/Torockói előadások 1./

„A mi Közép-Európánk” címen rendezte meg XVI. Torockói Diáktáborát (2017. július 6-9.) a Sapientia – EMTE, Kolozsvári Kar, Európai Tanulmányok Tanszék, az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet, és a POLITEIA Romániai Magyar Politikatudományi Egyesület, továbbá a BBTE politológus szakmai köre. A nyári egyetem ez évi tématerve térségünk történeti, kisebbségpolitikai és stratégiai, pártpolitikai és értékfelmutatási kérdéskörein belül az erdélyi kisebbségtörténet német-magyar, román-magyar és közép-európai stratégiáinak, változáskutatásának, továbbá a földrajzi térség és az európai kisebbségek törekvéseinek/akadályainak kérdésköreit érintette. A tábor-jellegű, de valójában mintegy meghosszabbított egyetemi tanévnek és tudományos konferenciának is tekinthető torockói miliőben Bakk Miklós (egy. docens, EMTE-Sapientia) a Provincia című tudományos folyóirat históriáját és szellemtörténeti előzményeit foglalta előadásába szélesebb tematikus íven belül; Bodó Barna (egy. docens, EMTE-Sapientia) az erdélyi-romániai németség történeti dimenziói közt keresett fölismerési és elismerési utakat, külön is figyelemmel Jakabffy Elemér munkásságára és korának rokon törekvéseire; Vincze Lóránt (a FUEN elnöke) a nyugat-európai kisebbségi törekvések és Kelet-Közép-Európa történeti/aktuális népességcsoportjainak, őshonos kisebbségeinek összehasonlító perspektívát körvonalazta; Ottmar Trașcă (történész, „George Bariţiu” Történelemtudományi Intézet) a román-német kapcsolatok és Erdély 1933–1947 közötti történetpolitikai vázlatával egy sor ma is parallel kérdésre irányított figyelmet; Toró T. Tibor (az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke) az előző napon megkezdett transzilvánizmus témakörében mutatta be az erdélyiség eszméjének és újabb időkben pártpolitikai programokban is megjelenő változatait; Somai József (közgazdász, az RMKT korábbi elnöke) az éppen születésének 220. és halálának 120. évfordulójával roppant tekintélyes életművére emlékeztető Brassai Sámuel polihisztori munkásságát ismertette; Tálas Péter (történész, politológus, NKE) az uniós kitekintést, a közép-európai térség aktuális helyzetképét, perspektíváit és a V4-ek történeti dilemmáinak kontextusait világította meg; Sabin Gherman (politikai publicista, közíró) és Tudor Duică (történész, a Demokratikus Erdély Liga alapítója) közös „kerekasztal”-beszélgetésben Románia közép-európaiságát és politikai-történeti kultúráját világították meg az ellentmondások fényében; Stefano Bottoni (történész, MTA TTI) az európai Kelet és Nyugat meg-nem-értési küzdelmeit régiótörténeti, továbbá nemzettörténeti és román nemzetfelfogási dimenziók között taglalta; Szili Katalin volt parlamenti házelnök-asszony (Magyarország Kormányának miniszterelnöki megbízottja) a magyarság erdélyi önigazgatási kérdéseit és a kisebbség- vagy nemzetpolitika korszakos kihívásait ismertette a pártközi egyeztetések és a helyi kisebbségi önigazgatás dimenziójában; Sógor Csaba (EP-képviselő, RMDSZ) az Európai Parlament előtt terítéken lévő közép-európai, „törésvonalak”, viták, kérdések sorsát, valamint az uniós döntéshozatal gyakorlati kérdéseit vázolta; Klesch Dávid (politológus, ELTE ÁJK, PROKON elemző műhely) a médiapolitika hangulatváltozásait „Hír TV: barát vagy ellenség?” felmérésben megtapasztalt vitatnivalók közegében elemezte; Varga Szilvia (Sapientia) az „Erdélyi fiatalok politikai szocializációja” címen elkészült felmérés anyagát foglalta össze; végül a Sapientia fiatal oktatója, hallgatói szóltak hozzá az előadások tartalmához.

Sem a fél-háromnegyed órás előadások kivonatát, sem a kérdések és viták serkentő diskurzusát nincs itt mód alaposabban fölidézni…, ezek helyett az egyik magyarországi résztvevő előadásának anyagából szemezgettünk leírt szövegváltozata alapján. Ebben A.Gergely András a politikatudományi kutatások érdeklődő pillantását, a tudós és a valóság távolságát, avagy egy lehetséges nézőpontváltási megoldás javaslatát taglalja. Figyelem…! Csak tudomány-ittas olvasók számára…! Mindenki másnak csak egy avult hír lábjegyzete…!

