Konrád György emlékére

A. Gergely András

A Periszkóp hasábjain épp egy éve írtam…, valójában nem is egy, inkább több kötetét is magába foglaló monografikus művéről: Zsidókról címen közölt esszéválogatása nemcsak összegző áttekintés volt, de (mint a legtöbb könyve esetében is) olyféle áttekintés, amiből az ott kiemelt néhány szövegrészlet csupán sugallat, írásminta lehetett az életmű egyik (bár kétségkívül meghatározó) szegmenséből.¹ Szegmens, töredék, de teljes a maga nemében, egyúttal összegző mérlegelés, a fontosnak és még fontosabbnak súlyozott összhangja, a lét indokolthatóságának kísérleti lenyomata legalább annyira.

„Pillanatfelvételek úsznak a rögzítőfolyadékban, zsúfolt fényképalbumba kerülnek, amelynek első oldalán születési, az utolsón halotti anyakönyvi kivonat áll, a borítón: a nevem.” /A városalapító. Magvető, 1977:5-6. oldal/

A lehetséges, a tudható, a „lenni még egy darabig” határait is átlátó szerzői én most végleg elbúcsúzott, 87. életévében teljessé tette a zsúfolt fényképalbum vastag és tartalmas anyagát. Teljessé, mert megjárta küldetése legfőbb magaslatait, elvégezte a feladattudat megkívánta aprómunkát, s elégedetten hagyhatja immár olvasóira a méltatlanul méltó jövő esetlegességét.

Pedig az ekkora életművel kiteljesedő sors, ekkora „fotóalbumba” kívánkozó „pillanatképek” tömege egy önálló-nagy archívumot is túltöltenének, amennyi „véletlenszerűen egymásra találó szövegdarab” összeolvasható Tőle. S van az a szöveguniverzum, melyben akár egyetlen szó is lehet a teljesség, húsz-harminc regény is csak „egyes szám első személyben gondolkodást” kínál a többesség érzetével, de így is, amúgy is a méltó munkával eltöltött élet kemény mércéje és visszafogott elégedettség méltányos hangja adja meg hitelét az én-kiteljesített szavaknak.

„A pontos emlék kimélyíthető, az igazság érdekes, többletvarázsa van. Asztalhoz ülve, megyek a tollam után, és megsejtek emberi állapotokat. Akarhatom is, hogy ilyen vagy olyan legyek, de az akaratom nem elég erős játékos a sorsommal szemben. Olvasóim felderítője vagyok alkonyi tájakon, félvakon tapogatózom a megvilágítás felé, és csak késve fogom fel, hogy éppen ez a tapogatózás az utam célja. Kenyérkereső munkáim nézőpontnak is megfeleltek. Beleszülettem a témámba, napjaim keretéről mint agyalágyult és fantasztikus történelemről gondolkodhattam. Nem lepődöm meg rajta, hogy a ragadozó húst akar enni, a pók legyet akar fogni, és hogy az ember viszont sok mindent akar. Zéróista vagyok, és a semmihez mérem a történéseket. Mi máshoz mérném a valamit, mint a semmihez? Ha több annál, akkor már valami. Köszönöm, hogy van házam, és lett vacsorám is; emlékezetemben leélni érdemes napokat sorolok egymás mellé. Igyekszem megmenteni valamit jövés-menéssel eltöltött napjaimból, próbálok nem egészen meghalni, csak hogy egy darabig még legyek, mint egy fatörzsbe vésett, vagy egy börtöntéglafalba karcolt monogram…” /Harangjáték, Európa, Budapest, 2009/

Így azután a létminimumok maximuma is lehet olykor a teljesség tere. Szerfölött így van ez életképesnek tetsző kultúrák, túlélést remélő társadalmi csoportozatok körében, legyenek bár többségiek, kisebbségiek, marginalizáltak, védtelenek, sikerképesek vagy reménytelenek. Ezért is van azután, hogy egyes korok és korszakok, az idő lenyomatai, letűnt mindennapok és továbbélő emlékezeti hálók fogják magukba az élményrengeteg átláthatatlanságát. Akut értelmezések, időszerű olvasatok azonban mégis folyamatosan vannak, keletkeznek, kiterjednek, képződnek, elhalnak. Olykor saját korunk maga az oksági következmény, máskor a történő történelem egyéb látszatai tűnnek értelmesnek, értelmezhetőnek, elbeszélhetőnek, vagy egyenesen kibeszélendőnek. Korok és kultúrák, korszakok és identitások lajstroma világlik ki Konrád könyveinek, regényeinek, identitás-életrajzainak, az emlékezeti irodalom esszéformán is alakított univerzumának készletei között. A múló és tartalmas, félelmes, de olvasható idő alakzatai ezek. Esszék, regények, tanulmányok, szerkesztett kötetek, szociológiától irodalmi beszélgetésekig, írói önvallomásokig, interjúkig, melyek mindannyiunkról szólnak, lesznek itt tanúi az időnek, öregedésnek, kerti mulatságnak, alkotói magánynak, európai identitásnak, társadalomképnek és szociális drámának, filmkritikának vagy színpadi reflexiónak, alig látszó avulásnak és omlásnak, társadalmi tempóknak, közösségi viszonyrendszernek, hétköznapi hősiességnek vagy rejtelmes elmúlásoknak... A létnek – hogy csekélyebbet ne fogalmazzak. A létezés lehetségességének, helyeinek, a megmaradás és túlélés kockázatainak, vagy mindezek elbeszélhető törmelékeinek. Tudni kell őket, hogy látva lássuk, átadhatóan hagyományozzuk, félve közvetítsük, megtartó varázzsal övezzük. Hogy létezhessen a létezés, amíg még szabad, vagy azért szabad, mert még létezhet.

