Mintegy nyolcvan éve jelent meg a magyar sajtóban részletes ismertetés arról, hogy egy fiatal angol kutató, nevezetesen John L. Baird tanár feltalálta a "televizort", ezt a korszakalkotó csodagépet, amelynek segítségével a tanár úr egy Jimmy nevű játékbaba torz vonásait közvetítette először a rádióhullámok segítségével egyik helyről a másikra.

A hírt természetesen konfirmálta a tudományos világ is: a sajtó beszámolói szerint tudósok egész csapata szállta meg Baird laboratóriumát, s a tanár előzékenyen elmagyarázta mind előttük, mind később a sajtó képviselői előtt találmánya történetét és lényegét:

"Nem csodáról, nem utópiáról van itt szó, hanem közel tízesztendős, fáradhatatlan laboratóriumi munka komoly eredményéről. A modern rádió-technikának legnehezebb problémája kétségtelenül a távolbalátás volt. Ma már egész természetes dolog, hogy hangokat ezer kilométerek távolságából hallunk. De szokatlan még a gondolat, hogy a távolból beszélő, vagy éneklő személy arcát egyidejűleg lássuk is. Ha azonban meggondoljuk, hogy a rádió tulajdonképpen nem a hangokat, hanem annak hullámait viszi tovább, már könnyebb elképzelni, hogy a képet vagyis a fényhatások hullámait is lehet rádió útján továbbítani. Ez az elgondolás tanulmányom kiindulópontja. "

A sajtó - köztük a magyar is, élen a Tolnai Világlappal - sietett világgá kürtölni az eseményt, amelyben mindenki megsejtette, hogy "nem sok idő kell hozzá és a „televizor” éppúgy ott lesz minden házban, akár a rádió. És a családi tűzhely mellett a legnagyobb kényelemben az emberek nemcsak hallani, hanem látni is fogják az operai előadásokat, vagy a jazz-band hangszereivel tréfáló zenészeket - a földgolyó másik oldaláról is."

Baird tanár azt is hangsúlyozta, hogy mindez csupán kezdeti siker, a tökéletesítés még csak ezután következik, ami megint nem máról-holnapra történik.

Szerencsére, a világ közvéleménye akkor még el volt telve a néma filmről a hangos filmre való áttérés művészi sokkjával, a filmművészetet ért forradalmi hangulattal. Ugyanakkor meg kellett emésztenie Baird tanár úr egy másik találmányát, a sötétben látás műszaki megoldását, amely az infravörösben való képtovábbító technika hadászati jelentőségével is kecsegtetett.

Tény, hogy a "televizor" még csak primitív kísérletnek tűnik a mai adástovábbítás szédületes perspektívái és minden távolságot legyőző lehetőségei mellett. Az 1928-as magyar sajtóban megjelent Baird-féle beszámolóban olvashattuk:

"Készülékemnél, a "televizor”-nál a ,,selen” (selenium) elemet használtam fel, ezt a kénnel rokon, meglehetősen ritka fémes elemet, amely lehetővé teszi a fénynek elektromossággá való átváltoztatását. Ez lényegileg ugyanaz, mint a rádiónál vagy a telefónnál a hangnak elektromossággá való átváltoztatása. A telefón membránját a „televizor”-nál a „selen” pótolja.

Először árnyékképek elektromos továbbításával kísérleteztem. Egy évi fáradozás után sikerült a rádió segítségével egyszerűbb tárgyak fekete-fehér színű rajtáit továbbítanom. Hosszú út vezetett azonban még odáig, hogy az egyszerű fekete-fehér rajzok helyett készülékem egy tárgynak vagy személynek valóságos képét továbbítsa.

Ma azonban már ez a nehéz feladat is elkészült: sikerüli felfedeznem a távolbalátást és most már abban a helyzetben vagyok, hogy új „televizor”-készülékem segítségével élő emberek arcát szinte aprólékos pontossággal tudom rádió útján továbbítani. Ezzel a probléma lényegét már megoldottam...

A „selen”-sejtek működésbe jönnek és a készülékekkel kontaktusban lévő hangosan beszélő már ontja a hangokat, a váltakozóan magas és mély hangokat, vagyis a fényhatásokból átalakult elektromos hullámokat.

Ez az „éneklő fény”, amely a váltakozó fényhatásoknak megfelelően egész skálákat játszik. Ezt az éneket, a változó hangokat az „elektromos szem” irányítja, amely meglátja milyen személy, milyen tárgy foglalt helyet a felvevő kamrában és aszerint a diktálja a hangnemeket, a „televizor” munkáját.

Minden arc minden kép más-más, egymástól egészen eltérő hangnemeket idéz elő, de az eredmény mindig ugyanaz: a tárgyak vagy személyek képe pontosan átalakul elektromos hullámmá, az elektromosság átváltozik hangokká én végül a harmadik készülék, amely az elektromosságot már ismét átalakította képpé, pontosan levetíti a felvett képet a vászonra vagy más felfogó táblára...