KÖZÉP-EURÓPA – TÉRSÉG-TÖRTÉNELEM ÉS/VAGY KOMPLEXITÁS

Történelem és komplexivitás – ez lenne, avagy ez is „A mi Közép-Európánk” leíró és értelmező kerete ebben a nyári egyetemi táborban, ebben az évben és ebben a társadalomtudományi mezőben, amely magyar, román, német és európai közpolitikák, nemzetképzetek és kisebbségi státushelyzetek révén körbevesz bennünket. Túl sok is ez, avagy képtelenül kevés még, az persze nézőpont(-választás) kérdése is. De hát ki az a „mi”, kié az, ami mindenkié, közép-e, ami közbülső, s lehet-e középről vagy a szélekről, provinciákról és centrumok súlypontváltozásairól beszélni, s erre történeti korok, korszakos ideológiák hatnak-e, megfogalmazásaink naprakészek és napra hangoltak-e, avagy történeti dimenziókban is képesek vagyunk áttekinteni, belátni, értelmezni mindazt, ami a komplex rendszerek kölcsönhatásaira jellemzően fennáll…? Értelmezhető-e a Közép-Európa a tágabb, nem-közép, vagyis a szélső-európai, az északi és mediterrán, keleti és nyugati nélkül…? Megél-e magában, mint kereső szempont (ideológia, életvilág vagy fogalom) a szomszédságok, a térbeli viszonylatok, az összefüggések és szembesülések, összefogások és kizárások, bekebelezések és kölcsönhatások nélkül…? Lehet-e értelmezni, kutatni, be- vagy átlátni, leírni Középső Európát? Ehhez hadd kezdjem messzebbről – félig-meddig megígérem, eljutok ekképpen is oda, amit mondandó vagyok! A mai konferencia-napon is, mint oly sok másik ilyenen, kölcsönkapcsolatok, kihívások, cselek és megoldási kísérletek interpretációit hallgattuk és figyelhettük meg.

Kisebbségiség és szomszédság, nemzet és kisebbségei, provinciák és félperifériák csatakos küzdelmei, kiegyezések sorsa került terítékre a konferencia-témakörben, s ezek zajlanak ebben a történeti-földrajzi keretben is, ami közbülső Európa lenne. E keret leírhatósága, Európa egésze nyilván csak elnagyolt jelzőkkel és fejlődés-ívekkel körvonalazható, de már magában a leírásban is óhatatlanul jelen van, jelen marad a történeti beszédmód, és hasonlóképpen jelen van a história cikk-cakkos folyamataira utalás, párhuzamai, adekvát asszociációi körében. Tehát keret és történetiség, mint a komplexitás esélyei… – ezek keretezik saját mondandómat is. Belátni Európába és rálátni Európára kívülállóként lehet leginkább. De kívül vagyunk-e? Európaiként semmiképp. De európaiak vagyunk-e? Átlátni mindezt kívülről másképp lehet, mint belülállóként, kisebbségiként, résztvevőként! Hadd kezdem messzebbről, egy kis kanyar idejéig, nevezetesen az empirikus lét és teoretikus le- vagy belátás közötti miliőben. Egykoron, vagy ötven éve kezdte Noam Chomsky, a filozófus, nyelvész, politikai máskéntgondolkodó és kritikus aprólékosabban fölvázolni az empirizmussal való szakítás alapelveit és nagy rendszerének kidolgozását a generatív grammatika (akkor) forradalmian új szemléletmódjával bővítve. Ebben egy általános nyelvelméleti elv- és feltevésrendszert formál meg, melynek az elsajátítás, a megértés és az episztemológiai háttérben zajló megismerési folyamatok változatai adják a szintaktikai mélységet, de a generativitás, a formalizálható tartalom alapszinteken eltér a struktúráktól. Nem megyek mélyebbre, csak két momentumot említek: a lexikai tömörségű, ha úgy tetszik: fonetikus leírhatóság az egyik esélyként – no és az értelmezési lelkületet meghatározó lényegiség, esszencialitás a másik oldalon, mely a fonémikus struktúrákban mutatkozott megfogalmazhatónak. E két alapkategória jelen van azóta a filozófiában, a megismerés-lélektanban, az antropológiában, a biológiában vagy a zenei műelemzésben is. Miért ne épp a politológiában ne lenne/lehetne jelen…?! Ez költői alapkérdésem lényege. Mármost, előadásom alaptézise – nem közvetlenül, de a jelzett kerettel és a generatív tudások, lényeglátó keresések és hiteles társadalomtudományi képzetek terén mindenképpen – talán ezzel az alapképlettel jellemezhető. Azt állítom ugyanis, hogy a konvencionálisan művelt, közpolitikai és publicisztikai értelemben használt, szcientikus entitásként fölépített politikatudományok társadalmi és tudományos pozíciója, mely valamiféle „magaslesről”, „toronyőri pozícióból” formált vélelmeket a társadalmi—közpolitikai mozgásokról... – amely elnagyoltan igaz (mert „lelátó”) lehet, mára elavulttá vált, mert a globalizációk, határátkelések, jelentés-átadások és értelmezői network-nézőpontok sokkal inkább megkívánnának ma már egy, a generatív tudáson és a történeti tudások értelmezési tartományán túli, éppenséggel az interpretációk világában zajló eseménymenet-értelmezést, vagy ennek felhasználását. Saját szűkebb tudástartományom vidékein, a kulturális (vagy akár a politikai) antropológiában nemcsak a generatív grammatikára, hanem komplementer oldalán a szimbolizációk és szimbolikus kultúrakutatások tájékán is a nyolcvanas évektől alapkérdéssé vált az étikus (fonetikus) vagy émikus (fonémikus) világképek küzdelmének, relevanciáinak alapvitája, a hosszas résztvevő megfigyelésen alapuló antropológiai terepkutatások és a nagy rendszeralkotó aspektusok közötti választás kényszere. Békebeli kulturális antropológus ugyan már egyetemi szinten tanulja, később alaposan alkalmazza is e kettő rá- és bepillantás technikáit – de maga a vita, a prioritások kérdése végig fennmaradt és ma is vízválasztó az iskolák, irányzatok, hitelességek, autentikusságok, rendszerszintű vagy mikroléptékű megismerésmódok között. Alapkérdésem tehát, hogy amikor politikai és történeti világokról politológiai aspektusú fölismeréseket teszünk, mennyire vagyunk rálátni képesek, s nem korlátozza-e szavaink, tapasztalati tudásunk minőségét, érvényességét e kívülálló szerepkör vállalása…?! Mi több, e két aspektus, s nem mellesleg a történeti sodrás, az időiség kérdése kiegészítésképpen…, nem inkább azt igényli-e, hogy a magunk elfogulatlan, pártatlan, „objektív”, tudományos nézőpontját ne csupán a szakirodalom hivatkozható forrásaival, metodológiáival vessük össze (lásd a múlt idejű Chomskyra utalásom rossz antréját…!), hanem a társadalmi valóság(ok!) megannyi változatával is, életvilágával, élménytömegével, értelmezhető mélységeivel is kiegészítve…?!

