2008-ban jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál Sigmond Elíz Szépapáktól unokákig című könyve, amelynek alcíme Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez. A könyv akkoriban nem keltett különösebb visszhangot - azon kívül, hogy néhány könyvbemutató és helyi recenzió letudta a megjelenés tényét. Ráadásul a háromszéki helyi sajtóban - a könyv egyik "bújtatott" főszereplője, Luka László erdélyi magyar politikus ugyanis az ottani székelységből származott, hiába emlegette sokáig a román politikatörténet Vasile Luca néven (mint több más, románra hangolt sorstársát).

A könyv már azért is érdekes, mert - ahogy a kiadó rövid előszavából kitűnik - "A kötet szereplői között a szerző nagybátyjával, Luka Lászlóval is találkozhat az olvasó, akit Vasile Luca néven (is) ismer a huszadik századi történetírás. Luka az 1944-1952 közötti esztendők politikusa volt, szerepe és tevékenysége még nem eléggé tisztázott, bár az nyilvánvaló, hogy az „elvtelen magyar egység" jelszavának meghirdetésével (1947. május) hozzájárult a Magyar Népi Szövetség szétveréséhez. A maga szorgalmazta és építette rend áldozatává lett. Az ellene indított koncepciós per anyagának (169 dosszié!) feldolgozása a korszakot alaposan ismerő politikatörténészekre vár, de addig is, amíg elkészül a szakember könyve (ha elkészül!), néhány mozzanatot, rokoni emléket ebből a kötetből is megismerhet az olvasó."

Érdekes módon, miközben a könyv a nyomdában van, a serpsiszentgyörgyi Háromszékben egymás után két közlemény is felidézi Luka László alakját; a közleményekhez rövid idő múlva Sigmond Elíz is hozzászól, említést téve készülő könyvéről.

Sylvester Lajos: Vadászkastély a Tömlőhegy lábánál

3szék * 2008. augusztus 21. (részlet)

Az Ojtoz-patak felső folyásánál romlásnak indult és most újjáépülő, eredetileg is kikapcsolódásra, vadászatra alkalmas épület megnevezése a köztudatba Vadászkastély néven került be, a romantikus erdei táj közelebbi ismerői azt is tudják, hogy Luka László, alias Vasile Luca egykori pénzügyminiszter, majd Bukarestben a káderszelekció nyomán bukott moszkovita politikus építtette mindjárt a második világháború befejezése és a kommunista éra hegyet-völgyet, erdőt-mezőt kisajátító éveiben.

Szóval, túlzás kastélynak titulálni ezt a szerényebb, viszont a vadász számára éppen alkalmatos szálláshelyet, de ez már nálunk így szokás, szegény ember vízzel főz alapon kastélynak titulálunk szerényebb udvarházakat is. A zágoni udvarház is Mikes—Szentkereszty-kastély néven ismeretes, a kommandói Greodel-kastély is csak enyhe túlzással nevezhető ennek.

A Tömlőhegy lábánál és a Tömlő-patak, az Ojtoz mellékvizének befolyásánál épített vadászház és a mellette lévő, erdészházként szolgáló boronaépület környezete viszont a természet jóvoltából valóban ,,főúri", akár ,,fejedelmi", ,,királyi" jelzővel is illethető, bár én inkább nézem az egyszerű erdőjáró ember szemével ezt a gyönyörűséget, ahol a sudár fenyvesek vezérágaikkal hol a levegőeget, hol a felhőket szurkálva tartják, ahol a hegyek patakokat és csermelyeket futtatnak az Ojtoz árvizes haragvásokkal kialakított medrébe, s ahol az erdei tisztásokon sűrű és övig érő, ebben az évszakban virágos tengerré váló fű nő.

Látta és tudta ezt Luka László is, és lévén lemhényi születésű, természetes, hogy itt keresett magának a politikai ricsajgástól való elszakadásra alkalmas pihenőhelyet. Már amennyire abban a politikai erőtérben, amelyben ő ,,nagykutya" volt, ebből a mókuskerékből ki lehet lépni. A vadászház bemutatója, v. Rózsa József nyugalmazott erdész magyarázza és mutogatja, miközben végigvezet a romossá vált épületen, hogy melyik volt a Luka László védelmére kirendelt szigurancások szobája, amelyben éjszaka felváltva aludtak, s nappal is a nagy hatalmú pénzügyminiszteren, a vörös Moszkva kedvenc emberén tartották a szemüket. A háború utáni években, Pusztai és Jeges megjelenése, tehát az 50-es esztendők előtt, amikor már Luka Lászlóra másképp, házi őrizetben, és nem a Tömlőhordó-hegy lábánál ,,vigyáztak", ekkor a Kárpátok nehezen megközelíthető szurdokaiban és barlangjaiban még mindig fegyveres emberek, köztük a hadak visszavonulásakor lemaradt német katonák bujkáltak. Luka László körül tehát nem a mai szokás szerint feszítettek a kigyúrt testőrök, mint ahogyan ez egyes ripacskodó, bohóckodó magyar politikusokkal történik, akik vaskordonokkal, mesterlövészekkel táncoltatják körbe magukat, nem, a múlt század 40-es éveiben valós veszélyben érezhette magát az a kommunista politikus, aki vad erdőjárásra adta a fejét, bár ez a megközelítés sem áll egymagában, mert nem lehetett tudni, hogy Bukarestben, a nagyváros látszólagos biztonságában van-e életére nézvést kevésbé veszélyeztetett helyzetekben az illető, ahol a politikai riválisok bármikor fenevadként eshetnek neki, és karrierjét vagy akár életét téphetik szét, mint ahogyan ez meg is történt. (...)

Luka László Szentkatolnán született

3szék * 2008. augusztus 29.

Lapunk augusztus 21-i számában Sylvester Lajos A Tömlőhegy lábánál című riportjában többek között azt írja, hogy Luka László lemhényi születésű volt. Ez nem fedi a valóságot, de mindenki így tudja.

Luka László András (Vasile Luca) egykori nagyhatalmú pénzügyminiszter Szentkatolnán született 1898. június 8-án, és 1963. július 23-án (a szentkatolnai községházán halálának időpontjaként 1963. július 30-a szerepel) a nagyenyedi börtönben halt meg. Habár nem Lemhényben született, Luka élete végéig lemhényinek vallotta magát. Édesapja, Luka András huszonhét éves kézdimartonosi kovácsmester 1897. november 27-én hunyt el, ezért az újszülöttet anyai nagyapja, Serén László jelentette be a szentkatolnai községházán. Özvegyen maradt édesanyja, Luka Antalné Serén Amália másodszorra Lemhénybe ment férjhez, ahol Luka gyermekkorát töltötte. Az általános iskola falán — mely 1994 óta viseli a Bem József tábornok nevét, aki moldvai útjáról visszatérőben 1849-ben itt is átutazott — emléktáblát helyeztek el a Groza-kormány egykori pénzügyminiszterének tiszteletére. Ő építtette a jelenlegi alsólemhényi iskolát és a művelődési otthont, valamint a Brassót Bereckkel összekötő műutat. Emlékére a Szent Mihály-hegyi temetőben Ozsdolán készült márványsírkő áll, de tudomásunk szerint Luka hamvai nem kerültek ide, hanem a nagyenyedi börtön temetőjében nyugszanak. (Iochom István)

Adalékok Luka Lászlóról (Visszajelzés)

3szék * 2008. szeptember 19.

Különös véletlen, hogy Sylvester Lajos A Tömlőhegy lábánál Luka László Ojtoz-völgyi vadászháza című írását, valamint Iochom István kiigazítását akkor olvashattam, amikor családtörténetem a marosvásárhelyi Lyra nyomdába került. Ezúttal mindhármunk témája Luka László. Kár, hogy már nem javíthatok bele saját kéziratomba, mert mindkét cikkben van számomra is érdekes adat. Iochom úr Luka édesapját Luka Andrásnak említi — nálunk a családban Luka Antal néven emlegették.

A kereszt- és házassági leveleket Szentkatolnán Farkas Árpád plébános úr segítségével írtuk ki az egyházi adattárból. Az iratokban a nevek latin formában szerepelnek: Antonius, Ladislau, Franciscus... Amit ott még furcsának találtam, az a bejegyzés volt, hogy az iratokat 1848 előtt a bécsi levéltárba adták le. Akkor az, hogy az iratokat Bukarestbe is bekérték, nem önkényeskedés, hanem minden időkben alkalmazott gyakorlat volt?

Sylvester úr írásában említést tesz Szekrény Mihályról, aki a vadászház fővadásza és őrzője is volt egykoron (a Luka idejében?), és aki Gödöllőn szerzett technikusi diplomájával Horthy Miklós fővadásza volt. Itt rejlene a válasz arra a kérdésre, amit Sztálin tett fel az RKP központi bizottsági küldöttségének Moszkvában: kivel találkozott Luka a vadászaton? Ezek szerint az őrzők megfigyelői is voltak? A hajdani fiúk nemcsak államvédelmiek, hanem KGB-tagok is lehettek?

Számos kérdés marad még nyitva annak ellenére, hogy nagyon igyekeztem minden adat birtokába jutni olvasóim helyes és alapos tájékoztatására. Ragaszkodtam hozzá, hogy a családtörténetem itt, Romániában kerüljön kiadásra, mert ha Magyarországon adják ki, abból vajmi kevés került volna a hazaiak kezébe — márpedig főleg a háromszékieknek szántam, és közelebbről a lemhényiek kapnak benne régi időkből ízelítőt. Ott is mutatjuk be a kötetet az alsólemhényi kultúrházban szeptember 28-án 18 órakor. Terjesztését a helybeli iskola vállalta, az ezért járó 20 százalék az intézmény javára fordítható. A könyv címe: Szépapáktól unokákig — mozaikok egy erdélyi család történetéhez. Megjelenik a Mentor Kiadó gondozásában, szerkesztője az igényességéről ismert Kuszálik Péter.

Sigmond Eliz, Marosvásárhely

*

A könyv megjelenése után olvasótalálkozót rendeztek Háromszéken (Lemhény), majd a következő évben Sigmond Elíz ismét hozzászól a Luka-kérdéshez, ismertetve az újabb fejleményeket, adalékokat:

Adalékok Luka László életéről

3szék * 2009. április 24.

Felfigyelek, ha napilapjukban nagybátyámmal, Luka Lászlóval kapcsolatosan olvasok valamit. Most is — mint általában — Sylvester Lajos úr két írása késztet adatközlésre.

Amikor Stefano Bottoni történész Sztálin a székelyeknél című új könyvét Marosvásárhelyen is bemutatták a szerző jelenlétében, sikerült beszélgetnem vele. Meggyőződéssel mondta, hogy Luka László meghatározó egyénisége volt a háború utáni Romániának, de teljes képet akkor alkothatunk róla, ha az ukrán és orosz levéltárak idevonatkozó anyagát is tanulmányozni lehet. Bottoni könyvét többször is átolvastam, és rájöttem, hogy van egy része nagybátyám életének, amit én kifelejtettem a családtörténetemből, pedig második felesége, Birman Elisabeta elég hangsúlyosan mesélte el ezt nekem. Ők 1943 februárjában ismerkedtek meg (rövidesen össze is házasodtak). Betty volt, aki oroszra fordította nagybátyám önéletrajzát. A történészek tudnák hitelesíteni, ha kerül majd valaki, aki moszkvai levéltárakban kutakodik.

Luka László 1939-től élt a Szovjetunióban, a német támadás idején azonnal frontszolgálatra jelentkezett. A Kauká­zusba vezényelték. Köztudott, hogy ezt a frontvonalat nem sikerült áttörni. Sztálin elismerésül 1943 áprilisában Moszkvába rendelte, előléptette, és kitüntette az ott harcolók és arra érdemesek tisztjeit, katonáit. Többek között Luka Lászlót is. Őrnagyi rangot kapott, kitüntetését személyesen Sztálin tűzte mellére. Nem térhetett vissza hadosztályához, más feladatot kapott: a Volgánál kellett a román hadifoglyokból egy divíziónyi hadosztályt kiválogatniuk. Előzőleg Sztálin többször is meghívta asztalához. Életrajza adatairól kérdezősködött. Nagybátyámnak alkalma nyílt elmagyarázni a székelység kietlen sorsát, főleg az 1920-as évek után. Elmondhatta, hogyan került a baloldali munkásmozgalomba, és hogyan választották az Egyesült Szakszervezetek élére. Sztálin többre értékelte azokat a külföldieket, akik frontszolgálatra jelentkeztek, mint akik a Komintern mellett tevékenykedtek. Lukának ígéretet tett egy kaukázusi típusú autonómiára a székelységnek a háború utáni időkben.

Miután a front elérte Románia keleti határát, Lukát tartalékba helyezték, és politikai feladattal bízták meg. A Központi Bizottság élére választották (családregényemben korabeli fényké­pek tanúsítják ezt). Hogy mekkora hatalma volt, arról az akkori kormányfő (Sănătescu tábornok) így nyilatkozott: ,,Romániában a hatalom két ember kezében van, egyiknek nincs istene (A. P.), a másiknak nincs hazája (L. L.)."

A ,,hazátlan" szólt Kurkó Gyárfá­séknak az autonómia lehetőségéről, de ők hevesen tiltakoztak, azzal érvelve, hogy akkor a dél-erdélyi magyarság sorsa továbbra is mostoha lenne.

Hogy mekkora volt L. L. hatalma? ,,Nagykutya volt" — írta Sylvester úr egyik írásában... Hát úgy öt-hat évig, de aztán elvtársai lépre csalták, Vinogradov üvöltésétől lett hangos a pénzügyminisztérium: Románia nem köteles az itt állomásozó szovjet haderőt fenntartani. Értésére adta tartalékos őrnagyának: ,,Aláírtad a halálos ítéletedet."

A vezérezredes jóslata mellé Sztálin üzente is megérkezett: Luka hűtlen lett a szovjet vezetéshez és annak hadseregéhez, de Sztálin betartja szavát, illetve ígéretét, megalakul a Székely Autonóm Tartomány! Hogyan lett ebből Magyar Autonóm Tartomány, székhelye hogyan lett Kolozsvár helyett Marosvá­sárhely, hogyan szűnt meg — azt Stefano Bottoni alaposan dokumentálva elmondja...

