Az előzmény természetesen a Prágai Tavasz. A bukaresti nyarat és a kolozsvári őszt – legalábbis 1968-as vonatkozásban – nem kell nagybetűvel kezdeni; emlékezni rá, eseményeit felidézni azonban talán érdemes. Nekünk, akik már felnőttként éltük át, alighanem kötelező (például a negyvenedik évfordulón).

Gyalogosan

Túl voltunk már egy negyvenedik évfordulón meg egy tizediken, már ami a Korunk alapításának, illetve újraindulásának idejére emlékeztetett. Volt évfolyamtársam, Páskándi Géza barátom már kijött a börtönből, sőt saját nevén közölhetett (nálunk is). Én sem panaszkodhattam a harmincat éppen elrúgott irodalmi szerkesztőként. Az 1962-ben kezdődött „csendes szilencium” (útlevélmegvonás budapesti kirándulásom – Illyés Gyulával, Veres Péterrel, az írószövetségi elnök Darvassal, az akadémiai főtitkár Erdei Ferenccel és fiatalabbakkal, „funkciótlanokkal” való találkozásaim – nyomán) elmúlni látszott. A pártbeli elvtársak a megyénél, ha nem is bocsátottak meg teljesen, mindenesetre felejtettek, különben nem kerülhettem volna be a lapra is kinyomtatott szerkesztőbizottságba, megbízhatónak ítélt emberek közé. Kivívtam az önálló rovat lehetőségét, 1967 januárjától éltem is vele. Az 1967. decemberi „Kövek”-ben már pártfogóan írtam apák és fiúk viszonyáról, főként Vári Attila prózaírói jelentkezését üdvözölve. A bukaresti Amfiteatru körül csoportosuló fiatal román novellistákra s a náluk idősebb, második köteténél tartó Augustin Buzurára, no meg az amerikai „beat”-ek nonkonformizmusára hivatkoztam. A nemzedéki irodalompolitizálás persze összekapcsolódott a kor követelményeivel (?), szóhasználatával, így kerekítettem le ugyanis az évet záró „köveimet”: „A mesterektől számon kért lobogást szeretjük benne [Váriban], s értjük, felfogjuk a teenager nyegleség vagy a magabiztos, bölcsködő tárgyiasság mögé bujtatott érzelmeket. A tisztaság, a hit önvédelme ez – ami végső soron nem szabad hogy elválassza őt, őket az idősebbektől, ellenkezőleg: a humánumát őrző szocialista irodalom közös platformja ez.”

Hogy „itt és most", azaz a Korunk táján, a rovat, azaz irodalom és művészet körein túl mi történt, mi volt készülőben 1968-ban Romániában, azt a névtelen (azaz „Korunk” aláírású) kis vezércikkeket felütve próbálom most, négy évtized múltán érzékeltetni. Nyilván nem alapvető forrás ez, de valamennyire eligazíthat a korban, a lehetőségek és kényszerek tekintetében. A márciusi Itt és most – a stiláris jegyekből következtetve valószínűleg Balogh Edgár szövegezése – a Román Kommunista Párt IX. Kongresszusa szellemében az Oktatásügyi Minisztérium által kibocsátott két tervjavaslatot regisztrálja, a tízéves kötelező oktatás bevezetését és a korszerű tudományos-műszaki igények fokozottabb tantervi kielégítését üdvözli, anyanyelvi oktatásunk fejlesztésének a szempontjából is. A vezércikk vége felé egy Lenin-idézetet kapunk, benne ezzel a mondattal: „Ha a kommunista a készen kapott következtetések alapján kérkedni kezdene kommunizmusával, anélkül hogy rendkívül komoly, nagy és nehéz munkát végezne, anélkül hogy kiismerné magát a tényekben, amelyeket kötelessége bíráló szemmel nézni, az ilyen kommunista inkább sajnálatra méltó volna. Az ilyen felületesség a leghatározottabban végzetes volna.” E lapszám középpontjába világirodalmi összeállítás került – szerény bevezetőm (Világirodalom – feladat és örökség) kellően átideologizálva Meltzl Hugótól a Korunk-hagyományon át a műfordító Szemlérig ívelteti a témát, az érdemi részben pedig a komparatisztikáról Vajda György Mihály és Dávid Gyula értekezik, Veress Zoltán Horatiust az atomkorral kapcsolja össze, Bodor Pál Déryt dicséri (1956 után Déry Tibor is börtönre ítéltetett!), Szilágyi Domokos Mr. Eliotot méltatja, Tóth István Jean Follaint fordítja; az összeállításon kívül pedig Sartre- és Ernst Fischer-szöveg olvasható és riport a fotós Brassainál tett párizsi látogatásról, Bretter György Rácz Győzővel társszerzőségben a termékeny spekulációról értekezik. Egyszóval mozdulni látszik valami, az „alkotó marxizmus”, az „emberarcú szocializmus” vonalán vagy talán azon is túl.

