Régi szép toposz, igaz is, meg vádaskodó is. Néha irigység fogja el az embert, máskor a félsz, megint máskor a rettenet… Talán mindannyian egyszerre vagyunk szépek is, szörnyetegek is – vagy olykor csak e viszonyt látszólag megértő-értelmező harmadik fél, filmező, elbeszélő, elemző, kutató, felfedező talán…

A szép és a szörnyeteg mint poláris ellentétpár a politikai rendszerváltás kommunikációjában is megjelenik, elsősorban mint az „ellenség neve” és a hozzá tartozó morális-politikai üzenet. Falfirkáktól zászlóégetésig, fenyegetéstől morális lejáratásig, rémképektől a „politikai anime” jelképtáráig mindenütt a minősítések szimbolizációs folyamatai vesznek körül bennünket, ellenséget/ellenfelet és barátot/társat szegmentálva a társadalmi közéletben. A jó és a rossz, a gyűlölet és a berekesztés retorikai cselei ülik meg a közbeszédet – ennek politikai antropológiai belátása és a „rendszerváltás értelmének” körvonalazása lett olyan kihívássá, melyre a válaszkísérleteknek legalább alapszinten vállalkoznia érdemes. A közéleti „arculattervezések” korszakában, a múlt és jövő keretezése révén kialakult „elbeszélések”, Kis és Nagy Történetek jelzés-értékű lajstroma immár elvégezhető talán – ha ugyan nem politizálás ez maga is a tudomány szótárával ... A „vad” és a „nemes”, a „primitív” és a „civilizált”, a „főtt és a nyers” dualitásai mintegy folytonosan velünk élnek, kortól és rendszerváltó hőbörgésektől csak látszólag függetleníthetően...

Meggyőződésem, hogy a nevesítő, nomináló eljárásmód, vagyis a megnevezés vagy kinevezés eljárás olyan szimbolizációs eszköz – s maga az eszközhasználat olyan értékelvű eljárásmód – melynek célja /Foucault szavaival/ túlmegy a diskurzus elemzésén „abban a formájában, amelyben másutt létrejött és a hagyomány jóvoltából rendelkezésre állt. A reprezentáció elméletének megléte vagy hiánya, pontosabban szólva ezen elmélet elsődlegessége, vagy származtatottsága, teljességgel módosítja a rendszer egyensúlyát. Míg a reprezentáció önmagából indul ki a gondolkodás általános elemeként, a diskurzus elmélete minden lehetséges nyelvtan alapjával ér föl,

ugyanakkor a megismerés elméletével is azonos” írja Michel Foucault Az antropológiai szendergés-ben (A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris, 2000:377). Az

eszközök és értékek generálásában önérdekét kiteljesítő politikai cselekvés épp ezért éleszti fel azt a folyamatot, melyben a szimbolikus politika a cselekvő, attraktív, beavatkozó, erőfitogtató reálpolitikává alakul át. Ebben a nyelv (mint normaképző eszköz) és a nyelvi hatás (mint dramaturgiai fegyvertár része) olyan ontológiai státuszra tör, melynek nemcsak megképződik a maga univerzuma, jelentéstere vagy térbeli kiterjedése, de totalizáló ereje egyenesen a birodalmias erőfölénybe hajol át ma már.

