a fiatal nemzedékeknek dolgozott.

*

A szerző a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézet oktatója.

A cikk eredeti megjelenési helye: Múltunk, 2008. 4. szám.

i Jean Lacouture: De Gaulle. 3. Le souverain 1959-1970. Seuil, Paris, 1986. 664.

ii Uo.

iii Emiatt később bűntudat gyötörte. A fiának 1969 áprilisában a következőket mondta: „Senki sem látott előre semmit, de ne keressünk kifogásokat! A teljes felelősség az enyém. A Háborús emlékiratokban írtam, hogy minél nagyobb a baj, annál inkább kormányozni kell, én pedig nem úgy kormányoztam, ahogy kellett volna.” Philippe de Gaulle: De Gaulle mon père. Entretiens avec Michel Tauriac. II. Plon, Paris, 2004. 386–387.

iv Georgette Elgey: „La réforme, oui! La chienlit, non!” Historia, 2008. április, 736. sz.

v Éric Roussel: Charles de Gaulle. Gallimard, Paris, 2002. 850.

vi Geneviève Dreyfus-Armand: Les années 1968, ou la jeunesse du monde. L’Histoire, 2008. április, 330. sz.

vii Jean Lacouture: i. m. 665.

viii Eric Hobsbawm: 1968 májusa. Harsányi Iván – Jemnitz János – Székely Gábor (szerk.): A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1984. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983. 46.

ix 1967-ben összesen négymillió nap. Uo. 666.

x Éric Roussel: i. m. 851.

xi Clara Dupont-Monod: L’homme par qui la pilule vint aux femmes. L’Histoire, 2007. március, 318. sz.

xii Emmanuel Loyer: Du côté des étudiants. L’Histoire, 2008. április, 330. sz.

xiii Jean Lacouture: i. m. 667.

xiv Vlagyimir Molcsanov: De Gaulle tábornok. Zrínyi Katonai Kiadó, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974. 531.

xv Georgette Elgey: i. m.

xvi Jean Lacouture: i. m. 669–670.

xvii Ez ellen először 1965-ben tüntettek Párizs egyik külvárosában. Jean Lacouture: i. m. 667.; Geneviève Dreyfus-Armand: i. m.; Emmanuel Loyer: i. m.

xviii A nanterre-i körülményekről lásd Robert Merle: Üvegfal mögött c. nagyszerű regényét (Európa, Budapest, 1996.).

xix Jean Lacouture: i. m. 668. Cohn-Bendit Franciaországból való kiutasítása már ekkor felmerült, de Missoffe végül nem ragaszkodott hozzá…

xx http://www.charles-de-gaulle.org/article.php3?id_article=101, letöltés: 2008. június 10.

xxi Jean Lacouture: i. m. 668.

xxii Andrew Shennan: De Gaulle. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. 166.

xxiii Jean Lacouture: i. m. 668–669.

xxiv Georgette Elgey: i. m.

xxv Jean Lacouture: i. m. 671.

xxvi Éric Roussel: i. m. 858.

xxvii Georgette Elgey: i. m.

xxviii Jean Lacouture: i. m. 672.

xxix Jacques Foccart: Le Général en mai. Journal de l’Élysée – II 1968-1969. Mis en forme et annoté par Philippe Gaillard. Fayard/Jeune Afrique, Paris, 1998. 96.

xxx Maga de Gaulle is végtelenül dühös volt a rádiókra, különösen az államiakra, a májusban játszott szerepük miatt. Philippe de Gaulle: i. m. 390–391. Az utcai zavargások és az erőszak ellenére egyébként ekkoriban a párizsiak 61%-a a diákok oldalán állt, s csak 16%-uk volt kifejezetten ellenséges velük szemben. Eric Hobsbawm: i. m. 47.

xxxi Különös helyzet: a rendőrség 1934. február 6. óta végrehajtott legkeményebb akciójáról sem a köztársasági elnök, sem a miniszterelnök nem tudott. Előbbi, mint láttuk, aludt, utóbbi pedig éppen ókori római romokat látogatott meg Afganisztánban, nem messze a szovjet határtól… Éric Roussel: i. m. 861.

xxxii Georgette Elgey: i. m.

xxxiii Jacques Foccart: i. m. 102–103.

xxxiv Vlagyimir Molcsanov: i. m. 533.

xxxv A döntés kicsikarása érdekében Pompidou állítólag még a lemondásának lehetőségét is megpendítette, bár ezt többen is kétségbe vonják.

xxxvi Eric Hobsbawm: i. m. 48.

xxxvii Jean Lacouture szerint akkora hatalom koncentrálódott ezekben a napokban (május 11-től 29-ig) Pompidou kezében, amekkorát utoljára Napóleon birtokolt a száznapos uralma (1815) alatt. Jean Lacouture: i. m. 677. Hasonlóan vélekedik Éric Roussel is, aki ugyanakkor hozzáteszi, hogy de Gaulle és Pompidou között ekkor rendült meg a bizalom, s csak a drámai körülmények miatt maradtak még egy ideig együtt az állam élén. Éric Roussel: i. m. 864.

xxxviii Többen is, például Fouchet, marasztalták, mondván, egyáltalán nem nyugodt a helyzet, ám Pompidou és Couve de Murville külügyminiszter kiemelten fontosnak tartotta ezt az utazást, s rávette az elnököt az elindulásra.

