(Egy izgalmas műfajtörténeti tanulmány margójára)

Cseke Péter irodalomtörténész és sajtószakember, aki ifjú korában maga is a hatvanas-hetvenes évekbeli erdélyi "riportázs" emlőin nevelkedett, a jelenséget belülről és alakulásában jól ismerő elemzőnek bizonyul legújabb, monografikus tanulmányában * ama műfaj búvópatakszerű felbukkanását, majd ideig-óráig való rejtezését, eltorzulását, majd újabb feléledését követi nyomon, ami az erdélyi valóság szociográfiai megközelítésének az itt és most törvényei szerint sajátos formát adott.

Jó érzékkel cövekeli ki azokat a törekvéseket, melyek a magyar szellemi életet a valóság árnyalt, már-már térképszerűen rendszerezett felmérésére és megismerésére irányultak, illetve azt is, hogy ezek sajátos leképzéseként, ugyanakkor nem elszakítva a romániai hasonló törekvésektől (lásd Dimitrie Gusti-féle iskola), megszületett a műfaj erdélyi változata, amely a két világháború között a Tamási Áron-Bözödi György-Balázs Ferenc hármas révén más-más árnyalatú és szempontú írói megközelítésben haladt a kiteljesedés felé.

Az csak természetes, hogy a szociográfiai kutatások erdélyi kezdeményei (Jancsó Béla, Venczel József, az Erdélyi Fiatalok és a Hitel köre), az íróilag és a műfajtörténet szempontjából is kiemelkedő, emblematikus alkotások elemzése, mint A rög alatt (Balázs Ferenc), a Székely bánja (Bözödi György), a Szülőföldem (Tamási Áron), és kiemelt helyet kap a monográfiában, mind az írói szemlélődés, mind a valóságfeltárás módszerei tekintetében. Szerző arra is rámutat, miként lett belőlük hagyomány és követendő minta a későbbi zsurnalisztikai-írói műhelyek körülményei között.

A vizsgálódás azért is izgalmas, mert Cseke Péter arra szeretne választ kapni, hogy a kommunikáció és a hírközlés jelenkori, robbanásszerű technikai forradalma közepedte van-e még igény a valóságfeltárás írói eszközeinek használatára, vagy a közelmúlt jócskán átalakult sajtógyakorlatával és -technikáival együtt relikviáknak, túlhaladottaknak bizonyulnak. A kérdésre nem könnyű egyértelmű választ adni, hiszen a gyakorlat mindig is azt mutatta, hogy az erdélyi valóságfeltárás rendszerint függőségben állt a műfaj anyaországi helyzetével, ösztönző támogatást merítve a rendszermentegető lakkozással szembe menő publicisztikai és irodalmi teljesítményektől. Helyesen látja, hogy a Csoóri Sándor, Moldova György, Csák Gyula, Végh Antal és sokan mások nemzedéki mezőnye mennyire megkönnyítette a tényirodalom erdélyi elharapózását is, a mai szempontok alapján is mérhető alkotói teljesítmények felbukkanását.

Azt hiszem, a magyar irodalom erdélyi vonulatának önbecsülését erősítheti a monográfia második része (Az írói szociográfia erdélyi változatai a diktatúra idején), amely talán elsőként markolja össze, már-már a maga teljességében azokat a társadalmi felszín alatt mindenképpen egy tőről sarjadt hajtásokat, melyek a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben a diktatúra hivatalos szellemi műhelyeiben, olykor a hivatalos kereteket jócskán feszítgetve megjelentek. Az Ifjúmunkás 1968-as "riport-vitájának" felidézése és értékelése, majd a tényfeltáró írói megközelítés törekvéseinek áthelyeződése az Igaz Szó hatókörébe, a könyvkiadás érzékeny ráhangolódása és ösztönző szerepe az izmosodó műfaj gyarapodó termésére mind olyan tényezők, melyek ugyan nem mentik fel a korabeli szellemi intézmények általános és mindennapos ideológiai prostituálódását, de érzékeny szemmel disztingválja az alkotói teljesítményeket, kiemelve az egész életművükkel bizonyító szerzők: Sütő András, Horváth István és Beke György szellemi primátusát és példaértékét.

Így aztán, miközben elmondhatjuk, hogy a rendszerváltás előtt általában mind erőteljesebben folyt a valóság elmaszatolásának és hamis eszménykövetésének ideológiai "műve", a fősodor árnyékában olyan folyamatos publicisztikai-írói teljesítmények is megbújtak, amelyek ébren tartották nemzetiségi érzékenységünket, megóvtak reményeink feladásától.

A lehető legkockázatosabb ilyenkor a "névsorolvasás" csapdájába esni, hiszen bár nyilvánvaló, hogy a korabeli újságírók, riporterek – a fiatal publicisták örökifjú mentora, Balogh Edgár makacs szóhasználata szerint: a közírók – csak kis hányada jeleskedett egyértelműen a szociografikus valóságfeltárásban, a szándék füstje jóval több embert megcsapott, s ha csak azt vesszük, hogy a Forrás-szerzők közül hányan kötelezték el magukat e műfajjal s alkottak benne költő- és prózaíró társaikéval egyenértékű irodalmi műveket, máris közelebb járunk – ha nem is a méltányossághoz, de az igazasághoz mindenképpen.