Az objektivitás látható eszköze a tudományos nagyság, a hübrisz, az elvitathatatlan érvényesség metodológiája kíván lenni. De vajon hol a tesztje ennek a releváns (vagy annak tekintett) tudásnak? A megkérdezett társadalom válasza? (DE: kit kérdezek meg, hol és miért, hogyan, és milyen céllal…?!) Az érintettek vitatkozó státusza? (s lehet-e a válaszadónak ellentétes értékrendje, melyben már a kérdezőbiztos kérdése is állítás egyben, fölérendelődő pozíció, félnivaló vagy feltevéses adatgyűjtés…?!). Az uralmi alárendeltséget elszenvedők tiltakozása lehetne egy hamis vagy nem-igazán érvényes kép ellen? Interaktív-e a politika tudománya, s jól értelmezi-e a zajló valóság bizonyos (egynémely) kiválasztott folyamatait? S ha nem…? Hol a tiltakozás felülete magában a tudományban, ha egy jobboldali diskurzus-elemről a befogadó/reflektáló társadalom úgy látja: nem arról szól, „ami van”…? Hol a tere egy másik, s épp oly jogos aspektusnak, ha a baloldali érzületek kritikai leírását fogalmazza meg az elemző? Van-e kellőképpen színes politikai sajtó, amely tükrözni képes a tényleges társadalmi osztottságot, a politikai aspirációkat, törekvéseket, rejtett ambíciókat? S hol a határa a politikai szereplők tiltakozásának, ha rajtakapják őket hitványságaikon, tévedéseiken, gazemberkedéseiken, stb…? Hol a határa a politológus „tévedésének”, túlzásának, mellévetődésének, hantájának – pl. a „Kik támadták meg Magyarországot?” jeles szerzői társadalmi képződményt, ideológiai tézisterméket vagy szakmunkát hoztak-e piacra? Egy közvélemény-kutató intézet attól hiteles-e, ha sokat vagy sokszor méricskél, vagy ha politikailag orientálódva mér, vagy ha jósol és jóslata beválik, vagy ha a nemválasz-válaszokat is éppúgy elemzi, mint az igen/nemeket, meg a -0,007 ezrelékek középarányosait…?! A kutatások ránézeti képe, „kívülképe” vajon bír-e társadalmi relevanciával, politológiai vagy szociológiai hitelességgel, esetleg netán történeti érvénnyel is…? Lehet-e belülnézeti kor- és kórképet adni távolnézeti állapotábrák helyett, mellett…? Lehet-e a kívülképnek belülképpel árnyalódnia, s ez levon-e az érvényességből, de mikor von le, miért, mennyit?