A szép és a szörnyeteg – avagy más, de analóg relációban – a jó és a rossz a legősibb pre-archaikus toposz talán, mitológiai közhely, a tudás labirintusának és e labirintus bejárhatóságának vagy birtokbavételének legfélelmesebb ellentétpárja, sőt egyenesen perszonifikált Minotaurusza. Csak éppen a minősítések „igazsága”, érvényességük kontrasztja hibádzik, empirikus igazolhatósága pedig főként közhelytárak, prekoncepciók révén a legesélyesebb, nem pedig az antropológiai árnyalás, az élményközeliség elemző elbeszélése által. De mégis..., ha a világ hajlamos e bináris osztottságban megnevezni a jelenségeket, nem kell-e komolyan vennünk ezt kutatóként is? Ugyanakkor, s nem függetlenül a szakmai belső normáktól, hol leljük meg a megosztásban korántsem mutatkozni látszó komplexitást, amely nem használ minősítéseket „en bloc” szándékkal, nem beszél élménytávoli hidegséggel a hasznosság vagy hasznavehetőség felosztó elve alapján, hanem éppen ellenkezőleg, relativizálja magát a jót és kontrasztját is, a szépet és szörnyűségest épp oly dimenziók közé helyezve, mint a jellegtelent vagy hasznost. Itt most szakmai, s nem direkten politikai vagy aktuálpolitikai feltételek közt megszólalva,¹ érzékelhetően igyekszem majd „nempolitikai politikául” beszélni, hittel hívén persze, hogy „a” politikai nincsen is ténylegesen. Nagyonis van azonban a szimbolikus, nyelvi szférában, ahol a szavaknak „dolgoktól” függő émikus kategóriáit sikerülne talán kimutatnunk olyan textusokban, amelyekben a diskurzusok már magában a „napirendben”, a szcenáriókban és protokollokban, vagy egyszerűbben szólva a definíciók rangjának definiálásában és a szimbolikus kommunikációk temérdek alakzatában is megjelennek, bábeli konstrukciók kontrasztjaként, amikre hivatkozva mindig lehet „néven nevezni végre” a jót és rosszat, ártalmast és félelmest, károst és üdvöst. Ez a nomináló, elnevezési játszmákban kimunkált retorikai uralom egyfajta (…figyelem, máris idézőjelek közt beszélek!) „kommunikációs forradalom” arculatában mutatkozik, melyben „tények” és értelmezések között csak maga a beszélő hivatott megkülönböztetést tenni, belátási logikák elemeivel gazdagon manipulálva, s végső soron a következtetések logikai kényszerétől, levezetési szabványaitól magamagát teljességgel mentesítve. Ámde, a narratívákba burkolt, nyelvi köntösbe bugyolált értékalkotás és prefixált értelmezési kényszer már csak azért sem lehet elutasíthatónak mondható a befogadók által, mert minden irracionalitásai dacára életképesnek minősül. Életképesnek attól, hogy nem igazolásra szorul, hanem hitekre és lojalitásokra számít. S ahol csak a lojalitás számít, ott a „tények” neve az átkereszteléstől függ elsősorban, a megértés legrosszabb esetben elmarad, vagy a befogadó kénytelen belátni, hogy esélytelen a visszabeszéddel, tépelődéssel, mérlegeléssel küzdeni a kételkedésmentes miliőben. Ebben a nyelvi-nyelvpolitikai jelentéstérben a „jó” (mondjuk) kétlábú, a „rossz” pedig több, a szép egynemű entitás, a rút pedig más érvű, másságát szégyenszemre hordozni kénytelen valami. Ez a „szimbolikus jelentéssel bíró láncolat” (Leach szavaival, 1996:168) kiváló körülményt biztosít a véleményvezérek szabta értékrendek terjedési hálózata számára.