A Korunk egy hónappal későbbi, áprilisi „itt”-je és „most”-ja (letagadhatatlanul Balogh Edgártól) mintha egyensúlyozni akarna az előző távolra-nézés után, mert így kezdi: „Az elidegenedés ostoba fajtája, ha valaki szerteszét a nagyvilágban keresi az újat, híreket ollóz magába mindenünnen – éppen csak maga köré nem néz, itthon az új társadalomfejlődési szakaszt nem látja, abban részt nem vesz...” És a cikkíró átadja a szót Nicolae Ceauşescu elvtársnak, aki bizonyára nem enged rést „a settenkedő világreakciónak” (jellegzetes B. E.-szóhasználat), hanem a társadalom szervezésére és vezetésére hivatott pártot irányítja, nyilván jó irányba, hogy „határozottsággal kiküszöbölje mindazt, ami a társadalmi életben régi és idejétmúlt, ami már nem felel meg az új társadalmi feltételeknek és fékezi az előrehaladást a szocialista demokrácia, a haladás és a civilizáció útján”. Konkrétan az országos területi-közigazgatási újjászervezésről, ennek köszönhetően a két új székely megyéről van szó és a pártfőtitkári buzdításról, amely az értelmiségnek is szól. Innen adódik a speciális Korunk-feladat: „Mint a romániai magyar értelmiség közügyi szerepével régóta foglalkozó folyóirat, a Korunk mindenkori kötelességének vallja, hogy tematikáját hozzáalakítsa a honi fejlődés szükségleteihez.” A szabad véleménynyilvánítás programjába beletartozik a tájékoztatás a világáramlatokról, „de tesszük ezt országunk saját helyzetéből kiindulva, követvén pártunkat ideológiai felkészültségében, mozgalmi rugalmasságában és önállóan kidolgozott programja eredetiségében”.

Minősíthetjük az idézett szövegrészeket a pártirányítás és a cenzúra felé igazoló passzusoknak, ám nem tagadható, hogy lényegében belülről fakadnak e mondatok, (köz)írójuk ezen az úton reméli a (magyar) nemzeti nyelvhasználatot, az anyanyelvi oktatást, a magyar nemzeti hagyományok ápolását szolgálhatni. Április 4-ét, vagyis Magyarország „felszabadulását” két rangos Illyés Gyula-verssel ünnepelhetjük, bevett szokás szerint ilyenkor elnézőek a cenzorok (a Dombvidékiekben: „Alpok, Kárpátok, hadd őrjöngjetek. / Van emberi beszéd.”); Hegedüs András, a rossz emlékű, Rákosi korabeli miniszterelnök pedig, immár érdemi kutatóvá válva, a magyarországi szociológiáról értekezik hosszabban; és igazán rangos a képes kíséret Lakner Lászlóval, Gyémánt Lászlóval, Kass János Madách-illusztrációjával és Kondor Bélával a műmellékleten, Hincz Gyulával (Béke) a belső borítón, tehát szintén kiemelten; egy-egy Gross Arnold- és Kaján Tibor-repró egészíti ki az évfordulós anyagot (jegyzet is szól a „szürnaturalizmus” határon túli jelenségéről).

