1.

1940-nel kezdődően, amikor Erdély egy része úgymond visszatért az anyaországhoz, ennek az eseménynek megvolt az általános kánonteremtő értéke. Minden, ami “erdélyi” cimkét hordozott, hatványozottan kelendő, becsülendő, figyelemre érdemes volt. Felértékelődött. Ennek az érzelmi divathullámnak a hátán számos könyv is készült, került be a köztudatba, majd csúszott később a homályba, amikor ez a jól kiaknázott erdélyiség egy ideig újra rossz ajánlólevélnek bizonyult a történelem alakulása folytán.

A Hazai utazók Erdélyben című antológia is abban a fél évszázaddal ezelőtti korban készült, és a maga korában nem is tett egyebet, mint kötetbe gyűjtve felmutatta a magyar irodalom és szellem képviselőinek XVIII-XIX. századi csodálatát, rajongását a felfedezett Erdély, az erdélyi állapotok iránt. Akárcsak a mai anyaországiak, az “igazi” hazából érkezők valami sajátosat véltek átélni Erdélyben, amihez azonban hiányzott a tulajdonképpeni kulcsuk. Olyan emberekkel találkoztak útközben, akik jobbak vagy éppen gyatrábbak voltak az otthoniaknál, de mindenképpen másak.

Az 1942-ben kiadott válogatás ebben a puha kötésű, olcsó papírra nyomott formában tudtommal többé nem jelent meg (jelenkori díszes, blickfangos újrakiadásai már a retro divatjának jegyében születtek), az eredeti példányok ugyancsak megritkultak az olvasás és a kereskedés rejtett piacain. A könyv, mely az 1942. évi Kolozsvári Művészeti Hetekre készült, Molter Károly előszavával jelent meg, Lepage Lajos Könyvkereskedésének (Kolozsvár) kiadásában, a borítólapon Andrásy Zoltán rajzával. Összeállította: Szeremlei László.

A könyv üzeneté a fülszöveg így foglalja össze: “A magyar irodalom rég feledésbe merült legremekebb erdélyi útirajzai, társadalomrajzai varázsolják elénk ebben a gyűjteményben a régi-régi Erdélyt ... A mai modern szociográfia ősei ezek az utirajzok s az azóta is elhalt magyar társadalomtudomány hatalmas kezdetei. A kötet útirajzai... szembenéznek Erdély legfontosabb sorskérdéseivel, kirajzolnak minden erdélyi gondot, hódolnak minden erdélyi nagyság előtt.”

Hogy ez így van avagy sem, ez olvasói megítélés kérdése. Annyi bizonyos, hogy a kötetbe gyűjtött feljegyzések a felismerés erejével hatottak akkor; e benyomásokat azonban hamarosan kiegészítették azok a huszadik századi megfigyelések – Erdély felfedezésének legújabb kori helyzetképei révén -, amelyeket a trianoni, majd a bécsi döntések utáni állapotok megfigyelői és értő elemzői papírra vetettek.

Ahhoz, hogy a jelen felismeréseit megértsük, ajánlatos visszalapoznunk az időben, régvolt utazások tapasztalataiban és tanulságaiban. Az Erdélyhez való szokatlanul erős kötődés és ragaszkodás a magyar szellemi életben mindig is ellentmondásos, felkavaró és már-már irracionálisan szenvedélyes. Néha az a benyomása az embernek, hogy az egész inkább csak valamiféle póz, comme il faut – vagy mégis tévednék?

Nézzük hát elsőnek, mit is írnak a régiek... (Cseke Gábor)

*

Molter Károly: Előszó (részlet)

,,Mi volna ha tenger övezné Erdélyt!" – kél a látomása Széchenyinek, pedig epébe mártott pennával szokott keserű tényeket kíméletlenül megírni, nem a képzelet színes változatait. És egyre-másra nyugateurópai tájképekhez hasonlítja szebb helyeinket, régi jó főnemesi divat szerint előbb ismerte meg azokat, mint kettéosztott hazája keleti felét.

Erdély dicséreti, csak ennyi ez a könyv? — Hálistennek, sok a bírálat is benne, de nem volna csuda, ha dicsérő énekként maradna fülünkben. Hiszen hazai és nem hazai utasok azonnal megszeretik ezt a földet, amint szorongó szívvel reálépnek. Harminc esztendeje, hogy idéhívtak s most is emlékszem vén székely kollégámra, amint atyai mókával fölényeskedett: „Keed is alföldi? Még egyetlen döblöcös se ment innét vissza,ha nem volt muszáj! Keed is itt ragad!" — És mostanában, Kelemen Lajosnak egy Marosvásárhely történelmi múltjáról szóló, ízes előadásán lepődtem meg, hogy legalább annyira érdekelt, mint egy bennszülöttet. Hogy hazám ez a föld, amelynek pedig lángját és titkát kifejezni gyönge vagyok. Honommá szépült ez országrész s odaát, a szülőföldemen lettem erdélyi utassá. E könyv nagyhírű hazai utasai — némelyik Erdélyben szeretne maradni — meg se tudják kellően indokolni, miért találják kedélyesebbnek az itteni társadalmat, finom delnőit tiszteletreméltóbbaknak, parasztjait lelkesebbeknek és a vendégbarátságot, mely nem is kínálkozó, tartalmasabbnak. Ha meg a levert szabadságharc után a közhangulatot szomorúnak, a fölperzselt városok és falvak vázait lesújtóknak érzik, akkor is meghittnek, bizalmasnak hirdetik egy-egy erdélyi barátjuk magányát, zugolyát, ahol atyafisáigos fogadtatást és érdekes szellemet találtak.

Kazinczy Ferenc: Erdélyi levelek

Mióta Erdélybe beléptem, magyartól még nem hallottam egyéb szót mint magyart, de egy magyarországi valaki itt is németül szóla velem, s barátaim bíztatnak, ezt fogom majd mondani, mikor Erdélyt idehagyom is. Bejártam Erdélyt, s kénytelen vagyok vallást tenni, hogy barátaim igazat jövendöltek: kivévén a szász földet, velem a külföld nyelvén senki sem szólott, de igen magyarul a külföld szülöttjei.

S itt a társasági együttlétekben is valami szívesebb, melegebb van, mint hazánknak korcs tájékin. A tizenhárom magyar s öt székely vármegyékből álló országban, mindenek ismerik egymást, nagy részben rokonok, s úgy bánnak egymással, mint rokonok, holott némely helyeken a rokont is. idegennek szeretik nézni. Atyám, apám, anyám a nevezet, mellyel a gyermek szüléihez szól, s együttlétökben szüntelenül cseng a mélcsás bátyám vagy öcsém uram, s mélcsás néném vagy húgom asszony. Az igen bátor bátyám s öcsém uram, s a hideg uram öcsém s rettegő uram bátyám, így meg vannak nemesítve vagy elkerültetnek.

Gr. Széchenyi István: Naplói, II. kötet

(fordította Szeremlei László)

Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosaibb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemre méltóbb helyet Kolozsvárnál... Nagyváradtól Kolozsvárig hetvenöt forintot adtam ki, bécsi értékben.

A gubernátornál étkeztem karcolatlan ezüsttel. Nem erdélyi fitogtatás ez? Különben kitűnő és vendégszerető emberek. A lovak, amiket eddig láttam, sokkal jobbak, mint gondoltam.

Délután fennt voltam a Fellegváron, ahonnan áttekinthető egész Kolozsvár. Este szinház. ... Kolozsvár Trapanira emlékeztet.

...Porumbákon, két postakocsi állomásra Nagyszebentől, találtam Bruckenthal Károlyt. Ez az ember az első pillanatban annyira megtetszett, hogy szívélyes, jó modora miatt felajánlottam a tegeződést. Később észrevettem, hogy kicsinyes, korlátolt ember; a végén meg kiderült, hogy hitvány csaló. Hogy engem te-nek vagy önnek szólít, ez közömbös. De mégis tanulság számomra, hogy ismeretlen embereket nem. szabad túl gyorsan megajándékozni barátságunkkal.

Szombatfalván Bruckenthal báró pompásan lakik; ebből a birtokból valami csodálatosat lehetne csinálni. Mindazokon, akiket Erdélyben megismertem, megfigyeltem, hogy az első pillanatra szívesen barátkozik velük az ember, mivel vendégszeretők, később azonban kicsinyes eszméik, tudatlanságuk és előítéleteik miatt elviselhetetlenek. Látszik, hogy a törökök szomszédjaik. A felvilágosultságban kevés a különbség s a mohamedánokat bizonyos tekintetben okosabbnak tartom honfitársaimnál, ha tudnák, bizonyára rossz hazafinak minősítenének ezért. De mit tehetek arról, hogy ez így van s hogy világosan látok. A holló is a papagályt szebbnek látná magánál, ha nem ostoba és önző szemmel nézné.

Árokalji (Szentiváni Mihály): Reminiscentiák 1837-ről.

Nemzeti Társalkodó, 1839, Kolozsvár

A brassói nép típusát főleg a nyilvános helyeken volt módom vizsgálni s többször a sétatéren, mely a vár nyugati felén a barcai s háromszéki kapuk közötti részein vonul el a várost a külvárostól elválasztó térnek (glacis). Ezen hely kettős fasoraival, mulatóival s keleties nyalánkságaival gyűlhelye a brassói nagy és kis világnak. Van valami sajátszerű a brassói emberben; egyvelege ónak és újnak, divatosnak és nem divatosnak, az európai feszültségnek s a keleti kényelmességnek, a meghunyászkodásnak s a derültségnek s általában közönségesek azon arcvonások, melyeket olyan embereknél találunk, kik a múltból sok keserves tapasztalásokat hoztak át a jelenre s a jövendő mosolygó tündéreinek nem igen hisznek. S avagy csoda-e ez oly városban, mely a művelt világ véghatárán állván, egyfelől alkotmányánál, ha nem is míveltségénél fogva szabadelvű, nyílt társalkodású nemzettel, másfelől kereskedése által oly népekkel áll viszonyban, melyeknél mindeddig bizodalmatlanság, béketűrés, vakengedelmesség s hallgatás a fő-fő erények? Ezen nézetekből ítélve Brassó népességre, gazdagságra s talán önállásra elsőbb Szebennél, de az általános miveltséget tévén a hasonlítás mérlegébe, Szebené az elsőség. Szeben vidámabb, élénkebb, nyájasabb; Brassó bizonyos keleties komoly s aggodalmas bélyeget hord; Szeben lakosaival csakhamar megismerkedünk; sőt meg is szeretjük azokat s óhajtunk velük maradni; Brassót is becsüljük, de úgy vagyunk vele, mint komoly kedélyű barátunkkal, örömest találkozunk vele, szeretjük is szívünkben, de egy ebéd után nem egykönnyen maradunk vele.

