A. Gergely András – Bába Szilvia

Az Óperenciás tenger hangján, eltérő tónusok, értelmezési nüanszok és felhangok közegében, s amennyire ölelően, olykor épp annyira „viharosan” más-más csendben szólal meg az alábbi kettős írás. Egyik, mintegy továbbértelmező hangnemében magam fűzök reflexiókat Bába Szilvia könyvéhez, mely 2015-ben Az óperenciás tengeren túl. Magyar identitás a diaszpórában címen jelent meg¹ Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Szász Jenő Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke előszavával. A Szerző munkája egyben kiváló eredménnyel megvédett doktori disszertáció is, melynek utolsó stádiumában épp egy doktori bizottságban volt szerencsém találkozni az értekezés téziseivel és egész anyagával. A második fél-rész már kevésbé a saját halász-szenvedélyem tónusában, de a tengerre vetettek vagy azon is túljutók hangján szólal meg – persze rövid kivonatban, mintegy a könyv alapját formáló tézisek formájában.

Olvasóként, sőt szerzőként is valami képtelen saláta-műfajnak gondolhatnám e megközelítést. Egyszerre halásznak és halnak lenni, vagy mindezt nem a tudomány normandiai partmagaslatairól nézni, hanem értő közelségbe kerülni már önmagában is érdemes képtelenségnek tetszik – ki is kellett várni idejét, míg az elgondolás „értelmezésformát” kapott. De kellett a másik oldalon is a kellő meggyőződés, amely Kárpát-hazai és nemzetstratégiai közelképpé tette a mű egészét, mintegy önnön testébe emelve a kontrasztot, melyet lényegében ugyanarról, de kissé más aspektusból, hasonló fogalmakkal, de eltérő értelmezésekkel két rokon szakmabeli megformálhat. Nem egyféle aspektusú „vita” tehát ez, sem „integráló” értelmezésmód nem vezeti szándékomat, csupáncsak a kísérletezés kérdései: a doktorandusz státusz kevesebbet enged a tekintély elleni oppozíciónak, a tanítópásztori státusz meg visszafogja a mindenre kicsit másképpen hangolt, de joviális pillantás érvényesítését…, ugyanakkor eléggé ritka, hogy oktatói közelkép mellett az olvasói „máskép” kiemelése kerülhessen egy mű köré, amely a maga módján elegánsan megformált, s kötetformában is tekintélyt parancsolóan nagyszabású. Bába Szilvia doktori értekezése egy alaposan, több éves kutakodás során, továbbá roppant sokféle tapasztalat, külföldi partnerség és áttekintő magabiztosság révén tetszetősen megformált értekezés, mely nem szorul rá az én kritikámra – hisz voltak hivatalos opponensei, volt szakmai vitája, bemutatása, vázlata és kivonata nem is kevés. Amiért mégis mintegy megkockáztatom az értelmező közelítést, az a 2015 óta erőteljes hangsúlyt nyert „nemzetpolitikai” sodrás újabb időszaka, továbbá az a kontextus (szövegkörnyezet, értelmezési közeg), melyben a nemzet műszó átöltöztetése került napirendre, s ha öt vagy tíz éve (netán Antall József nagyívű vállalása) föl is piszkálta a közfigyelmet a nemzeties érzületek, nemzeti zászlózás, nemzeti dohányboltok és nemzeti akadémia, nemzeti autonómia, nemzetbiztonság, majd minden további nemzeti nemzeti iránt, az kerülhessen a kisebbségkutatás és a határokon túli diaszpórakutatás közös fókuszába. Ezt pedig a határokon túl élő, nemzetiben kettősen vagy kicsinyítve gondolkodó befogadó és értelmező majd pontosan a helyére fogja tudni tenni a maga optikáján keresztüli értéknormák, léthelyzetek és magyarázkodások nyomán…

Adott tehát egy értelmes kérdéseket fölvető tudományos produktum, nem is kicsiny, hisz kötetformán bőségesebb eredeti mellékletei nélkül is 306 oldal a képanyaggal együtt…, s adott ebben egy lehetséges értelmezési horizont. Ezen a tengerpartos változatossággal és „túloldali” identitás-forgalmazó sajátságokkal együtt az az óperenciás mozgás látható, melyet a kutató bejárt, s melyről magam csak valamiféle „karosszék-antropológus” nevében beszélhetek, hisz résztvevő megfigyelésre nem nekem, hanem épp a Szerzőnek volt módja igazából. Talán ebből is világosan látszik már, hogy nem „vitám” van a Szerzővel, hanem kérdéseim vannak a lehetséges narratívák terén, s valamiféle „másik kínálatom” van a kisebbségi identitások területén, mint amit a kötet széles horizontja átfog.

A könyv négy nagyobb blokkot különít el, elemző fogalmi ráindulással és rövid összegzéssel. E négy fejezet meghatározó karaktere (21-54. old.) a diaszpóra történetére a kivándorlási hullámok 1849 és 2014 közötti időszakaira mint „hullámokra” tagolt emigráció-históriára épül (misszionáriusok, katonák, utazók, kalandorok, politikai emigránsok, gazdasági „kitántorgók”, háborús menekültek, hontalanná váltak, 56-osok, hatvanas disszidensek, majd legvégül korunk migránsai alkotják a szereplők csoportjait…). E tagolás kézenfekvően a történeti folyamatok, a sorsesemények, a boldogulás vagy menekülés különféle szintjei közötti esélyvadászatok mikrotörténetét is magába foglalja – hisz más az Ausztráliába, Új-Zélandra, Kanadába, USA-ba távozók köre és reményképe egykor vagy most, más üldözöttként vagy életútkeresőként, más fiatalon és újrakezdésre érdemesülten, s megint más menekülő etnikai kisebbségként, kinek első kényszere rögtön az identitás részbeni vagy teljes föladása, meg egy másik identitás elfogadása, hogy azután nemzedékeken át ezek variációi termelődjenek ki a mindennapok vergődéseiből… Másképpen szólva: mintegy tizenöt éve foglalkozik a magyar migránsokkal, jobbára messze a hazai határoktól, de számos közvetítést segítő szervezeti vagy programos kapcsolat tapasztalataival és gyakorlatával is találkozva. Mindezt lényegében csakis épp ugyanennyi, másképpen hangolt, másra irányuló vagy másféle rész-kérdésekkel operáló kutatási anyaggal lehetne megkérdőjelezni – ami hát (ennek hiányában sem, de amúgy sem) feladatom.