Az a „morális fennség”, amely a közbeszéd és a politikai retorika egész holdudvarában megjelenik, alapvetően befolyásolja a vélemény-klímát, meghatározza a véleményformálók és protokoll-vezérek mutatkozási minőségeit is. A szépek és szörnyetegek mintegy a „közmorál” legitim szereplőinek tetszenek legott, jelenlétüket akolmentalitás veszi körül, ennek révén pedig az egyes táborok híveinek törzsi törekvései szabályozzák a megfeleléskényszereket és érdekközösségeket. A szép olyanná lesz, mint a szolgálatkész alávetett, a szörny pedig öntudatosan öntelt, indokolatlanul magabízó fényében ítéltetik meg. Hőshöz antihős is kell, ellenpólus, mely legitimálja. Ebben a szcenikai térben a rivalizáló elitek ideálképzési normarendje eltérő értéktartalmakat közvetít versenytárs vagy ellenfél ritkábban, politikai ellenség viszont annál sűrűbben lesz azokból, akik a másik parton állnak. A „másik” mássága, a másik part lakójának közelsége és a vele lehetséges kapcsolati tartalom is befolyásolja ezt az ellentétviszonyt: a Másik, a Nem-Én lehet közvetlen közel is, lehet mondjuk a szomszéd is, de akár családtag is, s lehet a másságok partvidékén élő bennszülött. Így például „a nyugati” mint élőlény fél évszázadon át ellenség volt a harcképes szocializmusok időszakának ideológiai retorikájában (imígyen a burzsoá, a tőkés, a haszonelv, a liberális, az individuális vagy épp az egzisztenciális is a szörnyek bestiáriumába tartozott), de rögvest magasrendűvé, szépségessé tűnt át, midőn a kétpólusú világrend összeomlásával a vélemény-elit ezt tekintette már ideológiai főiránynak. A béke és forradalom permanens korszakának szép entellektüelje – mint a saját korának szcénáiba beleszóló vagy hozzászólni hivatott ellenbeszélő – ideális mintázatnak tetszett (lásd ellenzéki kerekasztal, tüntetés, demonstrációk, szamizdat, stb.). Ma pedig már a hozzászólni merész is szörnyetegnek minősülhet, ha saját színpadi körülményeit, játékterét illeti kritikával. A rendszer váltása evidensen mint jó és szép kontrasztja kapott megvilágítást, maga a váltás a Sein és a Sollen partvonalán tükrözte a megéltség bizalmasságát, az irányzatos elköteleződés igényét.

Emlékeztetnék a retorikai fordulatok néhány olyan analógiájára, mint az „eladósodás” vagy a „recesszió”, amely kihallhatóan szörnyűséges, szemben ,,a megoldás” ígéretével, amely a jó kiteljesedésének üzenete lett. A gazdasági-politikai közbeszédben a „megszorítás” mint mumus szembekerül a „szabadságharccal”, a „liberalizmus” és „liberális szabadság” mint szitokszó kap konnotációt, szemben például a „tevékenység-alapú finanszírozással”, vagy a „beárazással”, mely a kereskedelem életvezetési trükkjéből lett strukturális védekező eszköz és vádirat a bankrendszeri logikák ellen. De megfigyelhetők ciklikus változások is ebben a retorikában: a „válságkezelés” lehetne például jó és szép, hisz célja nemes..., de mert kényszer szülte, s a kényszer már csak relatíve jó lehet, szörnyű összefüggésrendet vizionál(tat); az „unortodox gazdaságpolitika” lehetne nemes cél, de ironikus tartalmat vett föl az elmúlt egy évben...; s ha mindmáig hatóan az „őszödi beszéd” a nemtelen szörnyszülemények prototípusává lett is, párhuzamosan mintegy feljött a „kötcsei beszéd” mint reményteli ellenígérvény... Olyan megnevezett képzetek, mint a

„nyugdíjrendszer” vagy a „hitelnyújtás”, a „futballstadion-építés” vagy a „rendvédelmi

beruházás” a maguk indifferens, politikai értéktartalom nélküli racionalitásával megúszhatták volna talán a „vádlotti” státuszba kerülést. De mert a kontextus megváltozott körülöttük, jelentésterük megmérgeződött az ártó vagy óvó célok révén. A társadalom alap-stabilitását biztosítani látszó „rend” pedig többes jelentésmódosulást szenved el: a rend mint „rendszer” váltásra kerül 1989-ben és utána, a „Legyen végre rend!” már választási plakátszöveggé magasztosítja akkoriban a definiálatlan elvárást, a „Rend a lelke mindennek ... !” közhely pedig felveszi a közhelyesen jó arculat helyett – az egyenruhás masírozási alakzat révén – az államrend veszélyeztetésének és lakossági fenyegetettségnek megfelelő pofázmányait. A tüntetésekben edződött mai politikai csoportelit immáron Bibó-kollégiumi máskéntbeszélő klánból az államiasult és totalitarisztikus eszköztárral bíró csúcs-magisztrátussá vedlett át..., s maga a „tüntetés” is a közelmúlt két-négy év alatt szükséges jóból tilalmas rosszá transzformálódott.

