Elfancsalított Krúdy-regénycímnek tetszik ez első pillantásra, pedig súlyos szakmunka, melynek horizontján a történeti és jelenkori nyugat-afrikai csücsökben meghúzódó kis terület áll a kutatás fókuszában. Lehetne akár Krúdy Szindbádjának egyik utazási célpontja is, vagy mint a kötetet ajánló professzor utal rá, akár Rejtő Jenő valamely katonai oázisának is megfelelhetne, miközben leginkább az afrikai és magyar külkapcsolatok térségi intézménytörténetének és kölcsönhatás-históriájának egy fázispontja. De ami ezen túl szakmunkává és praktikus kézikönyvévé teszi, beleértve a szerzői Én szubjektív megnyílását is a befogadói, felfedező és megfigyelő státusban, az maga a térségi biztonság kérdésköre, ezen belül pedig Afrika mint múlt jelenbe ívelő folyamatainak egyik szála, amit a jövőre fókuszáló belátás ürügyén fölmutat a Szerző, hogy a politika, gazdaság- és biztonságpolitika aspektusán át vizsgálódjon. Besenyő János új kötetében, a Magyarország és a nyugat-szaharai válság címen megjelent műben¹ olyan problematikába vezet be, melyben kevesek is csupán alkalmi vendégként járnak, s kóborlóként vagy hódítóként akár még kevesebben értenek hozzá, miközben pedig szinte együtt élünk a kihívó helyzetek mindennapi veszélyeivel, sőt történeti és nemzetközi politikai hatásaival, kényszereivel, kínjaival is. A könyvet a Magyar Történelmi Társulat elnöke vezeti be ajánló, bár leginkább messzelátó szavakkal, viszont a legcsekélyebb informáltság hiányában. Biztos rövid kellett legyen és történész szakmailag hitelesítő, de ez utóbbiból futó impresszió lett inkább: „Ha a magyar olvasó Afrikáról hall, jobbára egzotikus dolgok jutnak róla eszébe…” – hangol föl, majd fél oldalon keresztül ismerteti „az átlag magyar olvasó leginkább Rejtő Jenő légiós regényeiből” ismert Afrika-képét, hogy azután néhány sorban mintegy ellenpontozza ezzel Besenyő kötetének témaköreit, térség- és biztonságpolitikai fontosságát. Ennél azonban mélyebb a könyv vállalása, ezért a legkevésbé sem szorul rá, hogy elefántokkal, majmokkal és a kultúra egyiptomi bölcsőjével vagy Rejtő Jenő képzelt oázisainak Potrien őrmesteri bölcselmeivel vegyék kontrasztba. Címlapja kétségtelenül asszociálni enged a klasszikus toposzokra, csacsiháton baktató berber Sancho Pansára, meg a Szerző irigyelhetőségére egy becsapódott akna kies társaságában, vagyis történeti örökség, sivatagi múlt és még viharosabb jelen egyszerre kínálkozik lapjain, ám a tartalomjegyzék láttán másodperc alatt világossá lesz, hogy itt nem kontraszt sem Rejtő Jenő, sem „az emberiség bölcsője” – hanem térségtörténeti szakmunkáról van szó, melyben a rejtett aknák sokszor láthatóak, de messze nem mindig az Előretolt Helyőrség mulatságos tónusában. A könyvből fölsejlő tartalom azonban éppen annyival távolabbi, amennyire a nyugat-szaharai konfliktus historikuma, megszállás- és konfliktustörténete, gyarmatosítások és nemzetközi megállapodások békétlen politikái fölmutathatók az adattári áttekintések, kutatások és forráselemzések révén, csekély négyszázharminc oldalon.