A kutatók belülnézeti képe, de meg tán megosztottsága is közismert… Viszont, hogy ne menjek messzebb: az MTA Politikatudományi Intézetének kutatói köréből a rendszerváltás utáni évtizedben kiszorultak azok, akik „virtigli szocik” voltak, utána kiszorultak a pártpolitikusok is, ma már semmiféle „politikai” hovátartozás nem látszik rajtuk, leginkább alkalmazott tudásmérnökök és konstruktőrök ülnek a kutatói székekben, s ha egy évtized alatt háromszor előfordul az, hogy egyvalaki kutatóként élő társadalmi valóságban is megfordul, az szinte kivételes csodabogárnak tetszik már. Belülről látnak-e, akik jelen vannak az élő társadalmi életvilágban – vagy rálátnak inkább? A politológusok politológiájáról szinte senki, sehol, semmit, sehogyan nem ír szakmai kritikával…! Az antropológusokkal ez gyakrabban előfordul, a szociológusokkal vagy pszichológusokkal kicsit sűrűbben, a történészek inkább objektivált vitákba emelik a másként-látás örömét és kritikáját… De hát épp a politika kutatói ne lennének politizálók is valamely mértékben? Akkor hol marad a személyes és kutatói felelősségük, helyismeretük, érintettségük…? A tudomány oltárán áldozva elveszítették valahol…? Más helyzetben van-e a kisebbség, aki élő társadalomként élő valóságot kínál a kisebbségkutatónak…? Utóbbi „belülről” nézve, a kisebbségkutatás belülről vizsgálva roppant mód megosztott, széttagolt, érdekvezérelt, pártosság-, támogatottság-, háttér-függő, nemegyszer a célzott tudományosság csúcsai felé is ezeken a diszjunkt buktatókon keresztül vergődő…

Aki empirikus oldalról jön, a direkt társadalomkutatás felől, az kénytelen magát módszertani iskolákba tagolni, kénytelen közlendőit ennek megfelelő orgánumok szerint hangolni. Aki elméleti vagy történeti spektrumból fogalmaz, annak is kívülről/fölülről kalibráltak a választható irányai, határai, besorolási mutatói, iskolákhoz vagy irányokhoz tagoltságai… (Meg, talán, aki ilyeneket állít, annak is valamely külső meghatározottság képviselője, közvetítője!!!). Empirikus politikatudomány… – lehetne az egyik releváns ágazat a javaslataim közül. De hát nemigen az: MTA politológusainak kb. évi száz publikációjából három/öt az „empirikus” mélységű, de a tényleges társadalmi miliőben részvétel terén ennek csak egy kisebb hányada. Romániai adatot mondjanak csak a helyiek! Empirikus a saját szótáramban a „résztvevő”, ott lévő, köztük élő, sorsukkal megosztozó… De az elnevezése sok mindent takar, lefed, leplez, sőt kifejez is: mert empirikus-e, aki mintegy repülővel száll a kutatott terület fölé, elnagyolt sémába tagolja az élő társadalmi világokat, s színes fényceruzájával satírozza pirosra, zöldre, kékre annak képrészeit? Kisebbségkutató előnyben van-e, ha kisebbségről ír, mert akár egészen apró az a közeg, az a társadalmi térség, amelyről szólni próbál! De: ismerik/tudják-e, hogy ugyanaz épületben, folyosón, tanteremben hányan vannak, akik egy „csoportba” sorolhatók kisebbségi mibenlétük mikronjait illetően, vagy akár csak szakmai nézőpontjuk terén, iskolázottságuk vagy tudástőkéjük eredete szempontjából…? Hétköznapi pártválasztás, vagy kényszerszavazói magatartás terén…, melyről azután még nehezebb vallani, érzékeny adatot mondani, mint átlagokat és derivátumokat közzétenni…

Amit itt (mint kívülálló leskelődő és belülálló vallomástevő) röviden megfogalmazni kívánok, kicsit épít a Chomsky-féle émikus/étikus osztottságra, de a megismeréstudományok módszertana terén egy új aspektus lehetőségével kacérkodik. Ennek eredete, tudományos kutatási nézőpontja a kortárs néprajzkutatásból, kultúrakutatásból, etnológiából jön, amely tudásterületi vállalása szerint immár nemcsak a múlt világainak (folklorisztikus hagyatékának) feltárására, hanem a jelen, az élő, együttélő, kölcsönhatásban élő társadalmi világoknak valamiféle életvilág-konstrukcióját kívánja föltárni vagy megismerni, sőt arra is vállalkozik, hogy rangrejtve vagy nyíltan, de az elbeszélő pozícióját, a kutató „pillantását” is a feltárás—megismerés—értelmezés részévé tegye. Kijelent valamit, valamiért és valahogyan, mellesleg minderre rálát, megnevezi, értelmezi, pozicionálja… – egyúttal a tudományos konklúziók érvényességi keretét is felmutatja, ahogyan a műtörténészek, műkereskedők vagy designerek teszik egy képkerettel, egy miliő körvonalaival, egy jelentéstér befolyásolásával. Úgy egyszerűsíthető, rövidíthető ez a mi nyelvünkön és tudásterületünkön, mint valami olyasmi, amit a modernitás, modernizmus, modernizáció vagy posztmodern jelzőkkel nemcsak megnevez, jellemez, hanem vállalja, hogy mindeközben vitatott problémákat, szociokulturális jelenségeket, képzeteket, illetve folyamatokat írhatnak le, akik alkalmazzák. Vagyis bevállalja azt is, hogy korunkban immár a modernség történeti címkévé vált, sőt a modernségből hagyomány lett, melynek címkézett hátterében különösen a vitatott problémákat, szociokulturális jelenségeket, képzeteket, illetve folyamatokat írhatjuk le. Mintegy a modernség részeként a tradíciókövetést! Ez a nézőpont tükrözi „az átörökített tudományos praxissal történő kritikai szembenézés gyakorlatának kialakítását. Többek között ide tartozik például a modern terepmunkás habitus újragondolása; a viszony kutató és kutatott, illetve sokkal inkább beszélgetőpartner, közreműködő helyi lakos, kulturális konzultáns (consultant – consultancy and partnership) között; vagy a társadalomtudományi tudás gyakorlati értékének kérdése (hasznosítás és alkalmazás)” – ahogyan ezt a kulturális antropológus Lajos Veronika egy elemző cikkében összegzi 2013-ban. [1] Ha pedig a hagyomány megmaradására, a társadalmi—kulturális örökség védelmére és folytonos újraértékelésére intézményesen vállalkozó néprajztudomány ezt a gesztust képes megtenni, (mint az akadémiai hierarchiában az egyenesen „történeti tudományok” közé sorolt ágazat egyre többször teszi is), akkor a még inkább kortárs társadalmi jelenségekre fókuszáló politikai tudományok vajon miért is nem teszik hasonlóképpen…? Csupán egy rövid kitekintés engedtessék meg itt a metodológia és a csíziók világába, hogy azután visszatérhessek befejezésképpen a politikai tudományok kutatástechnikái felé… Példaképpen egy rokontudomány metodológiáját hadd idézzem meg, mint kihívó tanulságot…