Azért részletezem ennyire a magyarországi vonatkozású közléseket, mert rövidesen a nyakunkon a román „felső körökben” nagy vihart kavart, következésképpen a romániai magyar sajtóra ránehezedő vita a „kettős kötődésről”. A Magyar Írószövetségtől indult, a Magyarország határain túl létező magyar irodalmak iránti felelősséget fölvető kérdés gazdag bibliográfiájába most ne bonyolódjunk bele (többek közt a Korunk érintettségét, illetve szerencsés kimaradását az előírt válaszadásból, visszautasításból megpróbáltam elmondani 1968: a harmadik kakasszó? című írásomban, a folyóirat 1991. májusi számában, és ez a szöveg újraolvasható Szabálytalan félsziget címmel az idén megjelent gyűjteményes kötetemben is). Az ügy politikai súlyát mindenesetre jelzi a Soros Alapítvány utód-alapítványánál készült, román–magyar nyelvű gazdag dokumentumkötet, a Maghiarii din România (1956-1968), ahol a bukaresti magyar nagykövetség több jelentése is megtalálható erről; az egyik, 1968. augusztus 15-én még úgy tudja, hogy „Balogh Edgár is készül állást foglalni a »Korunk«-ban".

De még csak 1968 tavaszánál tartunk, gyalogos kísérleteinknél, bár a tavasz kezd nyárba fordulni – és Kolozsvárról Bukarestbe visz az út, többször is.

Repülőn

A história 1968-as romániai pillanatát tudomásom szerint még nem összegezték igazán, így föltehetőleg az sem kodifikált, hogy a „kettős kötődés” vitája mennyiben járult hozzá az állítólag Fazekas János által szorgalmazott, június 27-i bukaresti, központi bizottsági meghallgatáshoz, amelyen Nicolae Ceauşescu más pártvezetőkkel (Ion Gheorghe Maurer, Niculescu-Mizil, Fazekas János, Leonte Răutu, Gere Mihály, Dumitru Popescu) együtt fogadta a romániai magyar értelmiség illetékes pártszervek által kiválasztott képviselőit. Akiket máskor, többször is meghallgattak, azokat nyilván kevésbé lepte meg ez a kollektív behívás, minket viszont, „novíciusokat” váratlanul ért a legmagasabb helyre, a Központi Bizottság épületébe szóló behívó. A pillanat szokatlanságát nem is az „utánpótlás” ilyenfajta megszólítása fejezte ki, hanem hogy az idősebb korosztályból olyanok is begyűjtettek, mint például a korántsem hivatalos (de a legteljesebben hivatásos) történész Jakó Zsigmond. Amikor a szamosfalvi repülőtéren felültettek a különgépre, mindenfelől elhangzott a szöveg: ha ez a gép lezuhanna, az erdélyi magyarság vezető értelmiség nélkül maradna...

Mi is történt 1968. június 27-én (velünk) Bukarestben? Ha az emlékezetet nem segíti korabeli írásos följegyzés, napló, bizony nehéz a felidézés; természetesen az alapélmény, különösen ha oly erős, mint ami azon a napon ért, megmarad – idővel talán még erősödik is. De az ellenkezés, a tiltakozás is előhozhatja az emlékeket a régmúltból. Mert a Maghiarii din România (1956-1968) kötet bizonyos feljegyzései szinte semmiben nem egyeznek az egykori résztvevő által „a tett színhelyén" megéltekkel. Furcsa, mégis igaz: a leghevesebb visszautasítást a dr. Kincses László jegyezte beszélgetés váltja ki, amelyet július 13-án Domokos Gézával mint az Előre helyettes főszerkesztőjével folytatott. A magyar Országos Levéltárban őrzött, a Külügyminisztérium archívumából „Szigorúan titkos” jelzettel átkerült, 1968. július 16-ra keltezett jelentésben ilyen, nyilvánvalóan hivatalos, hamis – bizonyára D. G. önvédelméből levezethető – szöveg olvasható: „A pártvezetés, mint ismeretes, az elmúlt évek során számos tevékenységi területet vizsgált meg kritikus, elemző szemmel, és határozott el Románia számára döntő fontosságú dolgokat: csak az országos konferenciára, annak határozataira utal [D. G.], hogy példázza, mire gondol. Az ország egyes tevékenységi területeinek áttekintése folyamatában került sor arra, hogy a pártvezetés összeüljön a magyar nemzetiségi kulturális szakemberekkel, és meghallgassa véleményüket egy őszinte, kötetlen beszélgetés során. Megjegyzi, az a tanácskozás ugyanilyen kötetlen, barátságos és intellektuális jellegű volt, mint ez a mienk itt.” A pár nappal korábbi, Takács Lajossal, az Államtanács tagjával folytatott beszélgetés valamivel reálisabb, a tanácskozás valós hangulatát némiképpen sejtető; Takács a hozzászólók indulatosságát emlegette, a gyenge érveléssel, a színvonaltalansággal, „a kisszerűség és provincializmus” megnyilvánulásával magyarázza, menti Ceauşescu záróbeszédének „lényegében elutasító” álláspontját. A romániai magyarság 1968-beli hivatalos, magas funkcióban lévő képviselője azt is megjegyezte, hogy a tanácskozás lefolyása nem tette lehetővé többek közt a Magyar Írók Szövetsége fölvetette „közös felelősség” kérdésében egy kollektív nyílt állásfoglalás megfogalmazását és közlését a Scânteiában, ehelyett csupán az ismert rövid közlemény jelent meg a bukaresti tanácskozásról.