E mintegy bevezető rész arra épül, amit majd a második blokk részleteiben is megmutat: hogyan is alakultak, belsőleg miképpen tagolódnak a magyar identitások (55-97. old.), valamint a harmadik blokk részletezi ezek változó természetrajzát, hogy azután a megnyilvánulási módok és alakzatok negyedik nagy területén felmutassa, az etnikai identitás magyar mivolta milyen színtereken (kolóniák, szervezetek, egyházak, iskolák, sajtótermékek, nyelvi képzés és örökség, társas és ünnepi szertartások) vagy szokások révén hordozza a magyarság hovátartozási készletét (99-240. old.). E tartalommutatóhoz a záró fejezet, a kutatás tapasztalatainak összegzése kapcsolódik még, beleértve a ráébredés és hipotézis-megerősítés kérdéskörét is, áttekintést a módszertani sejtelmekről és megoldásokról, továbbá konklúziókat a kutatás egészéről. Itt fogalmazza meg alapvető konklúzióját is, mely mintegy több tónusban is elhangzik a kötetben, némiképp a válaszadók tapasztalati tudása is erőteljesen támogatja: „létezik a kettős vagy többes etnikai identitás. Továbbá: magyar nyelvtudás nélkül is van magyar etnikai identitás” (241. old.).

Ha lehetek (itt és most, a kontraszt kedvéért) egy kissé „elnagyoló” a szakmai érvekkel, de a belátásokkal is: a kötet a politikai tudományoknak azt a parciális szféráját, mely a történettudomány, a politikai és pártpolitikai hovátartozás, az intézménytörténet vagy a kisebbségkutatások bevált módszertanával vizsgálódik élő társadalmi közegben, avagy másként szólva: terepmunkát végez, közvetlen (és itt helyenként közvetlen, távolsági) adatgyűjtéssel építi föl érv-készletét, s forrásközlések révén visszamegy a releváns történeti időben is, igen jól képviseli és következetesen kontextualizálja, vagyis úgy méri föl, ami hipotézisében igazolhatónak mutatkozik, hogy abban a lehető legkevesebb tétovaság, ellentmondás, máskéntgondolás maradjon meg. Nem szereti, nem örvend a magyarázat nélkül maradt tézisnek, még kevésbé a döntetlen összegű mentális játszmáknak, vagy még ennél is kevésbé a teljesen ellentmondó impresszióknak. Föltárja, és igen sokrétű, több tudományterületre is kiható érdeklődéssel válogatja össze a forrásokat, szakirodalmi alapokat, nagy teóriákat, áttekintő „olvasatokat”. De épp ezért, s talán mert a doktori értekezésekkel szemben is elvárás az interdiszciplináris, több rokon tudásterületre is kilátni képes tájékozódás, szépen végigmegy a fontos forrásmunkák során, megolvassa, idézi, fölhasználja azokat – de mintha kételye kevesebb lenne, mintha az egymásra rétegződő elméletek közötti átcsúszásokból, mixelt kérdéskörökből, módszertanilag is kócos interpretációkból kevesebbet ölelne át, mint lehetséges volna. Hozok egy pár példát, s talán ezek világítanak maguktól is:

„Jellemző, hogy a kivándorló integrálódik, a második és a további generáció asszimilálódik. Ugyanakkor ez nem zárja ki azt, hogy egyszerre több etnikai identitása is legyen az egyénnek, tehát egyszerre több etnikai csoporttal azonosulhat. Így a kettős kötődés kialakulhat. Az egyén tudatosan vállalhatja kettős vagy adott esetben többes (mozaik, vagy poli-) identitását. Lehet tehát egyszerre egyenjogú tagja egy adott állam politikai közösségének és részese a többségi nyelvtől, vallástól, kultúrától eltérő etnikai csoportnak.

Napjainkban az USA-ban, Kanadában, Latin-Amerikában és Ausztráliában élő magyarok és magyar származásúak szabadon vállalhatják és élhetik meg, nyilváníthatják ki etnikai identitásukat. Sem politikai akarat, sem törvények nem korlátozzák őket, továbbá a társadalomban uralkodó felfogás sem gátolja őket abban, hogy ezt megtegyék. F. Barth megállapítását, miszerint az etnikus identitás tudatos döntés (Sárkány, 1989) igazolva látom, mert ma az állampolgároknak joguk van tudatos döntést hozni, vagyis saját etnikai identitásukat meghatározni, megvallani és megélni; emiatt hátrányos megkülönböztetés sehol sem éri őket. Az állampolgári identitásnak és az etnikai identitásnak nem kell azonosnak lennie…” (241-242. old.).