Sok utánajárás után és tetemes önrész biztosításával az én könyvem is megjelenhetett Szépapáktól unokákig címmel. Lemhényben (szülőfalumban) 2008. szeptember 28-án került bemutatásra. Erről a Háromszék is tudósított. Az iskola tantestülete forgalmazta, így az ezért járó húsz százalék az iskolának maradt. Reményen felül vásárolták, 110 darab került olvasó kezébe. Visszajelzéseket is kaptam, pl. tisztázódott, hogy kivel is találkozott nagybátyám a vadászaton. Hát Rajk Lászlóval. Rajk magánemberként testvérét látogatta Udvarhelyen… de van a politikusoknak magánélete? Még egy románul írt versikét is eljuttattak hozzám. Abban arról van szó, hogy milyen hősiesen dolgozott a ,,Luka-brigád", amikor Torda felől a földgázt Kolozsvárra bevezették. Családregényem Kovászna megyében még nem került a kereskedelembe. A Mentor Kiadónak nincs forgalmazója Sepsiszentgyörgyön. Talán a Szent György-napokon. Megpróbálom!

SIGMOND ELÍZ, Marosvásárhely

A Wikipédia szócikkéből (Luka László):

Luka László (románul: Vasile Luca) (Szentkatolna, 1898. június 8. - Nagyenyed, 1963. július 23.) romániai magyar politikus, pénzügyminiszter, a Román Kommunista Párt tagja.

1947. november 5-étől pénzügyminisztere Petru Groza többször átszervezett kabinetjének, egészen 1952-ig, mikor is a párton belüli „tisztogatás" áldozatává vált. A Román Kommunista Pártból való kizárását a párt központi vezetőségének plenáris ülésén (május 26-27) jelentették be. Őt tették felelőssé az iparosítási politika kudarcáért és az 1952. január 26-án bevezetett pénzügyi reform hiányosságaiért. Ezen kívül megvádolták a „kulákok" és a „kapitalisták" támogatásával, valamint a párton belüli magyar frakció felállítására irányuló törekvésekkel. Letartóztatásának időpontja nem ismeretes, a bukaresti katonai bíróság 1954. október 10-én ítélte halálra, majd az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. Luka 1963-ban halt meg magánzárkájában. 1968-ban rehabilitálták, akárcsak Lucretiu Patrascanut.

Sigmond Elíz: Luka Lászlóra való kései – családi – emlékezés

Az emlékező kötet szereplői között a szerző nagybátyjával, Luka Lászlóval is találkozhat az olvasó, akit Vasile Luca néven (is) ismer a huszadik századi történetírás. Luka az 1944-1952 közötti esztendők politikusa volt, szerepe és tevékenysége még nem eléggé tisztázott, bár az nyilvánvaló, hogy az „elvtelen magyar egység" jelszavának meghirdetésével (1947. május) hozzájárult a Magyar Népi Szövetség szétveréséhez. A maga szorgalmazta és építette rend áldozatává lett. Az ellene indított koncepciós per anyagának (169 dosszié!) feldolgozása a korszakot alaposan ismerő politikatörténészekre vár, de addig is, amíg elkészül a szakember könyve (ha elkészül!), néhány mozzanatot, rokoni emléket ebből a kötetből is megismerhet az olvasó.

*

Népes családunkban voltak, vannak, akik közérdeklődésre is számot tarthatnak. Olyan családtagunk is van, akiről a köztudatban egy bizonyos - nem éppen hízelgő - kép alakult ki.

Az én szerepem nem az, hogy szembeszálljak a közvélekedéssel, hanem az, hogy elmeséljem a családunk 'kollektív emlékezetében' élő emlékeket, a velünk megtörtént eseményeket... Minden kezem ügyébe került anyagot átolvastam, hogy minél árnyaltabb képet fessek az utóbbi évtizedek történéseiről, ám a véleményalakítás továbbra is az Olvasó elvitathatatlan joga marad.

*

Családunkról elöljáróban annyit mondanék, hogy őseink nagyjából székelyek, de akad közöttük Észak-Magyarországról odaszármazott, mint például anyai dédapám. Kortársaink és utódaink már tarkább színezetűek, van köztünk görög, román, orosz, zsidó, sőt, német származású is. Ki ne hagyjam a mexikói rokont, aki unokahúgomat vette nőül, s akiről azt sem tudom, hogy spanyol leszármazott-e vagy őslakos, de talán lényegtelen is.

*

A Serényi házban hat gyermek nevelkedett, öt leány és egy fiú. Mátis Anna szülte Máriát, Amáliát, Bálint Róza Rozáliát, Ellát, Emiliát és a várva várt fiút, Lászlót.

Amália... 1895. augusztus 25-én ment férjhez, egy Luka Antal [András?] nevű örökvidám, 25 éves barnapiros fiatalemberhez. [Kézdimartonosra költöztek], ahová őt Luka Antal feleségnek vitte.

Luka Antal [András?] Serényi László kovácsműhelyében tanulta ki a kovácsmesterséget. Vidám, életerős fiatalember volt értett hozzá, hogy megkedveltesse magát. Serényi dédapám bizalommal adta hozzá a leányát, és hozzásegítette, hogy Martonosban önálló kovácsműhelye legyen. A házasság boldognak és sikeresnek indult. Amália 1896-ban megszülte első gyermekét, Ellát, majd, mikor 5 hónapos terhes volt, a derült ég egyszerre és hirtelen beborult fölöttük, Luka Antal [András?] tüdőgyulladást kapott, és belehalt betegségébe. Amália nagyanyám fehér menyasszonyi fátyollal érkezett Martonosba, és gyászfátyollal hagyta el azt, karján kisleányával, szíve alatt egy induló új élettel.

A Luka család gyökerei Imecsfalváról erednek. Székely család. A legrégebbi adatok 1564-ből valók, amikor Luka Antal leányai eladják Imecsfalván levő jószágaikat, Kondorát István lófőszékelynek és feleségének, Luka Anna asszonynak...A 19. században Luka János fia Luka Mihály. Luka Mihály és Boros Veronika fia Luka Antal, a mi fiatalon elhunyt Luka Antalunk [András?], Amálka első férje.

Amália nagyanyám így emlékezett az özvegységére:

- Senkinek nem kívánom, hogy vissza kelljen térnie a szülői házba, mert ha egyszer kirepült onnan, csak szárnyaszegett madár lesz belőle, ha visszaszáll. Visszafogadtak, de nem örültek nekem. Akkoriban már az öcsém volt a kedvenc, minden körülötte forgott. Milike és Ella férjhez készültek. Nem nagy szükség volt ott egy újszülöttre. Tudtam én ezt, de már nem volt mit tennem, megmozdult és egyre erőteljesebben küldte magáról az életjeleket. Ez fiú lesz, éreztem, és előérzetem nem csalt, 1898. június 8-án megszültem a fiamat, édesapám után a László nevet adtuk neki... Később lelkiismeretfurdalásom volt, hogy nem nagyon örvendtem a jöttének. Egy szállal mindig erősebb kötelék fűzött hozzá, mint bármelyik gyermekemhez...

Körülbelül egy éve volt már özvegy, amikor hirtelen kérője akadt... Egy felsőlemhényi özvegyember, Vargha Ferenc. Sokat járt Szentkatolnára, mert állatok gyógyításával foglalkozott... Özvegy Luka Antalné, született Serényi Amália 1899. május 30-án férjhez ment Vargha József és Miháltsa Ágnes fiához, özvegy Vargha Ferenchez. Az esküvőt katolikus szertartás szerint tartották Szentkatolnán...

Kiegyensúlyozott, kellemes életük volt, Vargha Ferenc éppen olyan szeretettel volt mostohafiához, Lacihoz, mint saját gyermekeihez... Amálka még alig 35 éves, és már másodszor özvegyült meg. Most már egész biztos volt, hogv a saját lábán kell állnia... Édesapja tanácsolta: a két nagyobb gyermeket a tanulás felé kell irányítani... Lacit és Gábort be is adta a nagyszebeni Terezianumba. Ebben a gimnáziumban főképp árvák kaptak helyet és egységes gimnázium volt. Egyenruhában jártak, katolikus nevelést kaptak.

*

Amália nagyanyám 1908-ban tette le az özvegyi fátyolt és lépett ki a Vargha család kötelékéből... Tóth Mihály azzal az ajánlattal lépte át özvegy Vargha Ferencné küszöbét, hogy a két özvegyi életet össze kellene kötni, az árvák javára és a maguk örömére. Ezzel a házassággal háromféle gyermek került a családba: a Lukák, a Varghák és a Tóthok. Nagyobbak, kisebbek, szebbek, ügyesebbek, gyengébbecske csak Béla. Őt akkor szülte az édesanyja, amikor már beteg volt... Nekünk, az ezután születendő Tóthok utódainak mindenki kedves volt, észre se vettük, hogy nem egy anyától és apától vannak. testvér volt mindenki!...

Tóth Mihály és Serényi Amália házasságából négy gyermek született: Antal, Erzsébet (édesanyám), Géza, Endre... Egy nagy, korábban katonai célokra épült kőház adott otthont Tóth Mihánynak, Amálnak szólított feleségének, valamint Mámákának becézett édesanyjának, és a 12 gyermeknek: Tóth Gusztáv, Tóth Vencel, Luka Ella, Luka László, Vargha Gábor, Tóth Katalin, Tóth Béla, Vargha Ferenc, Tóth Antal, Tóth Erzsébet, Tóth Géza és Tóth Endre. Szomszédok nem voltak, játszótársakra nem volt szükség, hisz' magukban is elegen voltak. Délen a vasút, nyugaton a Lemhény vize folyt át a telken keleten egy elmocsarasodott halastó, északon termőföld, majd távolabb lakóház állt...

Amália nagyanyám 1914 novemberében szülte meg Endrét. Tavaszig felcseperedett annyira, hogy Katica gondjaira lehetett bízni. Gézára, Erzsikére Mámáka vigyázott, az ötéves Anti már elboldogult maga is, sőt, az apróbb állatok etetését is ellátta. Kint a mezőkön, Amália nagyanyám mellett Béla és Ferike dolgozott. Lassan az egész gazdaság súlya a Ferike vállaira nehezedett. Szántott, vetett, ügyesen dolgozott. Nem hiába akart ő mindenképpen a gazdaság mellett maradni! Laci és Gábor még az iskolában voltak. Laci a vasas szakmát választotta.

*

Jöttek a levelek, hozta a tábori posta. Előbb dicsekvőek, aztán már inkább panaszosak. Lacit is besorozták, Prágába került. Mint ipari tanulót a hadiiparban dolgoztatták. Onnan küldött leveleket és fényképet magáról. Nagyon fiatal, alig 16 éves volt. A prágai tartózkodás még hasznos is volt számára, jól megtanulta a mesterséget, és arra is rájött, mennyivel jobban élnek az ottani munkások és milyen erős a szakszervezetük. Előbb a hadiiparban dolgozott, de aztán a frontra vitték őket is.

...Fogságban volt-e? – kérdezték [hazatérte után]. Harcos társai már rég hazakerültek, de se halálhírét, se fogságba esésének hírét nem hozták. Merre járt, mit csinált?

– Édesanyáék tudják, hogy engem sok más iparosnövendék társammal, ahogy a 16. évet betöltöttük, besoroztak. Prágába vittek az ottani Jozef kaszárnyában laktunk, a hadiiparban dolgoztunk. Idősebb társainkat a frontra vitték. Nekünk ott nem ment rosszul sorunk. A cseh munkások nem nagyon szerettek, de végül is megszoktak, és tisztelni is kezdtek, mert mi tisztességesen és szorgalmasan dolgoztunk. Mi azt tapasztaltuk, hogy a cseheknek kalácsot tett az asztalára a háború. A hadimegrendelések munkát és jó jövedelmet biztosítottak nekik. Katonáikat a keleti frontra vitték, inkább tartottak az oroszokkal, mint a császárral. Micsoda gyáraik vannak, ott aztán meg lehet tanulni a mesterséget! Prágából Magyarországra vezényeltek. Nagy volt a különbség. Magyarország olyan volt, mint a szedett fa. Közben a tisztjeink kiképeztek, mert tudták, hogy lassan minket is bevetnek a harcokba. Küldtem fényképet magamról Prágából is, és ha jól emlékszem, Nagykárolyban készült egy csoportkép, amit szintén hazaküldtem. Megtaláltak-e rajta engem, az idősebbek, és a tisztesek álltak elöl, mi fiatalok hátrább álltunk?

*

(Fénykép Laciról, amikor Prágában volt katona, 1915-ben... Nézegetem a fényképet, Istenem milyen fiatal, szinte gyermek.... A címe: Luka László J.R.N.O. 26-os Kompánia Prága, Csehország, József kaszárnya. A szövegben, amiben a csapatáról és kilátásaikról ír, vannak olvashatatlan részek. – Ne csodálkozz – szól rám az öcsém – cenzúra mindig is volt!)

*

– Harcoltál-e sokat? – kérdezték a testvérek, főleg a fiúk, mert Antiékat nagyon érdekelte a téma.