Teszéri (Táncsics Mihály): Honi utazás.

Rajzolatok a társasélet és divatvilágból. 1837, Pesten.

Nyelvre nézve kétféle emberek lakják Kolozsvárt; magyarok és németek, mert az utcák nevei magyarul és németül vagynak felírva; ugyanis azt a bolondságot alig tehetni fel róluk, hogy a magyarok számára van a német felírás is; vagy ki tudja mi célból van? Talán a magyarnak már gyógyíthatatlan betegsége mindent két vagy még több nyelven tenni föl. Említethetnének még kivételül azok is, kik az örményeket nem csúfolják s hozzájuk hasonló embereknek nézik, egyébiránt ezek száma kicsi.

Életmódjukra nézve hasonlítanak más, európai városok lakósihoz: kiknek jobb módjuk van, vagy pedig míg győzik, cifra batárokban látogatókba vagy pompájukat mutogatván sétálni járnak; későn feküsznek, későn kelnek, későn reggeliznek, későn ebédelnek, későn vacsorálnak s későn veszik észre, hogy semmijük sincs, vagy hogy fülig vagynak adósságba s még kevesebbjük van a semminél.

Valamely különös nemzeti beljegyet vagy karaktert hasztalanul keresni a magyar nyelven kívül: mert mindenhez alkalmazzák magukat, mi egyéb európai városokban divatoz.

Csudálatosabb, egyszersmind hevesebb érzés nem támadhat könnyen egy Pestről jövő, jobb érzésű s meleg keblű emberben, mint midőn itt a dámákat csak magyarul beszélni hallja s azt hiszi eleinte, hogy el van varázsolva. Azonban ezen ékes érzés fájdalommá változik át, t. i. az fáj a kebelnek, ha a magyar nyelvet egy helyen divatba lenni látván, örülnie kell! De kezdenek itt is már franciásodni, németesedni és még isten tudja, micsodásodni; hanem szegények elkéstek, mert most fognak hozzá, midőn a magyarországiak a nagy krízisen lassanként átmenve, józanodni kezdenek; node sejmmi, a magyarnak a majmozás minden nemét, úgy ezt is meg kell próbálnia, ha bármily messze lakjék is s bármily későre is, mert ő maga által kifejlődni nem akar!...

A természet széppé alkotá Kolozsvár vidékét, de a szorgalom és ipar semmit sem — vagy igen keveset — tőn annak szebbítésére; a Jósika-féle, Schütz és még némely kisebb kerteknek némileg rendeztetésén kívül nekem egész Kolozsváron legregényesebbnek tetszettek: a Fellegvár oldalán vésett lyukházikók, midőn belőlük este a homályos kis mécsek a Szamoson át pislogtak s azt gondolám gyakran, hogy azok, kik ott fönn a mécseket pislogtatják lyukaikban, boldogabbak;, mint az alattuk lakó városbeliek vagy legalább bizonyosan oly boldogok, mert természeti egyszerűségükben megelégedetten ezek sorsát, hiú fényét és pompáját nem irigylik. Oh, de csalódtam!

Vágytam a barlanglyukakat közelről látni, mi végre teljesedett. Fájdalmamra győződtem meg arról, hogy e sziklák lakói megelégedetlenek, következőleg nem is boldogok. Gondolja-e az olvasó, miért nem boldogok ők? Majd egy sziklaüreget leírok. A kősziklába oly öblösre van vésve, hogy az alacsony embernek meg sem kell hajolnia, midőn az ajtón belép; több lépést azonban nem tehet, mert egyfelől a tűzhely, azaz inkább kandalló a sziklából kivágva, melybe egy fazék beletér — többre nincs szükség — másfelől az ágy, vagyis a pandal alatt oly formán kivésett és faragott kőpad, hogy feküdni lehessen rajta; tovább nem mehetni, előbbre nem léphetni, az ajtó egészen ki nem nyílik, mert mögötte egy szekrény vagy láda vagyon, melyben eleségüket tartják. A kandalló mellett vagyon egy másik, ez asztal gyanánt szolgál, íme az egész ház s bútora. „Hát miért nem boldog az ily kőlyukban vagy barlangban született s lakó ember, — kérdi végre a kíváncsi olvasó — talán őt is a nagyobbravágyás dühe szállotta meg? Talán a hiú fény vakítá meg, ragadá el békéjét és lelki nyugalmát?" Nem, nem azért nem boldog ő, hanem azért, mivel nem foghatja meg, nem éri föl eszével, miért kelljen neki is annyit fizetnie, mint egy másiknak, ki lent a völgyben tágasabb és csinosabb házban lakik? Kinek egy kis kerte is van, ki nem kénytelen síkos időben a hegyre tüzelőt cipelni föl, ki nem esik el a sziklán úgy, hogy majd csaknem veleje loccsan ki. Ez kínozza őt, emiatt nem boldog szegény!

Lejövén a hegyről egy-egy nagy könnycsepp hulla néha-néha szemeimből.

Kőváry László: Székelyhon. Kolozsvár, 1842.

Marosvásárhelynek tehát múltja nincs, nem is lehet oly városnak, mely e két korszak után születik, mely hat faluból csak tegnapelőtti században együl s királyi várossá 1616-ban emeltetik. Annál jobb reményünk van a jövőjéhez. Nincs ugyan kőfallal körítve, mely ősi címerként tiszteletre gerjessze az ősiség bálványozóit. De gondolom hasztalan is az már, nem kőfal védi többé a polgárok tűzhelyeit, oltárait, hanem a haza tántoríthatatlan szerelme s gondolom nem is szorulandunk rá, alig születik több Napóleon feldönteni az európai álladalmak mérlegét s nem is vagyunk frank-nép, hogy ma is kőfalba helyezzük, kőfalra bízzuk a fővárosi nép és király bátorságát és szabadságát. S valamint a várakat és várfalakat, úgy a céheket is szükségtelenné tette a kor, s a haladás szelleme mindenikre kimondá a végítéletet...

Szabad művészet, szabad műipar azon két karja az emberi észnek, mely a jobb jövőben felemleli a nemzetet: nem zsoldos várfal, nem egyedáros céh! ...

Az újabb időben Vásárhely geniális fők termésiért is említendő; főleg mechanikus művészeivel az erőművek szigetországa is büszke lehetne. Ismeritek a férfit, ki tákot több ezer darabból készített s guitarret apró, elszedhető részekből... Ismeritek a foglyot, ki egy kis kertben újjáteremti a labyrintot, ki Vásárhelynek zenéskutat állított, ki a vizet tükörré varázsolá, ki magától-fonó guzsalyt, önmozgású szekeret készített, ki egy tapintásra papirt, mással belőle jól talált bankjegyet teremtett... Ismeritek a férfi atyját, ki bírja az emberi ügyességek kulcsát: harcol három ellen s kardja forgatásával magát ezüst lappal vonja bé; ki iskolában alig tanul, atyja nyelvszabályokra visszaigazítá s ki mint fiatal, már mérnökkapitány s mint kevéssel korosabb párviadalaiért nyugalmazott... E fiú atyja a tőlünk ismeretlen, a külföldtől bámult mathematikus, ki mint ember, felmelegít, mint hegedűs elbájol, mint professzor elragad, mint költő kétségbeejt, ki szellemléptekkel járdal a planéta-rendszerek napjain s mint egy mágnetizált beszél a halálról, a lélek túlvilági útjairól, az istennek naprendszerek tüzpontjáni lakásáról. Hová nekünk is vissza kell egykor folynunk, hol elvesztve egyéniségünket, elvesztjük lételünket s kiszakad kezünkből a halhatatlanság reménykapcsa, melyhez annyira ragaszkodunk... Felesleges mondanom, hogy kikről ezeket írám: Rajka, Bodor s a két Bolyai. Az első bizonyos kikutatás következtében szerényebb volt, semmint Vásárhelyt maradhasson, Kolozsvárra jött; a másik bankjegyeinek máig is foglya s most szabadításáért örök-világló lámpát igér: a harmadik falun lakik s így csak az öreg Bolyai van Vásárhelyt. Lakása egy puszta telek, rozzant épület; udvarán a gyom és csoda szekere minden gazdasága. Szobája ékszerei; hegedűje, kréta-figurák, kemence-minták. Mert feledém mondani, hogy mint polgár újabb meg újabb kemence-mintákkal gazdagítja honát, melyeket többnyire magának kell össze is raknia, mesteremberek ügyetlensége miatt. Jelenleg olyanon dolgozik, mely mint szájon forog, egy ívnyi papírral fog melegíteni. Annyi azonban bizonyos, hogy Ruszbergnek mintáival dolgot és hasznot adott. Barnult falán képei legkedvesebbjei: Gaus, német hon óriása, Shakespeare, a természet gyermeke és Schiller, a természet unokája... Ily szobában ül egy keresetlen asztal mellett a másvilági növény. Durva nadrág, hosszú csizma, kopott mellén, fejét flanel ujjas, széles konnyadt karimájú kalap minden öltözete: mégis e fénytelen emberen nem győzsz bámulni s nyájas képe, hosszú őszibe indult haja tisztessé tesz, magával ragad s csak az órák ütése mondogatja: ne lopd idejét s hagyd a feláradt lelket ismét magábaszállni. E lángelméket mi látók s Vásárhely általak látogatottá lett, mint a kert, melyben aloe nyílik. Isten tudja mi hosszú egy század a szellemvirágok aloejának s mégis mi csekély becsűek az emberek! Csak itt ismerjük meg mi puja még a magyar! Ha elholtak — futkosunk szobort emelendők nagy elméinknek: míg élnek — gúny, irigység, magvetés küzdelmök koszorúja...