Mármost egy távoli aspektusból, ahonnan a kutató jön, s hoz magával egy szakirodalmi tekintély megfogalmazta „identitás-definíciót”, már igen szép, hogy egyáltalán emberközeli válaszokat érdemel ki, ezekre rálát, ezekből olvasatokat összegez és tudományos nyelvre visszafordítva hipotézist készít, majd ellenőriz, majd áttekintő eredményként le is írja ezt. Ami kételyt ébreszt, az viszont épp az ellenérzés hiánya, épp a személy/válaszadó és környezete közötti kölcsönhatások rejtelmei között megbúvó sejtés lehetne, a „kérdeztem, hát mondták a választ” biztonságos és védett nézőpontjával szembeni óvatosság…! Azt írja: „Napjainkban…” – miközben magabiztos tollal rajzol meg közel két évszázadnyi migráció-történetet…, s hát hol kezdődik a napjainkban…? Azt írja: Barth megállapítását „igazolva” látja…, no de Barth 1969-ben volt megcsontosodott kollégáival szemben egy új szemléletmód lehetőségét fölvető kutató, aki Norvégia, Szudán, Etiópia, Mexikó, Laosz és Afganisztán antropológiai kisebbségkutatási tapasztalatokból hámozta ki a kérdést: hogyan alkotnak határokat a sok etnikumú társadalmi csoportok a maguk belsődleges köreiben, miközben a külső körök egy egészen másfajta struktúrát próbálnak rájuk erőltetni… De épp abban nem egyértelmű az analógia megtalálása, hogy „ma az állampolgároknak joguk van tudatos döntést hozni, vagyis saját etnikai identitásukat meghatározni, megvallani és megélni; emiatt hátrányos megkülönböztetés sehol sem éri őket..” – hiszen mindazon „nem-európai” világokban, ahol még az állampolgárság elismerése sem volt evidens jogi játszma, talán sokkal előbb volt igény az etnikus öndefinícióra, mint lett volna ennek intézménye, jogi garanciája, „tudatos döntést” hozva helyi ellenzéke, pártpolitikai főhatósága, ellenpárti érdekképviselete, nyomásgyakorló agresszió jelenléte, stb. Itt a „hátrányos megkülönböztetés sehol sem éri őket…” olyan kijelentés, ami nemhogy a társadalomkutatót, de a pártpolitikust vagy etnikai pártelnököt épp annyira gyanakvással tölt el, mint a néprajzost, cigánykutatót, nyelvészeti antropológiát vagy táncdialektus-gyűjtőt.

Nem erősködöm, persze. Csak a „kettős identitás” fogalmát elnagyolt magabiztossággal kezelő kutatóhoz címezem kérdéseimet… Ha már kettős, miért nem többes az? S ha fele-fele lenne, az kevesebb volna, mint a „kettős”…? De hát hogyan értsük meg, hogyan lássuk leképezhetőnek, „lefényképezhetőnek” e sokrétegűséget, amit a tudósok/kutatók/hangosbeszélők identitásnak mondanak? S lehet-e ténylegesen Új-Zélandon vagy egy kanadai magyar klubban kettős kötődésről beszélni, ha már kevert nyelven szólnak, ha egész generációk maradnak ki a nyelvtudásból, ha már nem ismerik a magyar népmeséket, nem hallgatják a magyar pop-kultúra számait, nem látnak egy újraföldolgozott színházi előadást Az ember tragédiájából…? S hová tegyük akkor a „hordozható identitás” vagy „szállítható örökség” Kovács Nóra oly szépen kifejtett, dél-amerikai magyarokra tükrözött érdemi fogalmait, vagy hová a hely és tér megkülönböztetését az identitásokban (hely-identitás, tér-identitás, lokalitás, szomszédsági kötődés, térbelakás, szociális kohézió), vagy hol találjuk a határok közeli kisebbségi magyar identitások kínjait, a szórvány problémáit, a nyelvi szocializáció már nem térségi, hanem világméretű jelenségét, stb…??

Másképp, s talán némiképpen összegző elnagyoltsággal megfogalmazva: Bába Szilvia nem szándékoltan, de a korszellem és a korkérdések éppen aktuális kezelési metódusának akaratlanul is megfelelve pontosan azt a nemzetfogalmi, kisebbségpolitikai, nemzetstratégiai szempontrendszert szolgálja (eredendően is más irányú) könyvével, melyben a magyarságkép és a magyarságfogalom a nemzetfenntartási eszmekör mentén, a migráns-veszély és a „migráns-simogatás” közötti szférában hat megerősítően azok számára, akik e fogalmak környezetében éppen a másságosságokat nem kedvelik, a nemzetre ható minden jelet fellazításnak és támadásnak értelmeznek, a jogos kérdéseket készen állnak szekrény alá söpörni, a sunda részleteket fölöttébb határozottan elvetni, sőt merészek a megértő historizmus még államiasított és egyháziasított oktatásban, preambulumokban és törvényrendeletekben, szoborállításban és himnusz-dalolásban megjelenő ezernyi változatát csakis egyenirányított nemzetpolitikai tónusban átfogalmazni, mindenkitől ilyesmit várnak el, minden közösséget így vezényelnek és csakis ekként hallanak meg.

Kérdéseim tehát csak részben szakmaiak, módszertaniak, s legalább annyira értelmezési teret faggatóak, nyelvi-elbeszélési miliőt meghallgatóak, kisebbségi részkérdéseket a nagy áttekintés ellenébe állítóak, s a tudományos következtetéseket a le nem zárt idegenfelfogás, idegentapasztalat, adaptációs rutinok, mentális betagolódás, távolsági nacionalizmus, fiktív nemzetépítés, mikroközösségi válaszadások felé vezető felhanggal interpretálóak.

A kötet, ha nem mondtam-írtam volna még elégszer, fontos és jó. Jó, mert sok térségben járva is sok forrásra támaszkodik, sokféle térből és időből, mikróból és makróból, globálisból és univerzálisból hoz fölmutatható mintákat. S talán csak az olvasatunk más, a részletekről vagy az egészről. Vagy talán csak a kérdéseink nem találnak egymásra… De, mint minden érdemi tudományos mű, nemcsak a belé ültetett, kérdésként és válaszként megfogalmazott szempontok szerkesztett egészéből álló bármely más munka is, hanem épp arra alkalom, hogy elkezdjünk és újrakezdjünk kérdezést, válaszadást, talánykodást, cizellálást, megszemélyesítést, kölcsönhatások elemzését ezeken át is… S alighanem az önreflexió azt is megkívánja, belássam már itt legalább, hogy a kulturális antropológia, etnológia mérték- és értékrendjét kérem számon a politológia és kisebbségtudomány határán álló műtől, ami nem igazán korrekt részemről… S ez „önkritikán” vagy az érvénytelennek minősíthető érvelésen túl arról is árulkodik: több-sok-számos szempontból közelinek látom Bába Szilvia munkáját ahhoz, amit a kultúrakutatók csinálnak, s távolabb attól, amit a nemzetpolitikusok vagy nemzetstratégák…, ami korántsem hátrány, hanem a lehetőségek és belátások jövendő útja, a kultúra- és identitás-kutatások megannyi módszerével elvégzett feltárás további értékelésének perspektívája is egyúttal…

Hogy pedig ez mint szempont ne igazán sérüljön, az előretolakodó kételyekre talán még érdemi cáfolattal válaszolva álljon itt Bába Szilvia kutatási tapasztalatainak összegzése egy kivonatos formában, összegző fejezete javával…!