– Harcoltunk, csatákat is nyertünk, és veszítettünk is, de aztán nagy csalódás ért: a tisztjeink elárultak minket! 1919-ben, amikor északról is meg keletről is országfoglaló ellenségek nyomultak előre, velünk a magyar csapatokra lövettek, azokra a katonákra, akik kevéssel azelőtt még bajtársaik voltak, akik éveket töltöttek a lövészárkokban, azokra a csapatokra, akik felvették a harcot a betolakodók kiszorítására. Azt mondták, azért kell őket lőjük, mert kommunisták, s mert kommunizmust akarnak. Sem mi, sem az idősebb katonák sem tudtuk mi az, hogy kommunista, arra kértek, mi, fiatalok menjünk be a városba és érdeklődjük meg, kik ellen is harcolunk tulajdonképpen. A városban a sapkánk után felismertek, és szidtak minket. Egy gyárba is elmentünk, ott a munkások megvertek. Végül is elmagyaráztuk, hogy iparosok vagyunk, és érdeklődni jöttünk. Sok mindent elmondtak magukról és céljaikról. Ezek után sokunknak elment a kedve a további harcoktól. Megkerestem Bálint Józsit, és nála maradtam. Aztán Tanácsköztársaság volt, de nem sokáig, megbuktatták. Józsi juttatott át a déli határon, a Balkánon keresztül kerültem haza. A háborúban nem szenvedtem annyit, mint a hazajövetellel. Jól tették édesanyámék, hogy nem menekültek el, nagyon sok menekülttel találkoztam, sokan nyomorúságos helyzetbe kerültek.

Lacinak ezeket a visszaemlékezéseit Amália nagyanyám többször is elmesélte, de nemcsak ő, hanem második felesége is betéve tudta. A fenti változatot Betty néni mondta el 1968-ban. Körülbelül ezek voltak Laci élményei az első világháborúról...

Úgy 1920 körül, amikor már mindenki hazakerült, nagyapám végignézett népes családján, és feltevődött a klasszikus kérdés: hogyan tovább? A hajdani gyermeksereg immár harcedzett férfiként foglalt helyet a családi tárgyalóasztal mellett...

A Lukák (Ella és Laci), akiknek az apja mesterember volt, nem örököltek földet, így nincs is mit kapniuk. Ella megkapja Amália nagyanyám Szentkatolnáról áthozott bútorát és kelengyéjét, Laci a mesterségéből kell megéljen, az önálló élet kezdéséhez a gazdaság jövedelméből juttatnak neki egy kis segítséget.

Nos, a rideg számok szerint módosra és nincstelenre osztódott a család ifjúsága, de csak a rideg számok szerint, mert szülőtisztelő és testvérszerető család volt Amália nagyanyám családja, késő öregségükig ragaszkodtak egymáshoz és az egymás iránti tisztelet nem az örökölt vagyon, hanem az egyéni érdemek szerint alakult.

A család 1921-ben átköltözött az Újszerre, a kőházat a 20-as évek közepén lebontották...

[Luka László nénje, Ella időközben férjhez megy, Kommandóra költözik, családot alapít. Valamiképpen a világ vége ez, de ott is emberek élnek. Különösen az erdőkitermelésből.]

Nagyon sokszor itt húzódott meg az öccse, Laci, amikor a sziguranca elől kellett eltűnnnie. Ide költöztek unokatestvéréék, Jolánkáék is, amikor Jolánkát kiutasították Magyarországról. Laci többször itt bujkált, ha körözést adtak ki ellene. Halászott naphosszat, itt fogalmazta meg a szakszervezet vezetésével kapcsolatos elgondolásait. Nem mindig sikerült inkognitóban maradnia. Egy alkalommal éppen Jolánka fecsegte ki ottlétét a tőle megszokott könnyedséggel. Megjelent az újságban a neve és a lakosság hozzájárulását kérték a kézre kerítésére. Jolánka egyik szórakozása volt a kisvasúttal utazgatni, ott esett szó Luka László körözéséről. Ő nagyon magabiztosan jelentette, hogy hiába körözik, jól el van rejtve, a nővére bújtatja. Már másnap megtalálták! Egy másik alkalommal édesanyám is lenn volt Kommandón, amikor Lacit letartóztatták. Kezét hátrakötve kísérte két őrmester. Édesanyám mellettük ment a kovásznai állomásig Csendesen sírdogált, nagyon fájdalmas érzés volt így látnia testvérét. – Laci vigasztalt – mesélte édesanyám –: Ne sírj, na, ne sírj, hazakerülök én!

Segíteni akart a felszállásnál, de ő hátrakötött kezekkel is könnyedén lépett fel a vonatra. Egy másik esetre egy gazdaember emlékezett Haralyból. Épített és ehhez boronákra volt szüksége. Kommandóra mentek. Éppen ilyesmire alkudoztak egy gazda udvarán, amikor három román csendőr lépett be oda és egyenesen a csűrnek tartottak. Lövöldöztek egy keveset, majd a megkötözött Luka Lászlóval léptek ki onnan. Leteperték a földre és mindhárman rugdosni kezdték. Alaposan helybenhagyták. – Ez az eset akkor jutott eszembe – mesélte a helyi gazda –, amikor azt írták róla 1953-ban, hogy a Sziguranca ügynöke volt. Na, ha ez így volt, akkor nem nagyon kényeztette ügynökeit az akkori állambiztonság...

*

[Vargha] Gábor nagybátyám már Brassóban akarva-akaratlanul kapcsolatba került a baloldali beállítottságú Egyesült Szakszervezetek vezetőivel. Luka László féltestvére bízott rá különböző feladatokat, többek között a Flacara újság terjesztését. Elég sok kellemetlensége adódott ebből.

Megtette, mert a testvére kérte rá, de mások boldogulásával nem szívesen törődött, mert elég baja volt neki magának is. Végül is hatgyermekes családapa volt, aki taníttatni kívánta mind a leányait, mind a fiait, és hosszú időn át mást kellett dolgoznia, mint amire az iskolában felkészítették. Csak 1940-ben térhetett vissza eredeti foglalkozásához, a vasúthoz.

Nemrégiben megjelent egy bukaresti lapban az amerikai hírszerzés 1945-ben összeállított jelentése a romániai vezetőkről, többek közt Luka Lászlóról is. Ebben két tévedés is van: soha nem dolgozott a vasútnál és soha nem volt mozdonyvezető (a vasútnál a féltestvére, Vargha Gábor dolgozott; mozdonyvezető pedig egyik rokona, Harangozó Imre volt)...

László nagybátyám...1921-ben Brassóba ment munkát vállalni, a Schiell gyárban dolgozott, előbb rövid ideig rokonánál, Harangozó Imrénél lakott, majd önállósította magát, rövidesen megnősült és feleségével együtt a munkásmozgalom szimpatizánsai, majd vezetői lettek. (Felesége Papp Rozália, brassói polgárlány volt.) Lemhényből megkapta, amit nagyapámék a birtok jövedelméből neki szántak, ebből soha semmit magára nem költött, hanem a szakszervezeti mozgalom sztrájkalapjába tette. Ha Amália nagyanyámnak nem tetszett, ahogyan élt és öltözködött, eladtak egy állatot az istállóból és vettek neki egy-egy öltönyt vagy nagykabátot.

Miután 1944 őszén hazajött a Szovjetunióból, s ő lett az RKP főtitkára, még akkor is Lemhényből, a szülői házból vitte az élelmet. Emília nagynéném szövetett Kovásznán két vég posztót, abból csináltattak neki egy vadászöltönyt, és neki meg a feleségének egy-egy kabátot. Akkoriban azt mondta, most nagyon szegény a párt, de megerősödik, s amikor mindenkinek lesz, akkor majd neki is lesznek anyagi javai.

*

(Amália nagyanyám sokszor visszaidézte ezeket a szavait, úgy 1952 után. Volt szomszédai mondták el, hogy be-bement hozzájuk bánatát elmondani és ilyenkor gyakran ismételte: de szeretnék még egyszer a fiammal találkozni, hogy megkérdezzem: – Na, Lacika fiam, most a szegényeknek, akikért egész életedben harcoltál, már van amit a tejbe aprítani, de neked mid van, fiam, a puszta életeden kívül? S az az élet is börtönélet!)

*

… Amália nagyanyám fiai közül [Tóth] Anti volt a legmagasabb, és szép arcát valamint arányos termetét látva a sorozóbizottság is úgy találta, a királyi testőrségben a helye. A kiképzésben azonban... szembekerült a nemzetiségi kérdéssel, mert hiába beszélt ő tökéletesen románul, csak Tóth Antal volt a neve, így a királyi gárdából a legfelsőbb parancsnokságra helyezték át... Anti nagyon meg volt elégedve a helyzetével, amikor jött az őrtálló katona üzenete, hogy hívatják a kapuhoz.

Legnagyobb meglepetésére Laci bátyja várt rá, akit legalább 7-8 éve nem látott. Elmondta, hogy illegális körülmények között végzik feleségestül a szakszervezet irányítását, és meghívta magukhoz. Anti a legközelebbi kimenőn fel is kereste, és úgy lépett be a lakásukba, hogy egyúttal az illegális pártmozgalomba is belépett, amihez minden későbbi csalódása ellenére is hű maradt élete végéig.

Amikor életéről kérdezgettük, mindig azt mondta, hogy aki húsz éves korában nem érzékeny a mások nyomora iránt, annak nincs szíve, de aki negyven éves korában még mindig kommunista, annak nincs esze – folytatta a gondolatot nevelőapám. Az ilyenfajta beszélgetések fehér asztalnál, általában poharazgatások közben hangzottak el, amit mi nagy figyelemmel és humorra éhesen hallgattunk.

Tóth Antal lett Lukáék jobbkeze. Ő vitte a különböző sztrájkra buzdítások anyagait, és tette postára – nagyvezérkari egyenruhában! –, ő továbbította a különböző segélyeket a bajba jutottaknak és nem utolsósorban ő hordta a kosztot a legmagasabb katonai vezetés tisztikonyhájáról a bujkáló kommunista vezetőknek.

Miután leszerelt, ez a lehetősége megszűnt, munka után kellett nézni, mert közben a Galacon félretett pénze is bevándorolt a baloldali munkásmozgalom kasszájába. Addig, amíg újból kenyérkereső lesz, javasolta testvérének, vegyenek kölcsön a szakszervezet pénzéből, amit a patefonba rejtve őriztek. „Inkább éhen halunk!" – jött a kategorikus válasz Luka Lászlótól.

Leszerelés után hamar munkába állt... a lemhényi lányok kényeztetettje lett Bukarestben, hiszen dolgoztak ott szép számmal. A magyar iparosoknak klubja is volt Bukarestben, tánctermet tartottak fenn, gyakran rendeztek mulatságokat, olvasókör is működött, pezsgő kulturális élet folyt. Vasárnaponként templomba jártak, délután pedig a klubban találkoztak.

Szépen, elegánsan öltözködtek. Mesélte egy ismerősöm, hogy elegánsan felöltözve, hárman-négyen konflisba ülve sétáltak végig a Calea Victoriei-en. Anti gondtalan életet élhetett volna, csak hát ott volt az ő nagy gondja, a baloldali munkásmozgalom üldözötteinek pártfogása.

(Albérleti szobájában egy kis nyomdát szereltek fel, és ott röpcédulákat sokszorosított. Mivel szabad ideje egy részét leányok társaságában töltötte, maga mellé vette az egyik szintén baloldali elkötelezettségű fiatalembert, Tudor Józsefet, így együtt röpcéztek, mikor kinek volt rá ideje.

Ezek a röpcédulák az akkori pártvezetők felhívásai voltak, így Fóris, Stefan Gheorghiu, Breiner Béla, Ana Pauker, Teohari Georgescu írásait sokszorosították, majd postázták a megadott címekre. Ment ez addig, míg egy hónapban Antal elfelejtette kifizetni a házbért. A házigazdának kulcsa volt a szobához, Antalékat nem találta otthon, a nyomdát igen. Amikor hazatértek, rendőrök vártak rájuk. Antal három évet, majd fellebbezés után két és fél évet kapott. Tudor József egy pár hónapot, szabadulása után Spanyolországba, a polgárháborúba ment. Ott életét vesztette.)

*

A második világháborúban édesapám, Sigmond József életét veszítette, özvegységének ötödik évében (1950-ben) édesanyám újból férjhez ment: Schüssler Károlyhoz.

– Mielőtt gyermekkorunkat és ifjúságunk korát befejeznéd, feltétlenül említsd meg, hogy nagyon tetszett az Újszeren az új ház, de a kőházat könnyes szemmel hagytuk el – figyelmeztetett édesanyám... – Laci Brassóban a Shiell gyárban helyezkedett el, a légkalapácsnál dolgozott. Ez a munka nehéz volt, de jól is keresett vele. Nem voltak megélhetési gondjai. Sportolt, vadászni járt, vidáman élhetett; nem tudtuk megérteni, miért keveredett bele a politikába. Azt is megírhatod, hogy egy cseppet sem örültünk ennek – mondta végezetül édesanyám.

*

Amália nagyanyám utolsó reménye is szertefoszlott, amikor a szeretett Géza fia is otthagyta a gimnáziumot és asztalosinasnak állt. – Legalább ne lett volna olyan jó tanuló, meg is értettem volna, de hát mindig csak dicsérő szókat hallottam felőle – emlékezett vissza nagyanyám azokra az időkre. Géza … műbútorasztalos lett. Mestermunkaként egy gyönyörű szecessziós stílusú virágállványt készített cseresznyefából, ezt később az édesanyjának ajándékozta.

Nem tétlenkedett otthon, mesterével Bukarestbe ment, ott dolgoztak, nem éppen napi nyolc órát, hanem úgy reggeltől estig, de reményen felül is kerestek. Időközben igen csinos és szép férfiú lett belőle, sok leány megfordult utána, de neki már akkor megvoltak a maga elvei, ő csak olyan leányra nézett, akiről feltételezte, hogy szép és egészséges gyermeket szülne neki. Lassan már a nősülésre is gondolhatott, és idejében megvásárolt magának egy nagyon szép, divatos, de méregdrága fekete öltönyt. Az öltönyvásárlással meggyűlt a baja, mert nagyon féltette és nem volt ahol tartsa. Ő a munkatársaival lakott albérletben... Végül is eszébe jutott a megoldás, elviszi a szintén Bukarestben tartózkodó bátyjához, Luka Lászlóhoz. Sógornője, Rózsika, pedáns, rendszerető asszony, az ő gondjaira nyugodtan rábízhatja szíve büszkeségét, a fekete öltönyt.