Erdélyi János: Uti képek. Regélő Pesti Divatlap, 1843

Arad oláh, rác, német, magyar keverék. Az időtájban, hogy ott jártunk, magyar színészetet akart néhány buzgó nemzeti szellem betelepíteni, — mert színháza van, — de belőle semmi sem lett. Egyébiránt Arad iparűző város, kereskedése az egész Tiszán túl legnagyobb. A Maros itt már igazi hasznavehető folyó; a bor és gabonában dús megyének székvárosa egyszersmind középponti városa az iparmozgalmaknak is. Háromszázezer köböl gabona szállíttaték éppen akkor piacáról, én hiszem, mert hiteles ember által igen hitelesen mondaték. Bor dolgában Ménes, Magyarád ország-, sőt világszerte híresek. Épületei, különösen a piacon, melyre nagy széles utca visz Békés felől, legújabb stílben építvék; egyébiránt van sok zig-zúg rácfészek, szoros és csintalan utcái, melyek járda nélküliek; rajtok a sár, mint Kunságon a vermek, feltöltetik, megszárad s újra por lesz, mint minden a világon.

Aradnak hamarább volt kaszinója, mint Pestnek, de már el is oszlott s nem bír új életre vergődni. Van rabdolgoztató intézete a megyének; van takarékpénztár, kisdedóvó s egyéb jótékonycélu egyesületek, legnagyobb dísze pedig, mert a szenvedő emberiség nyer enyhülést általa, egy igen jól épített s még tovább építendő körház, mely leginkább két nemeskeblű hölgy buzgóságának, kitartó érvének (energia) üdvös teremtménye. Gyorskocsi-intézete fel bírja magát tartani s nagy könnyebbség a Pest és Arad között utazónak.

Az aradi vár, kisebb mint a komáromi, de épen úgy építve sáncok közé, melyeket a Marosból azonnal vízzel tölthetni meg.

Van gondoskodva népi kedvtelésekről, mulatságokról is. A liget, a buja növényzetű gazdag fajú liget erre való. Vannak több fürdői, nem orvosi ugyan, hanem tisztasági célokra szentelve.

De ki tudna mindent felszámolni? Nekem egy általános átpillantásra volna kedvem, szólván Aradról s az körülbelül ebben foglaltatik. Ha Magyarországon nem volna szükség örökké szemben tartani a nemzetiséget s a széles fogalmú emberiség szempontjából kellene logikázni, szíveskedni, úgy Araddal könnyen eligazodnám, mert hol ennyi jótékony eszme valósult meg intézetekben, mikre szív és pénz egyiránt szükséges, ott az emberiség ügyéért tett vagy teendő küzdéseik, első lépése csak például szolgálhat a másodikra. Valami titkos epedés van mindnyájunk lelkében a nemzetiség iránt. Mindig azt hiszem, az ember véges volta bizonyos korlátok közé szorítja még a szeretet szent indulatát is, különben miért szeretné jobban édes övéit, gyermekit és hitvesét, mint másokat? De nem emberben kell-e szeretnünk az emberiséget, nem egyesekben minden embereket?...

Szilágyi Sándor: Közlemények Erdély Bem előtti s alatti életéből. Pest, 1850

...E nép tetteiben igen kegyes. Fogadásait vagy a vallási ceremóniákat rendesen és szigorúan megtartja. Például itt is, mint Zalatna környékében, az útfélen egy sasfára kártyust kötnek, melybe naponta friss vizet tesznek utazók számára.

— Miért teszik azt? — kérdem.

— Halottjaik emlékéért. — Kaptam, feleletül.

— S megtartják pontosan?

— Akkora szigorral, hogy ha körülményei gátolják a fogadás tevőt, szomszédja által még is tétet.

Csakhogy e szomszéd rendesen egy órajárásnyira lakik.

A mokányok öltözete hasonlít a többi oláhokéhoz. Széles öv, fényesgombú báránybör mellény, condra-harisnya, hosszúra növelt haj a férfiaké. Nők igen szeretik a cifrát. Szűk, fejtős ing, mely a domború kebelpárt kitünteti, számtalan sorba fűzött gyöngy és pénzek, vörössel tarkázott katrinca, lábukon condrajharisnya, sajátos öltényeik-

A férfiak restek, a nők élénkek, azok lágyak, ezek tüzesek, azok vérengzők, ezek odaolvadók, azok a szerelemben tompák, ezek féltékenyek - honnan a két nem közt ekkora különbség?

Esti hét óra lehetett, midőn a havasok legmagasb csúcsát elértük. Alattunk, mellettünk fenyvesek, csak e csúcs állott magasan, miként ha a táj kürtője lett volna. Végignézve ormáról, gyönyörű földkép vagy inkább földabrosz terült el szemeink előtt. A láthatárt ugyanis a távol kékjében elvesző hegyek zárták el, a Meszes, Volkuj, Monostor, Retyezát s topánfalvi havas. S a téren Kolozsvár, Zsibó és más falvak toronycsúcsai vagy kétes homályban feltűnő épületei, az átkígyózó folyamok, az elterülő erdők egészítik ki képét...

Télen át e havasok közt nagyszerű medve- vagy farkasvadászatok szoktak rendeztetni. A múlt évi télen az uradalom haszonbérlője L. L. úr vadászatain 3 medvét ejtének el.

Csaknem egész Kolozsvárt e két havas tartja fával.

A középben, a Lekuj torkában egy regényes és nagyszerű helyen emelkednek a fátvágó oláhok lakai. Házaik előtt egy hegy aljában több száz ölfát látánk rendbe rakva. E fákat szétdarabolva a bércekről az úgynevezett zsilipeken bocsátják le.

...Áldottak az órák, melyeket ott a szép természet keblében tölték el!

Mocsáry Lajos: A magyar társasélet. Pest, 1855.

S én mégis azt mondom: e nyelv minden tökéletesedése mellett most sem oly szép akár kötései, akár hangjára nézve, mint azon magyar nyelv, melyet Erdély lelkes leányai beszélnek; mely nélkülöz minden akadémiai, minden, a sajtó utján kifejlett pallérozódást s csupán anyától leányra szállva tartotta fönn magát jelen korunkig. S ne mondjátok, hogy hiszen szép ajakról bármi szépen hangzik; az erdélyi magyar beszéd kellemes, szép és gazdag, bármi hideg itészettel taglaljátok. Nyelvnek valódi kellemet nem ad semmi akadémikus; nyelvet, mint népdalt csak az azt beszélő nép teremt; a nyelv az ember legbensőbb, legrejtettebb természetének kifolyása s milyen a nép szelleme, olyan nyelve is. Az erdélyi nyelvet egy nemes faj teremtette, mely századokon át folyvást ezzel fejezte ki érzelmeit, gondolatait s melynek, habár külsőségeit érintette is idegen befolyás, de valódi belső lényegébe soha be nem hatolt.

Erdélybe is becsapkodott a külföldieskedés, a honit megvetés és szégyenlés nyavalyája, de soha nem terjedt el oly általános mételyként, mint a nagyobbik hontestvérben. Távolabb volt annak forrásától, módja korlátoltabb volt s a csodás közlekedési eszközök ismeretlenek valának. Az erdélyi főnemes, mint kevésbé vagyonos honn tartózkodott, míg a dúsabb magyar arisztokrata külföldön keresett itthon nélkülözött élvezetet. És ugyanezen honnmaradtságnak köszönheti, hogy a társadalmi műveltség Erdélyben általánosabb, mint nálunk.

Jókai Mór: Regényes kóborlások Erdélyben. Vasárnapi Újság, 1858.

1858

Abrudbányának a piacán állunk. Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom...

Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabaditák: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük s egymásnak köszönnek és azt mondják: „Norok bun", hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. Megjegyzem, hogy egész Abrudbányán nem láttam egy öreg embert, vagy öreg aszonyt.

Másnap az abrudbányai hetivásárt tekintők meg. Itt szoktak rendesen összegyűlni a román világ celebritásai. Bálint, a kitüntetett esperes, egy patriarchális mosolygó képű arc, ki már messziről köszön jó ismerőseinek; a Borkesz testvérpár, akik közül az egyik most is viseli .Vasvári pecsétnyomógyűrűjét emlékül, a másik pedig arról nevezetes, hogy a kálvinista templomnak ő szereste ezt a mostani regényes kinézést; különben előkelő kocsis-emberek mindaketten; az utóbbi vitt bennünket később saját lovain Vidrára (már nem tudom, hogy saját lovai voltak-e?) igen nyájas, tréfás emberek. Ide jár fel Jánku Ábrahám is, a havasok egykori királya, igen megviselt állapotban; apja mindenéből kitagadta, a legnagyobb szegénységre jutott, úgy jár-kel, egyik házról a másikra, s nem tudja, hogy mihez lásson? — Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon. Minden visszatért a normális állapotba.

Megnéztük az aranybeváltó-hivatalt is. Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tiszteséges férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany; azt fizetik mind arannyal-ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. Ahogy más ember gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt viszik piacra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél mázsa ezüstöt vált be, pedig még K.-Fehérvárott is váltanak be egy részt, a beváltott aranyat gömbölyű mintákba öntik s úgy küldik a pénzverdébe. Egy olyan kis ágyúgolyó 10—12 pfrtot képvisel, hanem így az öregévei nem lövöldöznek. Fontja az aranynak így 444 frtba számítódik...

Vidráról tudnunk kell annyit, hogy az olyan falu, amibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk: másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentünk és csak akkor értük el a végét. Egy-egy házcsoport mérföldnyi távolságban van a másiktól s azt rendesen egy atyafiság lakja; hét külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikációra s hétfőn érnének róla haza.

