„...gondoljon bele, ha csak egyetlen percet alaposabban

szemügyre vesz, milyen tengernyi időt talál abban;

a rengeteg fáit, a tenger fodrait, víz fölött lebegő lepkék raját;

a másodpercekből járatok és rekeszek nyílnak,

amelyek újabb járatokba és rekeszekbe vezetnek;

egész méhkaptár egy másodperc is...”

Péterfy Gergely: Halál Budán. Budapest, Pesti Kalligram, 2015.

Az idő, a járatok, lombozatok, cseppek kora, az évszázadok terhe és zsongása. Igen, talán leginkább ez, vagy ennyi az időátélés mélysége. De mégsem csupán. Hisz a folytonosság, mely az időnek éppúgy terjedési mutatója, mint az elemi egységei vagy a pillangók szárnycsapásai, egy idő múltán históriává állnak össze, korszakká merevednek, korokra tagolódnak, eseményvilágokat nyelnek el, s önálló létre kelve már szinte semmibe veszik a pillanat cseppjeit. Az viszont mégsem mondható, hogy a pillanat méltósága helyettesíthető lenne a história lassú folyamával, a történések rendjével, az összefüggések fényével vagy homályával.

Bátran merész, aki nekiveselkedik mindezek megértésének, majd ráébred, dönt, lapátol, föltár, összehasonlít, elemez, szerkezetbe tagol, megírja és lezárja. E mersz kivételessége a bölcsesség hiúsága, mely egészen addig képtelenül semmis, míg nem áll mögötte a döntés súlyának s az eredmény kiességének vitathatatlan érdeme. Ez s így látszik meg Komoróczy Géza kötetén/kötetein is, kinek egyik, s nem első, nem utolsó műve a Kalligram pesti kiadójánál jelent meg A zsidók története Magyarországon címmel.ⁱ Nincs is talán egyetlen hebraista, judaista, asszirológus vagy filológus műítész, kinek aggálya lenne vagy kételye ébredne, hogy ezt a tagbaszakadt művet éppen Komoróczynak kellett megírnia. A két monumentális kötet olyan bázis, akkora teher és polcnyi súly, hogy bátran megfekszik rajta több tucat monográfia, összefoglaló történeti mű, zsidó filozófiai vagy filológiai alapvetés is. S ez nem küllemére, kihívóan méltóságteljes színére és vastagságára vonatkozó állítás, hanem épp a tartalomra. És szemben az oly sok részkérdés betűrendi pontosító szándékával, intim közelből kihangzó igazságával, a forrásjegyzékek irdatlan korrektségével is, e munka messzire tündökli, hogy nem életmű-összefoglaló, hanem egyetlen az alapozó kézikönyvek, évszázadok évezredes sorsát magába fogadó feltárások közül, ha nem is a legkisebb.

Legyek őszinte, ha már Péterfy tónusát követnem nem adatott meg Budán, de legalább Szív Ernő egy tárcagondolatát hadd idézzem itt föl: ami tíz percbe nem fér bele, az már csak sokkal rosszabb lesz tizenöt perc alatt.ⁱⁱ Vers is, tárcalevél is, szeretkezés is, álomba riadás is. Tíz perc pedig mintegy kétésfél-három oldal. Ennél többet csacsogni egyetlen műről sem szabad, s most ezt követem elszántan. Máris túlírtam az elejét. Talán méltóképpen elég lenne annyi: hejj, Ember, ismered ezt?! Ne tovább nélküle! Alapkönyv. Nélkülözhetetlen! Keresve sem találsz méltóbb áttekintést! Olvass, merengj, tél van, hó es, zimankós szél es, mit tovább akkor?! Ülj bele, s fürödj kedvedre hetekig, míg a hátoldalt be nem lapozhatod végre.

De hát semmi ez, ennyi mondásra bárki lel bárhol, bármiről és bármikor. Mit még akkor…? A sok oldalnyi tartalomjegyzéket? A két kötet függelékeinek kétszáz oldalát? A hátoldali kereskedelmi könyvajánlót? A kiadói szándékot? Ez értékmentő akaratot? S azt, hogy sok más tucatnyi monográfia előtt és helyett érkezett ez a mű, s legott indokoltan letolt hat másikat a könyvespolcról? Ez sem újdonság, aki ránéz, láthatja. Komoróczy újabb évei rövid időn belül egész könyvespolcot tesznek ki, több sorban, cédulázva, margójegyzetelve, a szinte sosem lehetségesen elegendő felhasználás biztos tudatával. Mit kiemelni, miért és kinek…? Önérték. Veszekedetten az…, keseredetten nagyszabású, versenyezhetetlenül kirívó.