Géza tudta, hogy a bátyja, Laci a baloldali mozgalom elkötelezettje, azt is tudta, hogy épp elégszer le volt tartóztatva, és kisebb-nagyobb ideig börtönben is ült, és hogy most éppen a Sziguranca szeme elől költözött Bukarestbe, de azt nem tudta, hogy Laci lett a romániai szakszervezetek főtitkára.

... A Sziguranca valóságos hajtóvadászatot indított az egységes szakszervezeti tagok, de főleg annak vezetői ellen. Lukáék keményen éheztek, a patefonba rejtett szakszervezeti pénz kevés volt komolyabb akciók szervezésére. Nos, körülbelül ez volt a helyzet, amikor Géza nagybátyám, boldogságtól sugárzó arccal, karján a fekete öltönnyel lakásukba belépett. Éppen jókor jött, mondták, mert röpcéket kellene egy címre eljuttatni, na meg az öltönyt is elkérik, mert az ára igen jól fog a szakszervezeti alapba, és így tovább! Persze, csak kölcsön kérik, nyugtatták meg, látván, hogy lehervad az arcáról a mosoly. Mivel nem lelkesedett, Róza nénénk meg is jegyezte: egy jól kereső iparos, aki még falusi is ráadásul, az nem tudja, mi az igazi munkás szolidaritás! Szolidaritás ide, szolidaritás oda, a két iparos fiútestvér tartotta el őket ezután, míg a grivicai harcok során le nem buktak, magukkal rántva Antit és Gézát is.

Géza nagybátyám már régen elfelejtette a fekete öltönyét, amikor Luka László, úgy 1949 táján rászólt: – Menj el a szabómhoz, van ott egy darab angol szövet, csináltass magadnak egy szép fekete öltönyt!

*

1944 kora őszén a hadszíntér Lemhény felé közeledett... A kertek mögötti réten... nagy vigasság volt, a [szovjet] katonák egy ideiglenes színpadot ácsoltak és ott ünnepi előadást tartottak Luka László tiszteletére, és egyben búcsúztatták is, mert megválik az aktív katonai szolgálattól... Adatgyűjtésem során a lemhényiek némelyike még arra is emlékezett, hogy Luka beszédet mondott az orosz katonáknak, legyenek kíméletesek a civil lakossággal szemben, legyenek igazi felszabadítók, mert csak így nyerhetik el az itt élő népek bizalmát és megbecsülését. Amália nagyanyám így emlékezett:

- Vizet mertem a kútnál, amikor egy autó megállt a házunk előtt. Kárpálódtam éppen, hogy hol lehet ez a gyermek, hogy reám maradt az itatás. Jó hangosan mérgelődhettem, amikor meghallom Laci fiam hangját: „Él még az édesanyám, ugyanúgy zsörtölődik, mint régen!" Földbe gyökerezett a lábam. Hozzám szaladt, és vedrestől ölbe kapott, úgy vitt fel a tornácra. Megkérdeztem, hogy hol hagyta Rózsát. „Meghalt", mondta szomorúan. Akkor egyedül maradtál, fiam, mondtam neki. „Újranősültem, édesanyám." Attól még magadra maradtál, fiam, mondtam halkan...”

*

Mire vitted, fiam? – kérdezte Amália nagyanyám Laci fiától, úgy 1944 októberében, amikor az immár másodszor jött haza Bukarestből az „oroszok bevonulása" óta...Azt, hogy a románok is bevonultak, azt valamivel később tapasztalták. Honnan is tudhatta volna Felső-Háromszék népe, hogy 1944. augusztus 23-án államcsíny történt a román királyi palotában, hogy augusztus 23-án délelőtt még úgy döntött Snagovon a hadvezetés, hogy tovább harcolnak a németek oldalán, délután a királyi palotába rendelt Antonescu testvéreket letartóztatták és Emil Bodnaras nemzetőreire bízták... Az államcsíny után azonnal megalakult az új román kormány Sanatescu tábornok elnöklete alatt. A kormány fő pillérei a történelmi pártok voltak, akik magukat Demokrata Tömbnek nevezték. Sürgősen küldöttséget menesztettek Moszkvába a román fegyverszüneti egyezmény aláírására...

[Románia átállt az antant oldalára s a szovjet csapatok parancsnoksága alatt a németek és szövetségesei ellen fordult.]

..A szovjet hadsereg tisztjeként hazaérkezett Laci bátyánk...A komolyabb kérdés, és főleg a klasszikus anyai kérdés a második találkozásnál hangzott el: mire vitted, fiam?

– Édesanya, maga el sem tudja képzelni, milyen feltételek adódtak arra, hogy a dolgozó nép régi álmát megvalósíthassuk. Csak legyünk túl a háborún, gazdag ország ez, majd meglátja, milyen megelégedett lesz itt a nép!

– Megelégedett? – kérdezte nagyanyám eléggé hitetlenkedve, – Mi itthon éppen azt látjuk és tapasztaljuk, hogy ami jó az egyik embernek, az nagyon rossz a másiknak, ha sok van, több kell, ha egyiknek jobban megy, a másik irigyli... de ne menjünk messze... itt most megint Románia lesz? Közülünk akkor megelégedett emberekre ne számíts, fiam.

– Édesanya, maga egy cseppet se aggódjon, mert az a román hatalom, ami volt, az nem térhet ide vissza... éppen a napokban intézkedtünk, mert édesanyának tudnia kell, hogy most én vagyok a párt első titkára és egy pár napja, október 8-án hatalmas tömeg gyűlt össze Bukarestben, az Egységes Munkás Arcvonalból megalakítottuk az Országos Demokrata Arcvonalat, és ennek országos tanácsa van, aminek központi titkára szintén én vagyok. Sokat szenvedtem én, maga tudja a legjobban. Tíz esztendőt sínylődtem a királyi Románia börtöneiben, itt az ideje, hogy teljes erőmből céljaim megvalósításán tevékenykedjem.

– Isten segítsen, de azért nem árt, ha tudod, mit mondott az egyszeri ember a feleségének, amikor az a politikáról érdeklődött.

– Na mit mondott? – mosolyodott el nagybátyám.

– Jól megverte, s amikor az másodszor is kérdezte, megint kapott egy verést. Ez a politika. Verekedés és kurvaság, fiam!

– Édesanya, ne legyen ilyen borúlátó. Meglátja, minden jobb lesz rövidesen. A magyarok sorsa pedig ne aggassza, mert okos vezetői vannak. Most október 6-án ők is társultak az Egységes Munkás Arcvonallal, és így most már a MADOSZ is tagja az Országos Demokrata Arcvonalnak. Látta volna csak Bukarestben mekkora tapsot kapott Czikó Nándor, pedig magyarul beszélt a tömeghez. Ki értette, ki nem, amit mondott, ott a testvériség szelleme emelte tapsra a kezeket.

– Ki hitte volna, na – gondolkodott el Amália nagyanyám –, pedig azt mondja a közmondás, hogy a farkas a szőrét elhullatja, de a természetét soha nem hagyja el.

– Azért még vannak gondok – magyarázta nagybátyám –, mert ez a mostani kormány úgy tett a fegyverszüneti egyezmény aláírásáig, mintha együtt akarna kormányozni velünk, de most már meg sem akarja hallgatni a mi kormányzási tervünket, sok mindent előír a fegyverszüneti egyezmény, de abból csak egy párat akarnak betartani, a legtöbbjét nem. Például, nem váltotta le a háborús bűnökkel vádolt prefektusokat, azokat pedig, akiket a nép tett oda, vonakodik hivatalosan is kinevezni. Most, hogy a MADOSZ közénk állt, úton-útfélen gyalázzák a magyarokat, Moszkváig hallatszik a gyalázkodásuk. A központi lapok szégyentelen cikkei mögött központi irányítást sejtünk. Rá se rántunk, mert nem sokáig tehetik ezt még. Rövidesen népszavazás lesz, és új demokratikus kormányunk lesz. Akkor pedig törvénnyel fogjuk tiltani és büntetni a felekezeti és nemzetiségi üldöztetést. Benne van a kormányzati tervünkben, a negyedik pont negyedik bekezdésében!

– Nagy tervekről beszélsz, fiam, de van-e nektek mindehhez hatalmatok?

– A Kommunisták Pártja még kicsi és nagyon szegény, de mint már mondtam, megalakítottuk az Országos Demokrata Arcvonalat, abban tömörültek a velünk szimpatizálók, a munkások szakszervezetei, a nemzetiségek képviseletei és sorainkba várjuk a rövidesen hazakerülő zsidó fiatalokat és haladó értelmiségieket.

– Na, így már más, ha többen vagytok... segítsen az Isten, fiam!

– Tudja, édesanya, minket egy kicsit a szovjet hadsereg is segít!

– Fizetést kapsz-e? – fordította a szót gyakorlati témákra Amália nagyanyám.

– Amíg harcoltam, zsoldot kaptam, most már, mint civil, a szolidaritási alapból gondoskodnak rólunk.

– Ismerem én régről ezt az alapot! Emellé még elbírod az itthoni segítséget is...

[Ekkor kapta tőle Luka László és második felesége a Kovásznán házilag szőtt gyapjúszövetet, hogy becsületesen felöltözhessenek.]

– Na, édesanya, tetszik-e a vadászöltönyöm? – kérdezte Laci bátyám, amikor 1944 novemberének elején újra hazalátogatott. – Fájintos – mondta ki az elismerő szót Amália nagyanyám. Mosolygott elégedetten, de aztán észbe kapva kiszólt az udvarra:

– Valamelyik lépjen át a községházára, szóljatok a bírónak, itthon van Laci! – Jött is a bíró, rögtön, gondterhelt arccal. Elmondta, hogy két napja már három berecki román csendőr üldögél a községházán, egy névsor van náluk, 180 lemhényi ember neve van rajta. Azt követelik, hogy szedjék össze ezeket az embereket, Földvárra kell kísérjék őket. Nem elég ennyi, hanem egy oktondi asszony is odasirült, hogy tudna ő még harminc nevet a többi mellé felsorolni. Laci bátyám ugyancsak hitetlenkedve hallgatta, de a bíró váltig bizonygatta, hogy ott vannak, és valamiféle megbízólevél is van a kezükben.

– Nocsak, megint hárman vannak – kacagta el magát bátyám – akkor azon az ösvényen megyünk rájuk, ahol engem elfogtak volt annak idején az illegális munkásmozgalomért, – A csendőrök megbízólevelét eléggé ingerülten olvasta, majd zsebre tette, a csendőröket visszaküldte Bereckbe.

– Három napra jöttem, de azonnal visszaindulok Bukarestbe. A jegyzékben felsorolt emberek vonuljanak el valahová, nem kell szem előtt lenni.

– Erre minket nem kellett biztatni, fegyverünk volt, lőszerünk is éppen elég, eszünk ágában sem volt csendőrkézre adni magunkat. Nem kellett sokáig „visszavonulnunk", 48 órán belül kivonták a román közigazgatást Észak-Erdélyből – emlékezett vissza nemrég az akkori bíró, Tóth Endre.

Amália nagyanyám anyai szívének egy cseppet sem esett jól, hogy a fia alig érkezett és máris indul. Még az ebédet sem akarja megvárni, holott majorságot vágtak, ugyancsak finom ételt készített belőle Emília nagynéném. Végül is az ínycsiklandozó illatok maradásra csábították, s míg az asztalt megterítették, röviden megindokolta sietségének okát:

– Édesanya, én nem tudtam, hogy csak úgy, az utcáról embereket fogdosnak össze hadifogolynak. Nagyon méltánytalan dolog ez, főleg azért, mert mi a frontokon megafonba mondtuk a felhívást a velünk harcban szemben álló székely katonáknak: ne harcoljanak tovább, ez a háború már nem az ő háborújuk! Térjenek haza otthonaikba. Sértetlenséget ígértünk nekik, fegyverestül térhettek haza, belőlük alakulhattak a népőrségek. Ezek után a Demokrata Tömb kormánya rendeletben utasítja a csendőrséget, hogy fogolytáborokba kísérjék ezeket a jóhiszemű embereket. Jó, hogy kezembe került egy ilyen írás, ezt nehéz lenne letagadni! Lehet, hogy már Sinaián megtalálom Vinogradov vezérezredest. Problémáimmal és panaszaimmal hozzá kell fordulnom, erre már Moszkvában felhatalmaztak engem. Létezik még egy fórum, ahová fordulhatnék, a Szövetségesek Ellenőrző Bizottsága, de ez is a Szovjet Főparancsnokság védnöksége alatt végzi tevékenységét, végül is mindegy, kihez fordulok.

– Sokfelé van bejárásod, fiam, bárcsak Rózsika is megérhette volna. Büszke lenne rád.

– Higgye el, nagy bánat volt nekem az ő elveszítése. Meg is fogadtam, hogyha a brassói rokonai közt kiskorút találok, szívesen magamhoz veszem és gondját viselem. Ezt már Bettyvel megbeszéltem.

– Tényleg, hol van, miért nem jött Betty is?

– Sok dolga van, nagy szükség van most a nyelvtudására, hat nyelven beszél, mondtam már édesanyámnak?

(..)

– Isten áldjon fiam, igyekezzetek, hamar sötétedik, s rosszak az utak.

November 10-e volt... A Demokrata Tömb kormányának rá kellett döbbennie, hogy nem teljhatalmú, van egy másik hatalom is, s annak az elvárásaira is figyelni kell! November 12-én kivonták a román közigazgatást Észak-Erdélyből. November 14-én megalakult a Nemzetiségi Minisztérium. A király egy-egy luxusautót küldött Ana Paukernek és Luka Lászlónak. Ezeket protokollcélokra használták.

*

– No, akkor mi lesz itt, fiam, kommunizmus lesz? – kérdezte Amália nagyanyám 1944 decemberében. Laci bátyámat váratlanul érte a kérdés, nem is válaszolt rá rögtön.

– Mondtam már édesanyámnak, hogy nagyon kevés tagja van a pártnak, holott napról-napra gyarapszik a számuk. Itt kommunizmusról jó ideig szó sem lehet... népi demokráciát szeretnénk! Úgy látom, erre van igény, és ebben a tömegek támogatására is számíthatunk. Szinte naponta történik valami, ami ezt a célt szolgálja.