Itt egy patak mellett láttuk üldögölni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel a sógorához, a vizesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni; ő vele sem törődik senki. Amióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.

2.

Az 1940-es, félig sikerült revíziót követően a szellemi élet távolról sem érte be a mindegyre fölidézett történelmi távlattal: Erdély nem csupán érvek és igazolások forrása volt, de nagy fontosságú felvonulási terület lett a második bécsi döntés után, s nyolcszázezer ember őrhelyre érkezésén túl más is lezajlott ama váratlan fordulatként, testi-lelki felszabadulásként megélt napokban-hetekben; az Észak-Erdélyben helyet foglaló anyaországi közigazgatási hatalommal együtt újságírók-írók is megindultak seregestül, birtokba venni azt, amiről emlékeket, korábbi hézagos benyomásokat őrizhettek ugyan, de aminek a dimenzióit csak most voltak képesek fölmérni testközelből.

Cs. Szabó László, Kolozsvárról elszármazott író az Erdélyben megtelepedő új magyar hatalommal együtt, már-már propagandisztikus megbizatással érkezett haza 1940 őszén s számolt be Erdélyben c. munkájában (Nyugati Könyvkiadó, 1941) a tizenöt éves kényszerű távollét után tapasztaltakról. Munkáján, az érthető és meggyőző szubjektív, önéletrajzi vonatkozásokat leszámítva, erősen érződik az a túlfűtött lelkesedés, aminek ernyője alatt a bevonulás néhány hónap alatt lezajlott: több benne a történelmi, publicisztikus megállapítás, mint az eseményekhez kapcsolódó tényszerűség. Enyhe csalódással fejeztem be útibeszámolóját – pár éve fedezhettem fel egy 2007-ben kiadott, igen tartalmas antológiában („Megyünk és örülünk Erdélynek”. Magyar írók úti élményei. Névsorolvasás-sorozat, 5. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2007), amelyben huszadik századbeli jeles íróink (Ady Endre, Babits Mihály, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán, Tamási Áron) vallanak erdélyi-romániai élményeikről –, hiszen Szabó Lőrinc és még inkább Németh László, jóval a bécsi döntés előtt, amikor még jócskán veszélyes és kritikus vállalkozás volt a Trianon utáni Romániában utazgatni és az ottani magyarság állapotáról dokumentálódni, de árnyalatgazdag látleletük nyomán máig érvényes Erdély- és Románia-képe van a magyar szellemiségnek.

Szabó Lőrinc objektív hangjával, kitűnő részletmegfigyeléseivel, a jószemű (újság)író éleslátásával olyan életképeket villant föl hét évvel Trianon utáni erdélyi utazásából, amely minduntalan az ottani társadalmi változások megannyi hétköznapi életjelét hozzák eléje. Nem ad igazat senkinek, de a jelzett tények önmagukért beszélnek.

Németh László nagylélegzetű beszámolója (Magyarok Romániában) nem véletlenül máig a román-magyar kapcsolatok elemzésének és megértésének egyik alapműve. Az író pár hetes romániai tanulmányútja, amelyre szociográfiai érdeklődése vezette többedmagával 1935 augusztusában, mind a román ókirályság szellemiségének, mind az erdélyi népek együttélésének erős vonásokkal felrajzolt helyzetrajza, amely nem áll meg a konstatálásnál, hanem értelmez és karikíroz is ugyanakkor. Farkaslakán, Tamási Áron és családja vendégeként enged föl a kritikkus szemű társadalomtudós szigora s bújik elő belőle az író, akit elbűvöl az a rendhagyó, egy egész falu népére jellemző szellemi közeg, amiből a Tamási-féle észjárás és esztétika táplálkozik... Érdekes módon, szigorával Németh elsősorban a magyarokat illeti, és bár meglátásai sok mindenben helyesnek, érvényesnek tűnnek, műve folyóiratban való megjelenése éles vitát váltott ki a magyar szellemi életben, ellenfelei még perbefogását is kilátásba helyezik; a cáfolatoktól és vádaskodásoktól nem mentes eszmecserében mind az anyaországi, mind az erdélyi írók népes serege hallatta a hangját. (Jó érzékkel, a viszonylag rövid, feszes tömörséggel megírt útirajzot a vita teljes anyagával és értelmező tanulmánnyal együtt 2001-ben a marosvásárhelyi Mentor kiadó rendezte sajtó alá, ugyanannak a Nagy Pálnak a jóvoltából, aki a már említett, 2007-es antológiát is szerkesztette.)

E két beszámoló olyan magas labdát adott fel az utókornak, amit csak azok a szerzők voltak képesek leütni, akik nem az óda és a dicshimnuszok műfajában élték ki magukat, hanem a történelmi súlyú kérdésekhez illő, józan válaszokat kerestek a jelenben. Márai Sándor nézőpontját a kisebbségben élő, felvidéki ember tapasztalatához igazítja: úgy néz szét Kolozsváron, hogy mindenütt a kassai szellem replikáját véli fölfedezni a múlt és a jelen építőkövein. Kárpát-medencei gondolkodó ő, akit nem kábítanak el visszaállított „magyar világ” szimbolikus külsőségei. Sem ő, sem más felelős kortársai nem hallgatják el az anyaország vétkes mulasztásait az erdélyiekkel, a székelyföldiekkel szemben, s ezért nem az ideig-óráig visszanyert területek fölötti elégtétel vezeti tolluk, hanem az adósságok törlesztésének sürgetése.

Ma már tudjuk, hogy e józan hangok sajnálatosan nem jutottak cselekvő visszajelzéshez, Erdély sorsának a háború végkimenetelével bizonytalanná vált kényszer-rendezése meg kellett hogy bukjon, hiszen a revíziót garantáló hatalmak, Olaszország és Németország a vesztesek sorsára jutottak, Magyarország pedig példás „hűséggel”, az utolsó pillanatig ragaszkodott elbukó szövetségeseihez. Pedig ha valamit világosan kiolvashatunk az alább következő, részletekben idézett beszámolókból, az az életteremtő megtartás és nem az erőszakkal, a visszaszerzett hatalommal való birtoklás szelleme. (Cseke Gábor)

*

Pomogáts Béla: Testvéri peregrináció (Előszó)

Ahogyan változtak a történelmi idők, az erdélyi magyarság iránt tanúsított magyarországi érdeklődés is hol felerősödött, hol alábbhagyott. Ennek az érdeklődésnek igazából három jelentősebb korszaka volt. Az első közvetlenül a trianoni átalakulások után, midőn az egész nemzet szorongó szívvel követte nyomon az erdélyi magyarok sorsának változását. A második a harmincas évek végétől a negyvenes évek második feléig, midőn az anyaország nagy része a történelmi igazságtevésben reménykedett, és lelkesült örömmel ölelte szívére a Második Bécsi Döntés következtében visszatért magyarokat, magyar városokat és falvakat, majd az új békeszerződés rendelkezésein érzett csalódás is igyekezett figyelemmel kísérni erdélyi nemzettársainak sorsát...

A magyarországi irodalom igen nagy figyelemmel fordult ebben az időben Erdély, az erdélyi magyarság és az erdélyi irodalmi élet felé. A Nyugat 1940-es és 1941-es évfolyamában Illyés Gyula rendezett írói ankétot arról, hogy a visszacsatolások (tehát még korábban a Felvidék déli peremvidékének, majd Kárpátaljának, aztán Erdély egy részének visszatérése a magyar állam közösségébe) milyen következményekkel járhatnak a magyarság nemzeti életének teljesebb kibontakozása tekintetében. Ennek az Egységes magyarság címet viselő ankétnak a keretében számos magyarországi és erdélyi író, így... Babits Mihály, Illyés Gyula, Joó Tibor, Schöpflin Aladár, Tolnai Gábor (akinek mint irodalomtudósnak voltak érdemei az erdélyi irodalom magyarországi megismertetésében), az utóbbiak közül Asztalos István, Kovács László, Molter Károly, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tompa László és Wass Albert (tehát összesen tizenhárman) fejtették ki véleményüket a magyarság nemzeti egységének helyreállításáról, illetve ennek kívánatos következményeiről...

Szabó Lőrinc: Ki Európából (1927)

Őrült a fülkében * Csöndes és inkább sajnálkozó, mint méltatlankodó bosszankodásomból hirtelen lárma ver föl. A szakaszba, amelyben eddig egyedül utaztam, három úr szállt be. Kellemetlen útitársak lesznek, gondoltam, s eleinte csakugyan azok voltak. Mert az egyik utas beteg volt, lankadtan hevert az ülésen és párnájára dőlve folyton nyűgösködött. A másik kettő suttogva vigasztalta, oly halkan, hogy alig tudtam kivenni, milyen nyelven beszéltek.

Gondoltam, azért nézegetnek mindenkire oly félénken és bocsánatkérően, mert zsidók. Romániában ugyanis magyarnak sem kívánatos lenni, nemhogy a magyar kisebbség kisebbségének, magyar zsidónak. De csakhamar kiderült, hogy azért ilyen félszegek, mert testvérük, akit szállítanak, csöndes őrült. Nagyon megsajnáltam, mikor elmondták történetüket: a beteg fiatalember Szatmáron szolgált, mint katonatiszt, valami nőügy miatt amerikai párbaja volt, átlőtte a mellét, s bár hozzá még mérget is vett be, megmentették. Ellenben az izgalmakba beleőrült. Előbb Váradon kezelték, ott az egyik ápoló megverte, mire jómódú testvérei elhatározták, hogy Kolozsvárra viszik a Nervába.