Nemcsak az értelmezési, kommunikációs tér, de a jelzős szerkezetek más formái is új életre kelnek: ha ma a ,,multik és oligarchák” szörnyű szitokszóvá vedlik, miközben hazai multivá és oligarchává avanzsálódik az új hatalmi pragmatizmus kíméletlen önérvényesítése, s ha a ,,rózsadombi paktum” mint szörnyképző vízió lesz eszköztár ahhoz, hogy a „politikailag korrekt” vagy épp „politikailag szép” ellenpólusán megjelenjen a „narancsos feelinget” elutasító identifikáció, akkor már lehetetlen nem észrevenni, hogy a nyelvi köntösbe bújt politikai pragmatizmus diadalmenetének vagyunk nézői, élvezői vagy épp elszenvedői. A „bársonyos forradalom” „narancsos forradalomra” átkeresztelése, Magyar Köztársaságból Hungáriává átvedlés, az érdemdús kritikák korának átváltozása érdemtelen blogok korává, a politikai és hatalmi-gazdasági mohóság korábbi szitokszóból irányadó válságkezelési attrakcióvá avanzsálódása… – mindezek immár olyan színházi állam kialakulási folyamatát illusztrálják, melyben a dikciók, szemben a distinkciókkal, a manipulációk, szemben a megértő jovialitással, a rögtönzések, szemben a szcenáriókkal, a „rend”, szemben a rendtelenség szörnyképével mutatkoznak. Mindazonáltal olyan nyelvi kontextusú hatalomváltás jeleinek minősülnek vagy minősülhetnek, melynek elemzésében, interpretálásában a részvételre késztetett antropológiai elbeszélőmódnak is kétségtelen szerepe lett. Ha a kulturális és narratív közéletben mindenütt a minősítések szimbolizációs folyamatai vesznek körül bennünket, hűségesküvel és ellenségképekkel szegmentálva a társadalmi közéletet, akkor a jó és a rossz, a kirekesztő gyűlölet és a berekesztő hódolat retorikai cselei ülik már meg a közbeszédet – ennek politikai antropológiai belátása a „rendszerváltás értelmének” körvonalazása révén kényszerít minket válaszkísérletekre. A politikai, s kitüntetetten az uralmi térhasználat erőszakos megváltoztatási kísérleteinek folyamata nem csupán az értékek rendjének megváltozási kényszerét rejti magában (mint erről a Szomorú trópusokban Lévi-Strauss is meghatározóan ír, 1973:240), hanem olyan új hagyományteremtésnek és hagyománytermelésnek is alapjává válik, melyre Hobsbawm ad példákat az ünnepstruktúrák elemzésében (1987:12-197), elősegítve ezek interiorizálódásának felfedezését az ismétlés-ismétlődés révén teszi beláthatóvá, kontrasztot érzékeltetve ezáltal az intellektuális „hangosbeszélés” felelősségéről az észvezérelt és az érzelemvezérelt politikai presztízsek transzformációs korszakában.

Viszont a bináris toposz kialakulása /szép és szörny/ nem „genetikai” áthagyományozódás vagy kultúrafejlődési funkcionalitás kérdése, hanem dialógusrendszerek eredménye, melyeknek dichotómiákba tagoltsága vagy értelmezési szilárdsága a sok évszázados kutatási távlatosságnak is köszönhető. Ha az emberről van szó, mint erről Papp Richárd szólt itt Boglár Lajos felfogásmódját tükrözve, akkor csak értelmező felelősséggel szólhatunk, s csak látszólag van könnyebb dolgunk, ha a „nemes” és „vad” bennszülötteket saját társadalmunkban keresünk, ha a szakterületünkön bevált ábrázolási konvenciókat elkülönítve (pontosabban olyanokat kimutatva, amiket kutatóként belátóan így értelmezünk), amelyek révén az őslakos ekképp azonosítható. Ezzel némi esélyt kapunk talán arra is, hogy kulturális relativistaként járjunk el, és a dramaturgiai, narratív stb. elemekkel, cselekménybeli ok-okozati összefüggésekkel még így sem biztos, hogy könnyű szintézist tudunk teremteni.