– Sokan fellélegeztek fiam, hogy ezek visszamennének a Regátba, most már mindenki az angolokat várja.

– Milyen angolokat, édesanyám? Ebben a faluban mindig várnak valakit.

– Nem csak itt várják, a környéken mindenki őket várja.

– Az oroszokat várták-e?

– Hát őket nemigen. De hát ők jöttek... voltak elegen, fekete volt tőlük a hely. Szerencse, hogy továbbmentek, most hol lehetnek?

– Budapest környékén, édesanyám.

Laci bátyám enyhén meg volt sértődve, de nála a harag igen rövid ideig tartott, így aztán hamarosan mosolyogva csóválta a fejét: – Méghogy az angolok? Édesanyám, az angoloknál már a munkáspárt van hatalmon, azok pedig nem pisilnek szembe az oroszokkal...

*

Amikor nagybátyám hazalátogatott, megtelt a ház érdeklődő férfiakkal. A világ és az ország dolgai felől érdeklődtek. Elmondták, hogy a faluban jól működő népőrség van, hogy sokan kíváncsiak, adnak-e földet, hogy mi van a Maniu-gárdával, kell-e attól tartani, hogy megtámadják-e a falut, mert ők felveszik a harcot „elvégre fegyver meg lőszer is bőven van a birtokukban".

– Nem kell ezzel nagyon dicsekedni, különben is honnan annyi lőszer?

– Hát hagytak itt a hadak eleget.

– Nem lesz rá szükség, a Maniu-gárda fel van oszlatva, most más a teendő. Minden helység jelöljön ki maga közül elöljárókat, az új demokratikus kormány, aminek megalapításán fáradoznak, a kinevezéseket is megejti. Ezek az elöljárók lehetőleg olyanok legyenek, akik a lakosság többségének bizalmát élvezik, nem vádolhatók háborús bűntettekkel, és ne legyenek nagybirtokosok. Az Országos Demokrata Arcvonal Bukarestben teszi a maga dolgát, most központi szinten a hadsereg demokratizálása van soron. Rövidesen megnyílik a katonai pálya a munkások és földműves fiatalok előtt is, és nem maradnak ki a nemzetiségek sem. Vidékünk fiai a régi román hadseregben legfennebb tisztiszolgaságig vihették, na most aztán ezredesek is lehetnek, csak legyen tehetségük és szorgalmuk hozzá.

– Nehogy engem behívjatok – szólalt meg Endre bátyám, amikor a család magára maradt. – Három évet a román csendőrségnél, hármat a magyaroknál szolgáltam. Elegem van belőle.

– Tudtommal csak a szomszéd faluban és itthon töltötted a szolgálatodat – ékelődött Laci bátyám.

– Egy-egy disznó vagy bárány vándorolt el azért, hogy én itthon lehessek, eszetekbe ne jussak a nagy demokratizálás közben!

*

Laci bátyánknak nem tetszett a kisebbség szó.

– Márpedig megint így neveznek minket – heccelte őt Antal bátyám. – Tudod, magyar időben nekem nagyon sok kellemetlenséget okozott a kommunista múltam, szidhattak mocsok kommunistának, de hazátlannak vagy nemzeti kisebbségnek hála Istennek nem.

*

Lacit a testvérek nem azért tisztelték, mert nagyobb volt, inkább azért, mert sok mindenben különb volt, mint ők. Nem magázták, de minden szavát megfogadták, ha nem is volt minden a kedvükre való. A fiúk serdülő korukban sokszor összemérték az erejüket vele, nagyon szerettek volna olyan erősek lenni, mint ő, sőt, remélték, hogy egyszer majd le is győzik. Úgy alakult, hogy hiába tanulták meg a birkózás mesterfogásait, hiába voltak erejük teljében, sohasem sikerült földhöz verniük, pedig szerintük nagy diadal lett volna. – Laci nem volt magas, de keménykötésű, izmos férfi lett belőle, Brassóban, a Schiell-gyárban a légkalapácsot kezelte, ami magában is egy mindennapos izomgyakorlatot jelentett. Szívesen megküzdött akárkivel, de verekedni nem szeretett. Soha nem emelt kezet senkire. Ő elég erős volt, hogy senkitől se féljen, a gyengébbeket már csak lovagiasságból sem bántotta. Gábor nem állt le a testvéreivel birkózni, lenézte az efféle erőfitogtatást, de ha a húgai megharagították, kiosztotta nekik a nyaklevest, vagy éppen alaposan meghúzta a hajukat.

*

Emlékszem egy beszélgetésre Amália nagyanyám és Laci fia közt, valamikor a terménybeadás kötelezettsége idején lehetett. Ültünk a konyhában, az unokahúgommal apró gömböcskéket sodortunk puliszkából, a másnapi halászathoz, nagyanyám a falu gondjait-bajait panaszolta a fiának, többek közt, hogy mekkora adóterheket nyomnak egy-egy gazda vállaira, pedig elvették a jó földjeit, hogy az Isten háta mögött adtak helyette mást, olyan helyeken, ahol csak a szarkák járnak, ahol gabona nem terem, de ha még a padlását is leseprik, ha teremne sem lenne, amit elvessen a tavaszon. Laci bátyám nagyon nyugtalan lett, le s fel járkált a konyhában, s bizonygatta: – Higgye el, édesanya, én Gheorghiu-Dej-zsel éppen hogy birokra nem kelek a mezőgazdasági problémák miatt. Ezek az én vezetőtársaim olyan érzéketlenek a föld iránt, azt kell hinnem, életükben nem járt kasza vagy kapa a kezükben.

*

Van egy levél, amit egy pár évvel ezelőtt Bukarestből küldtek a címemre, Luka Lászlóval kapcsolatos élményeit közli a feladó, aki az 1945-50-es években a sepsiszentgyörgyi prefektúrán dolgozott. Az ide kívánkozó részt idézem: „Nagy fejmosást kaptunk Lukától, hogy átestünk a ló túlsó oldalára, hogy rosszul értelmeztük a törvényt a terménybeadás kötelezettségéről, hogy micsoda dolog, hogy már a cséplőgép mellől elvettük a földműves gabonáját anélkül, hogy egy szemet is hagytunk volna neki. Utasított, hogy azonnal tegyük jóvá a hibánkat, és adjuk vissza az embereknek, amit jogtalanul elvettünk. A beadási kötelezettségnél pedig vegyük tekintetbe, hogy igen gyenge termés volt abban az esztendőben."

*

Laci bátyám gyakran jött haza, akkoriban [a szárazság esztendejében] egy hónapban kétszer is. Mentek halászni Ojtozba. Ha vadászni ment, akkor utána jött haza. Ilyenkor pisztráng, vagy éppen nyúlhús került a mi asztalunkra is.

Egy alkalommal igen csüggedtnek látszott. Amália nagyanyám konyhája mindenik helyiségnél nagyobb volt, két ágy, egy hosszú, 12 személyes asztal, mellette fakanapé, a sarokban egy tálas vagy üveges, ahogyan nagyanyám nevezte, mellette kétfelől ablak volt, egyik az udvar felé, a másik hátra, a csűr felé nézett. Laci az ablak előtt állt szótlanul, és az újonnan épült csűrt nézte.

– Valami baj van? – kérdezte nagyanyám.

– Van!

– Mi a baj, fiam?

– Tudja, édesanya, a szövetségeseink nem szövetségeseink többé! – Nem sokat érthetett nagyanyám ebből a beszédből, mert nem kérdezte tovább...

*

– Még hogy Vaszi! – méltatlankodott magában Amália nagyanyám. Azt, hogy magában, nem kell szó szerint érteni, mert nagyanyám már abban a korban volt, amikor az ember (lánya) mindent kimond, amit gondol, akár van hallgatósága, akár nincs. – Azt már elfogadtam, hogy a fiam „Laci bácsi" mindenkinek, még a nálánál idősebbeknek is, de már azt, hogy Luka Vaszinak emlegessék, azt már biza nem veszem jó néven.

– Hallgassatok róla, meg ne tudja – szólt Gábor fiához. – Milyen magas tisztséget visel ő, s né, csak úgy Vaszinak kezdik nevezni.

– Édesanya! Maga annak, hogy Laci magas tisztséget tölt be, egy cseppet se örüljön – szólalt meg Gábor nagybátyám. – Minél magasabbra kerül, annál nagyobbat eshet lefelé, s ha csak annyi lenne a baj, még örülhetnénk is neki! Édesanya emlékezik-e Laci hajdani elvtársaira, Fórisra, Köblösre? Sokat jártak ide... a csűrben gyűléseztek... na hát ezeknek az embereknek se híre, se nyoma. Az egyiket addig kereste az édesanyja, hogy végül maga is odalett...

– Na, én eleget mérgelődtem, most már el is szomorodtam – búsulta el magát Amália nagyanyám. – Jöjjön csak haza Laci, kikérdezem én ezeknek az embereknek a sorsáról. Eleget üldögélt Mihály a tornácon, kémlelte az utat, míg ezek a csűrben gyűléseztek...

– A Vaszi elnevezés miatt ne mérgelődjön – folytatta Gábor –, mert Laci tudja és jót nevetett rajta. Szomorkodni pedig még ráérünk! Tudja, édesanya, én mostanában oda-odafigyelek a történelemre... a Szovjetunióba sokan bementek, akik hittek a kommunizmusban, de vajmi kevesen tértek onnan vissza! Aztán itt van a román történelem is, a fejedelmek nagy részét a saját bojárjaik vagy a török szultánok ölették meg. Cuzát, a fejedelemségek egyesítőjét meggyilkolták, most meg a királynak is mennie kell. Az igaz, hogy Laci még korainak tartja a köztársaságot, nincs megérve a nép erre, mondogatja... de hát, ha átadta a hatalmat Gh. Gheorghiu-Dejnek, itt már az ő ambíciói számítanak. Meglátja, édesanya, ha elmegy a király, mennyi kiskirály lép majd a helyébe.

Amália nagyanyám hallgatta Gábor fia beszédét, de nem nagyon értette és ő még mindig az előbbi gondolatával volt elfoglalva.

– Jöjjön csak haza, majd megkérdezem, mikor lett ő Vasile, amikor mi Szentkatolnán Lászlónak kereszteltettük. A nagyapja nevét adtuk neki. El tudnád te képzelni, hogy Serényi László nagyapádat valaki Serényi Vaszinak merte volna nevezni?

A legközelebbi alkalomra nem kellett sokat várni, hétvégén hazajöttek, Bettyvel együtt. Betty előtt nem akarta szóba hozni a Vaszi nevet, de aztán este lámpaoltás után Laci váratlanul kijött a belső szobából és leült nagyanyám ágya szélére, egy kis tereferére. Ha több vendég volt a háznál, nagyanyámmal aludtam, így én is hallhattam, amit a nevével kapcsolatban mondott. Amikor 1939-ben a cernauti-i börtönbe zárták, a román helyesírás szerint írták be a nevét. Rövid időn belül Cernauti a Szovjetunió része lett. Azonnal kiszabadult a börtönből, de a (szovjet) személyazonossági igazolványát a bejegyzett neve után kapta. Megválasztották Kisinyó alpolgármesterének, és mint a Moldvai Köztársaság küldöttje, a szovjet parlamentnek is tagja lett. Ebbe a környezetbe már beillett nevének romános formában való használata. Nagyon sokan ismerték őt olyanok, akik tömegesen menekültek át Romániából, baloldali meggyőződésűek és az antiszemita megnyilvánulások elől menekülő zsidók. Tudták róla, hogy székelyföldi magyar, ez ott nem jelentett sem előnyt, sem hátrányt. Bíztak benne, a menekültek és a helybeliek szimpátiáját is elnyerte.

Rövidesen Róza néném is melléje került, ennek történetét Bálint Endre unokatestvérem mondta el: Róza néném mindent elkövetett, hogy átléphesse a határt. Laci is kereste a módját, végül is egy romániai fogollyal cserélték ki. Endre kísérte el a határig, több napot várakoztak, míg a csere megtörtént...

– Endre éppen csak hazaért Moldovából, megtörtént a bécsi döntés, Lemhény Magyarország része lett. Rövidesen behívták katonának, ikertestvérével, Gáborral együtt jó öt év múlva került haza a francia fogságból, míg ikertestvére, Gábor a háború áldozata maradt. Még egy év sem telt el, Németország megtámadta a Szovjetuniót, Laci a frontra, Ró-zsika – Laci első felesége – a hátországba, Taskentbe került. Rövidesen kiütött Taskentben a tífuszjárvány és Rózsika is belepusztult.

Amikor nagybátyám hazatért, egy évig ő volt a Román Kommunista Párt első titkára. Ezt a megbízatást szigorúan csak egy évre vállalta, csak addig, ameddig a román kommunisták (akik akkor szabadultak Doftanáról) megerősödtek annyira, hogy maguk közül jelöljenek valakit az első titkári teendők ellátására. Ebben az időben nagyon sokan megváltoztatták a nevüket, a Hivatalos Közlöny a tanú rá, hogy mennyien! Lehet-e követ dobni azokra, akik a poklok poklából szabadulva átváltották nevüket románosabbra, ha a politikai életben vagy a nemzetgazdaság valamelyik ágában volt felelős beosztásuk, vagy magyarosabbra, ha a romániai magyar kultúrának voltak alkotói vagy terjesztői?

Luka László soha meg nem tagadta azt, hogy magyarnak született, nem volt titok sem a legfelsőbb szovjet vezetők, sem a román kollégái előtt. A román helyesírás szerint használt neve (pénzügyminiszterként a román pénz aláírója is volt) nem vált az erdélyi magyarság hátrányára, sőt... a tények beszélnek!...

*

1952 kora tavaszán hivatalosan is megkezdődött az állítólagos jobboldali elhajlók ellen a politikai hajsza. Mivel nagybátyámnak gazdasági munkaköre is volt, mint pénzügyminisztert a pénzügyi reform elárulásával is vádolták.