Szegény őrült nyöszörgött, aludt, megint nyafogott, néha dadogva kiabálni kezdett, az expressz pedig, szegény expressz, nyargalt az alagutakon át, hősiesen és mámorosan, mint egy gyorsított személyvonat. Kimegyek a folyosóra, onnan nézem, hogy fut a táj. Vándorcigányok tábora mellett szaladunk, bivalycsorda marad mögöttünk, távolabb előkéklenek az északi hegyek. Huedin állomásának magyar közönsége és a csupa magyar szó igazán kevéssé segíti elő fantáziámat, hogy a név alatt Bánffyhnnyadot értsem. Rettenetes a forróság. Szakaszomban az őrült siránkozik, mint egy gyámoltalan kisgyerek, hát inkább kint szorongok. Az állomásokon román katonák. Ezeket is, mint a többit, akit eddig láttam, meglehetős mostohán öltözteti az állam. Szegény katonák nagyon piszkosak, csaknem rongyosak. A nemzeti hadsereg volt ilyen 1919-ben. Háborúban megjárná az efféle legénységi uniformis, ma már feltűnő.

Elegáns, udvarias tisztek * Ellenben a tisztek, rendkívül elegánsak, nemcsak passzív udvariasság van modorukban, hanem határozott kedvesség az idegennel szemben is. Nem tudom, mennyire általános érvényű ez az észleletem, talán szerencsém is volt, de tény, hogy a közül a 10-12 idegen katonatiszt közül, akivel később valami privát dolgom akadt, egyetlen egy volt csak komisz. Igaz ugyan, hogy azt az egyetlen agresszív regáti komiszságot aztán nem felejtem el! A többi, ismétlem, előzékeny, szinte franciás. Még a vonaton történt például, hogy egy román kapitány, látva folyosói gyötrődésemet, magától meginvitált szakaszának egyetlen üres ülésére, oly kedvesen, hogy előzékenységét szinte mesébe valónak tekintettem később, amikor egy déli városban egy szigurancai kiskirály másfél órán át fölháborító kitartással gyöngítette a román közigazgatás iránti tiszteletemet, miközben megismertetett azzal az érzéssel is, hogy mit jelenthet kisebbségi polgárnak lenni.

Szegény miniszterek * Ez a kapitány adott különben először némi ízelítőt a legendás erdélyi-regáti ellentétből. Minthogy a meghívásnál inkább csak gesztikulációval értekeztünk, jelenlétemben is zavartalanul folytatta feleségével megkezdett francia beszélgetését. Ó-Romániában járhatott, az ottani állapotokat szidta, igaz transzszilvánista odaadással és fájó, hazafias gúnnyal:

- Bukarestben - hallgattam egy darabig a szavait - senki sem jelenti be a miniszternél a látogatókat. Minden kis ügyben legcélszerűbb hozzá rohanni. Meg is rohanják, néha húszan-harmincan egyszerre. Ha megy le a lépcsőn, megállítják, falhoz szorítják s aláíratnak vele valamit, ami talán semmire se jó, legfeljebb meg lehet vele zsarolni valakit. Ha bemegy az ember a miniszter szobájába, hát egész kis csődület elé kerül, középen a miniszter, aki azt se tudja, mire figyeljen, kivel végezzen előbb, valahol a sarokban egy ködmönös paraszt alszik a padon és senki se tudja, hogy került oda...

A fáradtság, a sok cigaretta, meg a rekkenő hőség csökkentette érdeklődésemet, így aztán nem kérdeztem meg a kapitányt, hogy előadásában van-e és mennyi a karikírozás, de meg vagyok róla győződve, hogy mint erdélyi román, még hevesebben bizonyította volna az igazát. Mert tapasztalatból tudom, a magagúnyolásban is furcsa nép a román: a sárga földig lehordja egymást, különösen az erdélyi a regátbelit és megfordítva, akár idegenek előtt is, de azt nem tűri el, hogy az idegen igazat adjon neki. A jobbakban kétségtelenül az építő és tisztító hazafiasság egyik rokonszenves vonása ez, másokban viszont szinte öntudatlan provokatív akarat.

Nekem egyébként részben még tetszik is az a jelenet a ködmönös paraszttal. Nem maga a tény tetszik, hanem valahogy a tény gyökerei. Sok gyerekesség, kedvesség és patriarkális van benne.

Zűrzavar, zűrzavar * Kimegyek megint a folyosóra. Az országúton darócruhás móc bandukol, elmarad. Szomorú, szomorú pária. Évszázadnyi távolságban a magyar paraszttól. Visszanézek a tisztre. Vajon mi közösséget érez ez az erdélyi kapitány ezzel a havasi móccal? Érte küzd, testvérének tartja, vezetni fogja? Vagy hazugság az egész fölszabadítási akció? A fülkében tovább zizeg az édes francia beszéd, a másik szakaszban az őrült nyöszörög, s Isten áldását emlegeti, amiért nem verik. Két testvére angyali türelemmel csöndesíti: jó, jó, csak ne beszélj! Erre a beteg hosszan magyarázza, hogy ő nem beszél.

- Hát ne mondd, hogy nem beszélsz.

- Nem beszélek, isten bizony, nem beszélek többet, de fű nőtt az orromban...

Nem bírom szavainak gyötrelmes zűrzavarát, lehúzom az ablakot és kihajlok a kattogásba. Kalotaszeg vidékén járunk, valami 42 magyar falu vidékén, román tengerben. Ez is zűrzavar, mint minden emberi. Csak a táj tiszta és szent, a föld, aminek mindegy, hogy ki él rajta. Óriási kanyarodó. Alattunk mély, erdős völgy; szemközt, messze, a szilágysági hegyek. A Körös helyett már a Szamos kíséri utunkat. Ez már Erdély, igazi Erdély.

- Árdeál! - mondom magamnak, hangosan, hogy megtanuljam és ne felejtsem el.

És az az érzésem, hogy e gyönyörű, kincses országban, robbanásig forrósodott vagonban, aggódó, betegápoló emberek, idegen nacionalizmus és hazafias öngúny és magyarok és románok és zsidók közt s egy szegény őrült csöndes nyöszörgése mellett valami alaktalan, nagy, emberi Zűrzavar felé vonszol ki Európából a rángatózó, szennyes, szomorú expressz.

Németh László: Magyarok Romániában (1935)

A vonatablakból Gyergyó és Csík megmarad balladái tájnak. Ahogy visszagondolok rá, nem is tudom: láttam-e vagy a Kodály Háry Jánosában hallottam a Görög Ilona balladáját követő búcsúztatóban. Udvar[hely]szék tündérfalvában azonban biztos, hogy személyesen jártam; léptem a füvén, s ettem asztalánál. Tamási Áronnak köszönhetem, hogy megnyílt előttem ez a falu, mely rég elszokott tőle, hogy városi embernek megmutatkozzék. Áron, a bennszülött azonban tudta a bűvszót, s míg én Udvarhelytől a bakon a kocsissal hadseregbeli élményéről beszéltem (falovon tanultak a huszárok lovagolni), ő a falukkal kirakott vízér édes hepehupái közt azt a falvacskát kereste, melyet tornyostól, hegyestől réges-rég a magyar írás legszebb dombára ültetett. Úgy érezte, nem szabad elengednie bennünket Erdélyből a székely falu emléke nélkül; messziről utazott le értünk ide, megtömte a zsebét prefektusi engedéllyel, s a nyájas kanyargós úton kissé kényelmetlenül ült a hintóban Dezső s az egyik szociográfus közt (a másik Bukarestben kidőlt); megérdemeltük-e, hogy e szent helyre lehozott minket.

A falu szegényebb volt, mint vártam. Rendes utak helyett kocsival épphogy járható közök szökevénye. A házak fából, s ha a fát sárral be is kenték, s szép kékre ki is meszelték, a sarkokon az összerótt gerendák keresztje elárulta a vakolt fal alatt a faépítkezést. Ami még különösebb: a házak, talán hogy a víz leszaladhasson körülöttük, magas lábon álltak, s a láb fölött fatornác kerülte meg a földszintet. Ettől valami cölöpépítmény jellege támadt a községnek: ott úsztak magasan a föld fölött, virágos karfájukkal, lebegő faragások közt. Minden ház körül kert. Nagyobb udvarra, szérűre, ahol asztagokat kell rakni, itt nem volt szükség. A gyümölcsösök nyugodtan ellephették a házak mögét, s azt, ami szorosság és szegénység volt térben és anyagban, tündérséggé varázsolhatták képben. Az én gazdag dunántúli parasztfalum megközelítőleg sem volt ilyen szép. Ott a jómód is földhöz ragadt e szegénység két lepkeszárnya mellett. Akik ezt a vízárkot házzal és görbe szilvafával így befuttatták, művészek voltak. Nyomorúságában is van egy játékos íz, irigylésre méltó. S ilyesformán az emberek is! Ahogy a kocsiról lekószáltunk, s az örömtől síró anyó s a rokon asszonyok előkerültek, magam is megijedtem kissé magunkért, nem leszünk-e félszegek köztük. Az én falusi családom valóságos parasztbárókból áll ezekhez képest. Ha egy-egy pesti embert levittem közébök, mégis milyen kínos volt a helyzetem nekem, aki a városiak felületes, zavart leereszkedését is értettem, s a paraszt rokonnak is ismertem a megtévesztő külső mögött fölényes eszét s kényes érzékenységét. De az a tündéri íz, ami a cölöpfalut lebegő remekművé emelte köröttünk (melyet anyagával mérni barbárság volna), megvolt az emberekben is, úgyhogy az utasok hamar fölmelegedtek. Élvezet volt az úrifjú szociográfus első zavart ügyetlenségétől az átmenetet a mámoros elragadtatásig megfigyelni.