A június 27-i találkozás, egész napos, hamisítatlan bukaresti kánikulában, levegőtlen teremben megtartott szembesülés Ceauşescuval mindennek volt mondható, csak kötetlennek, barátságosnak nem. A hozzászólásra jelentkezők, Fazekas János által nevükön szólítottak – tizennyolcan voltunk, ha emlékezetem nem csal, és tizenheten a romániai magyarság különböző gondjait, kéréseit fogalmaztuk meg, természetesen kellően pártos csomagolásban (egyedül Erdős I. Pál grafikus kérelmezte, hogy a szatmárnémeti magyar színház mellé létesítsenek román tagozatot) –, szóval mi, Gáll Ernőtől a legfiatalabbig (aki tudtommal én voltam) egyre feszültebbek lettünk, egyre súlyosabbnak éreztük a Főnök még csak csendesen rosszalló nézését, de még az inggombot sem lehetett kikapcsolni, nyakkendőt megoldani. Késő délután jött aztán a két órát tartó dörgedelem, minden fölvetés visszautasítása és a jelen lévő magyarok rendreutasítása; szövegeinkkel ugyanis – kiabálta Ceauşescu – éppen a romániai magyarságnak ártanánk, gettóba kényszerítenénk a nemzeti kisebbséget. Talán szegény Nagy István kapta a legdurvább kritikát, ő ugyanis a magyar nyelvű szakoktatás visszaállítását szorgalmazta, amire N. C. azt válaszolta, hogy elképzelésünk teljesítése esetén a magyar anyanyelvű sofőr nem tudna áthajtani a Kárpátokon. (Ez volt a legprimitívebb szöveg azon a június 27-i tanácskozáson – de Takács Lajos nem erre utalt abban a bizonyos követi beszélgetésben.)

Este a kinti pártszálláson kaptunk valami vacsorát, aztán az összeszokott kártyás társaságunk (Bretter Gyuri és Láng Guszti biztosan benne volt) leült preferanszozni. Le voltunk törve, mint a bili füle. Közben bekapcsoltuk a rádiót, persze Bukarestre – és meghallgathattuk a rövid híradást a délelőtti-délutáni tanácskozásról, amelyen ugye valamennyien felzárkóztunk a pártfőtitkár mögé. Médiaügyben ez volt az első személyes nagy tapasztalatom.

Hazafelé, a Bukarest–Kolozsvár repülőúton ismét kártyáztunk, Nagy István mélységes megbotránkozására.

A történelmi igazság lényeges része viszont, hogy a fölvetett magyar nemzetiségi igények némelyike 1969-től (legalábbis részben) teljesedett: lettek önálló magyar iskolák (korlátozott számban persze), lett romániai magyar televízió, egy kitűnő Kriterion Könyvkiadó, megindult Bukarestben A Hét. (A visszavonások a hetvenes évek második felétől lettek egyre elviselhetetlenebbek.) Az átmeneti javulásra, a pillanatnyi fellélegzésre a Prágai Tavasz őszbe-télbe facsarodása, a szovjet fenyegetettség lehet a magyarázat.