A szerző mondhatni nem új szereplő az afrikanisztika hazai tudomány- és tudástörténetében, számos korábbi munkája is terjedelmes forrásbázisra épül, s még e kötet szaharai ismeretanyaga is jóval gazdagabb, semhogy Besenyő egyetlen érdeme lenne szorgos gyűjtése és feldolgozó aktivitása. A Bevezető első oldalain sem marad rejtett titok, hogy a Szerző hivatásos katona, mégpedig abból a fajtából, akinek a „nemzetközi műveletekben”, békefenntartó tevékenységben éppen elég része volt az elmúlt évtizedekben. Mondanivalója kettős: egyfelől a történeti aspektus vállaltan hangsúlyos a könyvben, másfelől viszont a szolgálattevői, küldetéses feladat békefenntartási attrakcióinak nemzetközi politikai kontextusa veszi körül mintegy érkezésének perceitől fogva. Az Ajánlás formalitásai tehát nem a kötet lényegéhez, hanem a befogadás-históriához tartoznak, mégpedig éppen nem is elsődlegesen történeti értékeinek mértékletes elismerésével, hanem az Ismeretlen Olvasó naiv fogyasztóként feltételezett befogadókészségének címezve. Ez ugyan ellentmondásos, hisz ha a könyv iránt érdeklődő vagy vásárló mégsem zsiráfot és gyémántbányát vagy mezítlen bantu leányokat kívánna nézegetni, akkor a nemzetközi műveletek mai államközi kontextusai a legkevésbé sem fogják meghatni.

De tény, hogy önjellemző Bevezetőjében már önkritikusan meg is fogalmazza tematikus ismeretgyűjtési szándékának, késztetettségének és feladattudatának alapjait, ekként pedig a békeműveleti felelős jelenlét empirikus vállalása, a feltáró történeti forráselemzés és a feldolgozó-rendszerező feladat, mely már korábbi munkáiban sem volt kivételes, itt is láthatóvá válik. Kiegészül mindez a megismerő és értelmező folyamattal, melyben a térség diplomáciai-katonai, megszállási és békefenntartási játszmái a maguk történeti mélységében bomlanak ki az áttekintés során. Igen érdekes a kiküldetésbe, képzésre és feladatvégzésre érkező katona élmény-impressziója a kötet bevezető soraiban, majd a körülmények folyamatszerű ismertetése, melyre rálátni is enged, miközben impresszióinak személyes tónusa és intim őszintesége nem szokványos.

Lapozgató olvasóként én három nagyobb egységre osztanám a kötetet, de a Szerző saját előszavában hat részre tagoltan mutatja be munkája tartalmát. Ugyanakkor olyan szakmunka ez, melyben a helyszíni ismerkedés nem az ókorral kezdődik legtriviálisabban, hanem a szorongató jelennel, amit indokol is avval: a Nyugat-Szaharával kapcsolatos alapinformációk, földrajzi-éghajlati jellemzők, élővilág, gazdasági élet és a nyersanyagkincsek már úgy kerülnek képbe, mint az itt zajló több évtizedes konfliktusnak nemcsak előzményei, körülményei, de okai is (10-14. old.). Erre építi a következő alfejezet népcsoport-leíró és kultúra-jellemző körülmény-együttesét (kiváltképpen a szaharáviak társadalmi hátterét, szokásait), de mindezt beilleszti „a terület többezer éves történelmébe” (18-58. old.), ugyanakkor már itt is fókuszál „az európai gyarmatosítók megérkezése utáni, illetve a spanyol uralom alatti időszakokra; a nyugat-szaharai konfliktus előzményeire, annak kirobbanására és történéseire, majd a Világszervezet és az Afrikai Unió által kezdeményezett békéltetési tárgyalásokra, a területen működő ENSZ békeműveletre, valamint az évek óta tartó – eddig eredményt nem hozó – békefolyamatokra” (7. old.).