Amíg a váratlan meglepett család észbe kap kissé, szétnéztünk a faluban, s kivetődtünk a temetőbe. Magas keresztek állnak ebben a temetőben a sírok felett szétvetett karral. A felnőtté magasabb, mint a gyermeké; magát a halottat példázza itt mindegyik fejfa. Míg mi a füves mezőbe visszakívánkozó halmok közt üldögéltünk, emberek jöttek át a temetőn, egy asszony, s a fia; Áronnal, aki innen-onnan rokonuk, szóba ereszkedtek. Az újságjuk nem volt valami örvendetes. A pótadó idén ötszöröse az alapadónak; a bíró átállt, s a községházán már istentiszteletet is tartottak sokágú gyertyatartóval; a legénynek, aki az iskola miatt felszólalt, a hegyekbe kellett bujdosnia, amíg a népek a hatóságot megkérlelték. Csendesen mondták, minden szenvedély, felháborodás nélkül; a temető hallgatásába innen is esett, onnan is egy-egy szó. A fekvő kérdezett, az állók feleltek, senki idegen ki nem találhatta volna, hogy ebben a vontatott, tárgyilagos beszédben az egyik fél súlyos panaszt mond, a másik meg gyilkos híreket hall. Nem az a faja volt ez a rezignációnak, melyet olyanoknál látunk, akik hétfőn vadul reménykedtek, s keddre elernyedtek. Ez a re-zignáció évszázados gyökerű, s épp ezért sokkal inasabb, keményebb. A nagy dolgok az ember fölött rosszak vagy rosszabbak, de hozzátartoznak az élethez, mint a levegő nyomása, s kár rájuk dühös szavakat vesztegetni. Az indulat, igaz, föl-fölszáll ezért vagy azért, néha nem is a legnagyobbért, mint egy morbus sacer, amelyet tisztelettel s megértéssel kell körülállni, de itt, a halottak kertjében, ahol az űr ad előleget a csöndességből, messze a hatalom fülétől, gyermekes dolog volna a bajt dühös szavakban kiáltozni. Felejthetetlen csendes félóra volt az a keresztek bádogján pirosló alkonyaiban, olyan, mint Áron legszebb helyei, ahol egy anya halálát csaknem mókás szóban adják hírül, s a lélek gyürkőzését csak a szünetek éreztetik.

Estére ezek a novellák másfelől is megmutatták, hogy mi áll mögöttük. Vacsorára a sógor ellopott bennünket az édesöcs elől. Igen egyszerűen ment ez a vendéglopás, a sógor utánunk szegődött a határban, s azt mondta, megegyezett az otthoniakkal, hogy a vacsora náluk lesz. Nem volt igaz; a másik fél meg is sértődött, de az este így is gyönyörű volt, egyik legszebb estém. Négyen kezdtük, vendégek, a vacsorát; kisvártatva leült anyó, a sógor, aztán a háziasszony, lassan-lassan, hogy végeztünk, a beszivárgó ismerősök, atyafiak; éjfél felé már húszan is lehettünk. Az ember azt hihetne, hogy húsz ember akkora elnyomatásban, ha összeül, mást sem tesz, csak politizálgat. Valójában egy politizáló vagy panaszkodó szó sem esett egész este. A rossz híreket megtudtuk a temetőben, s ha annak a beszélgetésnek a súlyos csöndje nyomta is kívülről a falat, s az éjszakán kívül egy másik tenger nyomása is érezhető volt az elsüllyedt szobácska körül, a vendéglátók nem fecsegtek fölöslegesen róla. Ebben a faluban még nemigen olvastak újságot, s az élet elnyomorodása fölött nem rajzolódott ki az országnagyok félelemmel és reménnyel kísérhető színjátéka. A végzet arc nélkül szorította összébb és összébb ezt a népet, s védekezés nem volt más ellene: csak a humor, ünnepekkor az ének. Azzal telt meg ez a szorongatott cella is, tiltakozásul nem is a románok, hanem a mindig más nevű végzet ellen.

Áron öccse a katonaélményeiről beszélt; tisztiszolga volt, s sok mulatságosat tudott kapitányáról. A legnagyobb élvezete az volt neki, hogy elnyúlt, s a talpát vakartatta a tisztiszolgával. A fiú könnyű kenyérkeresetnek találta ezt, s szégyen nélkül tette; talpvakargatás közben mesélt is neki, mint a gyereknek. Minden tisztiszolgai kalandjai közt ez volt, ami nekem, de a helybeli hallgatóságnak is a legjobban tetszett. A helyzetet fel lehetne persze pesti vezércikkíró módján is fogni: a legnagyobb erdélyi író testvére egy román talpát kénytelen vakarni, idejuttatott bennünket Trianon, huj, huj, hajrá, szép selymes lódingom. A talp azonban furcsa jószág; tényleg szereti, ha ravaszul, ütemesen birizgálják, s a nagy író öccsének itt maga a végzet, a nehéz katonasors nyújtotta oda a talpát békülékenyen, nesze, székely, kenyerezd le a talpamat, s jó gazdád leszek. S a székely vakart és mesélt, sokkal több igyekezettel, mint ressentiment-nal. A szigorú katonai viszonynál bizonyára többre becsülte a dajka-csecsemő viszonyt, melybe az ujjai bódulatában heverő kapitánnyal került. Magyar ember ilyet nemigen parancsol persze a szolgájának; de a kapitány különben jó, kedélyes fiú volt, s ezt a kis bódulatot a székely, ha meg is mosolyogta, nem írta embersége rovására. Ő maga is emberségesen mesélt róla, fölényes humanizmussal, mint a bátyja szokott, akire elbeszélő modora különben rendkívül emlékeztetett.

Sikere a többieket is nekibátorította. A háziasszony, Áron asszonyhúga, háborús emlékekkel hozakodott elő. A románok első bevonulásakor a fehérnépek egy része fölmenekült valamelyik havasi szállásra; ott laktak, amíg a faluban büdös volt. Egyik este néhány nyughatatlan lány mindenféle lebernyeget öltött magára, s lovon a tanya alá szállt. Amíg ott ficánkoltak, egyik beszaladt, hogy itt vannak a románok. Volt ijedelem, sopánkodás a beszorult vénasszonyok közt. Tizennyolc év után olyat is rájuk lehet fogni, ami tán igaz sem volt. A mi elbeszélőnk merev, mozdulatlan arccal mondta a csintalanságokat, csak a hadaró, szapora beszéde mutatta, hogy komédiázik. Volt ott néhány asszony, maguk is tanúi a dolognak, átalvették tőle a mesét, új részletet fűztek-tódítottak hozzá, egyik elkapta a másiktól a réges-régi élményt, mint a koncot. S szó és váltás egyre sebesebb lett, anélkül hogy a résztvevők mozdulatlan arca az általános kacagásnak odaengedte volna magát.

A nagy mesemondásban még anyókára is sor került. Ő azt mondta el, hogy vesztette el Áron fia a hüvelykujját. Éjszaka lopózott ki töltényért, s mikor a pukkanásra kiszaladtak, véres inakon lógtak tenyere csonkjáról az ujjai. Bevitték Udvarhelyre a kórházba. A sokgyermekes anya heteken át mindennap bezarándokolt, közel húsz kilométert téve meg oda-vissza, hogy az operált fiáról hírt halljon. Mint kiderült, annak a képzeletizgató patronnak köszönhette a magyar irodalom egyik legnagyobb elbeszélőjét. Mi mást is kezdhettek volna a nyomorékkal, taníttatták. Az öregasszonynak, úgy látszik, sokat kellett tűrnie ezért is meg másért is, mert amit az uráról mondott, azt gyerekei azzal a csendes meghatottsággal hallgatták, mellyel csak a jó anyájú felnőttek - külön rendje az emberiségnek - tudnak egy pillanatra gyerekként bújni szültjük áldott szoknyája köré az emlékezésben.

A nagy mesemondásnak a sógor fúvószerszáma vetett véget. Ő ebbe fútta bele, ami sok volt benne a szénégetőélethez. Az asztal körül ülők halkan dúdolva kísérgették a többnyire egész rendjén kiszaladó zenehangot, aztán nekibátorodva le is hagyták, lévén a szívhez legközelebb eső s így legkönnyebben használható hangszer: a torok. A ritka nótákból feljegyeztem néhányat, de mit érdemel mást az ilyen papír, mint hogy elveszítsék. Ez történt az én folklóros papirosommal is. Az emberközösség azonban, melyben a dalokat hallottam, nem veszett el. Ha lehunyom a szememet, itt ülök a melegében, mellettem a meghatottságtól kissé morc író, kinek első kötete, tíz éve, kritikusi pályám első boldog meglepetése volt. Soha íróember úgy hozzá nem tartozott tehetségében is a családjához, falujához, mint ő. Akárhol metszed meg ezt a falut, az ő szava csorog belőle, s amit különösnek, egyéninek, olykor-olykor erőltetetten provinciálisnak találtam benne, íme, itt ömlött ebből a családból, mely nagyságáról alig-alig tudott valamit. Híres regényét is csak a sógor olvasta (aki egy-egy célzásával a messzi szénégetőéletről ama „Rengeteg" jeleneteit villantotta fel), s alig látott valami nagy dolgot benne. Különös gyöngédséggel, büszkeséggel beszéltek róla, de inkább csak mert nyájas volt hozzájuk, s úr lett belőle. Féltették a városi élettől, hogy megerőlteti a fejét, s házat néztek neki, amelybe visszajöhetne. S ez talán úgy is illene attól, aki annyit köszönhet nekik. Hiszen őbenne csordították ki szomorú bölcsességüket, tarka, szikrázó tehetségük. A népek, amíg fiatalok, harcolnak, alkotnak, nemzenek: amikor bekeríti őket a sors, ha kiválók voltak, költők lesznek. Amivel Áron bennünket elbűvölt, az ennek a halálhoz szokott népnek édes költészete. S csak a költészetet tápláló halálhoz maradna hű, ha bezárkózna népével e felfegyverzett, elvágott faluba, melynek kertjeibe ma farkascsordák húzódnak le a vadász híján elvaduló rengetegből.

Amikorra a magas ágy párnáin fölébredtünk, a csendőrség már keresett, mutassuk be az írásainkat. Elmenőben leszálltunk s jelentkeztünk. Szegény csendőr őrmester jött keményen, s följegyzett egy papírra mindenféle számot, amit útlevelünkön, sajtóigazolványunkon s a prefektus pecsétjén fölfedezhetett. Vékony, suhancforma ember volt, a segédje meg éppen jámborjóska. Két óvatos, a törvényt képviselő s járatlanságában a felelősségre vonó törvénytől rettegő ember. Iderakták őket ennyi bölcs, halálos humorú költő fölé uralkodni. Türelmesen bevártuk, amíg mindent följegyez, s barátságosan köszöntünk neki. Az ő nagy csendőri igyekezete s félelme csaknem oly megható s szomorú volt, mint az elhagyott falu, melybe ma már éppoly nehezen vetődik el magyar, mint hajdan a csaknem mesebeli csángó vidékre.