A modernizációval foglalkozó magyar néprajzi szakirodalom java többségében a hagyománykövetőt, a konzerválót és a hagyatékként megmaradtat preferálta korábbi korszakaiban – úgy, mintha mondjuk a politika tudománya egyszerűen a pártok, kormányok, társadalmi osztályok vagy képviseleti formák szimpla története és értéktartalma volna, esetleg csupán az uralkodások, birodalmak, háborúk, munkamegosztások, tőkemozgások históriája. A néprajzi kutatásban és a kultúrakutatásban immár a modernizáció napjainkban evidenssé válása révén a hagyományos paraszti kultúra létét veszélyeztető jelenségfolyamatok leírása is helyet kapott: már nincs „a 24. óra utolsó pillanatában” még elkapott archaikus maradvány, amit az ügyes kutató még szerencsére elkapott és megörökített, …nincs változás nélküli történetiség és autentikusság. Az antropológusok ugyanakkor eleve a változások megértői, föltárói, megnevezői is lettek. [2] A hagyománytartó életvilágok leírásának, „mentő” pillanatfelvételeinek értelmezési „alapja az a tudományos konstrukció, amely a hagyományos paraszti társadalom és a 20. századi modernizáció viszonyát ’összeütközésként’ tételezi, sőt a hagyományt a klasszikus modern gondolkodásmódra jellemző dichotomikus képzetek – pl. természet–kultúra, tudomány–politika – egyikeként értelmezi, és ezt a két társadalomtörténeti korszakot kibékíthetetlen ellentétpárként kezeli. /…/ Az 1970—80-as években az etnográfiai figyelem a modernitásban, illetve a késő modern társadalomban működő intézmények, gyakorlatok és viszonyok megfigyelésére és értelmezésére irányult, pl. a fogyasztásra. A modernitás tehát az etnográfia tárgyává vált – egyaránt képezve a tudományos munka keretét és témáját. Ez a változás radikális módon kérdőjelezte meg a kulturális antropológia és az antropológiai praxis alapját képező eszméket és a korábban axiómaként kezelt feltételezéseket. Ennek következtében indult meg az antropológiai kutatás és szemléletmód újraértelmezése. A modern társadalom iránti érdeklődés kialakulásával egyrészt új irányba fordult az antropológiai tekintet, másrészt annak ismeretelméleti pozíciója is elmozdult. Az Európán kívüli világot a klasszikus antropológia a nyugati modernitásból ’kifelé’ fordított figyelemmel vizsgálta, míg a kutatás tárgyaként értelmezett kortárs szociokulturális életvilág a ’befelé’, önmagára irányuló kutatói tekintetet követelte meg, ahol a kutató egyben alanya is a vizsgálat tárgyává tett társadalomtörténeti struktúrának és kulturális kontextusnak. Az antropológus tehát értelemszerűen maga is az adott modern társadalom ’bennszülöttje’, nemcsak ’belülről ismeri’ a szociokulturális viszonyokat, vagy sokkal inkább azok egyfajta összefüggésrendszerét, hanem rendelkezik a kortárs életvilágban nélkülözhetetlen kulturális tudáskészlettel is. Az 1980–90-es évektől a lokális színtér és a makroösszefüggések, illetve a globális változások együttes tanulmányozása vált fontossá annak a felismerésnek köszönhetően, hogy a világméretű folyamatok a korábbiaknál erőteljesebb hatást gyakorolnak a társadalmi térben működő jelentésekre, eszmékre, szimbólumokra, viszonyulásokra és stratégiákra. /…/ A szinkron vizsgálatok számtalan olyan kihívással is szembesítik a szakembereket, amelyek előmozdíthatják az átörökített tudományos formákkal történő kritikai szembenézést. A lokális társadalmak jelenkutatása továbbá hozzájárulhat a magyar néprajztudomány 21. század eleji ’modernizációjához’, a hagyományos, alapértelmezett beállítódások és axiómák megkérdőjelezéséhez, illetve újragondolásához, a kortárs társadalomtudományi eszköztár etnográfiai kutatásokba történő következetesebb beemeléséhez. /…/ Az 1980-as évek elejétől egyre inkább világossá vált, hogy a saját társadalom kutatása esetén a klasszikus, vagyis az intenzív ottlakás térbeli gyakorlataként felfogott terepmunka [3] helyett szükség van egy sokkal rugalmasabb módszer kialakítására, amely alkalmas a nem egy helyhez kötődő társadalmi jelentések, kulturális tudás, tárgyak és elképzelések mozgásának, földrajzi mobilitásának nyomon követésére. A migrációkutatásban már ebben az évtizedben általános volt a két helyszínen végzett terepmunka, a több színtéren megvalósított ’ottlét (ott tartózkodás)’ gyakorlata (practice of ’being there’), vagyis a kibocsátó és a befogadó társadalom kulturális kontextusának megismerése a vándorlás folyamatának megértése és a ’sűrű leírás’ létrehozása érdekében. /…/ Annak, hogy az etnográfia lokalizációs stratégiái iránti tudományos érdeklődés az 1980-as években jelent meg, elméleti és módszertani vitákat generálva a kulturális antropológiában, a társadalomtudományokban bekövetkezett térbeli fordulat volt az egyik oka. [4] Az 1990-es évekre megfogalmazódott az igény a földrajzilag és kulturálisan adott helyhez kötött terepfogalom kritikai megközelítésére és olyan új módszerek