Persze, a mondhatónál is kevesebb volna, ha idézetre idézettel halmoznék emlékművet a tisztelet jeléül, elfogultság partján, a személyes mögött lappangó „mi” önjelölt képviselőjeként. De ha röviden próbálnék szólni, az is méltatlan maradna saját szavai, önképe, önreflexiós magabiztossága ellenoldalán. Ha életút-albumot állítanék össze, már annak hatástüneményét is elírta előre… Ha csak írói díjait, méltánylandó vállalásait szedném jegyzékbe, az is fél oldalnyit töltene meg csámpás szavakkal – a jelentések színfalai mögül előlibbenő, „homály fedezékéből kitóduló” dolgok kényszerpályáiról pedig semmit nem sugallanának. Ő azonban – a maga „zéróista” módján, a semmihez mért történések meglepetés-mentes megoldásaival – talán még az elmúlásnak sem akarna méltóbb felderítést adni, meghagyná a „félvak tapogatózást” a lét céljai felé azoknak, akik még hiszik, hogy az emlékállítással többre segítik az ilyen vagy olyan lét akaratos fölbecsülését.

Pedig az elszánt szándékomról, hogy Konrádról épp halála kapcsán szólni kéne, maga a szerzői én, A látogató (1969) óta sokak által vitatott választékos közlésmód, A városalapító (1977) társadalomrajza, s a megélés és megértés széles partjai közötti életmű további opuszai beszélnek le leginkább. Nem is tudom, nem is próbálnám saját komplexitását, az Olvasó komplexitás-érzékére bízó íróiságát itt további emlékezeti érzelgősségek felé vezetni. Mintegy bármennyi mondatot találnék bármely könyve egyetlen oldalán is, melyek önnön létükben a teljességeket idézik meg, s egészükben sem tolakodnának többek lenni, mint hangot találni ahhoz, ami a létezés mint ajándék komplexitása értelmében a szakma szigorúan megmunkált lehetőségét kínálja, „a nyitott szemű kívülállás diszciplínáját” és dilemmáját követve.

Konrád talán sokakhoz képest is szigorú és konzekvens alaphangon ír az írás mint tett és a létezés mint ajándék komplexitásáról. Művei szinte minden mondatában ott ül a sajgó következetességgel megmunkált szövegbe fektetett mívesség, a kőasztal szigorúságával kötött alku, az elirigyelhető szabatosság és mívesség, cizellált klasszikusság rendje és közlés-ökonómiája. Egész lényében is ott volt mindez, olyan jellemző jegyeként, amit nem lehetett „felülnézetből” klasszifikálni, mert folytonosan benne tapadtunk, megterhelt mondatai súlyával is átélni kényszerültünk. Kár lenne akár nekrológ ürügyén Ellene tenni, s túlírni emlékét. Ő maga sem tenné, sőt, méltóképpen elvárná, hogy adjuk tovább fiainknak mindazt, ami ebből is sugárzik: „saját meggyőződésed szerint élni egy olyan világban, amely megbüntet, alkalmasint meg is öl ezért” /Zsidókról. Európa, Budapest, 2010/.

„Egy ember körbefordul a maga világában, térben és időben, a szövegdarabok véletlenszerűen egymásra találnak, közöttük személyes összetartozás van. Háziiparos vagyok, biográfiám eseményes részét, a leghosszabbat befejeztem. Most éppen. Szürke foltokat szeretnék föleleveníteni, kép adja a képet. Lehet, hogy az ásatás végtelenné húzódik. Mint amikor egy csoportfényképből egy arcot kiemelünk, és népes kíséret jön a nyomában. Városokat, tereket keresek, ahol történt valami. Hogyan építi-börtönzi be magát egy ember a sorsába? Lehetett volna másképp is, a megvalósulás rendszerint idétlen. Az irodalommal kutatom, hogyan éljek. Még ha egyes szám első személyben gondolkodom is, érzek magam körül egy többes szám első személyt. Az én mögött lappang egy mi…” – írja a Harangjáték esszébirodalmában /Európa, 2013/.

Konrád e héten távozott végleg körünkből. Ez a karcolt monogram ideje, a téglafal ideje, az új homályok ideje. Beteljesedett. Élt 86 évet. Súlya és öröksége, hagyatéka és üzenete, ami eddig is közös volt, eztán is az marad.² Ami a leghosszabb, a lét fenntarthatósága még egy darabig, az immár befejezve – életút-kivonattal az utolsó oldalon. S ami már mindenképp, csakis és főképpen ránk marad, az sem nem kevesebb, sem nem teljesebb, mint az olvasat olvasata, „az igazság érdekes többletvarázsát” átélő beleérzés vállalása. Ez pedig Hozzá is méltó megoldás lenne. Így képzelem, ha lehetek még egy darabig… A többi meg már kényszerpályát és dolgok feladata…

„Hajnali szélroham, bizonytalan óra, vörös fény karolja át a tűzfalakat. A homály fedezékéből kitódulnak kényszerpályáikra a dolgok… /A városalapító. Magvető, 1977:5. oldal/

1 https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/2018167-186/a-gergely-andr%C3%A1s-l%C3%A9tezhet%C5%91-l%C3%A9tek-h%C3%A1zai

2 Bővebbet lásd írói weboldalán (http://www.konradgyorgy.hu/)