Periszkóp-klasszikusok

A vak

Túl keserven, túl reményen

lehorgasztott fejjel ül.

Fáradtan gubbaszt a fényben.

Eltűnődik tétlenül:

nem történnek már csodák ma.

Változás nem várható.

Ki nem lát, azt más se látja,

ki nem lát, nem látható.

Hallok jönni, hallok menni.

Ki kerül ki, ki hagy ott?

Mért nem áll meg soha senki?

Vakok vagytok s vak vagyok.

Nem száll soha homlokomra

lelketek lehellete.

Ha lábatok nem dobogna,

azt se tudnám, éltek-e.

Ülj le mellém! Közelebbre.

Míg nem sejted, mi a vak.

Süsd le pillád, hajtsd fejed le.

Míg a kínt tudod magad.

S most tovább! Menj csak sietve!

Fontos, hogy te látva láss,

ám e sort még vésd szívedbe:

ki nem lát, nem látja más...

Ősz az egész vonalon

Az ősz a szellőt sarkantyúzza.

Libeg a tarka lomb galya.

Folyosó lett most minden utca,

amelynek tárva ajtaja.

Lejár az év, mint havi részlet.

A hátralék édeskevés.

S amit teszünk, az igen gyér tett.

Amit teszünk, csak ténykedés.

A nap úgy csinál, mintha sütne.

Hidegen hagy. Megsütheti.

A gyomrunk pórázra van kötve.

Morog. Eledel kell neki.

Fakul a lomb, sárgul a zöldje,

köszön az ágnak, s lepereg.

Forog a föld tengelyén körbe.

Ha ittál, forog teveled.

Az embert létre azért hozták,

hogy múljon, mint évek sora?

Folyosóknak tűnnek az utcák,

amiknek tárva ajtaja.

És tart az órák körforgása.

S a lábunk meg nyomukba visz.

Igy jutunk lassan dögrovásra.

Visznek. De nyargalunk mi is.

Fittyet hányunk a földi gondra.

Mosolyba pácolunk epét.

Meglibben ágak tarka lombja.

Már zuhog is. Zokog az ég.

Maga marad, ki most magányos.

Ruth elment, s néhány levelen

kívül a kapcsolat hiányos.

De rég volt az a szerelem!

A játszma elveszett hát végleg.

És még sincs vége, lám soha.

Most minden utca folyosó lett,

amelynek tárva ajtaja.

*

A költő előszava

(a Bei Durchsicht meiner Bücher c. versgyűjteményében)

Első könyvem , a Herz auf Taille c. verseskötet 1927 végén jelent meg. És 1933-ban Berlinben, az Állami Opera melletti nagy téren egy bizonyos Goebbels nevű úr ünnepi pompával elégettette könyveimet. Huszonnégy német írót, akiket jelképesen örök időre ki akartak irtani, diadalmas hangon néven szólított. A huszonnégy közül én voltam az egyetlen, aki személyesen megjelentem, hogy részt vegyek ezen a teátrális gyalázaton.

Ott állottam az Egyetem előtt, beékelve az SA-uniformisos diákok, a nemzet virága közé. láttam, amint könyveink a lobogó lángok közé repültek, és hallgattam a kis, sunyi, hazug fráter émelyítő tirádáit. Temetési idő borult a városra. Magnus Hirschfeld szétvert mellszobrának feje meredt egy hosszú póuna tetején, és magasan a néma tömeg fölé emelkedve ide-oda himbálózott. Visszataszító volt.

Egyszerre csak egy metsző női hang felkiáltott: "Ni, ott áll Kästner!" Egy fiatal kabarészínésznő, aki egy kollégájával tolakodott át a tömegen, meglátott, ahogy ott álltam, és megdöbbenésének túl hangosan adott kifejezést. Kényelmetlenül éreztem magamat. De nem történt semmi. (Noha ezekben a napokban igen sok minden szokott volt "történni".) A könyvek tovább repültek a tűzbe. A kis, sunyi, hazug fráter tirádái tovább harsogtak. És a barna diákgárdisták arca, álluk alatt a viharszíjjal, változatlanul a máglyarakás felé és a zsoltározó, gesztikuláló kis ördög felé tekintett.

A következő tizenkét évben csak néhány ritka alkalommal láttam könyveimet, amikor külföldön jártam. Koppenhágában, Zürichben, Londonban. - Különös érzés, hogy az ember eltiltott író, s könyveit soha többé könyvkereskedések polcain és kirakataiban nem láthatja. Hazájának egyetlen városában sem. Szülővárosát sem kivéve. Még karácsonykor se, mikor a németek végigsietnek a behavazott utcákon, hogy ajándékokat vásároljanak. Tizenkét karácsonyon át! Az ember élő halott.

Tizenkét esztendeig tartott, míg végetért a harmadik birodalom. Rövid tizenkét esztendő elég volt hozzá, hogy Németországot tönkretegyék. És az embernek nem kellett hozzá prófétának lenni, hogy ezeket és az ehhez hasonló eseményeket szatirikus strófákban megjósolja. Hogy tévedés nem eshetett, ezt maga a tárgy biztosította: a németek jelleme. A szatirikusnak természetesen ismernie kell a bírálandó tárgyat. Én ismerem.