Helyzetleíró „tereptapasztalataim” ismertetésének e pontján – úgy érzem – kezd tarthatatlanná válni a nyelvi kontextusú felsorolás folytathatósága. Mentségemül szóljon, hogy a kiterjesztett értelemben vett „terepem” nemcsak saját társadalmam, hanem saját létem és saját létünk nyelvi uralomnak kitett szenvedő alanyisága is, vagyis kollektív tereptapasztalat, mely egyúttal mentesít attól, hogy a saját kultúrában kutató antropológus látszólagos eligazodás-készségét evidenciaként kezeljük, s lemondjunk a „közgondolkodás vs. szakmai szótár”, „közfelfogás vs. narratív elbeszélésmód”, „politikai uralom vs. résztvevő jelenlét” lapidárisan relativizáló képletének alkalmazásáról. Arról a téri beszédmódról, mely a hatalmi, harsány és öntelt központosítást „centrális erőtérnek” nevezi, így hozzásegít bennünket is ahhoz, hogy mondjuk az utca- és térátnevezésekben, a Károlyi-szoborszáműzésben és más szimbolizációs eljárásokban, vagy akár az Alaptörvénynek és asztalainak legitimálási folyamatában a magánosított közpolitikát lássuk meg elsősorban, avagy olyan retribalizációs eljárások hajnalát, amelyben a realizmustól az absztrakcióig, a tényinterpretációtól az értékkövetésig, az élményszintézistől a honi kakasviadalok „sűrű leírásáig” megannyi új témakört fedezhetünk fel az alkalmazott vagy politikai antropológiai kutatások számára. Tudván tudva, hogy a politikai narratívákban az értékelő gesztusokkal csakis győzni lehet a morális arénában, adódik a feladat az antropológiai interpretáció számára, hogy e társas narratívákban megjelenő jók és rosszak, szépek és szörnyetegek megnevezésével az élményközeli distinkciót avassuk megismerő módszerré. Állami dramaturgia, etatizált szcenikai eszköztár, központilag gyártott drámai politikai szövegolvasatok mellett ez nem is lenne akkora feladat... – már csak alig megkezdett terepmunka-naplóinkat kell elkészítenünk, hogy teljesebben-komplexebben ábrázolt társadalmi élményanyagunk nevet kaphasson a jövőben...

Könyvészet

Barth, Fredrik ed. 1998 Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. 2. ed. Long Grove, Illinois, Waveland Press.

Boglár Lajos 1999 Utószó Lévi-Strauss Faj és történelem című kötetéhez. Budapest, Napvilág Kiadó.

Eriksen, Thomas Hylland 2006 Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Budapest, Gondolat.

Foucault, Michel 2000 Az antropológiai szendergés. In A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris.

A.Gergely András 2005 Én az vagyok, aki a Nem Ők. Recenzió Fredrik Barth kötetéről, új kiadása ürügyén. Anthropolis, 2.2:226-229.

Hobsbawm, Eric 1987 Tömeges hagyománytermelés: Európa 187–1914. In Hofer Tamás – Niedermüller Péter szerk. Hagyomány és hagyományalkotás. MTA Néprajzi Kutató Csoport. Budapest, 127-197.

Leach, Edmund 1996 Szociálantropológia. Budapest, Osiris.

Lévi-Strauss, Claude 1973 Szomorú trópusok. Budapest, Gondolat.

Papp Richárd 2014 A kultúra többszólamúsága. Antroport, Lapozó.

Papp Richárd – Szarka László szerk. 2008 Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.

1 Előadás-szöveg, elhangzott a MAKAT 2012. április 20-21.-i konferenciája alkalmából. On-line: http://vimeo.com/41977527; http://www.fotoklikk.hu/makat3