De még előtte, augusztus előtt volt egy bukaresti július is, irodalmunk ügyében.

Vonaton

Emlékek vonatán utazom – utaztam sok szerkesztő és író társammal a valós bukaresti gyorson is, hogy 1968. július 9-én a Dâmboviţa partján, egész pontosan a Kiseleff sugárúti írószövetségi palotában lehessek, lehessünk. A dátumokat nézve utólag csodálkozik az ember, hogy nem egészen két héttel a balul sikerült hivatalos repülésünk után volt kedvünk újra próbálkozni – igaz, ezúttal csak irodalomról, irodalmi lapjainkról volt szó: a Hajdu Győző uralta Igaz Szóról és az Utunkról, Létay Lajos főszerkesztői éveiben. Visszafele olvasva a történteket, illetve az egykori beszámolókat, cikkeket-beszédeket, három fő tényezőt nevezhetünk meg e nyíltan kritikai célzatú összejövetel létrejöttében: 1. a román irodalmi életben, irodalmi lapokban elindult „olvadás” példáját (az „olvadás” régi szó, de talán a mai fiatalok is megértik, akik az ún. „huszadik kongresszusról” keveset tudnak); 2. a „kettős kötődés” napirendre kerülését, ami által a saját felelősségről beszélni lehetett – kellett; 3. a bukaresti magyar írók, publicisták nagyobb szerepvállalás-igényét, sőt egyéni sértődéseket – melyek közül a legvisszhangosabb a Méliusz Józsefé volt.

2008 augusztusában-szeptemberében sokkal vegyesebb érzelmekkel olvasom Méliusz 1968. július 9. című írását (Az illúziók kávéháza című kötetben), mint ahogy a kilencvenes évek elején olvastam, vagy ott a helyszínen, élőszóban hallgattam (bizony sokáig) a sűrű önismétlésekkel tele felszólalást. Kétségkívül fontos és rokonszenves volt a Kiseleff úti vitában s majd az irodalmi életben, a nemzetiségi önszemléletben „egy történeti, emberi tovább- és átalakító tény. Nevezetesen a szocializmus demokratizálhatósága, tehát a szocialista változás és változtatás dialektikájában a jobbik áramlat; nem általánosságban – általánosságok, szólamok, jelszavak kevésre köteleznek! –, hanem a szocialista Romániában, konkrétan nemzetiségünk tudati életében, ennek is egy részterületén: irodalmunk közgondolkodásában." Túl a fogalomhasználaton, az egyértelmű betagozódáson, jogosan ébred fel a kései olvasóban a gyanú – és oldalakkal később rá is talál az emberség-valóságérzék-nyíltság-bizalom szavak mögött az akkor taktikainak mondható, ma egyértelműen otrombának ható odafarolásra. Íme: „Alig két hete fogadott bennünket, százhúsz magyar értelmiségit az ország egész magyar lakta területéről a legfelsőbb állami és pártvezetőség. Szorongás, félelem nélkül mondtuk ki előtte minden nemzetiségi gondunkat és gondolatunkat, és meghallgattattunk. Mai vitaösszejövetelünk annak a magas találkozásnak egyenes konzekvenciája."

