Lapszemle

“John Anderson, szivem, John/kezdetben, valaha/hajad koromsötét volt/s a homlokod sima./Ráncos ma homlokod, John,hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szivem./John Anderson, szivem, John, együtt vágtunk a hegynek, volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már/ kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem.”

Szabó Lőrinc fordításában alighanem ez a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, a tizennyolcadik századi Robert Burns sorait természetesen nem véletlenül idézem. Csupán arra szeretnék emlékeztetni, hogy a skót költőből újból igazi sztár lett ezekben a napokban, hiszen amikor néhány nappal ezelőtt az Európai Parlament nagy többséggel elfogadta, hogy Nagy Britannia ma éjfélkor kiléphet unióból, akkor a képviselők, felállva, kézenfogva, egy másik Burns verset énekeltek, amelyet a költő egy skót népdal nyomán írt a régi szép időkről, amelyeket olyan szívfájdítóan nehéz otthagyni. Valóban, egy közel fél évszázados szövetség bomlik fel, hiszen a szigetország negyvenhét évvel ezelőtt már ott volt az Európai Gazdasági Közösség megalapítói között és nettó befizetésével – azaz a közös költségvetésbe többet tett be, mint amennyit kapott – valamint képviselőinek nagy számával, az uniós törvények kidolgozásával, a demokrácia részleteire való áthangolásával sokat tett azért, hogy a közös európai álom legalább részben megvalósuljon. Igaz, sokat is kapott az uniótól: hatalmas piacokat, amelyek lehetővé tették, hogy a brit gyarmatbirodalom széthullása után az angol gazdaság továbbra is szárnyaljon. A munkaerő és a tőke szabad vándorlása pedig nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az angol pénzügyi intézmények továbbra is megtartsák vezető szerepüket, hogy a szolgáltatások különösképpen a kelet-középeurópai munkavállalóknak köszönhetően ne omoljanak össze, és egyáltalán, Nagy Britannia talpon tudjon maradni azokban a globális változásokban, amelyeket Kina és India feltörése jelent. Arról nem is beszélve, hogy az Uniónak jelentős szerepe volt azoknak a belső villongásoknak a csillapításában, amelyek a vissza-visszatérő ír és skót elszakadási törekvésekkel jártak együtt. Nyilván, a szigetország és az Unió is tisztában vannak azzal, hogy ma éjfélkor, amikor Brüsszelben levonják a brit lobogót, Londonban pedig fényjátékkal nagyítják fel ugyanezeket a színeket és formákat a főváros ikonikus épületeire, akkor a házasság csak jelképesen ér véget, hiszen valamiképpen meg kell tartani a vámmentes gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokat, biztosítani kell az Angliában, Skóciában, Irországban, Walesben maradt több millió uniós polgár létbiztonságát és munkához való jogát, meg kell találni azokat a megoldásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a brit államalkotó részek függetlenségi törekvései újból ne erősödjenek fel, immár a Brexitre hivatkozva. Egyszóval, valóban történelmi nap a mai, de azok lesznek az elkövetkező hónapok és évek is. Robert Burns-nek létezik egy jóval ismeretlenebb verse a földműves édesapjáról és ennek egyik szakasza így hangzik: „ S végül midőn lankadt erőm/ az ábrándkergetésben/eldobtam én az álmokat/s magamban így itéltem/múltam megvolt, jövőm titok/jó vagy rossz lesz? Ismeretlen. /De mert e nap hatalmat ad/élvezni azt igyekszem.” Eddig az idézet. És ne feledjük: a jó költők – látnokok.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény-rovat, 2020. január 31.