Édesanyám öccséék Bukarestben laktak a Valjean utcában. A házban házmester is volt, feleségével a földszinten laktak egy kis szoba-konyhás lakásban. Ennek a kis lakásnak sokakat megmosolyogtató látványossága is volt. A szoba egyik sarkában, vörös vászon háttér előtt hatalmas Sztálin-portré, míg vele szemben – ugyancsak vörös vászon háttérrel – egy ikon volt akasztva, előtte egy örökmécsessel. Nagy mesélő volt a házmester, a ház gyermekei órákat üldögéltek körülötte mókás történeteit hallgatva. Felesége, Marioara egy vasárnap délelőtt gondterhelten csengetett be nagynénémékhez. Mondanák meg neki, igaz-e vajon az a híresztelés, hogy pénzbeváltás lesz, mert neki végre összegyűlt egy lódenkabátra való pénze, és hiába keresett az üzletekben szövetet, mindenütt csak üres polcokat talált.

– Még ma meglátogatom a sógoromékat, megérdeklődöm én, hogy rni a helyzet.

A szót tett követte, el is ment és érdeklődött.

– Nem szégyelled magad, hogy még te is ezzel foglalkozol? – pirított rá Laci nagybátyám. – Nem lesz itt semmi!

Megnyugodva ment haza, beszólt Marioarához is. Nyugodjon meg, nem lesz itt semmi, de ha lenne, megveszi ő a lódent. Este bejelentették a rádióban a pénzbeváltást. Aztán három hónapi fizetéséből gyűjtötte a pénzt, hogy megvásárolja Marioarának a lódenkabátot.

*

Ezen a vasárnapon Ojtozban voltam, ott lakott a keresztanyám. Elég sokat jártam hozzájuk, mert nagyon szerettem őket. Éppen elengedtek a bentlakásból. A keresztapám gépész volt és a fűrészgyárral szemben, szolgálati lakásban laktak. Amikor a hírt bemondták, a gyáriak kimentek a lakásaik elé, szóltak a rádiók, vidám muzsikát közvetítettek, és nagy vigasság uralkodott.

– Minek örülsz ennyire – kérdeztem az unokatestvéremet –, nekem csak annyi pénzem van, amennyi az autóbuszra kell, hogy visszamenjek a városba. Ez a pénz most már nem lesz elég!

– Reggel még elvisz a sofőr, ne aggódj fölöslegesen, most örülni kell!

– De minek?

– Annak, hogy most aztán jól megjárták a spekulánsok és a feketézők!

*

Pár évvel később. Szabó Berci, Háromszék hajdani képviselője nevetve mesélte nálunk. (Pártfeladatként ő a Nemzeti Banknál dolgozott, azt már nem tudom, milyen beosztásban.)

– Hétfőn reggel jelentkeztem a pénzügyminisztériumban, és jelentettem, hogy a kirakatokat megtöltöttük áruval, és megkezdődik a pénz beváltása.

– Nos, mennyi az árutartalékotok?

– Semmi, mondtam, csak ami a kirakatokban van.

– Hogy-hogy – kérdezte hüledezve –, hiszen akkor semmit nem ér az egész. A pénzt megint azok halmozzák fel, akiknek árujuk van!

– Nem éppen, mert nem lesz vásárló!

– Ezt hogy érted?

– Nagyon kevés pénzt juttatunk az emberek kezébe.

– De hiszen garanciát vállalt a Nemzeti Bank a pénzek korlátlan átváltására.

– Vállalta, de nem tartja be! Szigorúan csak kevés összeget vált új pénzre.

– Na, elég nagy cirkusz lesz ebből!

– Ugyan, dehogyis lesz, kik cirkuszolnának, a spekulánsok, a feketézők?

– Ja, igen, itt az új húszlejes a miniszter elvtárs aláírásával – legyintett, a pénzre rá sem nézve kiment az irodából.

*

A háború után Romániában az első műutat Háromszéken építették. Jó út nélkül nincs gazdasági fejlődés! A két háború között a székely megyék nem tartoztak a román kormány elkényeztetettjei közé, a négy magyar esztendő alatt háborús kiadások voltak, így aztán inkább vittek, mint hoztak...

Ha az utóbbi évtizedekben, ezekben a megyékben kevés volt az állami segítség, a népi hatalomnak kötelessége itt kezdeni a gazdasági fejlesztést – mondta ki Luka László. A pénzügyminisztérium megrendelte, az Állami Tervhivatal elkészítette az útépítéshez szükséges terveket és költségvetést. A pénzügyminiszter aláírásával indulhatott a munka. Az útépítésnél helybeliek is munkához jutottak, az út gyorsan és jól épült. A pénzügyminiszter Luka Lászlónak pedig volt gondja rá, hogy a szükséges pénz idejében és hiánytalanul meg is érkezzen.

Amikor 1952-ben megkezdődött a megrágalmazása, háromszékiek nyilatkoztak mind a helyi, mind a központi sajtóban, hogy ezt a nagyméretű kiadást Luka László szigorúan csak saját érdekében tette, hogy jobb úton járjon halászni és vadászni, hogy Ojtozban vadászkastélyt építtetett stb. Nem kis vád, figyelembe véve, hogy a Luka-perben a fő bűn az ország gazdasági megkárosítása volt!

*

Apropó, halászat, tényleg elég sokat járt halászni Ojtozba. Az Ojtoz vize még szennyezetlen volt, pisztrángban gazdag. Nagybátyám legtöbbször vendéget is hozott magával, szívesen jöttek meghívottjai, hiszen az Ojtoz pataka mellett a környék is igen üde és háborítatlan, az ottlakók pedig barátságos emberek voltak. Egy alkalommal Mihail Sadoveanu volt a meghívott. Erről az ojtoziak így emlékeztek:

Nagybátyám nagyon szerette Sadoveanu írásait és Sadoveanu is hitt abban akkoriban, hogy a népi hatalom javulást hoz a nép életébe. Hogy sikerélményei is legyenek, az ojtozi halászok neki halásztak. Szépen gyűlt a ládába a pisztráng, úgy 15-20 centi hosszúságúak voltak. Kidobták a gyomrát, helyébe egy szál csalánt húztak, és így helyezték sorba egymás mellé. Az író büszkén vette számba az eredményt, majd a halászokat egy-egy bőrszivarral ajándékozta meg.

*

A lemhényiek cserekereskedelmet folytattak a Bakó megyei csángókkal. Ismerték őket, szomorú sorsukat is, eszükbe sem jutott másként számon tartani, mint a történelmi Magyarország határain kívül élő testvéreiket. Amikor a Magyar Népi Szövetség vezetői – leginkább Balogh Edgár – eljuttatták a csángók igényeit a Groza-kormányhoz, maradéktalanul megkapták azt. Sem Groza kormányfő, akinek jó ismerősei voltak a Bukovinából Déva környékére áttelepített csángók, sem a miniszterelnökhelyettes, Luka László előtt nem volt kétséges a csángók nemzetiségi hovatartozása. Iskoláikban az előadási nyelv magyar lett, magyar tanítókat kaptak, és hogy tanítóik közülük kerüljenek ki, Bakóban magyar tanítóképző is indult.

Az tény viszont, hogy a vidékükre helyezett tanítók enyhén meghökkentek, főleg, ha református vagy akár katolikus családból is származtak. Életmódjukat maradinak, vallásukhoz való ragaszkodásukat inkább bigottnak, mint hithűnek érezték. A csángóknak sem tetszett a más vallású tanító...

Az új helyzet tiszavirág-életű volt. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek egy részét börtönbe vetették. Röviddel ezután Luka Lászlót is eltávolították a hatalom csúcsairól, majd halálra ítélték. A kormány élére Gh. Gheorghiu-Dej került, a csángókra is fekete napok következtek. Egyedül Balogh Edgár kérte számon kiszabadulása után: „Miron Constantinescu, mit csináltatok a csángók 84 magyar iskolájával és a bakói tanítóképző magyar tagozatával?"

*

A nagyközségben két iskola volt, a központi valamivel nagyobb, az alszegi nagyon régi és kicsi volt. Főleg Alsólemhény ifjúsága volt hiányában egy valamirevaló klubnak vagy táncteremnek. Már rég nagy(vagy déd-)szülők azok a hajdani fiatalok, akik gondoltak egy merészet és nekikezdtek egy bálterem építéséhez.

A lemhényi erdőkben bőven volt fa, a faluban pedig lelkes ifjú, aki kitermelje és építésre előkészítse az anyagot. Építgették, építgették, de elég lassan ment a munka, aztán rájöttek arra, hogy a lelkesedést meg kellene toldani egy kis segítséggel is. Egyiküknek eszébe jutott: Luka Lászlótól kellene segítséget kérni, elvégre pénzügyminiszter!

Hírül vették bátyánk hazaérkezését és felkeresték. A látogatásnak megadták a módját. Felsorakoztak az ablaka alá és közismert szép népdalokat kezdtek énekelni. Voltak vagy harmincan. Népdalokkal kezdték, majd Petőfi versekre írt dalokkal folytatták. Bátyánk nagy dalosa volt a családnak, ő belül, a fiatalok kívül fújták a nótát. Amália nagyanyám behívta, ülőhely is került, még elénekelték a „Kis lak áll a nagy Duna mentében" kezdetű dalt, amelynek legtöbb szakaszára Amália nagyanyám emlékezett a legjobban (mégis csak jó iskola volt az a szentkatolnai). Ilyen hangulatban került sor kérésük előadására.

– Dicséretes munka, amit elkezdtetek, de végül is csak szükségmegoldás lenne – magyarázta bátyánk. – Most merészebbet lehet álmodni és tervezni! Eleget államosított az állam, ideje, hogy ennek hasznát visszajuttassa a néphez. Építtetek olyan iskolát és kultúrházat, ami még az unokátokat is szolgálni fogja. Amit eddig felhúztatok, bontsátok le és adjátok a szegényeknek!

– Mi akkor, este – mesélte egy falustársam –, olyan lendületbe jöttünk, hogy haza sem mentünk, hanem a holdvilág fényénél lebontottuk a gerendákat, annyi volt, hogy három szegény ember házát is kijavítottuk vele.

Hamar elkészült a terv, bátyánk kicsinek és szegényesnek találta. Jött a második terv, azon már csak keveset változtatott, egy közfürdővel toldatta meg. Megkezdődhetett az építkezés, amit egy villanytelep építése előzött meg. A villanyt a falu utcáiba és házaiba is bevezették. Bálint Endre irányította a munkálatokat, ő így emlékezett: minden államköltségen ment, csak a villanyoszlopok felállítása volt a gazdák gondja. Voltak, akik idegenkedtek, jó volt nekünk a lámpa, jó lenne az ezután is. Fogadunk-e, tréfálkozott vele Endre, hogy öt év múlva furkósbottal fogadnának, ha a villanyhoz nyúlnánk?

Az iskola építését sepsiszentgyörgyi építészekre bízták. Gyorsan haladt az építkezés, a téglavetéstől az ácsmunkáig mindenre helyben volt a szakember, s egy ideig jó jövedelemhez juttatta a falu népét. Még házasság is köttetett: Lukács Regina lemhényi leányt a főépítész vette feleségül.

Az új iskola impozáns épület lett. Tágas osztálytermek, tornaterem; a kultúrterem színpada városra is beillett volna.

Mellékhelyiségei kanalizálva és minden igényt kielégítően épültek. Azért hangsúlyoznám, mert aztán idővel éppen ez a része eléggé leépült.

*

Akkoriban ugyancsak megpezsdült a kultúrélet. Minden jelentős magyar színház, bábszínház, amatőr csoport megfordult itt. A sepsiszentgyörgyi színház minden bemutatott darabjával eljött Lemhénybe is, és ez volt az a színtársulat, amely az iskola felavatásán vendégszerepelt... Amikor a község megvendégelte meghívottjait, bátyánk is beült egy rövid időre közéjük. Még el is nótázgattak egy kicsit.

Nem tudom, a színház akkori tagjai tudták-e, hogy melyik volt az első lépés ahhoz, hogy Sepsinek önálló színháza legyen. Az államosítás évében volt, bátyánk a hétvégi vadászatra Szenkovits Sándor szakszervezeti vezetőt is meghívta. Jelen voltak a megye vezetőiből is egypáran. Ott került szóba, hogy van két olyan önálló kis színtársulat, amelyek eddig a szakszervezet szárnyai alatt működtek, s érdemesek lennének állami színházzá előlépni.

– Sepsiszentgyörgyön! – csapott le az ötletre Laci bátyánk.

– Jaj ne! – estek kétségbe a megye vezetői, kis város ahhoz Sepsiszentgyörgy, különben is ők éppen most akartak pótköltségvetésükhöz egy kis támogatást kérni, ipari célokra kellene. Bátyánk kitartott az elgondolása mellett, éppen most van az asztalán egy iratcsomó, amit a minisztertanács küldött át a pénzügyminisztériumhoz.

– Torda városa kér egy román nyelvű színházat, addig nem írom alá – mondta bátyánk –, míg a sepsiszentgyörgyi kérés is az asztalomra nem kerül, igyekezzetek hát!

*

– A banknál voltam tisztviselőnő – mondta el korabeli élményeit egy régi ismerősöm. – A férjem a megyénél dolgozott, a kultúráért felelt az ifjúság részéről. Elég sokat járt Bukarestbe, jó ügyintéző volt, hát őt küldték. Egyik reggel egy alaposan megtömött disznóbőr aktatáskával érkezett haza. Tele volt pénzzel. Elszörnyülködtem, ugyan merre járt, hol veszélyeztette az életét? – Nos, úgy nézz erre a táskára, hogy itt van a sepsiszentgyörgyi színház alapja, aztán ne ess kétségbe, mert a háromszéki parlamenterekkel utaztam. A pénzt a pénzügyminisztériumból hozom. – Az ilyen pénzeket bankon keresztül szokták átutalni – figyelmeztettem a férjem. – Igen-igen, de ez olyan pénz, ami felett a pénzügyminiszter rendelkezik, ehhez nem kell senki engedélye, ennyi mozgástere neki is van. Képzeld el, Luka még segített is megtömni a táskát.