kialakítására, amelyek egyáltalán hozzáférést biztosítanak a változó térben szerzett mindennapi – lokális és globális – tapasztalatok megismeréséhez és értelmezéséhez. A Malinowski kidolgozta klasszikus terepmunka-módszer elméleti és gyakorlati rendszerének átgondolására tett legnevesebb kísérlet az amerikai antropológus, George Marcus nevéhez fűződik. [5] Marcus 1995-ben vezette be a több színterű vagy többterepű etnográfia (multi-sited ethnography) fogalmát annak érdekében, [6] hogy az antropológiát a társtudományoktól megkülönböztető terepmunkával is nyomon lehessen követni a globális világ szociokulturális összefüggéseit, illetve a glokalizációs jelenségeket. A több színterű etnográfia igen hatékonynak bizonyult a ’térben és időben szétszórtan elhelyezkedő kulturális jelentések, tárgyak és identitások áramlásának’ tanulmányozásában, [7] a lokális és strukturális szintek összekapcsolásában (glokalitás), a sokféle szituációba ágyazott tudás megismerésében…” (Lajos 2013). Kerülni próbálván a látszatot, nevezetesen, hogy nyári politológiai táborban kiküldött etnológusként dekomponálni próbálom itt a kortárs és releváns Európa-kép fölvázolásában részt venni hajlamos partnereket – egyúttal persze bevallva, hogy ez a célom…! –, elegendőnek vélem itt a hosszas idézet mentén arra utalni, miképpen válhat vagy válhatna a politikatudományi kutatások számára is egyik lehetséges mintázat ebből az etnológiai analógiából. Az antropológusok közötti vita sok évtizedes, amely a szinkron és a diakron folyamatok (magyarabbul szólva a jelenkori, párhuzamos, és az időben változó, történeti) felfogásmódok között létezik egy nyerő harmadik is, mely részvételi metódusokra és a folyamatok összehasonlító elemzésére, ottlétre ÉS rálátásra egyaránt épülhet, émikus és étikus szempontot egyaránt figyelembe vesz, netán a kortárs társadalomtudományi szcénából át is emeli a részvételi akciókutatás módszereit, aspektusait, lehetséges pillantásait… Vagyis nemcsak fölülnézetből kutat, rálátással fogalmaz, egyetlen nézőpontból beszéli el a vélt/valódi társas valóságot és politikai mechanizmusokat, hanem mindezt egyszerre több térből, több kutatás összehasonlításával, a saját „normál optika” időnkénti nagylátószögűre cserélésével, variózással, változó fókusztávolsággal és éles/életlen árnyalati kompozícióval teszi. A kereső optika, a megfigyelő kamera látószöge, a folyamatokat időben is követni képes belátások lehetősége nem fölszámolja vagy ellehetetleníti a politikai világok szóbeli leképeződésének sanszait, hanem épp megsokszorozza azokat. S tehetné ezt oly módon, hogy a kutatások lokális relevanciáját (helyi érvényességét, helyben is elfogadhatóságát) sokra tartó aspektust az összehasonlító, a helyi folytonosságot az idői változásokkal gazdagító, az egyszerre több helyszínen zajló kutatásokat is együttes aspektusban figyelembe vevő nézőpontot alkalmaz. Megítélésem, belátásom szerint Európa státuszváltozásait, Közép-Európa mozgásait, és szereplőinek forgatókönyveit nem lehet már egyetlen (bármily kiemelt és bármily magaslati) aspektusból belátni – s a kisebbségekét sem, politikáikat, identitásaikat, európai perspektíváikat sem, vagy még kevésbé. De ha nem csupán az etnológiát veszem, hanem a geográfiát, a szociológiát, a szociálpszichológiát, a közösségkutatások módszertanát, a szociálpolitikát és további más hasonlókat, akkor lehetséges, hogy a társadalomkutatási gyakorlatok, adatfelvételek, cenzusok, makro-mutatók mellé kiegészítésül mindig is figyelembe kellene venni a mikroterek, mikroközösségek és „szobányi történések” tág világait is. Javaslatom tehát annyi: lehetséges volna a partner társadalomtudományok „terepéről”, a társ-tudások „émikus” aspektusaiból átvenni azokat a lehetséges opciókat, melyek figyelmeztetnének rá: a több-színterű vagy több-terepű kutatások lehetőségeivel hátha egy módszertani fordulatra volna szükség immár ahhoz, hogy nyomkövetők, esemény-kortársak, érvényesen belátók vagy akár csak „objektívak” lehessünk... Ha már (vagy már ha…) ez az „objektivitás” lenne a valódi cél a tudományos hitelességet elnyerni segítő értelmezés. Talán éppen a kisebbségkutatásokban, épp a regionális vagy mikroközösségi életvilágokban hiányzik ez ma már a legjobban… Akkor is, ha a politika tudománya meg tudta engedni magának, hogy közvetlen hatalmi szolgálat, uralkodó-segítés, államépítés vagy nemzeti stratégiák segítése közben elszakadjon épp attól, amiről szólni hivatott lenne. Köztes- vagy Közép-Európa, amikor az együtt és egymás mellett élő kisebbségeinek belátható világait épp a történeti és rétegzett társadalmi közösségek komplex felfogása, feltárása, leírása tehetné ki mint megközelítési fókuszpont, a legkevésbé sem engedheti már meg magának, hogy magasról, távolról, idegenként vagy hideg „leíróként” bánjon saját létmódjainak megjelenítésével.