Cs. Szabó László: Most jöttem Erdélyből (1940)

Tizenöt év előtt megfogadtam a Szent-Mihály templomban, hogy csak útlevél nélkül térek haza. Azóta többször jártam Londonban, Berlinben, Párizsban, Rómában. Közelebb voltak, mint Kolozsvár. Bemegyek a templomba, visszaadom a fogadalmamat. A templom üres. Künn zúg a város, mellében hömpölyög a készülő rivalgás. A torony fölött sötétlila az ég. Ma megázunk.

Van a belvárosban egy kicsi utca, s a közepében egy földszintes, szürke ház. Odamegyek. Az utca is üres. Valamikor feneketlen szakadéknak láttam, ma szinte a háztetőkig érek. Addig-addig mondták: nagyra nőj kicsi Laci, amíg kinőttem az utcából. De amikor a kapukilincshez érek, összezsugorodik a szívem, s egyszerre a szívemhez kicsinyedem. Úgy nyomom le, mintha megint a magosban volna. Húszéves koromban csuktam be utoljára a kaput, s gyermekszemmel látom újra. A huszonöt éves emlék erősebb, mint a tizenöt év előtti. Halálomig azt a képet hordom magamban, ami gyerekkoromban a lelkem lemezére maródott.

Az udvarban egy riadt, idegen cseléd. Keresztülmegyek két idegen szobán, a bútorok a falhoz húzódnak előlem. Anyám nincs itthon. Egy asszony ül a harmadik szobában, rám néz, viaskodik az emlékével. Megmondom a nevemet, azon a néven mutatkozom be, amellyel a lekvárját, tortáját és karácsonyi cukrait ettem. Elfordul és csöndesen sír.

Földrengés dúlt a házban. Az ismerős tárgyak a belső szobába húzódtak, a többiben pironkodva fogadnak a jövevények. Nem ismerem az ágyterítőt, nem ismerem a függönyt, nem ismerem a képeket. Hova lett a meleg fésülködőkabát, a faragott vándorbot s a lyukas dob? Hova lett a bábszínház? Az idegen tárgyak riadtan s szepegve néznek. Ne haragudjatok: mi már nem ismerkedünk. Lezártam a leltárt. Nagyon rég lezártam.

Elmenet még egyszer megállok a szűk kis udvarban. Ez is megváltozott, de a javára. Betölti a muskátli, georgina, rózsa, szegfű, a falon délignyíló himbálózik. Most már tudom, hogy itt lakik anyám.

Visszatérek a Főtérre. A New York kávéház terasza kiszögell a sarkára. Előtte megyek el. Egy férfi háttal fordulva éppen helyezkedik. Megérintem.

- No, itt vagyok, Áron.

Tamási Áron megfordul, dicsérően mosolyog.

- Ezt ügyesen csinálta. - Megölel, megcsókol. - Isten hozta.

Kétszer is elered az eső, abbahagyja, harmadszor leszakad az özönvíz. Senki se mozdul a téren. Most vonulnak be a honvédek. Egy fiatal főhadnagy „balra át!"-ot vezényel. Előrehajol egy anyóka, tölcsért csinál a tenyeréből. „Mit mondott?" „Azt mondta: balra át!" Összekulcsolja a kezet. „Óh, a lelkem!"

Csuromvizes az arcom, becsorog az ingembe, bokáig állok a vízben. Fürdenek a házak, megtisztulnak a tornyok, a járda mellett sebes forgókban úszik, sodródik, eltűnik a szemét. Patakzik az arcunk, folynak a falak, zuhatag fakad a tetőkről, csattog a villám, kopog az eső, zúg az éljen. Ez a tisztulás ünnepe...

Márai Sándor: Erdélyi adósság (1942)

Olyan ez, mint Jákob harca az angyallal: az ember mást akar. De egy éjjel szárnysuhogást hall. S az angyal azt mondja: „Ezt is neked kell tenned." De mikor más a dolgom, feleled. S az angyal, szigorúan: te nem tudhatod, mi a dolgod.

Erre csomagolsz és elindulsz. Meg kell nézned Erdélyt, most már érted; s éppen most, a világháború harmadik esztendejének kellős közepén. Igazán más volt e nyáron terved és dolgod. De az angyal nem enged. S már tudod azt is, hogy nem a divatos fürdőhelyekre utazol majd, nem fogod látni Szovátát, Borszéket, sem a Gyilkos-tó vidékét. Messzebb kell menni és mélyebben, sötét erdőkön, apró városokon, nyomorúságos kis falvakon át, valahol a történelmi országhatár mentén, ahol Kőrösi Csoma született, ahová Mikes örökké visszavágyott... mindezt látni kell, éppen most, még e nyáron. Ezért sóhajtasz, veszed az írógépet és a fogkefét, s felülsz a vonatra.

Kolozsvárig menetrendszerűen megy minden. De már Kolozsvárott, mikor utad célját elárulod, elkomolyodott és megilletődött tekintetek méregetnek. Sokan torkuk köszörülik, meleg együttérzéssel pillantanak reád, s kezed szorongatják, mint akik búcsúznak, mert egy ember a bizonytalanba indul és vállalja a következményeket. Ezt a megilletődött együttérzést nem érted. A vonat délután indul Kolozsvárról Székelyföld felé, a hírhedt Szeretfalván át kell szállani a rettegett társaskocsikra: és aztán?... A medvék, noha most sokan vannak, a mócokat is legritkább esetben falják föl a Keleti-Kárpátokban, s minden egyebet majd eligazít a helyi véletlen. Nem érted ezt a hirtelen fakadt tiszteletet: végre is, Csoma Sándor nyomába is indulsz, de egyelőre még nem Darzsilingibe. Igen, mondják aggodalmasan, de Sepsiszentgyörgy felé néha három órát is késik a körvasút. S van úgy, hogy Szászrégenben kell aludni, mert a világ legtürelmesebb vasútja, éppen az említett körvasút is elunja várni azokat, akik Vásárhelyre igyekeznek. S nem tudod, mondják, mi az, poggyászokkal felszállani a visszaúton, Csíkszeredán vagy Gyergyószentmiklóson, mikor már zsúfolásig tele a vonat Déda és a nyílt, gyors fővonalak felé. S nem tudod, hogy néha tolni kell az agyonnyúzott társaskocsikat fölfelé a hegyen, mert nem bírják az üzemet és iramot. S Tusnádon néha négy-öt napon kell várni, míg jegyet kapsz a gyilkos-tói társaskocsira. S az ellátás itt, a posta ott.

Nem, mindezt nem tudom. A jóslásokat visszás érzésekkel hallgatom. Volt egy évtized - most már tudom: boldog évtized, az ifjúság és Európa boldog, utolsó boldog lélegzetvételének ideje -, mikor szüntelenül utaztam teveháton, repülőgépen, hajón, vasutak harmadik osztályán, tót kivándorlók és lengyel politikai menekültek között aludtam a fapadokon, hogy lássak egy faragott istenszobrot Kartúmban, egy északi várost, egy déli kőkutat. Utaztam, éjszakákon és évtizedeken át, írógéppel és fogkefével, vadidegen országokon keresztül, melyekhez nem volt semmiféle belső közöm. S most forduljak vissza Erdély felől, mert Szászrégenben néha késik a társaskocsi?...

*

Az aggodalmas jóslásokat szótlanul hallgatom. De mikor a szamosújvári állomáson, ahol a szeretfalvai gyorsvonat keresztezi a besztercei gyorsot, mely a nyaralás után hazatérőket gurítja Pest és a belső ország felé, egy ingujjas ember a hazatérők közül gúnyosan átszól felénk a másik vonatba: „Hát akadnak még merész emberek, akik Erdélybe mennek nyaralni?" - érzem, hogy elönt a csendes düh, minden dühök legveszedelmesebbje.

Valószínű, hogy ez az ember verte huszonkét esztendőn át leghangosabban a törzsasztalt öklével, mikor Erdélyre került sörözés közben a szó. Ez a fajta lusta és tunya kispolgárság, amely most riadozva mesél rémregényeket az erdélyi közlekedési viszonyokról, s amely huszonkét esztendőn át teli szájjal hirdette, hogy Erdélyért semmiféle áldozat nem sok. Ha tudtak huszonkét éven át várni Erdélyre, hát várjanak most szótlanul még egy órát Szászrégenben, gondolom. Ha tudtak teli szájjal szavalni és cikkeket írni a „székely szenvedésről", tudjanak most szenvedni két, három óra késést a székely körvasúton. Ha tudtak - még most is fáj a fülem ettől a tenortól - sör mellett hörögni az „áldozatvállalásról", hát ne riogassák most Kolozsvárott vagy a pesti vendéglőkben az Erdélybe indulókat azzal hogy néha tolni kell a leromlott társaskocsit valamelyik erdélyi fürdőhelyhez vezető meredek út egyik szakaszán. Ha tudtak jelvényeket viselni huszonkét éven át, veszélytelen társas együttlétekben fogadkozni, hogy ők, majd ők a tíz körmükkel is visszaszerzik Erdélyt, ne jajongjanak, ha másfél órán át teherkocsin kell zötyögniük, míg elérik úti céljukat, mert a személygépkocsik megteltek fürgébb utasokkal. S főként ne kiabáljanak át a besztercei gyorsról a szeretfalvi gyorsra az utasoknak, s ne csodálkozzanak, hogy „akadnak még merész emberek, akik Erdélybe mennek nyaralni".