Kovács Dénest aztán az 1950-es évek elején Marosvásárhelyre helyezték, ő lett a Filharmónia igazgatója.

*

A lemhényi iskola felavatása után a legjobb tanerőket toborozták ide a megyéből. Bátyánk nagyon bízott abban, hogy az iskola és a kultúrotthon lemhényiek generációit fogja szolgálni. Ha csak arra gondolunk, hány esküvő lakodalmát tartották itt... a szó legszorosabb értelmében közvagyon volt, csak remélni lehet, hogy az is marad!

Luka László a felsőlemhényi iskola alapjaihoz is kiutaltatta a pénzt. Egy kertet vettek meg, ami egy Kelemen nevű almási ember tulajdona volt. Az iskola felavatását nagybátyám már nem érte meg.

*

„Én ezt már megírtam" – ezzel fogadott Tompa Miklós úr, amikor felkerestem azzal a kéréssel, mondaná el, hogyan találkozott annak idején Luka Lászlóval. – A kolozsvári Igazság című lapban írtam le az esetet, de már pontosan nem tudom mikor...

– Ha történelemkönyvet írnék, meg is keresném, de én csak családtörténetet írok és ide jobb az, amire ön még emlékezik.

– Szóval az úgy volt, hogy a Székely Színház eladósodott. Tartoztunk a terembérlet árával, nem volt pénzünk az új bemutatóra és két hónapja a fizetéseket sem tudtuk kiadni. Kértem a Magyar Népi Szövetség helyi vezetőit, intézzenek el nekem egy találkozót Luka pénzügyminiszterrel. Csűrték-csavarták a dolgot, hogy erre a legalkalmasabb idő egy sikeres vadászat után lenne, majd meglátják stb. Nekem sürgős volt a dolog, eszembe jutott, hogy van nekem egy osztálytársam, aki most Luka közelében dolgozik. Felkerestem Szabó Bercit és ő ide is adta a pénzügyminiszter kabinetjének a telefonszámát. Délután 4 óra körül tárcsáztam ezt a számot és jó székelyes kiejtéssel románul közöltem, hogy a minisztert keresem. Valamelyik rokonának hihettek, mert kérdezősködés nélkül azonnal kapcsolták. Elmondtam, hogy honnan jövök, ki vagyok, és hogy beszélgetni szeretnék vele.

– Jöjjön ide, egy negyed óra múlva várom. Szabadkoztam, hogy egy negyed óra alatt onnan, ahol vagyok, nem érek be a minisztériumba. Kocsit küldött utánam. Alaposan megindokoltam, mekkora veszteség lenne a magyar kultúra számára, ha most a Székely Színház csődöt jelentene.

– Mennyi az adósság? – kérdezte.

– Hát úgy hárommillió nyolcszázezer – mondtam.

– Tehát úgy négymillióra lenne szükség! Na, most adok kétmilliót, egy hónap múlva a másik kettőt leküldetem a megyéhez.

Ideadta a pénzt és atyáskodóan figyelmeztetett, induljak haza, nem tanácsos ennyi pénzzel a fővárosban tartózkodni. Nem kellett ezt nekem mondani, még az este vonatra ültem, és végig azon mosolyogtam magamban, mekkora szemekkel néznek majd rám a munkatársaim, amikor csak úgy osztogatni kezdem a pénzt. Hívattam a főkönyvelőt, kértem a tartozások jegyzékét és a kimutatást az elmaradt fizetésekről. Úgy ültem az igazgatói székben, mint egy bankár, szerre hívattam a színészeket, és hanyagul nyújtottam át az elmaradt fizetésüket egyben, hiánytalanul. December eleje volt, abban a hónapban mindenki disznót vágott. Aztán két hónap múlva megjött a másik kétmillió lej is, amikor a megyéhez hívattak, kíváncsian kérdezték, milyen rokonságban vagyok én Lukával? Rejtélyesen mosolyogtam. Az az igazság, hogy én akkor láttam őt először és utoljára!

*

„Arra még ráértek volna" – mondta Laci bátyánk, amikor hírét vette, hogy szervezik Lemhényben a kollektív gazdaságot. – Hová ez a nagy sietség?

– A szegényebbeknek nincs mezőgazdasági eszközük, jobb lenne egy kollektív gazdaság, ott ilyen gondok nem lennének.

– Itt én még senkitől sem hallottam, hogy a kolhozba vágyna – szólt bele Amália nagyanyám is a beszélgetésbe. Megoldják a szántás-vetést, ha másképpen nem, ledolgozzák a gazdánál az árát. A föld, amit a szegényebbek kaptak, még meg sem melegedett a kezükben, s már el is akarnátok venni?

– Édesanyám, itt senki nem akar senkitől semmit elvenni, csupán arról van szó, hogy közösben művelnénk meg a földet.

– Közös lónak túros a háta – dobta be a közmondást Amália nagyanyám.

– Végül is – kérdezett rá a problémára Géza bátyám – lesz-e idővel kollektivizálás vagy nem?

– Lesz, de csak amikor már meggyőződnek az emberek, hogy közösen nagyobb eredményt fognak elérni. Azért alakulnak az állami gazdaságok, hogy példát mutassanak majd a nagyüzemi gazdálkodás előnyeiről.

– Egyszóval, előbb vagy utóbb lesz?

– Hát igen, de csak akkor, ha az emberek meggyőződnek az előnyéről.

– Na látod, az nem lesz, erre nincs miért várni.

– Igaza van édesanyám, a földműves ember inkább maga fogózik a hámba, de a földjéhez akkor is ragaszkodik. Ha így is, úgy is meg kell alakulnia a kollektív gazdaságnak, akkor inkább előbb, mert akkor az állam is nyújt még anyagi segítséget!

Ezzel megkezdődött Lemhényben a kollektív gazdaság kis részben önkéntes, nagyobb részben erőszakos szervezése...

Laci bátyánknak továbbra sem tetszett … a nagy buzgalom, amikor pedig annak is hírét vette, hogy a papot elvitették, haragra gerjedt.

– Azonnal hazateremtsétek – adta ki az utasítást, de aztán nem várta meg, míg mások intézkednek, maga szólt be Sepsire, hogy engedjék szabadon a lemhényi plébánost...

*

Nagybátyám az egyházi és világi iskolák államosítása előtt látogatott el Szebenbe. Balázs András paptanár volt az igazgató. Az egyházi földek államosítása után az iskola anyagi nehézséggel küzdött. A többi egyházi iskola esetében terményben kellett fizetni a tandíjat, de itt árva gyermekek kaptak otthont és oktatást, az iskola csak a saját erejére és az adományokra támaszkodhatott. Az iskola igazgatójának visszaemlékezése szerint a közelgő iskolareformról is elbeszélgettek. A Teréziánumból az öt lemhényi árva gyermekkel távozott és jelentős összeget tett le az iskola támogatására. Ezt a gesztusát a püspökség irodája levélben meg is köszönte.

Dr. Csőgör Lajos professzor egyik visszaemlékezésében leírta, hogy Bukarestbe menet Venczel Józseffel együtt többször is betértek Márton Áron püspök úrhoz. Luka tudta ezeket a látogatásokat, meg is kérte őket, hogy tolmácsolják kérését: a püspök úr állna a rendszer mellé, elvégre hétgyermekes szegény család gyermeke ő is. Csőgörék nem említették meg az üzenetet...

*

[1995-ban a Custos Kiadónál megjelent, Erdély magyar egyeteme 1944-1947 című tanulmánygyűjtemény. Abban dr. Csőgör Lajos azt írja, hogy Vescan professzor emlékezete szerint Pauker és Luka nem akartak magyar egyetemet, csak magyar tagozatot. Szöllősi Árpád A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1945–1995 (Marosvásárhely, 1995) című munkájában ez határozott állításként szerepel.]

Na, de lássuk, hogy is volt? – Kolozsváron a felelősen gondolkodók megkérték gróf Bethlen Bélát, Erdély kormánybiztosát, intézné el a magyar hadvezetéssel, ne védjék Kolozsvárt, vonuljanak el a város alól, kár lenne egy ilyen patinás várost hadszíntérré változtatni. Gróf Bethlen Béla közbenjárása eredményes volt.

A Ferenc József Egyetem nem menekült el! Professzorainak egy része és az egyetem javainak kisebb része elkerült Kolozsvárról, de úgy 90 százalékban minden és mindenki a helyén maradt.

Ahogy a hadszíntér Kolozsvártól 150 kilométernél távolabb került, a bukaresti kormány zöld utat adott a szebeni Ferdinánd Egyetemnek, a kolozsvári visszatérésre.

Előjöttek rejtekhelyeikről vagy éppen visszatértek emigrációjukból a város, a megye baloldali gondolkodói. Ők vették át a város irányítását. Működésük zavartalanságát az orosz helyőrség biztosította. Nem engedték vissza a román közigazgatást, így sem a Szebenbe menekült, sem a temesvári egyetem nem térhetett vissza. Egy-egy teherautónyi diák eljött zavarogni, leverték az egyetem magyar feliratát, de a helyőrség kiparancsolta őket a városból. A bukaresti kormánynak és a szebeni egyetemnek is rá kellett jönnie, hogy a furkósbot-módszer nem alkalmazható. – A Ferenc József Tudományegyetemen tovább folyt a magyar nyelvű oktatás, befejezték az évadot, diákjaik letehették a vizsgákat az 1944–45 tanévre...

1944. november 15-től 1945. március 7-ig Észak-Erdély a szovjet hadsereg helyőrségének fennhatósága alatt állt. Ezekben a hónapokban az észak-erdélyi kommunista pártbizottságok a Luka László által megszabott irányvonalat kellett kövessék. Ha ő nem akarta volna, hogy magyar egyetem legyen, nem is lett volna. De akarta és tett is érte. Az idő nagyon sürgetett, a bukaresti kormány nem volt hajlandó semmilyen engedményt tenni a nemzetiségek érdekében. 1945 februárjában még folytak a harcok a szövetségesek és Magyarország között. Luka egyre nehezebben tudta érvényesíteni az elgondolásait, Moszkvával csak annyit ért el, hogy az Országos Demokrata Arcvonal kérhessen új kormányt és a jelöltjük kerüljön az újonnan alakítandó kormány élére.

Időközben a Demokrata Tömb kormánya pártközi kormánnyá alakult, ez a kabinet már hajlandó volt tárgyalni is, nemcsak utasítani! Kezdődtek a két egyetem vezetőtanácsa „húzd meg, ereszd meg" egyezkedései. A szebeni abban az előnyben volt, hogy bármikor Bukarestbe utazhatott és egyeztethetett a tanügyminiszterrel, míg Kolozsvárról csak akkor mehettek, amikor a helyőrség parancsnokai kocsit és kíséretet biztosítottak számukra. Ezekben a hónapokban az Orient Express szüneteltette a járatait, nyugat felé katonákat, fegyvereket, kelet felé foglyokat és hadizsákmányt szállítottak a nagyrészt tehervagonokból álló szerelvények. Azzal, hogy november 14-én kivonták a román közigazgatást, a kolozsvári tárgyaló felek jutottak előnyhöz, nyugodt körülmények között folytatódott az oktatás és elvárásaikat is zavartalanul megfogalmazhatták.

Az Országos Demokrata Arcvonalnak Tanácsadó Testülete és Észak-erdélyi Tanácsa is volt. Ennek a tömörülésnek egyetemi tanárok voltak az elnökei: dr. Vescan Teofil és Jordáky Lajos. Ők jól ismerték az ODA programját, többek között azt is, hogy kormányzási programjukban benne van az oktatás demokratikus átszervezése. Továbbá azt is tudták, hogy azzal a kormánnyal amelyik hatalmon van, nem tudják a céljaikat elérni, új kormányra van szükség.

Luka László, aki tartalékos tisztje volt a szovjet hadseregnek, jó viszonyt tartott fenn a helyőrség vezérezredesével...Tudta, hogy nagyon kell igyekezni, mert a helyzet csak nagyon rövid ideig tartható fenn. Amikor az ODA nevében kérte egy új kormány alakítását és kormányfőként dr. Petru Groza kinevezését, már az is várható volt, hogy rövidesen visszatér a frontról a román hadsereg, ez olyan tény volt, amivel számolni kellett. Gheorghe Tatarescu Románia külügyminisztere is kérésekkel ostromolta a szovjet vezetést, többek között azzal, hogy tartsák tiszteletben az 1944. szeptember 12-én megkötött fegyverszüneti egyezményt, ami szerint Észak-Erdély Románia része.

A király, Moszkva kérésére kinevezte Grozát miniszterelnöknek, s 1945. március 6-án megalakult a Groza-kormány, március 7-én visszaállították a román közigazgatást, március 9-én a Scanteia közölte Sztálin válaszlevelét, miszerint Groza kormányfő és Tatarescu külügyminiszter kötelezték magukat, hogy tiszteletben tartják a nemzetiségi jogokat és normalizálják a közintézmények működését, biztosítva a front szükségleteit és igényeit.

Miután az új kormány nyilvánosságra hozta az első igen fontos törvényt, az agrártörvényt (1945. március 22-én), sor került az egyetemek ügyeinek rendezésére is.

Luka László, az ODA országos főtitkára, a Groza kormány első miniszterelnök-helyettese Kolozsvárra utazott és az ő jelenlétében április 16-17-én tárgyalásokat folytattak, majd április 18-án az ODA nevében határozatot hoztak:

1.) A Nagyszeben-Temesvár-i ideiglenes székhellyel bíró kolozsvári I. Ferdinánd Király Tudományegyetem 1945. május elsején összes karaival és intézeteivel visszatér kolozsvári székhelyére és visszafoglalja összes régi helyiségeit, beleértve a diákotthonokat is.

2.) Ugyanettől az időponttól kezdve Kolozsvár székhellyel magyar előadási nyelvű állami tudományegyetem létesül, ugyanazon jogokkal és kötelezettségekkel, mint az ország bármely másik tudományegyeteme.