Hivatkozott és felhasznált szakirodalom

A könyvészet java része a Lajos Veronika megalkotta alapozó tanulmányban fordul elő.

Bennett, John W. 1996 Applied and Action Anthropology: Ideological and Conceptual Aspects, Current Anthropology, Vol. 37, No. 1, S23–S53.

Biczó, Gábor 2006 Alkalmazott antropológia: elmélet versus gyakorlat – konferencia előadás. www.mtaki.hu/data/files/939.pdf (A letöltés dátuma: 2013. január 16.)

Cheater, Angela 1999 Power in the postmodern era. In Cheater, Angela (ed): The Anthropology of Power. Empowerment and Disempowerment in Changing Structures. Routledge, 1–12.

Clifford, James 1997 Spatial Practices: Fieldwork, Travel, and the Disciplining of Anthropology. In Gupta, Akhil – Ferguson, James (eds.): Anthropological Locations. Boundaries and Grounds of a Field Science. Berkeley–Los Angeles–London: University of California Press, 185–222.

Clifford, James 2003 Térbeli gyakorlatok (terepmunka, utazás). Magyar Lettre Internationale, (49.) 11–17.

Falzon, Mark-Anthony (ed.) 2009 Multi-sited Ethnography. Theory, Praxis and Locality in Contemporary Research. Aldershot: Ashgate

Feischmidt Margit 2007 Az antropológiai terepmunka módszerei. In Kovács Éva (szerk.): Közösségtanulmány. Módszertani jegyzet. Budapest–Pécs: Néprajzi Múzeum–PTE-BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 223–233. – on-line: (http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=834&tip=0

Fejős Zoltán 1998 Modernizáció és néprajz. In Szűcs Alexandra (szerk.): Hagyomány és modernizáció a kultúrában és a néprajzban. Budapest: Néprajzi Múzeum, 7–19.

A.Gergely András et al 2010 Antropológiai – etnológiai – kultúratudományi kislexikon. Budapest: MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont – ELTE TÁTK Kulturális Antropológia Tanszék – Nyitott Könyv Kiadó – Magyar Kulturális Antropológiai Társaság (http://www.mtapti.hu/pdf/No_108_Antropolexikon.pdf)

Gupta, Akhil – Ferguson, James 1997 Discipline and Practice: „The Field” as Site, Method, and Location in Anthropology. In Gupta, Akhil – Ferguson, James (eds.): Anthropological Locations. Boundaries and Grounds of a Field Science. Berkeley–Los Angeles–London: University of California Press, 1–46.

Hannerz, Ulf 1998 Transnational Research. In Bernard, H. Russell, (ed): Handbook of Methods in Cultural Anthropology. Altamira Press, 235–256.

Hannerz, Ulf 2003 Being there… and there… and there! Reflections on Multi-Sited Ethnography. Ethnography 4:2, 2001–2016.