-------

Bába Szilvia

Magyar identitás a tengeren túli diaszpórában²

A Kárpát-medencében élő magyarok történelme, sorsa, helyzete és a lehetőségek mérlegelése természetesen hosszú évtizedek óta napi téma. Ám a „ki a magyar”, „mi a magyar” kérdések kitekintve is fontosak. Száműzöttek, kivándorlók, emigránsok, hontalanok, menekültek, disszidensek, külhoniak, nyugati vagy tengeren túliak… „magyarok a nagyvilágban”. Vajon ma is érvényes a „nyelvében él a nemzet”? Mit is jelent magyarnak lenni, magyarnak maradni a tengeren túl? Lehet-e valakinek két hazája? Kettős identitás – létezik? Miként őrizhető meg, alakítható ki a magyarságtudata annak a fiatalnak, aki Amerikában, Kanadában vagy Ausztráliában született, születik… Akinek tehát nem Magyarország a hazája, ám elődein, kulturális és szellemi örökségén keresztül kötődik, kötődni akar. Melyek voltak és melyek napjainkban az etnikai azonosságtudat megnyilvánulási, megélési terei, lehetőségei? Disszertációm elkészítését e kérdések megválaszolásának igénye motiválta.³

A kárpát-medencei magyarságra jellemző Kányádi Sándor verssora: „Vagyunk, amíg lenni hagynak, se kint, se bent, mint az ablak” (Kányádi, 2002:8). Ám a diaszpóra problémája más: felszívódik a szabadságban, ugyanakkor napjainkban is egyre több harmad-, negyedgenerációs fiatal szeretné felfedezni gyökereit. Az USA-ban, a 2000. évi népszámlálási adatok szerint 1.398.724 fő (U. S. Census Bureau, http://factfinder.census.gov, 2015. 04. 04.), a 2006. évi kanadai népszámláláskor 315.510 fő tartotta magát magyar származásúnak. (Statistics Canada, http://www12.statcan.ca/, 2015. 04. 04.) A 2011. évi ausztráliai felmérés szerint 69.160 fő vallotta magát magyar származásúnak. (Australian Bureau of Statistics, http://www.abs.gov.au/, 2015. 04. 04.)⁴ Latin-Amerikában a népszámlálás nem részletezi az etnikai hovatartozást, így különböző becslések vannak. Papp Z. Attila becslési eljárása a latin-amerikai országokban élő magyarországi születésűekből, a határon túlról származó magyarok és e két csoport utódaiból áll. Ezek szerint Argentínában mintegy 12 ezer, Brazíliában 8-10 ezer, Venezuelában 4 ezer, Chilében 2 ezer magyar és magyar származású él (Papp, 2010). Az USA-ban tehát mintegy másfél millió magyar vagy magyar származású él, de az otthonában a magyar nyelvet beszélők száma 2000-ben közel 118 ezer volt. Kanadában a 315 ezer magyar vagy magyar felmenőkkel rendelkezők közül 22 ezren beszélnek magyarul. A 69 ezres magyarság közül Ausztráliában ugyancsak közel 22 ezren használják a magyar nyelvet. Összességében a vizsgált országokban a magyar vagy magyar származásúak létszáma közel 1,8 millió fő.

Mindezek alapján, a tengeren túli magyar diaszpórával kapcsolatos munkahipotéziseim az alábbiak, amelyeket a későbbiekben igazoltam:

• A tengeren túli magyar diaszpórában létezik-e a kettős vagy többes etnikai identitás?
• Magyar nyelvtudás nélkül is van magyar etnikai identitás.

Értekezésemben azon országokban élő magyarok és magyar származásúak etnikai identitását és annak megnyilvánulási színtereit vizsgálom, ahol történetileg alakult ki a diaszpóra. Tehát az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Latin-Amerika (elsősorban Argentína, Brazília, Venezuela) és Ausztrália a kutatási célterületek. Nem tárgya kutatásomnak az ázsiai, dél-afrikai magyarság és Új-Zéland esetében is csak kitekintő megjegyzéseket teszek. A vizsgált időszak: 1849–2015.

Kutatási módszerek

Munkám során a történeti, speciális szakirodalmi művek áttekintésén kívül, szépirodalmat, esszéket, statisztikákat tanulmányoztam és hasznosítottam. Vizsgáltam a helyi közösségek dokumentumait: évkönyveket, jubileumi kiadványokat, újságokat, fotókat, gyűjteményeket és archívumokat. Összegeztem a mások által végzett kutatások ismeretanyagát is.

Mindezek empirikus kiegészítése volt a 2005 és 2014 közötti kvalitatív terepmunka, amely során kétszer, 2005-ben és 2008-ban, három hetet Ausztráliában, egy hetet Új-Zélandon, 2009-ben és 2014-ben két-két hetet Kanadában, 2009-ben öt hetet az USA-ban töltöttem. Részt vettem többek között magyar identitás témájú konferenciákon, istentiszteleteken, miséken, különböző ünnepségeken és rendezvényeken, cserkészet-foglalkozáson, hétvégi magyar iskolai órán, színi előadáson, baráti találkozón… A terepkutatások, résztvevő megfigyelések alkalmával jegyzeteket készítettem, naplót vezettem.

A terepmunka, valamint a résztvevő megfigyelések és a kutatás során strukturált, fókuszált mélyinterjúkat készítettem magyar nyelven, a tengeren túli magyar intézmények tisztségviselőivel, illetve olyanokkal, akik régóta a helyi közösség tagjai vagy a magyar vonatkozású kérdésekről alapos ismereteik vannak. Ötven interjút, közel 20 óra terjedelemben, hangfelvételen is rögzítettem. Az adatközlők lakóhelyük megoszlása szerint 48%-uk az USA-ban, 30%-uk Kanadában, 14%-uk Ausztráliában, 8%-uk Latin-Amerikában él. Az interjúalanyok vándorlástörténete eltérő időpontban kezdődött. Volt olyan, aki a II. világháború után fiatal felnőttként, többen pedig szüleikkel, kisgyermekként hagyták el az országot. Megtalálható volt az 1956-os menekült, az 1970-es években „disszidált”, közvetlen a rendszerváltás előtt, valamint a 2000-es évek elején és végén kivándorló is. Interjút készítettem olyan másodgenerációsokkal is, akik már az USA-ban, vagy Kanadában születtek. A nemek megoszlása szerint 54%-uk férfi és 46%-uk nő volt, tehát arányuk közel azonos.

