Interjú a szerzővel – Simó Márton: Mi, székelyek és román barátaink című kötetéről

Simó Márton interjúkötetében Erdély szellemisége és az igazi együttélés iránt elkötelezett románokat faggatja a transzszilvanizmusról, barátságról. Nagy-Románia létrejöttének centenáriuma szolgáltatta az alkalmat erre a ráközelítésre, amely most könyv formájában jelent meg.

Simó Márton prózaíróként tűnt fel az irodalmi életben, újabban mindennapi megélhetése az újságíráshoz köti. Székelyudvarhelyen él. A szemelvényesen közölt beszélgetésből kiderül, milyen témák és művészi tervek foglalkoztatják a tehetséges prózaírót, aki némileg szembemenve a pillanatnyi divatokkal, írás közben is szeret valóságközelben maradni.

– Jelenleg a publicisztikai műfajok háttérbe szorítják bennem az írót. Ez egyrészt azért van, mert az újságírás kenyérkereset lenne. Ha körülnézek az irodalomtörténetben, mindjárt nyilvánvalóvá válik, hogy legjelesebb íróink és költőink majdnem kivétel nélkül sajtómunkások voltak. Nyilvánvaló, hogy akkor nem voltak elektronikus úton terjesztett médiaformák, a nyomda betűje volt a fő-fő információhordozó. Újságok, hír- és divatlapok útján lehetett társalkodni a néppel. Így lett Petőfi Sándor vagy Jókai Mór neve igen gyorsan ismertté.

Hasonlóan működött Krúdy, Mikszáth, Ady esetében is a dolog, aztán később Móricz, Márai, Szabó Dezső, Tamási is igen markáns újságíróként helyezte el magát a köztudatban, hogy aztán jöjjenek a nagylélegzetű művek, amelyek klasszikussá teszik őket. Nem azért választom időnként az újságírást, mert nagynak érzem magam, hanem a megélhetésért. Egy pillanatra se feledjük azt, hogy a médiában akkor és most is sokan voltak, vannak, sokfélék, és kevesekből lesz éltében, aztán holtában igazi klasszikus nagyság. Szóval: kell a középszer és kell az alja.

– Te melyik kategóriához tartozol?

– Fogalmam sincs. Én „csak” dolgozom. Úgy haladok, ahogyan néhány kedves tanárom ajánlotta a menést – nincsenek, nem voltak sokan, hiszen már nem élnek mindannyian, de ma is vezetik a kezem, útmutatásaikkal irányítják a gondolataimat –, és van néhány író-alkotó példaképem is. Ők valóban képesek voltak társalogni a lapokban, az ott közölt írásokban a nemzettel… Erdélyben, itt, a Székelyföldön, amikor az ember újságírónak szegődik, tisztában kell lennie azzal, hogy az erkölcsi, az anyagi megbecsültség minimális, és azzal is, hogy a napi mókuskerékben úgy felaprózódik, úgy – talán – elsikkad, hogy nem marad utána semmi, a szépírás pedig füst, álom, lila köd marad. Számos példa van erre. Tragikus pályatöredékek tucatjával vázolhatók fel az előttem és a mellettem járó nemzedékekből. Sajnos, tájainkon ma sok pénzből és szakmai körültekintés nélkül készítik a legnagyobb lapcsalád kiadványait, amely amellett, hogy semmibe veszi az olvasói szokásokat és elvárásokat, egyre inkább az elsorvadás, a világhálóra való visszahúzódás felé tart. Budapestről jött át valami kulturális-imperializmus féleség. Talán a megyei napilapok az utolsó bástyák, amelyekben vannak erőtartalékok. Amelyek körül viharvert szabadcsapatokban próbálkoznak helytállni a szerzők. Minden, ami nálam a napi újságíráson túl van, a civil szerveződések, a honlapok írása-szerkesztése azért való, hogy a függetlenedési szándékaimat, a szuverenitásomat megélhessem, s ne csak illúzióban éljek, hanem cselekedjek is mindazért, mindazokért, amit s akiket szeretek. Én vidék-, pontosabban falupárti vagyok. Azt vallom, hogy amennyiben megerősödnek a vidéki környezeteink – és itt nem a városiasodó nagyközségekre gondolok, ahol autókkal hordják iskolába a gyermekeket, s ahol a fiatalok többet lógnak az interneten, mint a paneltelepek csemetéi –, akkor van székely jövő. Más alternatíva nem létezik. Ha nem figyelünk oda, lassan-lassan elfoglalja környezetünket, a klasszikus életteret egy olyan népesség – és itt a velünk genetikailag azonos és az elkülönülő masszára egyaránt gondolok –, amely képtelen integrálódni és megteremti a hagyományos értékrendre épülő székely társadalom helyett a maga szubkultúráját. Az újságírás és a szépírás, a civil kurázsi együttesen szolgálhat. Hozzáadhat valamennyit az elképzelésemhez. Így egészülnek ki a szenvedélyeim, s talán így válok hasznossá a szűkebb társadalom számára, ahonnan aztán ezek a viselkedésminták és a művekben megfogalmazódó esszenciák, amelyek általánosan érvényesek, s a nagyvilágba is érthetően kivetítődnek.

– Melyek a kedvenc témáid?