A kötet második fejezetében még nem aknákkal harcolunk, de invitálást kapunk a messze nem professzionális történetkutatói kérdésfeltevés belátására: „volt-e realitása annak, hogy Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia részeként a fekete kontinensen gyarmatosító hatalommá váljon”? Merthogy, mint visszatekintően írja, „1898-ban, az elvesztett spanyol-amerikai háború után a spanyolok valóban felajánlották megvételre a Rio de Oro területét az Osztrák-Magyar Monarchiának. Bár folytak tárgyalások Spanyolország és az Osztrák-Magyar Monarchia között, különböző okok miatt – részben a magyarok ellenállásán – az üzlet megbukott. A magyarok ugyanis összekapcsolták a Monarchia akkori flottafejlesztését az esetleges gyarmatosítási törekvésekkel, és nem voltak hajlandók a megállapodást aláírni” (7-8. old.). Itt enged rálátást a spanyolok és a Monarchia eltérő érdekcsoportjainak és további nemzetpolitikai csoportosulásoknak a mai Nyugat-Szaharát megszerezni próbáló küzdelmeire, meg kudarcára, hogy azután a harmadik fejezetben olyan magyarokkal foglalkozzon, akik a Spanyol Idegenlégió állományában szolgáltak, ez ugyanis „hatékony eszköz volt Spanyolország afrikai gyarmatainak megvédelmezésében. A francia idegenlégióhoz hasonlóan az állomány egy része ide is külföldről érkezett. Több forrás is jelzi, ha nem is nagy számban, de magyarok is szolgáltak a szervezetben. A történészek és más kutatók által is ismert tény, hogy az 1900-as évek elejétől több magyar katona – sokan közülük rangjuk megtartásával – hosszabb-rövidebb időre még a spanyol hadsereg egységeiben, köztük a Légióban is alkalmazást nyertek. Sok magyar szolgált tehát az afrikai területeken, és közülük jó páran megfordultak Nyugat-Szaharában is. Arról viszont már kevesebben tudnak, hogy a II. világháború után a Magyarországról elmenekült katonák által létrehozott Magyar Harcosok Bajtársi Közössége igen jó kapcsolatot ápolt a Franco tábornok által vezetett Spanyolországgal, így a hadsereg és a titkosszolgálat különböző szervezeteivel is. Ennek következtében pedig 1953 és 1958 között az MHBK megszervezte, hogy magyar tiszteket alkalmazzanak, illetve képezzenek tovább a Légióban. Az 1956-os forradalom után is több magyar menekült került az elit egységbe, közülük többen harcoltak a csak kevesek által ismert Ifni háborúban, majd az 1970-es években Nyugat-Szaharában is” (8. old.). És akkor most és itt jelentkezhet is, aki átélte, ismerte, belátta ezt a válságfolyamatot, amelynek révén mégsem lettünk afrikai gyarmattartók, „szerecsen” szolgahad birtokában „fejlesztők” vagy éppen mindenkori válságmegoldók ebben a térségben sem…!

Részint akár erről is további levéltári szemlét kapunk a negyedik fejezettől (60-246. oldalak) a magyar szempontból kiemelt fontosságú térségi érdekek, külügyi érdekcélok, sőt a térségi konfliktusban érintett Marokkó és Algéria magyar diplomatákkal folyó alkuinak kérdéseiről – pedig utóbbiak hol „az Algériával való szorosabb együttműködésre törekedtek, illetve bizonyos feltételek teljesülése esetén a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság magyar elismerését is támogatták volna”, hol ellenkezőleg, „a ’marokkói csoport’ inkább a Marokkói Királysággal meglévő kapcsolatokat szerette volna fejleszteni, ezért nem tartották reálisnak a SZADK független államként történő elismerését. Az is látható, hogy a szoros szovjet ellenőrzés alatt álló magyar külügyi szolgálat egyáltalán nem tevékenykedhetett szabadon, ezért a magyar külügyi politikát formálóknak a szovjet érdekeket is messzemenőkig figyelembe kellett venni”. Persze, az ide csoportosított külügyi-hírszerzői jelentések, olykor dezinformációs anyagok is elérhetők hazai adatbázisokban vagy a Szaharávi Nemzeti Archívumban is, de – mint erre az ötödik fejezet nyugat-szaharai ENSZ műveleti területének magyar rendőri résztvevői is tanúk lehettek – a magyar jelenlét még az ENSZ nyugat-szaharai békeműveletében is fontossá válhatott, így nem érdektelenek a fejezet kiemelt részei „az Azonosítási (a népszavazást előkészítő) Iroda tevékenységéről, valamint a MINURSO rendőri kontingenséről, annak működéséről, felépítéséről” (8. old.), melyek révén részben nyomon követhető a világpolitikai változások hatása és az érintettekkel készült interjúk kiterjesztése a részkérdések belátására is.