2012 óta programszervezőként részt veszek az amerikai Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) által évente egyszer, az észak-amerikai magyarság fiatal felnőtt tagjai számára, Magyarországon megvalósuló, „ReConnect Hungary – Magyar Birthright Program” című képzés megvalósításában. A kutatásom során elemeztem a 2014-ben és a 2015-ben a „ReConnect Hungary – Birthright” képzésre jelentkező 51 Kanadában és az USA-ban élő fiatal, angol nyelven írt esszéjét.

2014. június 20. és 2014. december 31. között, magyar és angol nyelvű, on-line kérdőíves felmérést végeztem. (Ez a felmérés egy olyan előkutatás (pilot study) volt, amely alapján megkezdtem a kvalitatív feltárást, az interjúzást. Ennek a vizsgálatnak az eredménye segített abban, hogy fókuszáltan, koncentráltan kérdezhessem alanyaimat.) Sehol sem létezett elérhető adatbázis, ezért e munka keretében, a más forrásokban meglévő hiányos, valamint saját címtárakat és kapcsolatrendszereket szisztematizáltam. Ennek eredményeképpen 1.000 elemet tartalmazó tengeren túli adatbázist alakítottam ki. Nem csupán egy aktualizált, válogatott címtár összeállítását végeztem el, hanem a tevékenységek lényegét is jelző, annotált útmutatót készítettem.

Az adatfelvétel 2011. december 01. és 2012. június 30. között történt. A kérdőívet a fenti adatbázisban szereplő, email címmel rendelkező, 658 intézménynek küldtem el elektronikus levél formájában, magyar és angol nyelven. Több szervezet vezetője jelezte, hogy a kérdőívet tagjaiknak kiküldte. Interjút készített velem a kanadai magyar televízió – „Magyar Képek” és az ausztráliai „Magyar Rádió Mozaik Sydney”, amelyekben a kérdőív kitöltésére kértem a nézőket, a hallgatókat. Éltem a közösségi média lehetőségeivel is: saját Facebook profilomon, valamint számos tengeren túli szervezet és Facebook-csoportosulás oldalán megosztottam a kérdőívet. A magyar nyelvű kérdőívet 107 fő (71%), az angol nyelvűt 43 fő (29%), összesen 150 fő töltötte ki. A válaszolók 48%-a az USA-ban, 25%-a Kanadában, 20%-a Ausztráliában, 6%-a Latin-Amerikában és 1%-a Új-Zélandon élőként válaszolt. Ezúton is köszönöm nekik.

A disszertáció első fejezetében az elemzés során felmerülő kulcsfogalmakat értelmezem. A migráció, kivándorlás, emigráció, diaszpóra, identitás, etnicitás, asszimiláció kategóriák fogalmi hálóba rendezve segítik az értelmezést és elemzést. A második fejezetben bemutatom a hét kivándorlási hullám (1849–1867, 1867–1914/Trianon, két világháború között, II. világháború után, 1956 novembere–1957 tavasza, 1957–1991, 1991-től napjainkig) történetét, főbb jellemzőit. A magyar diaszpóra történeti hátterének elemzése azért is szükséges, mert ezeknek a kivándorlási hullámoknak, okozati eltéréseknek nagyon komoly következményei vannak az asszimiláció, a magyarságtudat, az identitás és a Magyarországhoz való viszony dimenzióiban. Tehát sem az emigráció, sem a disszidensek csoportja nem homogén és a sokszínűség az utódokra, a harmad-negyed-ötöd generációra igencsak jellemző.

A harmadik fejezetben vizsgálom a magyar etnikai identitás alakulását a kivándorlási hullámokkal összefüggésben, kronologikus sorrendben. Hiszen a különböző időszakokban, eltérő társadalmi hátterű egyének, más-más okok miatt döntöttek szülőföldjük elhagyása mellett. A heterogenitás pedig az utódokra igencsak jellemző. Mindezeknek komoly következményei vannak a magyarságtudat alakulására. A negyedik fejezetben részletesen bemutatom a tengeren túlon a magyar és a magyar származású emberek számára az etnikai identitás megnyilvánulási, megélési tereit, lehetőségeit. Ezek a kivándorlás időpontjától függően a következők: magyar kolóniák, szervezetek (egyesületek, magyar házak, könyvtárak…), egyházak, iskolák, sajtótermékek, ünnepek és szokások. Az iskolákkal együtt tárgyalom a(z) (anya)nyelvhasználatot, a magyar nyelv oktatását, mert e kettő szorosan összefügg. A harmadik és a negyedik részben vizsgálom a disszertációmban megfogalmazott hipotézist: van magyar identitás magyar nyelvismeret nélkül.

Az ötödik fejezetben a kutatási eredményeket foglalom össze, továbbá a megfogalmazott munkahipotéziseket igazolom. Az áttekintett történeti, szűkebb szak- és szépirodalmi művek, esszék, statisztikák, a helyi közösségek dokumentumainak tanulmányozása, a kvalitatív terepmunka, a résztvevő megfigyelések, a strukturált, fókuszált mélyinterjúk, valamint a magyar és angol nyelvű, on-line kérdőíves felmérés tapasztalatai igazolták hipotéziseimet. Tehát létezik a kettős vagy többes etnikai identitás. Továbbá: magyar nyelvtudás nélkül is van magyar etnikai identitás.