Tanulmánya befejezéseképpen, Cseke Péter fel is sorolja azon köteteket, melyek a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatában, mintegy az Igaz szó hetvenes évekbeli folyamatos riport-publikációinak köszönhetően, egységes műfaji vonulatként jelentkezhettek. Személyesen is tanúsíthatom, hogy a megszokottól eltérően kiemelkedő esemény volt például Gálfalvi György: Szülőföldön, világszélen (1974), majd Cseke Péter:Víznyugattól vízkeletig (1976), Tófalvi Zoltán: Pogány fohászok faluja (1979) és Lőrincz György: Amíg csak él az ember (1980) című könyveinek jelentkezése. A sor sajnálatosan nem teljes, kimaradt belőle két olyan író műve is, akik a maguk során, s éppen a sokkal nehezebb nyolcvanas évek folyamatában, mindennapi munkájukkal is sokat tettek a műfaj tovább éltetéséért, kiterjesztve annak vizsgálódási közegét a megbolydult városi, elsősorban ifjúsági munkásközösségekre.

Molnár H. Lajos: És akkor átmentem a tűzön (1978) című riportregénye tulajdonképpen először az Ifjúmunkásban jelent meg folytatásokban, azt az anyagot teljesítette ki a szerző nagy hatású jelentéssé az acélöntők világából. Az irodalomba e művével valósággal berobbanó, pszichológus képzettségű riporter olyan technikákkal és sokoldalú embermegközelítéssel írta le vizsgálódása közegét, hogy a tárgya iránti hűség, a szakmai megbízhatóság elegyéből egy deheroizált, realisztikus munkahelyi kép, a társadalmi korlátok és az eszmei jelszavak ellentmondásai közötti vergődés sorstragédiája rajzolódott ki. Nem véletlen, hogy amikor az Ifjúmunkás javaslatára a művet az ifjúsági szervezet irodalmi díjára érdemesítették, a kulisszák mögött késre menő harc folyt azért, hogy a döntéshozók ne adjanak hitelt egy olyan értelmezésnek, mely törölte volna a könyvet a díjazottak listájáról, azzal az ürüggyel, hogy "negativista módon, tendenciózusan eltorzítja a szocialista valóság és termelőmunka valódi viszonyainak a bemutatását". Csak irodalmi életünk néhány vezető személyisége - egyebek mellett Domokos Géza - felkért véleményezése szolgáltatott igazságot Molnár H. Lajos könyvének. A történet ugyan nem vált hivatalosan publikussá, de miután az ifjúsági szervezet vezetője, a díjátadáson szóba hozta a kulisszaháborút és a belőle leszűrhető tanulságot (hogy nem minden alkotás, ami valóságot ábrázol és hibákat tár fel, kártékony), majd Molnár H. Lajos egy későbbi kulcsregényében maga is kiteregette a történteket, hivatkozási alap lehet. A szerző különben a továbbiakban is nagy szakmai ambícióval fordult az ifjúsági problémák szociográfiai feltárása felé, így emlékezetes marad lapbeli riportsorozata a börtönviselt, munkába beilleszkedni képtelen, szemlélyiségzavarokkal küszködő fiatalokról is (e riportjai később a Kilépés c. kötetben jelentek meg 1980-ban a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál).

Hasonlóképpen a sorba illik Bodó Barna egykori Ifjúmunkás-riporter, ma egyetemi oktató pályakezdő Forrás-kötete (Feleúton – útfélen, riportfűzér, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982), amely egy temesvári gyár és a gyökértelen fiatal munkásainak otthont adó legényszállás interakcióban álló bonyolult világát térképezi föl az oknyomozó riport segítségével. Bodó kevésbé fektet hangsúlyt írói eszközei kimunkálására, számára mindenek előtt a szemlélet, a tényközlés és az összefüggések keresése, az erővonalak kitapintása az erőssége. Pár év múlva újabb kötet (Bodó Barna: Holnap is köszönnek, riportok, esszék, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989) jelzi, hogy találkozása a műfajjal nem véletlen.

Gondolom, ez a kiegészítés egyben láncszemet jelent a rendszerváltás előtti irodalompolitika által mostohán kezelt, "muszájherkulesi" műfaj folyamatos jelenlétéhez akár a diktatúra legsötétebb éveiben is, mintegy jelezve, hogy az egyszer már szárba szökkent valóságfeltáró vonulat visszanyeshető, eltorzítható, de nem hallgattatható el. Molnár H. Lajos és Bodó Barna voltak – a már ismert neveken túl – a valóságfeltáró, rendszerváltás előtti "riportázs" utolsó hiteles mohikánjai. Tudomásom szerint a szerzőnek szándékában áll tovább folytatni kutatásait/elemzéseit, s ez alkalmat adhat a jelenlegi hiátusok eltüntetésére a kötet bővített újrakiadása során.

Cseke Gábor

* Cseke Péter: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei. Magyar Napló, Budapest, 2008.