A Baird tanár előadásán és bemutatásain jelenlévő tudósok egyhangúan kijelentik, hogy a „televizor” a század egyik legcsodásabb találmánya, amely e pillanatban még annyira meglepő, hogy nem is lehet kiszámítani jelentőségét tudományos és művészi szempontból..."

Amikor mindezt a www.huszadikszazad.hu honlapján nemrég elolvastam, eszembe jutott, amikor családunk az első televíziós készüléket megvásárolta Kolozsváron, s kicsik és nagyok egy csokorékba gyűlve, a házimozinak kijáró rajongással és kíváncsisággal csüngtünk a képernyőn, amelyen teljesen véletlenszerűen, előre be nem jelentve alakultak a műsorszámok, s közöttük hosszú, idegesítő, beláthatatlan szüneteket tartottak, mialatt a fekete-fehér képernyőn látványos tájakról készített végtelen autós felvételek váltották egymást valami andalító zenével vagy vérpezsdítő folklórmuzsikával. Egyik ilyen kényszerszünetben édesanyánk szóba hozta, hogy annak idején, lánykorában, a budapesti nemzetközi vásáron a saját szemével látta a televízió ősét, s már akkor megérezte, hogy korszakalkotó találmányról van szó.

"Sajnos - mondta - akkoriban a technikai megoldás olyan sok pénzbe került, senki se hitte, hogy egyszer a mi házunkban is otthonossá válik."

Régi családi iratok között kutatva rábukkantam arra a levélre, melyet anyám 1938. május 6-án írt majdani apámnak, Kolozsvárra, s benne részletesen elmeséli, hogy mi mindent látott a frissen meglátogatott budapesti vásáron. Mindent megnéztek - írja a levélben -, de igazából csak a televízió az, ami megragadta a fantáziáját, s a levél mintegy felét a lelkes technikai bemutatás tölti ki - annak nyomán, ahogy az a vásáron elhangzott.

"Onnan kezdem, hogy láttam a televíziós előadást, a stúdiót, az adó és a vevő berendezést... A fehér köpenyes úriember szerint a televíziónál a továbbításra kerülő kép felvétele egy ikonoszkópnak nevezett ún. "elektromos szem"-mel történik. Ez a szerkezet a képet elektromos úton sorokra és pontokra bontja és a leadóállomáshoz közvetíti (ez olyan külsejű, mint az autóbusz), ahol adóantenna segítségével kisugározzák. A kisugárzott elektromos hullámokat, amelyek a sorokra és pontokra bontott képet tartalmazzák, a televíziós vevőkészülékkel fogjuk fel és a kép a vevőkészülékben levő katódsugárcső ernyőjén válik láthatóvá.

Ennyit sikerült gyorsírással lefirkantanom, kb. ennyit is mondott a "szakértő". Ja, és még azt is, hogy a felfogott kép annál precízebb, minél több sorra bontjuk föl az eredeti képet. Eleinte 90 soros felbontással dolgoztak, ezek a képek azonban enyhén szólva sok kívánnivalót hagytak hátra, az emberek inkább zebrákként hatottak. Büszkén mondhatjuk azonban, hogy Budapesten a bemutatott készülékek 405-567 képsoros felbontással dolgoztak, és állítólag ilyen kiváló készülékek még azokban az országokban sincsenek, ahol rendszeres televíziós adás létezik. Egy televíziós vevőkészülék ára (megérdeklődtem) kb. 3000 pengő. Fájó szívvel le kell mondani róla az emberiségnek. Többféle akadály is van, hogy többet ne említsünk: a maximális adótávolság 40-50 km. Ha tehát ennél messzebbre akarnak televíziós műsort közvetíteni, úgy újabb közbeiktatott adóállomásra van szükség. Állítólag Magyarország területén 10 ilyen adóállomásra lenne szükség. Ezek az adók kábelekkel lennének összekötve, ami szintén lehetetlenné teszi a kivitelt, amennyiben ez a speciális kábel az ismert telefonkábel árának a százszorosába kerülne, s az adóberendezés is horribilis összegbe jönne. Egy szó mint száz, ez nem kivihető egyelőre, mint tömegcikk. Örülök azért hogy láttam, mert azért mégis csodálatos dolog alapjában véve. A szereplők arca nagyon különösen volt "kikészítve": okkersárgára mázolt orcák, sötétlila ajak és szemöldök, levendulakék szemhéjak... Életben merő borzalom, a vevőkészüléken egész rendes benyomást tett."

Tíz év telt el tehát dr. Briand bejelentése óta, s a televíziózás terjedtforma ugyan, de még mindig elérhetetlen volt a tömegek részére és csak mint jövős lehetőség villant meg egy-egy nemzetközi kereskedelmi rendezvény egén.

Majd közbejött a második világháború, utána a jól ismert világrendezés és mindent újrakezdés Magyarországon és a szomszédos régióban, a televízió pedig intim jóbarátunk, már-már kikezdhetetlen hatalom lett mindennapi életünk, gondolkodásunk és megmaradásunk fölött.

"Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg?"

(Arany János: Toldi)

Csíkszereda, 2009. októberében