Jellemző, hogy a kivándorló integrálódik, a második és a további generáció asszimilálódik. Ugyanakkor ez nem zárja ki azt, hogy egyszerre több etnikai identitása is legyen az egyénnek, tehát egyszerre több etnikai csoporttal azonosulhat. Így a kettős kötődés kialakulhat. Az egyén tudatosan vállalhatja kettős vagy adott esetben többes (mozaik, vagy poli-) identitását. Lehet tehát egyszerre egyenjogú tagja egy adott állam politikai közösségének és részese a többségi nyelvtől, vallástól, kultúrától eltérő etnikai csoportnak.

Napjainkban az USA-ban, Kanadában, Latin-Amerikában és Ausztráliában élő magyarok és magyar származásúak szabadon vállalhatják és élhetik meg, nyilváníthatják ki etnikai identitásukat. Sem politikai akarat, sem törvények nem korlátozzák őket, továbbá a társadalomban uralkodó felfogás sem gátolja őket abban, hogy ezt megtegyék. F. Barth megállapítását, miszerint az etnikus identitás tudatos döntés (Sárkány, 1989) igazolva látom, mert ma az állampolgároknak joguk van tudatos döntést hozni, vagyis saját etnikai identitásukat meghatározni, megvallani és megélni; emiatt hátrányos megkülönböztetés sehol sem éri őket. Az állampolgári identitásnak és az etnikai identitásnak nem kell azonosnak lennie.

Eriksen meghatározása szerint „…az identitás önmagunkkal való azonosságot, ugyanakkor másoktól való különbözőséget jelent” (Eriksen, 2008:90). Ám ez a különbözőség ma büszkeség és nem diszkrimináció forrása. Napjainkban nincs olyan társadalmi interakció (mint például az 1910-es évek végén az USA-ban volt), hogy az egyénnek le kellene tagadnia vagy el kellene rejtenie etnikai identitását. Az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában, noha eltérő módon és mértékben –, ám bátorítják és támogatják az etnikai és kulturális diverzitást. A multikulturális társadalmakba integrálódhat, azonosulhat a többségi értékrenddel az egyén az etnikai identitásának feladása, elvesztése nélkül is.

Eriksen mutatott rá arra is, hogy egy személynek minden probléma nélkül lehet egyszerre kettő vagy akár több identitása is. Hiszen az etnikai azonosság, az identitás önkéntes, választott azonosulás a származással (Eriksen, 2008). Ez pedig nem igényli a magyar nyelvtudást. Tehát ahhoz, hogy valaki magyarnak (is) érezze magát, nem kell magyar nyelven tudnia. Angolul, spanyolul vagy portugálul is meghatározhatja önmagát magyarnak (is).

A „ReConnect Hungary” képzésre 2014-ben és 2015-ben jelentkező másod-, harmad-, negyed- és ötödgenerációs fiatal 88%-a az angol nyelven megírt esszéjében kifejezte magyar etnikai identitását is. A beszélgetések és a strukturált mélyinterjúk során valamennyi adatközlő, első- és másodgenerációsok egyaránt etnikai azonosságának meghatározásakor magyar identitásukat is valamilyen formában kinyilvánították: „amerikai magyar”, „magyar Amerikában”, „kanadai magyar”, „székely magyar”, „délvidéki magyar Kanadában”, „ausztráliai magyar”, „100%-ig magyar, 20%-ig brazil”, „Magyarnak igen. Amerikainak is valamennyire… Mindkettő. Nem úgy, hogy amerikai magyar vagy magyar amerikai, hanem mindkettő.”, „Magyar vagyok, amikor ott vagyok, amerikai vagyok, amikor itt vagyok.”, „Ki merem jelenteni, hogy ízig-vérig magyarnak érzem magam. Nem azért, mert nem tudtam beilleszkedni, hanem mert fontos volt, hogy megtartsam a magyarságomat.” „Magyar vagyok. Nincs mese. Legfeljebb arról van szó, hogy amerikai magyar.”, „Mindenképpen magyar, kanadai magyar.”, „Kanadai magyar, elsősorban magyar és utána kanadai.”…

Bartha Csilla megállapította, hogy „…az Egyesült Államokban élő magyar közösségek az emigráns kétnyelvűség fogalmával fedhetők le. Vagyis az út a magyar egynyelvűségtől egy alig két nemzedéket kitevő kétnyelvű állapoton át az angol egynyelvűségig vezet. Tény, hogy a harmadik-negyedik generáció számára a magyar nyelv már nem tölt be elsődleges identitásjelölő szerepet. Helyette olyan másodlagos szimbólumok kerülnek előtérbe, mint a magyar ruha, az ünnepek, a zene és az étkezési szokások” (Bartha, 1993:494) [Kiemelés: B.Sz.]. Ez a megállapítás napjainkban nemcsak az USA-ban élő magyarokra igaz, hanem Kanada, Ausztrália és részben Latin-Amerika magyar közösségeire is. Latin-Amerikában a másod-, harmadgenerációs fiatalok csak kis hányada beszél magyarul, itt már szinte spanyol és portugál egynyelvűségről beszélhetünk.

Amíg a kérdőívet magyarul kitöltő, tengeren túli magyarok másodgenerációs leszármazottainak 90%-a beszél magyarul, addig az unokák, tehát a harmadik generáció tagjainak csupán 24%-a beszéli a magyar nyelvet. 8%-uk tanult ugyan magyarul, de keveset beszél. A gyermekek mindegyike ért magyarul, az unokáknak csak a 48%-a. Tehát a harmadgenerációsok 68%-a nem beszéli és kevesebb, mint a fele érti a magyar nyelvet. A gyermekek 67%-a olvas és 66%-a ír, az unokák 17%-a olvas, 21%-a ír magyarul.

A kérdőívet angolul kitöltők közül 5 főnek van unokája. A válaszolók gyermekeinek 69%-a beszél és 72%-a ért magyarul, az unokáknak 40%-a beszéli és érti a magyar nyelvet. A másodgenerációsok 65%-a olvas, 42%-a ír magyarul. A harmadgenerációsok 60%-a nem beszél és nem ért, nem olvas és nem ír magyar nyelven. Tehát a kérdőívet kitöltők válaszai alátámasztják a nyelvvesztés, nyelvcsere jelenségét, az angol/portugál/spanyol egynyelvűség térhódítását.