– Többnyire a székely emberrel foglalkozom, aki itthon vagy másutt téblábol. Ezek az élethelyzetek azonban másoknál is előfordulnak. Boldogulás, boldogságkeresés, tragikomikus történetek, igazán boldog végkifejletek és szomorújátékok, élénk párbeszédek és töprengések adnak keretet az írásaimnak. A regény, a novella, az elbeszélés, az esszé, a tárca műfajait egyformán kedvelem. Időnként versírásra is vetemedem, bár a költő manapság erősen elhalkult bennem. Amikor egy sms ütősebb, mint egy ballada, akkor el lehet gondolkodni a dolgok értelmén, illetve hiábavalóságán. Mert a puszta szépség, az esztétikum még nem minden. Megvan a műfajok és a témák közti átjárhatóság. Megteremtem. Egy más modorban, formában folytatom a másutt megkezdett gondolatot. Kiegészítem. A felvillanó örömet vagy a fájdalmat továbbviszem, újra átélem, és ehhez a boldog(talan)sághoz kérem az olvasó jelenlétét is a cselekvő értelmezés által. Szeretek történelmi miliőben láttatni dolgokat. Ilyen regénytrilógiát már írtam, amely nagyjából átfogta a huszadik századot, Kelet-Közép-Európa történéseit, s benne minket, illetve elődeink sorsát. Novelláim, elbeszéléseim olykor a múltból, máskor a jelenből táplálkoznak. Van egy novellafüzérem, amely a kilencvenes évek, az újabb ezredforduló körüli átmeneti időszakot játssza el másképp, újra egy sajátos szemszögből. Jelenleg az iker téma foglalkoztat: egy fiú testvérpár, amelynek egyik tagja világgá megy, a másik pedig idehaza marad. Ez lassan regénnyé duzzad, bár még nem látom a végét. Egyelőre: írja magát. Van egy másik hősöm, Gerzson, annyira boldogtalan, hogy akár alteregóm is lehetne. Őt agglegényként hagyom szenvedni immár huszonöt esztendeje. Benne van folyton a slamasztikában és az „íródó” novellasorozatban. És ott vannak a heti rendszerességgel keletkező tárcák, amelyek tükrei a valónak, de egyik-másik néha egy-egy nagyregény kezdeménye is lehetne.

– Melyik köteted, melyik írásod a legkedvesebb? Melyik volt a leginkább sikeres?

– Nem tartozom egyik intézményesített irodalmi műhelyhez sem. Nem vagyok egy jól behatárolt generáció tagja. Magányosan élek és dolgozom. Nem tudok úgy működni és viselkedni, mint azok a pályatársak, akik élvezik a „cég” akol-melegét, és kvázi élő klasszikusként utazgatnak városról városra, országról országra – általában a Monarchia utódállamaiban – az adófizetők pénzén. Nem mentem át Magyarországra állami pénz fejében osztani az észt az ottani magyaroknak. A kiadókkal úgy vagyok, hogy nem tudtam soha elszegődni egyikhez sem. Általában pénzt vittem, pályáztam nekik, velük, segítettem a könyvcsinálás folyamatát, hogy aztán a szerény honoráriumból, meg a hozott pénzből felvásároljam a megjelent példányokat, hadd legyen

portéka, amit el­vi­hetek az embereknek. Ilyen szempontból a Tranzit no­velláskötet teljesített a legjobban. Mert könnyű, kicsi és olcsó. Szá­momra tulajdonképpen minden könyv egy leégés eleinte, mert amellett, hogy megírom, megelőlegezem a járulékos munkákat és a szükséges pénz egy részét is. Akárcsak a mostani könyv esetében is, amely ráadásul egyben kettő, mert a románt még csak most gondozzuk. Több a baj vele, mint úgy általában…

– Ne szaladjunk előre… Honnan az ötlet?

– Tamási Áronnal szólva „amikor a románok kézhez vették” Erdélyt, s vele minket, egy új korszak kezdődött. És ennek immár száz éve. Illetve majdnem annyi. Ha ők azt mondják – szoktak azért lódítani kormányzati és akadémiai szinteken egyaránt –, hogy száz, s ehhez tartják magukat, akkor adjunk nekik igazat, és kérdezzük meg őket, hogy hányadán állnak velünk, magukkal s a lelkiismeretükkel. Nyilvánvaló, hogy a közelállókat kérdeztem, akiket kedvelek, s akik minket is elfogadnak. Igyekeztem minden társadalmi kategóriából felkutatni és megszólítani az interjúalanyaimat, és földrajzilag is több tájegységben gondolkodtam. Meglepő volt a nyitottság és a jó szándék, az őszinteség, amellyel megnyíltak felém. Ezeket a beszélgetéseket még folytatnám a jövőben. Az is lehet, hogy az ultranacionalistákkal is elbeszélgetek egy feketekönyvben, amelyet elrettentésül tennék majd ki az ablakba, hogy hogyan nem szabad és nem érdemes. És – természetesen – igyekszem majd a román nyelvű kötetet is összeállítani, mert sokfelé hívnak, kétnyelvű környezetbe, s ahhoz kell a társkötet is. (...)

Nagyálmos Ildikó

Forrás: Hargita Népe, Műhely melléklet, 2018. november 23.

*

A tanulmánykötetről tanulságos beszélgetést hallgathatunk meg a Sóvidék TV-ben. Riporter: Molnos Ferenc