Szerencsére nem az (nem csak az) volt. A szorongás, félelem nélküliség viszont ezúttal igaz. Hajdu és Létay meg belső támogatóik – nagyobb mértékben az Igaz Szó, de azért kellően az Utunk is – kemény bírálatban részesültek a nagyszámú felszólaló által; a dogmatikus, taktikázó, sokszor irodalomidegen lapvezetés folytathatatlan volta kimondatott. És ha Ceauşescunál nem, itt úgy látszott, eredménnyel jártunk. Domokos Géza az Előrében (július 14-én) így összegezte, igazolta a lényegében egyértelmű irodalompolitikai verdiktumot, politikai terminológiával: „...a magyar írók bukaresti munkaülése az RKP politikájában fogant elvi szilárdság, a szigorú önvizsgálat, az alkotói tisztesség jegyében zajlott le.” Úgy tűnt, változnia kell a vezetésnek a két irodalmi lap élén. Hazafelé jövet, nem felejtem, az Utunk-mindenes szegény Marosi Péter és e megengedő, enyhítő („szegény”) jelzőre nem jogosult Mikó Ervin ijedten figyelt minket, ’68-as „rendszerváltókat” a vonatfülkében. Aztán Létay nem is járt be a szerkesztőségbe – Szilágyi István végezte az Utunk lapszámainak szerkesztését, más szellemben, ő közölte Szilágyi Domokos Ez a nyár című korszakos-aktuális versét is –, egészen addig (október végéig), amikor a prágai, majd bukaresti események után fentről rá nem parancsoltak. Arról viszont nem tudok, hogy Hajdu Győző egy pillanatig is megrendült volna...

Újra gyalogosan (tankok árnyékában)

A Korunk berkeiben nem okozott semmiféle változást a második, a vonatos bukaresti út. (Az első, a repülős sem igazán.) Annak ellenére nem, hogy Méliusz szövegében többször is felbukkant a folyóirat neve – és nem csupán a Gaál Gábor-i pozitív példaként, hanem a „gyökeresség”, a „kozmopolitizmus”, a „ki a zsidó és ki nem" kifejezésekkel gyanúsan a hatvanas évek Korunkjára és személy szerint Balogh Edgárra terelve a figyelmet. A két világháború közti (kolozsvári, marosvásárhelyi, brassói, temesvári, nagyváradi, aradi) szabadkőműves páholyokról is szó esik Méliusznál, mi több, „az erdélyi embertelenségben" kifejezést is idézi valahonnan Tamási Árontól. Közvetlen – vagy inkább közvetett – utalást a bukaresti tanácskozásra folyóiratunkban keresve sem találok, illetve mégis egyet, saját „köveimben" (1968 szeptemberében). A Nagyelefánt nyomában vitatkozik azzal a nézettel – Méliusz utalt effélére –, hogy a romániai magyar irodalom lemaradt a kortársi román irodalom mögött. Az én ellenpéldáim közt Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár versei, Bálint Tibor és Páskándi friss novellái szerepelnek, sőt Páskándi (Kocsis Istvánnal együtt) mint drámaíró is, aztán Sütő András, Szabó Gyula – akiket a jeles román kortársak (Geo Dumitrescu, Ioan Alexandru, Marin Sorescu, D. R. Popescu) mellé ugyanúgy odaállíthatunk, mint Nagy László és Sánta Ferenc, Fejes Endre mellé – de akár Mro¿ek, Danilo Kiš vagy Voznyeszenszkij mellé is. Ez az önérzetes irodalmi jegyzet viszont azzal kezdődik, hogy biztosítani kell természetesen a művek megjelenését; „...mindnyájan tudjuk: ahhoz, hogy ezek a művek, a magunk és társaink művei megszülethessenek, olyanokká legyenek, amilyennek titkon álmodjuk őket – nem elég hősöket és szituációkat megálmodni az íróasztal mellett; olykor oda kell állni a szónoki emelvényre, hogy aztán minél hamarabb és minél tisztább lelkiismerettel visszatérhessünk az íróasztalhoz, az írott szóhoz.” És jön a kötelező(nek vélt) pukedli a cenzúra, az elvtársak felé: „Ezt várja tőlünk nép és párt, ezt várják írótársaink és az olvasók.”

Ennyi volna, röviden és szubjektíven, az én 1968-as „békés” emlékezésem. Van ugyanis egy szomorúbb, háborús, későbbi háborúságra okot adó. És ez már augusztusi, augusztus utáni történetsor. A Prágai Tavasz elfojtásáról van szó természetesen, s arról, ami utána itt, Ceauşescu Romániájában, közvetlen közelünkben következett.