A kérdőíves felmérésnek az állampolgárságra és az etnikai identitásra vonatkozó eredménye is alátámasztja azt, hogy az állampolgárságnak és az etnikai önazonosságnak nem kell azonosnak lennie. Tehát nincs szükségszerű kapcsolat a kettő között. A kérdőívet angol nyelven kitöltők 71%-ának, a magyarul válaszolók 93,5%-ának van magyar etnikai identitása is. Tehát az angol nyelven válaszolók kétharmadának van magyar azonosságtudata is, vagyis kettős vagy többes kötődésű. Megállapítható továbbá, hogy a másodgenerációsok 74%-ának, a harmadgenerációsok 43%-ának van magyar etnikai identitása is. A „ReConnect Hungary” képzés résztvevőivel folytatott beszélgetéseim és az általuk angol nyelven írt esszék elemzése, továbbá a strukturált, fókuszált mélyinterjúk is megerősítik, hogy a magyar nyelv nem elsődleges az identitás megjelölésében, magyar nyelvtudás nélkül is van magyar identitás.

Napjainkban a tengeren túlon a magyar és a magyar származású emberek számára az etnikai identitás megnyilvánulási, megélési terei, lehetőségei jellemzően a kulturális szervezetek (egyesületek, magyar házak, könyvtárak, színjátszó csoportok, cserkészet, néptánccsoportok…), az egyházak, a hétvégi magyar iskolák, sajtótermékek, ünnepek, szokások, stb. Ám ezek nemcsak megnyilvánulási lehetőségek, hanem az etnikai szocializáció színterei is, hiszen az egyén a szocializáció folyamán alakítja ki identitását.

Kutatásaim alapján megállapíthatom, hogy kevés valóban nagy múltú és jelentős taglétszámú, illetve országos vagy legalább regionális hatókörű egyesület, szövetség működik a magyar közösségekben. Napjainkban is, országoktól függően, több tíz vagy száz a magyar kulturális, hagyományőrző, érdekképviseleti, jótékonysági szervezetek, továbbá a magyar házak, könyvtárak, múzeumok, cserkészetek, néptánccsoportok száma. A fentiek azt is mutatják: annak ellenére, hogy elöregszik az amerikai, a kanadai és az ausztráliai magyarság, mindig van utánpótlás az új kivándorlók és a gyökereiket, magyar etnikai identitásukat felfedező többedgenerációs leszármazottak köréből. Az is kirajzolódik, hogy Latin-Amerika magyar közösségeinek sorsa – a két nagyobb múltú és létszámú kivándorlási célországot, Brazíliát és Argentínát kivéve – a legbizonytalanabb. Mindenhol, de leginkább Latin-Amerikában sorvad, zsugorodik a magyar közösség. Hiszen ezen országok, főleg Venezuela, Argentína gazdasági és társadalmi helyzete nehéz. Itt kifejezetten felmorzsolódás, elvándorlás, visszatelepedés, „visszidálás” indult meg.

A magyar szervezetek a kezdetektől fogva az etnikai identitás megnyilvánulásának, megélésének fontos terei. Továbbá az elsődleges társadalmi kötődések (rokonság, barátság, szomszédság) mellett erősítették és erősítik a közösség összetartozás-érzését, a csoportkohéziót.

A diaszpórában az istentiszteletek, misék, az egyházi rendezvények ma is fontos közösségi események. A találkozás, a beszélgetés, a magyar identitás megélésének alkalmai. Vannak, akik csak az egyházközségekben és a vallási egyesületekben tudják etnikai identitásukat, vagyis magyar öntudatukat vállalni, megélni. Számos helyen vannak az egyházak által fenntartott, vagy részben hozzájuk kötődő kórházak, szociális otthonok, szakmai-tudományos archívumok, gyűjtemények, hétvégi és nyári iskolák.

A tengeren túli magyar egyházközségek, templomok adományokból és ahol az infrastrukturális lehetőség adott, bérbe adásból (terem, apartman, stb.) tartják fenn a templomot és a gyülekezetet. Ennek érdekében az egyházak napjainkban is nemcsak a szakrális és nemzeti ünnepeken szerveznek műsort, hanem például Szilveszter, Valentin Nap, Anyák Napja, Apák Napja, szüret, farsang, stb. alkalmából is. Pikniket, vacsorákat, támogató bálokat rendeznek, rétest sütnek, tésztát gyúrnak, kolbászt töltenek. Ezeknek az eseményeknek, ahogyan a kezdetekkor, tehát a századforduló környékén, ma is többes funkciója van. Egyrészt megélhetik az átültetett közösségi szokásokat, a nemzeti tradíciókat. Másrészt napjainkban is alkalom adódik a találkozásra, a szórakozásra, ezen keresztül a közösség összetartására. Továbbá csak ezáltal vagy ezáltal is megélik, erősítik a magyar identitásukat az istentiszteletre, a misére vagy az egyházak által szervezett rendezvényekre ellátogatók. Nem utolsó sorban ebből gyűjtenek a templom fenntartására, valamint a lelkész fizetésére.

A tengeren túli magyar egyházközségek, templomok tehát megalapításuk óta nemcsak vallási, hanem kulturális, társadalmi és magyar etnikai központok is. Az egyházaknak még napjainkban is fontos a szerepe a kivándoroltak összetartásában, a közösségszervezésben, közösség-megtartásban, a kivándorlók és leszármazottaik magyar etnikai identitásának megerősítésében, fenntartásában és megélésében.

Napjainkban a tengeren túli magyar diaszpórában jelennek meg egyházi értesítők, egyesületi közlönyök, cserkészcsapatok lapjai, továbbá egyéb újságok, folyóiratok, elektronikus és nyomtatott formátumban, csak magyarul, vagy csak angolul, spanyolul, esetleg mindkét nyelven. Számtalan internetes hírportál, közösségi média és blog működik, döntően magyarul, angolul vagy mindkét nyelven. Ám éppen az internetnek köszönhetően, a tengeren túl élők a magyarországi hírportálokat, médiumok on-line felületét is elérik. Számos regionális és helyi magyar nyelvű televízió- és rádióadás működik szerte a diaszpórában. Ugyanakkor a Duna Televízió adása élőben is fogható Ausztráliában, Kanadában és az USA-ban, továbbá az interneten keresztül a magyar rádiók és televíziók műsora is elérhető.