Ez a gyáva, sunyi kispolgári defetizmus mindennél undokabb. Erdélybe utazni ma nem kéjutazás: hazug pátosz lenne ezt állítani. Erdélybe utazni ma fáradságos, bonyolult vállalkozás, s nemcsak nekünk az, akik néhány hétre kegyesen odarándulunk, hanem még sokkal inkább az erdélyiek számára, akiknek életében létkérdés a vonatok és társaskocsik késése és közlekedése. Amíg a szeretfalva-dédai vasútvonal el nem készül - s ez a világ egyik legnehezebb vasútvonal-építése, süppedős talajon, megfeszített irammal! - Erdély, pontosabban a Székelyföld, melynek jövőjéért olyan merészeket lehetett rikkantgatni az anyaországbeli törzsasztalok mellett, félig-meddig az önellátás állapotában él, ha nem is elvágva, de eltávolítva a világtól, igen nagy gondok közepette. Nem, Erdélybe utazni ma csakugyan nem kéjutazás. Én is megéltem a háromórás késéseket a körvasúton, láttam a csíkszeredai és gyergyószentmiklósi rohamokat a vasút ellen, láttam a defektet Szászrégen előtt, vártam órákat apró állomásokon, nyolcszáz kilométer távolban Pesttől s mindentől, ami közvetlen anyaországbeli segítség lehet; s ha megejtett az unalom vagy türelmetleniség, a szamosújvári állomáson átkiabáló ingujjasra gondoltam s elszégyelltem magam helyette is. Huszonkét éven át vertük az asztalt és mellünk, hogy majd mi megmutatjuk, mi tudunk tűrni és vállalni Erdélyért! Hát vállaljuk. Legalább azt, hogy a világtörténelem legnagyobb háborújának kellős közepén néha magunk cipeljük egy kis állomáson a poggyászt, s teherkocsin zötyögünk, ha úgy fordul, Zágon vagy Kézdivásárhely felé.

*

Mert Erdélybe utazni nem kéjutazás, hanem adósság törlesztése - s az adósság nagyon bonyolult. Aki nem érti meg, hogy a háborúnak ebben a szakaszában, mikor a kettészakított Erdély közlekedési, ellátási problémái csakugyan fájdalmasok, a meztelen létezés kérdéseivel állunk szemközt, ne menjen Erdélybe. De nagyon kérem, hogy Pesten hallgasson a törzsasztalnál Tordát, Torockót és Brassót érintő megjegyzéseivel. (...)

Erdély ma adósság: le kell törleszteni, szívós munkával, igen, önfeláldozással. A székelyek jobban tudják ezt, mint mi: tűrnek, dolgoznak, hallgatnak, sokszor nélkülöznek, de semmi esetre sem nyűgösködnek. (...)

Márai Sándor: Szeretfalva (1942)

A pesti gyors, mint két éve minden nap, tegnapelőtt is megérkezett Szeretfalvára, s aztán továbbhaladt. De most nem Besztercének ment, hanem Dédára, s onnan egyenesen a Székelyföldnek, Sepsiszentgyörgy felé. Ez történt, ennyi az egész.

De a közlekedésügyi híradás mögött, az „ennyi az egész" mögött két esztendő rendkívüli erőfeszítése lappang. E nyáron, mikor átutaztam Szeretfalvára, beszéltem vasútépítő szakemberekkel. Elmondották, hogy ez a rövid, talán hatvan kilométeres útszakasz, melyet meg kell építeniök, Magyarország egyik legnehezebb pályaépítkezése volt. Csúszós, süppedős talaj, melynek talajvizét le kellett vezetni. Annak idején, mikor a székely körvasutat építették, nem ok nélkül kerülték el a mérnökök ezt a rövidebb útszakaszt. Most a bécsi döntés történelmi sorsfordulata kényszerítette a szakembereket, hogy megbirkózzanak a talajjal, az elemekkel. Két év kemény, szívós, erőltetett menetű és ütemű munkáját építették be e rövid pályatestbe. Sok millió munkanap, rengeteg anyag melynek nagy részét több száz kilométer távolságból, Budapestről kellett Szeretfalvára szállítani. A háború kellős közepén, mikor a nyersanyag egyre ritkább, a szállítási nehézségek mind nagyobbak, a szakember és munkás mind keresettebb, valóságos technikai hőstett, hogy a Szeretfalva-Déda közötti vasútvonal a tervezett időben elkészült.

Olyan volt ez a Szeretfalva, a Székelyföld és az anyaország között mint a trombusos rög az egészséges szervezet vérkeringésében Szeretfalvánál megszűnt az utas számára a közvetlen kapcsolat a mögöttes országrészekkel... A székelységet elvágta Magyarországtól e hatvan kilométeres pályatest, melyet most végre megépítettek. Az ország vérkeringése most már nyugodtabb lesz (...)

S amíg ez a nagy munka készült, csendben, szívósan, mennyit beszéltek és szónokoltak idehaza!... Mennyit beszéltek, írtak, vitatkoztak és bíráltak, hány népboldogító terv látott napvilágot, mennyi szenvedély, becsvágy lángolt es füstölt el teljesen meddő harcokban! Mi maradt mindebből?... Füst, papír, még annyi sem... S közben a pályatest épült, mély csöndben, mindennap közeledett néhány méterrel a töltés Szeretfalva felől Déda felé. A munka tudniillik - ez a sajátsága - egészen csendes valami. Aki pályatestet épít - a mérnök, a kubikos, a vasmunkás -, nem ér rá a Jövő végleges és tökéletes felépítésén dolgozni. Mindig csak azt a métert látja maga előtt, amelyet aznap meg kell építeni, szilárdan, úgy, hogy megálljon a munka jelenben és jövőben is... Mindig ennyi a valóság. S mindezt megcsinálták, a háború közepette, mikor mindenfelé nagy értékek pusztulnak a világban. S amíg oly sokan szónokoltak a nagy Magyar Akaratról, addig néhány ezer ember, tervszerűen végrehajtott és nyélbe ütött valamit, ami rendkívüli jelentőségű az ország életében, s ami csakugyan a magyar akarat eredménye, kis betűvel. De ez a fontosabb. Gondoljunk erre, ha kinézünk legközelebb a hálókocsiból, mikor áthalad a vonat Szeretfalván.

Illyés Gyula: Megyünk és örülünk Erdélynek (1942)

Az ország tágult s újra tágult, mint a lélegző mellkas. Járom a vidékeiket. Valami öntudat csak most kezd igazán tágulni és emelkedni bennem. Oly erős volt a szorítás, a nyomás? Nem tagadom, megilletődtem én azon, hogy még Kolozsváron is magyarul szabadon beszélnek. És Marosvásárhelyen is, s Gyergyószentmiklóson is, száz és száz kilométerre Pesttől és még azon túl is, száz kilométerre Ozorától. Én úgy készültem magyarnak, hogy kitartok mellette s viselem, ha mindössze csak Tolnában beszélik is ezt a nyelvet. A többi mind ráadás nekem: már Székesfehérvárt hódításnak éreztem. Hallgatva ülök az erdélyiek társaságában, úgy hallgatom a puszta beszédet is, úgy élvezem, mint valami ünnepi előadást, valami nagy győzelem után. Megeresztett tagokkal karszékben ülök, nem minden önelégedettség nélkül.

Soviniszta vagyok? Mindezt azért merem leírni, mert épp ellentéte vagyok a sovinisztának. A színmagyar Gyergyószentmiklóson, a főtéren tegnap az autóbuszba egy csapat román paraszt tódul be, Gyilkos-tónál van átszállásuk Békás felé. Otthonosan, hangosan beszélnek románul: távolról sincsenek többségben, de ez a fesztelen hangosság egyszeriben úrrá teszi nyelvüket a nagyrészt csak pusmogó magyaron. Fölszáll egy rikkancs, nagy szóval újságjait kínálja; elfojtják az ő szavait is. A rikkancs idősebb törpe - hirtelen fölemeli a hangját. Azt kiáltja, beszéljen mindenki magyarul, magyar világ van már! A lárma oly egyszeriben eláll, mint zápor szűntével a mély útban a víz. A rikkancs - hangjában némi fölénynyel - most románul kiált egy mondatot. Nyilván az előbbieket ismétli. Kínos csönd, a magyarok is hallgatnak. A rikkancs újra megszólal, hangjában a fölény most már szinte a kárörömé. A csönd még kínosabb.

Iszonyodom a föltűnéstől. Gyermekkoromban rengeteg pofon rekedt meg a tenyeremben csak azért, mert a csattanás egyben látványossággá is ütötte volna ügyemet. Egy puszta mezőn megmérkőzni, csak az Isten szeme előtt, az más. A kínos csöndben jól érzem, hogy kellene valakinek valamit csinálnia; de miért éppen nekem? Fordulok az ablak felé, kaparom a jeget, kandikálnék ki az estébe; eléggé elöl ülünk, a harmadik, negyedik sorban. Nagy meglepetésemre hirtelen azt hallom, hogy megszólalok.

Nem nagyon udvariasan mondhattam meg a rikkancsnak, hogy csak a maga nevében beszéljen ilyen hangon és ne egy nemzetében, mert rögtön leszállt. Hátrafordultam a románok felé, hogy csak folytassák: mindnyájan egyformák vagyunk. Nem mukkantak; nem értették? Kézzel homlokomhoz, majd a távozó után mutattam, aztán legyintettem: ne adjanak rá. A beszélgetés megindult; hamarosan megindult a kocsi is.

Másfél óránként szoktunk Tamásival egy-egy mondatot váltani. Már jól fent járhattunk a Pongrác-tető felé, amikor megszólalt:

- Jól tetted.

Valami még fúrhatta, mert alig fél óra múlva még ezt fűzte hozzá:

- Annál inkább, mert huszonkét évig egyszer sem volt részem ilyesmiben.

Emlékein tűnődhetett, köztük kutathatott, amíg ismét meg nem szólalt:

- Elégszer elhallgattattak bennünket. De hogy közülük valaha egy is pártunkat fogta volna, nem, abban nem volt soha részem. Tán azért is esik most ez olyan jól.

Az összeállítás 2010-ben készült