Ez a könyv négy, 1933 előtt megjelent verseskötetemből készült válogatás. Ami azokban "prófétikus" előrelátás volt, most történelmi visszatekintésnek tűnik. A harmadik birodalom idején Svájcban egy másik gyűjteményem jelent meg. Címe: Doktor Erich Kästner házipatikája. (Atrium kiadás), és azokat a költeményeimet gyűjtötte egybe, amelyek a mai nagyvárosi ember magánérzelmeivel foglalkoznak. Ez a könyv, ellentétben amazzal, főképpen szociális, politikai, társadalomkritikai jellegű verseket tartalmaz.

Mint mondtam, visszatekintésről van szó. A versek azt mutatják, mi volt a helyzet 1933 előtt a nagyvárosokban és másfelé. És megmutatják azt is, hogy egy fiatal ember iróniával, kritikával, váddal,, gúnnyal és nevetéssel hogyan próbált óvni és inteni. Hogy ilyesféle kísérleteknek semmi értelmük sincs, az természetes. Ugyanilyen természetes, mint az, hogy az ilyen kísérletek értelmetlensége és az értelmetlenség tudata semmiféle szatirikust soha még el nem némított és soha el nem fog némítani. Ha csak el nem égetik a könyveit.

Szatirikusok nem tudnak hallgatni, mert tanítómesterek. És a tanítómestereknek mesterségük a tanítás. Igen, a szívük legrejtettebb zugában a világ minden vadsága ellenére félénken ott virágzik a balga, ostoba remény, hogy az emberke egy kicsit mégis megjavulhatnak, ha elég gyakran szidják, kérlelik, sértegetik és kinevetik őket.

A szatirikusok idealisták.

München, 1946., a háború és a béke között.

Erich Kästner

Forrás: Szív a tükörben. Erich Kästner válogatott versei. Magyar Helikon, 1959. Fordította Békés István

*

Néhány életrajzi vonatkozás:

1899. február 23-án született Drezdában. Emil Kästner, az apa, a bőriparban dolgozott, anyját, Ida Kästnert későbbi korokban háztartásbelinek mondanánk, de később fodrásszá képezte magát. (Erich valódi apja a család háziorvosa, egy bizonyos Zimmermann nevű úr volt.) Kästnert már tizenhárom éves korában felvették a tanítóképzőbe.1917-ben behívták katonának, a nehéztüzérségnél teljesített szolgálatot. Leszerelése után kitüntetéssel érettségizett, szülővárosa arany ösztöndíjával mehetett Lipcsébe egyetemi tanulmányait elkezdeni. Érdeklődése rendkívül szerteágazó volt. Nagy lelkesedéssel folytatta történelmi, filozófiai, germanisztikai, színházi és színháztudományi tanulmányait. Közben munkát vállalt a Neue Leipziger Zeitung című lapnál. Erich Kästnert a művelt nagyközönség leginkább úgynevezett ifjúsági regényei által ismeri. Azt már kevesebben tudják, hogy több verseskötete és nagyregénye is megjelent. Rendkívüli módon divatba jött a talán legismertebb gyerekkönyve, az Emil és a detektívek 1928-as megjelenése után. Németországban kétmilliónál is több fogyott el a regényből, és ötvenkilenc nyelvre fordították le. A sikert csak fokozta az öt évvel később kiadott A repülő osztály című Kästner-regény.

A náci hatalomátvétel után Erich Kästner nem hagyta el hazáját. Azt mondta, marad, hogy az események hiteles krónikása lehessen. Természetesen édesanyját sem hagyhatta egyedül. Többször elvitte a Gestapo – az író meglehetősen nagy bátorságról tanúságot téve – nyíltan bírálta a náci rendszert, ezért művei a német szellemmel ellentétesnek minősítéssel a hírhedt könyvégetésekben pusztultak el.Németországnak azonban szüksége volt Kästner tehetségére, 1942-ben Berthold Bürger álnéven megírta a Münchhausen című film forgatókönyvét. Az alkotás azóta is népszerű, kétségbevonhatatlan világsiker. Akárcsak Kästner egy szintén gyerekkönyvnek számító regénye, A két Lotti és az ebből készült filmek sokasága.

A második világháború vége Münchenben érte az írót. A háború utáni német társadalmat egy máig tartó önelemzés, mondhatni önmarcangolás emészti: bűnös-e minden német? A német írók otthon maradt és emigráns csoportja között kirobbant vita egyik oldali szószólója Thomas Mann, az emigráns, aki azt mondja, hogy mindenki, akinek lehetősége lett volna Németországból menekülni, de mégsem tette, a nácizmus bűnrészese. Kästner felháborodik ezt hallván: nem elég, hogy könyveit elégették, karrierjét tönkretették, most még bűnösnek is kikiáltjákFelháborítja a kollektív bűnösség elve. Nevetségesnek tartja a győztes nagyhatalmak magabiztos önbíráskodását. „Ki paktált le Hitlerrel? Ki kötötte meg a konkordátumokat? Ki írta alá a kereskedelmi megállapodásokat? Ki küldte a diplomatáit a berlini fogadásokra, atlétáit az olimpiára, nem mi párizsi uraim!”Élete alkonyán elkezdte utálni a világot. 1974-ben, hetvenöt éves korában halt meg. (Dippold Pál nyomán / MaNDA)