Jellemző azonban a tengeren túli magyar diaszpóra sajtójával kapcsolatban az olvasótábor öregedése, csökkenése. Hiszen a másod-, harmad-, negyedgenerációs leszármazottak még ha beszélnek is magyarul, olvasni csak nagyon kevesen tudnak szüleik vagy nagyszüleik nyelvén. Ezért nem jelenik meg Latin-Amerikában egyetlen magyar sajtótermék sem nyomtatva. Ausztráliában pedig csak egy, amely 2015 tavaszán komoly anyagi gondokkal küzd. Ám az USA-ban és Kanadában is, ahol jelentősebb lélekszámú magyar vagy magyar származású él, csak néhány nyomtatott lap szolgálja ki az olvasók igényeit. Azonban számos on-line újság, hírportál, internetes hírlevél olvasható.

A tengeren túli magyar diaszpóra közösségei az egyházi és a naptári ünnepeken kívül, a nemzeti történelmi évfordulókat – március 15., október 6., október 23. –, valamint augusztus 20-án, Szent István napját, illetve az államalapítást ünneplik, továbbá az emberi élet fordulóit: keresztelő, házasságkötés, temetés, stb. Rendeznek bált „szüret és aratás” alkalmából, valamint mulatságot farsangkor, szilveszterkor. Nyilvánvaló, hogy nem aratnak és nem szüretelnek, de az együttlét, a szórakozás és nem utolsó sorban a bevételek gyarapítása érdekében megtartják a gazdasági élet ünnepeit is. Továbbá tartanak pikniket és több helyen magyar fesztivált, magyar napot is, illetve a szervezetek részt vesznek különböző etnikai eseményeken, néptánccsoportok tánctalálkozókon. Ma is él a karácsonyi betlehemezés és kántálás szokása. Tehát a századforduló paraszt kivándorlóinak óhazai szokása ma is él az amerikai, kanadai környezetben, de az 1920-as és az 1930-as években már igazodott az új hazához. Napjainkban is megünneplik az egyházak és a szervezetek a különböző jubileumokat.

Nemcsak az elsőgenerációsok, hanem a magukat magyarnak, magyar származásúnak valló, a másod-, harmadgenerációsok lakásában is kifejezésre jut a magyar identitás – a berendezési és dísztárgyak által. A viselet által is megnyilvánul az etnikai identitás. Ma a „magyar ruha” döntően a matyó vagy kalocsai hímzésű blúzt, mellényt jelenti. A nőkön megfigyelhető egy-egy sujtásos-zsinóros viselet is, a férfiakon pedig az ún. Bocskai.

Napjainkban sokszor a szimbólumok az egyetlen lehetőségei az identitás kifejezésének. A szimbolizáció összekapcsolja az „énidentitást” és a „társadalmi identitást”, vagyis a személyes és az etnikai azonosságtudatot. (Erős, 1998c) A magyar nyelvtudás hiányában is mélyen gyökerező lehet az egyénben az etnikai vagyis a magyar származási közösséghez kapcsolódó identitása és előfordulhat, ám nem szükséges, hogy ez a mindennapos életvitel szintjén jelenjen meg. Ez megnyilvánulhat szimbólumokban, például a viseletben, a szokásokban, a néptáncolásban, stb. A harmad-, negyedgenerációs fiatalok számára már nem a nyelvnek van elsődleges identitásjelölő szerepe, hanem a szimbólumoknak: a magyar ruha viseletének, az ünnepeknek, a zenének, a táncnak, az étkezési szokásoknak – és az olyan tradícióknak, amelyek a családhoz kötődnek. Mindezek együtt számukra a magyar örökséget jelentik.

A cikkben felhasznált irodalom

Bartha Csilla [1993]: Nyelvhasználat és generációk összefüggése a detroiti magyarban. Hungarológia, 3. sz., 40-51. old.

Eriksen, Thomas Hylland [2008]: Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai megközelítések. Budapest – Pécs, Gondolat – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék. 268 old.

Erős Ferenc [1998]: Az etnikai identitás néhány szociálpszichológiai problémája. In: Erős Ferenc (szerk.) [1998]: Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Új Mandátum Könyvkiadó – Wesley János Lelkészképző Főiskola, Budapest, 395-413. old.

Kányádi Sándor [2002]: Felemás őszi versek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 163 old.

Papp Z. Attila [2010]: A nyugati magyar diaszpóra és szervezeti élete néhány demográfiai, társadalmi jellemzője. Westernt Hungarian diaspora and demographic and social characteristics of their organisations. In: Kisebbségkutatás. Minorities Studies and Reviews, 19. évf., 4. sz., 621-638. old.

Sárkány Mihály [1989]: Az identitás kutatása az angol és az amerikai szociál- és kulturális antropológiában. In Váriné Szilágyi Ibolya – Niedermüller Péter (szerk.) Az identitás – kettős tükörben. Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Budapest, 39-59. old.

Jegyzetek

1 Kárpát-haza könyvek. Nemzetstratégiai Kutatóintézet – Méry Ratio Kiadó, Budapest, 306 old.

2 Bába Szilvia [2015]: Az óperenciás tengeren túl. Magyar identitás a diaszpórában. Kárpát-haza könyvek. Nemzetstratégiai Kutatóintézet – Méry Ratio Kiadó, Budapest, 306 old. (ISBN: 978-615-80150-6-6)

3 A fenti című doktori (PhD) értekezés kéziratát 2015. augusztus 17-én zártam le és október 22-én, summa cum laude eredménnyel védtem meg a Pécsi Tudományegyetem Interdiszciplináris Doktori Iskolájában. Az értekezést 2015 december elején a Nemzetstratégiai Kutatóintézet jelentette meg.

4 Az adatok ugyan különböző évekből származnak, mivel mindenhol eltérő időpontban tartanak népszámlálást, ám valamennyi ország esetében ezek a legutóbbi, hivatalos adatok, így ezeket vettem figyelembe.