xxxix A tábornoknak telefonon naponta négyszer számoltak be az otthoni helyzetről.

xl Jean Lacouture: i. m. 681.

xli Georgette Elgey: i. m.

xlii Georgette Elgey: i. m.

xliii Jacques Foccart: i. m. 117.

xliv 1968 májusa Franciaország, de talán minden ország történetének legnagyobb sztrájkmozgalmát hozta magával: összesen 7 millióan tették le a munkát, ebből 2,3 millióan gyári munkások voltak (a gyári munkások összlétszáma 1968-ban elérte a 7 700 000 főt). Xavier Vigna: Trois millions d’ouvriers en grève. L’Histoire, 2008. április, 330. sz.

xlv De Gaulle erre szinte ügyet sem vetett: „Vihar egy pohár vízben…”

xlvi Vlagyimir Molcsanov: i. m. 537.

xlvii Ez a fejlemény a tüntetők akaratával ellentétes hatást vált ki: egyre többen ijednek meg az anarchiától és állnak rend, azaz a kormány és de Gaulle oldalára. Történészek körében elterjedt a vélemény, hogy a tábornok később éppen azért tudott lábra állni, mert a „vörös forradalom” ellenében a „rend” védelmét ígérte.

xlviii Georgette Elgey: i. m.

xlix Vö. Yannick Ripa: La déception des „filles de Mai”. L’Histoire, 2008. április, 330. sz.

l Raymond Tournoux: Le mois de mai du Général. Plon, Paris, 1969. 145–146. Idézi: Éric Roussel: i. m. 868.

li Pompidou-nak saját állítása szerint bizonyítékai is voltak a külső beavatkozásról, s de Gaulle is meg volt győződve arról, hogy a külföldről érkező fiatal balos forradalmárokat a titkosszolgálatok manipulálhatják. Philippe de Gaulle: i. m. 388–389.

lii Eric Hobsbawm: i. m. 46., 51.

liii Michel Winock: La révolution a-t-elle eu lieu? L’Histoire, 2008. április, 330. sz.

liv Jean Lacouture: i. m. 694.

lv Georgette Elgey: i. m.

lvi Philippe de Gaulle: i. m. 395–396.

lvii 28-án a koraesti órákban de Gaulle asszonyt, akit a franciák egyöntetűen „Yvonne néninek” hívtak, bevásárlás közben a nyílt utcán sértegették és megszégyenítették, amit nagyon nehezen viselt. Nem kizárt, hogy az eset nagy szerepet játszott a tábornok további lépéseiben.

lviii Vlagyimir Molcsanov: i. m. 542.

lix Philippe de Gaulle: i. m. 397.

lx A rend helyreállítása céljából a hadsereg bevetésének gondolata már korábban felvetődött. 16-án Pompidou lépéseket tett a tartalékosok behívására, 19-én pedig de Gaulle is érdeklődött a hadsereg állapota felől. Mivel ekkorra az algériai seb már beforradt, a hadsereg teljesen lojális volt a politikai vezetéshez, ám azt nem lehetett tudni, miként reagál, ha rendőri típusú feladatot adnak neki. 24-e éjszakáján már komolyan felmerült ejtőernyősök bevetése a tüntetők ellen, de ezt a lehetőséget végül mind a belügyminiszter, mind a hadügyminiszter elvetette. Az eszközök mindenesetre adottak voltak: Párizs környékén több, kiválóan kiképzett és felszerelt egység is állomásozott. Jean Lacouture: i. m. 691–692.

lxi Uo. 697.

lxii Eric Hobsbawm: i. m. 49.

lxiii Jean Lacouture: i. m. 702.

lxiv Éric Roussel: i. m. 871.

lxv „Én már öreg vagyok, Ön viszont fiatal, Ön jelenti a jövőt. Viszontlátásra! Búcsúzom Öntől.” Uo. 873.

lxvi Jean Lacouture: i. m. 706.

lxvii Ezzel kapcsolatban két nézőpont ütközik. Az egyik szerint a megzavarodott de Gaulle menedéket keresett az NSZK-ban, s csak Massu erőteljes biztatásának köszönhetően emberelte meg magát. A másik szerint viszont az egész napot előre aprólékosan eltervezte egy jól körülhatárolt cél érdekében. Uo. 698–699.

lxviii A miniszterelnök 14 órakor „a falfehér” Bernard Tricot-tól értesült arról, hogy az elnök „eltűnt”. Saját állítása szerint ezután „néhány rettenetes órát élt át”. Valamikor fél 4 és 4 óra között tudatták vele, hogy de Gaulle Baden-Badenben tartózkodik. Uo. 714–715.

lxix Éric Roussel: i. m. 876–877.

lxx A Nemzetgyűlést eredetileg nem akarta feloszlatni, de Pompidou a kormányülés előtti négyszemközti megbeszélésükön meggyőzte a tábornokot a lépés szükségességéről.

lxxi Éric Roussel: i. m. 880.

lxxii Georgette Elgey: i. m.

lxxiii Vlagyimir Molcsanov: i. m. 545.

lxxiv De Gaulle régi kifejezése, amelyet még a Kard élén című könyvében használt a jó politikus tulajdonságait illetően. Vö. Odile Rudelle: Charles de Gaulle et son idée de la politique. Revue Française d’Histoire des Idées Politiques, N° 5, 1^er semestre, 1997. 89–125.

lxxv Jean Lacouture: i. m. 721.