Besenyő itt tehát mégsem Piszkos Fred nyomába ered, de piszkos ügyeket, tárgyalásokat, alkukat, hódításokat és más gyalázatokat bőséggel vonultat fel a tizediktől a kétszázötvenedik oldalig, viszont mégiscsak katona, akinek koncentrált kutatómunkája nemcsak a katonai tudománytörténetben nem túl gyakori „nemzetközi műveletek” tárgykörében válhat fontossá, de a primer hadászati műveletek ismerettörténetének is részévé válik majdan. A hatodik fejezet nem véletlenül fókuszál „a MINURSO katonai kontingensének felépítését, szerkezetét, az ott szolgáló békefenntartók tevékenységét” ismertető tárgykörre, melyben a harminc éves intézmény szembenálló felek közötti egyensúlyozásban, táborok fenntartásában, aknamentesítésben és további békeműveleti szerepkörben részt vevő katonák konkrét interjús és kérdőíves megfaggatásával segíti elő. Mégpedig tényleges „adatfelvétellel”, s azzal a kérdéskörrel: „hogyan vált egyre veszélyesebbé a korábbi békefenntartó művelet az észak-afrikai régióban szabadon tevékenykedő iszlamista terrorcsoportok miatt”, amitől később talán megérthetővé válik, „hogyan kapcsolódik Magyarország Nyugat-Szaharához, és az is kiderül, hogy miért szükséges, hogy magyar katonák szolgáljanak az ottani békeműveletben. A kötet nemcsak a magyar vonatkozása miatt érdekes, hanem azért is, mivel 2018-ban a nemzetközi közösség nyomást gyakorolt a szembenálló felekre, hogy kezdjenek egymással tárgyalásokat, így reális esély teremtődött arra, hogy a világ utolsó gyarmati státuszban lévő területének a sorsa is rendeződjön. Így lehetőség nyílhat arra, hogy a nyugat-szaharai kérdés megoldatlansága miatt bojkottált Maghreb Unió is működőképessé váljon, ez pedig az észak-afrikai térség fellendülését hozhatja magával” (9. old.).

Afrika tanulmányozása csak az utóbbi fél évtizedben lett akut kérdés számos rokon tudományterület számára, s mindhiába az Afrika Tanulmányok tizennegyedik évfolyama, a pécsi Afrikakutató Központ léte és könyvkiadó működése, a mai külpolitikusok szemhatáráról is lemarad a Gibraltáron túli övezet. Ezért azután a könyv 346 oldalnyi szövege és több mint száz oldalas érdemi mellékletei tanúsítják: mégis van, aki számára mindez tudható és tudnivaló, érték és érdekes. S mert utóbbiak nem kizárják, hanem kart karba öltve át is ölelik egymást, a könyvnek még hivatalos-formális képanyaga is jelzéssel bír afelől, hogy a térség relatíve ismeretlen mivolta, a helyi kultúráknak és jelentős észak-afrikai államok kapcsolattörténetének legújabbkori kérdései táján mindenképpen érdemi kérdéseket fogalmazhatunk meg válságok és fejlesztési programok, császárságok és szaharai érdekküzdelmek „műveleti területén”. Mindezek egymástól csak diszciplinárisan elválasztható „határok”, a helyi specifikumok területén viszont e határ-hatások együttese az, ami a térségi kapcsolati kultúrák intézménytörténetének és kölcsönhatás-históriájának praktikus kézikönyvévé teszi ezt a munkát.

A. Gergely András

1 Monarchia Kiadó – Óbudai Egyetem, Biztonságtudományi Doktori iskola, Afrika Kutató Központ 2020.