Kirívó mivolta elsőként abban is tükröződik, ami a szerzői-kiadói vállalásban így fogalmazódik meg az ismerhetőség homályából ki- és fölemelve az etnohistória és magyar felekezeti valláshistória tényeit:

„A Magyarország történelmét tárgyaló könyvekben nem sok szó esik zsidókról. Ha említik őket, rendszerint mint idegeneket [...]. Az egész világon szétszóródott és meggyökeresedett zsidó népnek van magyarországi ága; a magyar társadalomban, a polgári nemzetben sok száz éve van félreismerhetetlen zsidó komponens. Ezt a kettősséget írja le a könyv: a zsidók nemzetköziségét és részüket a magyar társadalomban. Az üldöztetéseket és a fennmaradás lehetőségeit, a rossz alkalmazkodást és a beilleszkedést, a téves döntéseket és a sikert” (az I. kötet hátoldaláról). „A zsidók történelmét tárgyaló könyvekben hol a siralmas hang uralkodik, a zsidók története folyamatos szenvedéstörténetként jelenik meg, mint ahogyan valóban kijutott nekik az üldöztetés; hol pedig a kritika nélküli büszkeség: leleményes kereskedők, tanult polgárság, az országot az összeomlástól megmentő bankárok, s jogos volt ez a szemlélet is. [...] A történetírás nem hallgathat azokról az atrocitásokról, amelyek a zsidókat Magyarországon, hazájukban érték. Nem nézhet el a fényes korszakok sötét foltjai fölött. [...] Ez a könyv nem idegeneknek tekinti a zsidókat Magyarország történetében, s nem csatlakozik a zsidó történetírás siralmas-dicsekvő karénekéhez sem. Az eseményeket jeleníti meg. Zsidó forrásokból, amennyiben vannak ilyenek, vagy külső források alapján, ezeket olykor fonákjukra fordítva, hogy ne csak a befogadó vagy eltaszító közeg látszódjék bennük, hanem maguk a zsidók” (a II. kötet hátoldalán).

Ezeregyszáz év, akár közösségeket jelölünk meg, mint Európa vagy a zsidó történelem kezdeteitől jelen napokig ívelő interpretáció, a judaisztikai elődei és tematikus tanulságai, a „ki a zsidó?” ősi sorskérdése vagy a holokauszt eseménye, a sikertörténet vagy a Talmud-magyarázatok végtelen sok árnyalata, a pilpul vagy a kismartoni közösség, az emancipáció és a konzervatívok, a migráció vagy az emigráció – most mondja meg bárki, mennyit lehet ebből fölidézni? De aligha kell. Komoróczy alapossága, nyelvismerete, forráskritikai fölénye, literátori hajlandósága olyan átugorhatatlan tömegű információt kezel elegánsan, hogy azt „megidézni” kevéssé sem érdemes, megbecsülni annál inkább.

Két haszonkulcs van ebben a kötetben elrejtve. Egyik a Kiadóé, melynek ez a vállalása messzire hordozza nevét, sűrű határokon túli szférákban is kapitális érdeklődés szükségképpeni előtérbe kerülésére ad alkalmat. Másik az Olvasó maga, aki a tragikus néptörténet, szakrális intézmény- és eseménytörténet, értelmezés- és kutatástörténet olyan vaskos alapművét kapja kézhez, amelyet tíz-húsz másik könyvben is mindhiába törekedne elővadászni. S még egy praktikus „haszon” virul a szerkezet ívén, a bölcs belátás és gazdag értelmezéstudományi attrakció homlokzatán: bárha a kötetek kritikai reflexiói olykor egyes szerzők, egyes források, egynémely adat vagy optikai szempont hiányát fogalmazzák meg, valójában egy végtelenül gazdag, esendően színes, pusztulóan változó kultúratörténeti népcsoport olyan kompendiumát hozza létre, melynek a legkevéssé sem árthat más nézőpont, újabb értelmezési tartomány, változó szótári tartalom vagy társtudományi aspektus. Egyszerűen csak van. Van, mint egyik és meghatározó szakirodalmi bástya, adattár és útmeghatározó, összegzés és értelmezés, mely más (saját) magyarázatot ad a Soá előzményeire, az asszimilációs folyamat sikerességére vagy a Rákosi-korszak nyomasztó és elimináló hatásaira, más adatokat használ, mint Karády Viktor vagy Gyáni Gábor, Toronyi Zsuzsanna vagy Kovács András, Rugási Gyula vagy Babits Antal, Komoróczy Szonja Ráhel vagy Bányai Viktória. De talán minden még ebben a tudástoronyban sem lehet jelen egyformán és egyenrangúan.

Ennek belátása, mi több, a kötetek használata pedig főképp az Olvasók, a szakemberek, az intézmények, a jövő ügye, élménye, felelőssége és értékelő gesztusa lehet. Komoróczy ennek öt évtizednyi szolgálatával jócskán megtette a magáét… Azok a fákból álló rengetegek, fodrokból bontakozó tengerek, másodpercekből nyíló járatok és útvesztők, melyeken át a magyarországi zsidóság történetébe vezet, már nem voltak érdemtelen másodpercek lepkeszárnyon elillanó eseményeinek tanúi.

A. Gergely András

i Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon I-II. Kalligram, Pozsony, 2012., 1230 + 1213 oldal

ii A perc dicsérete. In Szív Ernő (alias Darvasi László): Az irodalom ellenségei. Magvető, Budapest, 2017., 249-251.