Kisdi Barbara 2012 Az antropológia elméleti és módszertani dilemmái. In Uő: A kulturális antropológia története, elméletei és módszerei. Egyetemi jegyzet. Budapest: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 47–51. on-line https://btk.ppke.hu/uploads/articles/4090/file/kisdi_barbara-kulturalis_antropologia.pdf

Lajos Veronika 2013 A modernitás eleganciája. A kritikai szembenézés társadalomtudományi gyakorlatának néhány aspektusa. Kultúra és Közösség, 4. On-line: http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2013/4/2013_4_05.pdf

Lajos Veronika 2012 Alkalmazott antropológia a moldvai csángóknál? Kísérlet elmélet és gyakorlat viszonyának újraértelmezésére. Erdélyi Múzeum, 2012/4. 176–193.

Lajos Veronika 2011 Komplex paraszti tudás és kulturális alkalmazkodás. A moldvai csángó paraszttársadalom „varázstalanítása”. In Pap Levente–Tapodi Zsuzsa (szerk): Kapcsolatok, képek. Imagológiai tanulmányok. Státus Kiadó, 71–83.

Marcus, George 1986 Contemporary Problems of Ethnography in the Modern World System. In James Clifford – George E. Marcus (eds.): Writing Culture. The Poetics and Politics of Ethnography. Berkeley: University of California Press, 165–193.

Marcus, George 1995 Ethnography In/of the World System: The Emergence of Multi-Sited Ethnography. Annual Review of Anthropology, Vol. 24. 95–117.

Nagy Károly Zsolt 2012 „Hová lett a református öntudat?” A magyar református felekezeti identitás megújításának néhány diskurzusáról. Doktori disszertáció tézisei.

http://communicatio.hu/doktoriprogramok/kommunikacio/abszolutoriumelottutan/2013/nagy_karoly_zsolt/tezisek_nagy_karoly_zsolt.pdf

Sárkány Mihály 2000 A társadalomnéprajzi kutatás hazai története. In Sárkány Mihály – Szilágyi Miklós (szerk.): Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Budapest: Akadémiai Kiadó, 29–66.

Szijártó Zsolt 2007 A hagyomány és modernitás dichotómiája. In Török József (szerk.): Hagyomány és modernitás. Szeged: Csongrád Megyei Közművelődési, Pedagógia és Sportintézmény, 26–36.

Vörös Miklós – Frida Balázs 2006 Az antropológiai résztvevő megfigyelés története. In Letenyei László (szerk.): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest: Új Mandátum Kiadó – Ráció Kiadó, 395–416.

Jegyzetek

[1] Kultúra és Közösség, 2013/4. Letölthető: http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2013/4/2013_4_05.pdf

[2] Az antropológiai gyakorlatban néhány évtizeddel később egyre erőteljesebben kérdőjeleződött meg a modernizáció mint egyetemes és egyenes vonalú fejlődési modell létjogosultsága. Az 1990-es években ennek hatására jött létre a sokféle (többirányú) modernitás (multiple modernities) elmélete, amely megfosztja a modernizációt homogén vonásától és annak többféle változata mellett érvel. Ez a szemlélet a modernizáció sokrétűségét összefüggésbe hozza a helyi szociokulturális kontextussal, vagyis a haladást nem tekinti euro- illetve Nyugat-centrikus folyamatnak, ugyanakkor összeegyeztethetőnek véli a hagyományt és a modernizációt, elfogadja és értéknek tekinti a pluralitást.

[3] Clifford 1997:190, magyarul Clifford 2003. A könyvészetet lásd az első jegyzetben utalt helyen.

[4] Falzon annak felismerése mellett, hogy a tér társadalmilag létrehozott az alábbi két okot nevezi meg. Egyrészt történeti-pragmatikus okokat, másrészt azt, hogy a kortárs társadalmak egy nagyobb egész részeiként működnek, amelynek sajátossága, hogy benne az emberek, tárgyak, ötletek és információk folyamatos mozgásban vannak. (Részletesebben lásd Falzon 2009:3-6).

[5] Marcus 1986, 1995. Gupta és Ferguson (1997) a klasszikus terep és terepmunka fogalom alternatívái között említi a korábban, az 1960–70-es években megjelenő akcióantropológiát is, ami kifejezetten amellett érvelt, hogy a klasszikus modell az egyik, de nem kizárólagos módja az antropológiai gyakorlatnak (Gupta–Ferguson 1997:25).

[6] A magyarban a multi-sited ethnography kifejezésnek jelenleg kétféle fordítása létezik. Az egyik a többterepű (Vörös–Frida 2006:415; Feischmidt 2007:225; Kisdi 2012:48), a másik a több színterű etnográfia. Jelen esetben, követve Nagy Károly Zsolt gyakorlatát (Nagy 2012:5), a továbbiakban a kevésbé bevett több színterű etnográfia változatot használom, mivel a globális folyamatok kutatása esetében a terepkutatás több színtéren – lokális és strukturális szinten – történik. A multi-sited helyett angolul a multilocale vagy multilocal kifejezést is használják, lásd pl. Clifford 1997:190. magyarul Clifford 2003, vagy Hannerz 2003.

[7] Az eredeti szöveg szerint: ‘circulation of cultural meanings, objects, and identities in diffuse time-space’ (Marcus 1995:96 – fordítás L.V.).

Megjelent: Új Magyar Szó, 2017. nyár