Persze olyan emlékeket nem őrzök, mint amilyeneket az író-szerkesztő Koncsol László Vallatójában, a tőle kapott 2002-es kötetben olvastam: „1968 augusztusa a Szemlénél ért, kerékpáron jártam akkortájt munkába, s a harckocsik közt is két keréken cikáztam le-föl a városon át, vagy toltam járművemet a tömegben. Hajnalban a közeli röptérről kötelékben fölénk szálló nehézbombázók riasztottak föl, tőlük s egy idős szomszédasszonytól tudtam meg, hányadán állunk. Egypár telefon, s már hallottam is az első sorozatokat a város felől. Családom besorakozott az élelmiszerbolt elé, én pedig kerékpáromra fordultam, s indultam a városba.” A pozsonyi Irodalmi Szemle íróival, szerkesztőivel már korábban kapcsolatba kerültem, Dobos Lászlóval, Tőzsér Árpáddal például épp folyóiratuk tízéves ünnepségén, a budapesti írószövetségi helyiségben találkoztam – de nem csak miattuk fájt, háborított fel, hogy a „szövetségesek” bevonultak augusztus 21-én Csehszlovákiába. Tavasztól-nyártól figyeltük, mi történik odaát, csehszlovák, cseh és szlovák, no meg magyar ügyekben. (Személyesen 1969 decemberében, egy lengyelországi írószövetségi út záróakkordjaként, Duray Miklóssal beszélhettük át egy pozsonyi éjszakai bárban a több mint egy év alatt történteket; rá húsz évre pedig, Dobos Laciék kolozsvári írókat megcélzó, segélyadományokkal érkező, szintén éjszakai látogatása jelentette a különös baráti folytatást.) Korunkilag korántsem bizonyult vitamentesnek az a bizonyos ’68 augusztus vége. Szinte föl sem tudtam fogni, hogy van, aki Dubcekkel szemben Novotny pártján áll – márpedig Balogh Edgár Novotny-pártinak mutatta magát. Emlékszem veszekedő vitájukra Földes Lacival: arra mentem be Edgár szobájába, hogy már-már hajba kapnak. Habozás nélkül Földeshez csatlakoztam, együtt folytattuk az ordítozást, meggyőző munkánk azonban eredménytelennek bizonyult.

Pár nap múltán egy táborba tereltek valamennyiünket. Balogh Edgárt, Földest, engem, összesen hatvanegyünket, Benkő Samuval, Gáll Ernővel, Jakó Zsigmonddal, Kányádival, Kós Károllyal, Lászlóffy Aladárral, Létay Lajossal, Nagy Istvánnal, Ruha Istvánnal, Szervátiusz Jenővel, Szilágyi Istvánnal együtt. Mint a Bukarestbe repített kolozsvári különítményben. És most akarva-akaratlanul a Központi Bizottságnál minket ledörgő Vezér malmára hajtottuk a vizet – miközben azt hittük, hogy közös nyilatkozatunkkal végül is a szabadságot, a demokráciát védjük. Nicolae Ceauşescu nyugati világot elámító-elbolondító akciója – ahogy a korszak mai kutatója, Vladimir Tismăneanu írja: Ceauşescu pánikreakciója – hosszú távú következményekkel járt. A kommunista-nacionalista (lényegében neosztálinista) diktatúra és Ceauşescu minden addigit meghaladó személyi kultusza huszonegy éves „jogalapot” szerzett.

Ha a következő néhány Korunk-évfolyamot és a hetvenes évek elején-közepén megjelent könyveket, a Domokos Géza vezette Kriterion munkáját próbálnánk összegezni, a történelmi és esztétikai igazság megköveteli, hogy kimondjuk: kaptunk azért némi haladékot, sőt a romániainak mondott erdélyi magyar irodalom és sajtó talán legjobb esztendeit élhettük még egy darabig. Amit követett az egyre kegyetlenebb lefojtás, már-már az exódus.

És jött 1989 decembere. Lövöldözéssel, tankokkal. Halállal és reményekkel. Akik megértük, megint egy táborban voltunk; vártuk egy éjszakán át a bukaresti tévéközvetítést a Ceauşescu-házaspár kivégzéséről. (Ez persze teljesen más – valóban más? – történet.)

Forrás: Korunk, 2008. október – 10. sz.