*

A kormány első kihelyezett ülését Kolozsvárott tartotta. Ugyanakkor jött el Kolozsvárra Visinszkij, a Szovjetunió külügyminisztere, Mihály király is, több vezető személyiség kíséretében. Az összegyűlt hatalmas tömeg előtt, akik nagyrészt magyarok voltak, Lucretiu Patrascanu kijelentette: Erdély magyar népe vegye tudomásul, hogy Erdély a románok földje: mind a király, mind Visinszkij megtapsolták Patrascanu kijelentését, a tömeg dermedten hallgatott. Rövid idő után Kurkó Gyárfás egy cikkben válaszolt a kijelentésre: az erdélyi románságnak is tudomásul kell vennie, hogy Erdély a magyarok földje is!... Ezzel az írással Kurkó Gyárfás a nacionalisták feketelistájára került.

Luka László a párt központi bizottságának gyűlésén megbírálta Patrascanut és újból figyelmeztette: a pártban nacionalizmusnak helye nincs! Még főtitkári minőségben szóvá tette Moszkvában, hogy Románia több nemzetiségű ország, a népi demokráciát csak a testvériség szellemében lehet meghonosítani...

*

Marosvásárhelyen nem kedvelték Luka Lászlót, itt bekövetkezett, amitől tartott, nincs közigazgatás, nincs fizetés, a közalkalmazottak csak a maguk hátrányát látták a román közigazgatás ideiglenes kivonásában, annak előnyeire nem figyeltek fel. Például a visszatért kadétiskola ki kellett vonuljon! Itt maradtak a közelben, de vissza már nem térhettek... mert útközben ennek az épületnek az ODA más rendeltetést szánt, magyar egyetem lesz! Agrártudományok egyeteme lett volna, ha közben Kolozsváron nem alakul ki parázs vita a két egyetem között a klinikák és a laboratóriumok miatt.

– Jöjjenek át az orvosi fakultással – kérte bátyánk dr. Csőgör Lajost, az egyetem rektorát. – Hadd legyen a székelységnek is egyeteme. Minden feltétel megvan, ami még hiányzik, azt megkapják!

Kolozsvár zokon vette a professzorok döntését...

Az orvosi fakultás Marosvásárhelyre költöztetése alaposan meg volt szervezve. A megyei párttitkár a szakszervezeteket, a prefektus pedig a város értelmiségét tudhatta maga mögött. A prefektus dr. Victor Groza, a miniszterelnök öccse, román nemzetiségű, a megyei párttitkár, Schüssler Károly német származású, Luka László sógora volt.

*

„Jó szervező, gyenge politikus volt" – mondták Laci bátyánkról azok, akik közelebbről ismerték. Mi, a család, akik nemcsak a tevékenységét, hanem álmait, terveit, töprengéseit és reményeit is ismerhettük, nem fogalmazhatunk ilyen szárazon, leginkább talán a költő gondolataival jellemezhetném őt: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit!"

*

Bátyánk... 1920-ban került haza. Alighogy a katonaruhát levetette, Brassóba ment munkát vállalni. Amikor hazalátogatott, Amália nagyanyám nem győzte faggatni..., míg a fia kedvenc ételét készítette.

– Édesanya, nekem jó szakmám van, nagyon jól fog, hogy a háború első felében Prágában fegyverkovács voltam, azonnal alkalmaztak a Schiell gyárban. A légkalapácson dolgozom, nehéz munka, de meg is fizetik. A város szép, a szászok városa, ők ennek a városnak tehetős és büszke polgárai. Csak vasárnaponként látom, mennyi székely leány cselédeskedik nekik. Háromszékről is vannak elegen, de aztán Csíkból és a Kászonokból nagyon sok a fiú is, legtöbbjük napszámos. A gyárban inkább szász fiúkkal dolgozom együtt. Az fáj nekem, hogy még a gyári fiatalok is lenézik ezeket a cselédeskedő székelyeket. Édesanya, hát a székelységnek már csak a szolgaság jut?

(...)

– Szentkatolnán beszélték, hogy a céhmesterek Temesváron, Szebenben, Brassóban vásárolták meg az alapanyagot, de a készterméket nem vihették oda, ritka vásár volt, ahová beengedték. Így aztán portékáikat a Regátba vitték, a bojárok birtokain adták el vagy az ottani városokban. Legtöbbször hitelbe adták, a bojár csak akkor fizetett, amikor a termését eladta. Egyszer aztán a század vége felé lehetett, amikor hallottuk, hogy Magyarország vámháborúba keveredett a Román Királysággal, a határt lezárták, a céhek nem kapták meg a járandóságukat, egyik napról a másikra koldusbotra jutottak.

– Minket még az ág is húz – szomorodott el nagybátyám. Amikor később megint hazalátogatott, elmondta Amália nagyanyámnak, hogy belépett a szakszervezeti mozgalomba. Minden hazalátogatáskor bejelentett valamit, legtöbbször olyasmit, ami Amália nagyanyámnak nem tetszett. Amikor azonban azzal a hírrel jött haza, hogy elveszi Rózsikát, örömünnep volt a háznál.

– Na végre – mondta nagyanyám –, foglalkozzon már egy kicsit a saját boldogságával is. Kezdtem megsokallni, hogy állandóan másokkal törődik.

Öröme nem tartott sokáig, egyszer csak egy csomó röpirattal állítottak haza, rendszerezték, csomagolták, hogy különböző helyeken majd postára adják. Alig kezdtek a munkához, már a Sziguranca is ott volt. Amália nagyanyám laskát sirített éppen, mikor kopogtak az ajtón, a lapítót laskástól az ágyon sorakozó csomagocskákra tette, majd ráérősen egy abroszt terített a száradó laskára. Elfogatási paranccsal és házkutatási engedéllyel jöttek. Alaposan átkutatták a házat, a laskát háborítatlanul hagyták. Így aztán Laciékkal, de bizonyítékok nélkül mentek el.

Amália nagyanyámnak rá kellett jönnie, hogy nemcsak a fia, hanem a menye is mások boldogításán fáradozik. (Nagyanyám talán nem tudta, de mi megtudtuk, hogy Rózsika két bátyja is az illegális párt híve volt.) Még sok hasonló eset történt, a család lassan hozzászokott, hogy Laciék sztrájkokat szerveznek, börtönbe kerülnek, majd kiszabadulnak, társaikat is elhozzák Lemhénybe, a csűrben gyűléseznek, megint eltűnnek egy darabig – a faluban kihirdetik, amikor nagyobb büntetést kap bátyánk. A család aggódik. Ők, amikor hazajönnek, vidámak, énekelve kelnek és feküsznek – bizakodók.

– Milyen élet a tiétek, Laci fiam? – kérdezte Amália nagyanyám.

– Tiszta, szép élet, édesanyám! Ha az ember merészet és szépet gondol, arra akár az életét is érdemes rátennie.

– Kettőt, fiam, mert látom, Rózsikával egyformán gondolkodtok. Én csak mondom az intő szót: nem lehet az embereket boldoggá tenni fiam.

- Édesanya rosszul értette, mi nem az emberek boldogságáért harcolunk, a boldogság rövid ideig tartó lelkiállapot, mi a munkának és a munkából élő dolgozóknak akarunk elismerést és megbecsülést kiharcolni.

*

Az 1944. augusztus 23-i államcsíny után a Romániai Kommunisták Pártja legális körülmények között működhetett. [Luka] Egy évre elvállalta a főtitkári beosztást, de csak addig, amíg a frissen szabadultak megerősödtek annyira, hogy maguk közül román nemzetiségűt jelöljenek a párt élére. Amikor átvette, maximum ezer tagja volt a pártnak, amikor egy év múlva átadta, félmillió. Megis jegyezte egy nagygyűlésen, nem könnyű párttagnak lenni, jól gondolják meg, akik belépni szándékoznak...

A tömeg földre, társadalmi változásokra várt, lelkesen megtapsolták a testvériség gondolatát, sorsuk javulását várták, nem az erdélyi magyarság megtizedelését. A hatalmon levő kormány bosszúvágytól fűtve felkészült és minden alkalmat megragadott, hogy a hadsereg továbbvonulása után Észak-Erdélyben a restitúció elve alapján az aktivitást megkezdje.

Alkalmas pillanatban jött Petru Grozának az Ekésfront (Frontul Plugarilor) vezetőjének Dél-Erdélyben magyarul elmondott beszéde, ahol az erdélyi magyarok barátjának mondta magát.

Volt probléma a párton belül is, mert a nemzetiségi kérdésekben kulisszák mögötti vita alakult ki a Szovjetunióba menekült és a Romániában maradtak között. Az itthon maradtak panasszal voltak az erdélyi magyarság magatartására a bécsi döntés utáni esztendőkben. Sajnos eléggé általánosítva. Ellenükben viszont a Szovjetunióból jövők a besszarábiai eseményeket hozták fel. Végül is a főtitkár lezárta a vitát (legalábbis egyelőre): a pártban nacionalizmusnak helye nincs!

A pártban oldódott a nacionalizmus, a kormányban uralkodott. A kormány jóváhagyásával megalakult a Maniu-gárda. A szovjet és román hadsereg tovább vonult nyugat felé, a Maniu-gárda bevonult Erdélybe „Voluntarii" - „Önkéntesek" címen... Villámgyorsan rohantak végig Erdélyen, főleg raboltak, s ahol lehetett, gyilkoltak. Ez akkor volt, amikor a kommunista Lucretiu Patrascanu volt a kormány igazságügy-minisztere. Luka László azonnal intézkedett, Emil Bodnaras segítségével engedélyt kaptak a szovjet helyőrség parancsnokaitól népőrségek felállítására. Az Észak-Erdély falvaiban és városaiban megalakított népőrségek fegyverviselési engedéllyel rendelkeztek, és kapcsolatot tartottak a szovjet helyőrséggel.

*

Az 1944. szeptember 12-én megkötött fegyverszüneti egyezmény előírta Románia számára a háborús bűnösök letartóztatását. A király elsőként a két Antonescut tartóztatta le és adta át Emil Bodnaras népőreinek. Sokan fölkerültek a háborús bűnösök jegyzékére, legtöbbjük idejében elhagyta az országot. Történt egy furcsa eset:

A bécsi döntés után a románok egy része Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe költözött, a magyarok pedig Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe. Leginkább fiatal szülők gyermekeikkel, az idős szülők maradtak, ahol addig is éltek. Vargha Gábor nagybátyám menye mesélte el a maga és a húga történetét.

- Szüleinkkel Tövisről Marosvásárhelyre költöztünk. Tövisen maradtak a nagyszülők. Édesapám mozdonyvezető volt, ingyen utazhattunk, útlevelet váltottak nekünk és a nyári vakációt minden évben Tövisen a nagyszülőknél töltöttük. Így volt ez 1944 nyarán is. Mi nem foglalkoztunk politikával. A húgom nyolc, én meg tíz éves voltam. Fel sem fogtuk azt, ami augusztus 23-án történt. A nagyszülők sem vették komolyan azt, hogy mi Dél-Erdélyben az oroszok partnerei lettünk, Észak-Erdélyben a németek oldalán harcoltak tovább. Édesapám útlevele érvényét veszítette, nem tudott utánunk jönni. Tövisen rekedtünk. Mindenki nyugodt volt, hogy ha az oroszok Észak-Erdélyt is elfoglalják, haza fogunk menni. Jött szeptember 15., jött két román csendőr és letartóztattak minket, a húgomat és engem. Voltunk vagy harmincan, akik útlevéllel tartózkodtunk Tövisen és környékén. Több református papot is letartóztattak és Tg. Jiuba vittek egy táborba. Kiderült, hogy ide a háborús bűnösöket gyűjtötték.

Mi azt sem tudtuk, mi az, hogy háborús bűnös. Enyed környékéről került több pap is mellénk, aztán kicsit később pár foglyul ejtett német, de főleg magyar katona. Az volt a vád ellenük, hogy megtámadták Romániát. Ezeket aztán a papokkal együtt vitték tovább olyan kísérő papírokkal, hogy háborús bűnösök. Nagyon sok román is volt ott, de lassan el-eltűntek a táborból, azt beszélték, hogy nagy pénzekkel váltották ki magukat.

Édesapámék is észbe kaptak, a hadak előre vonultak, minket még mindig nem engedtek haza. Több szülő Bukarestbe utazott és felkereste Gh. Gheorghiu-Dejt. Ő volt a szállításügyi miniszter. Apánk mint mozdonyvezető nagyon kérte, hogy tegyen valamit kiszabadulásunk érdekében, hiszen ő tudja a legjobban, mit jelent fogolynak lenni. Tg. Jiuban raboskodott ő is, 1944. augusztus 10-én szabadult onnan. Ehhez neki nincs elég hatalma, mondta édesapáméknak, keressék fel Luka Lászlót, ő biztosan tudna intézkedni. Luka László el is jött a táborba, katonatisztek kíséretében, de nem tudott intézkedni, ugyanis a román kormány lejelentette Moszkvának az elfogott háborús bűnösök létszámát, mi ott létszám vagyunk, nem engedhetnek el. Azzal az ígérettel ment el, hogy legyünk nyugodtak, minket onnan el nem vihetnek, haza fogunk kerülni.

Aztán 1945. május 9. után szélnek eresztettek. Adtak egy igazolványt a kezünkbe, hogy otthon jelentkezzünk a rendőrségen. Ott elvették az igazolványainkat. Senki sem kérdezte, hogy hol voltunk, mit csináltunk. Beírattak az iskolába és ment az élet tovább, mintha mi sem történt volna.

*

Semmi köszönet nem volt benne, hogy Laci politizálni kezdett – vonta le a következtetést édesanyám. – Sokat szenvedett és még több szenvedést okozott. – Majd témát váltott: – Szép gyermekkorom volt, az ifjúkorba annál több üröm vegyült.

– Üröm? Ez meg milyen szó – kérdezett rá Schüssler nevelőapám egy kis iróniával.

– Keserűség, nyomdász létére tudhatná – emelte meg a hangját édesanyám, aki magázta a második férjét.

– Ha valamelyik népszínművet betanultuk, én énekeltem a címszerepeket – folytatta édesanyám az emlékezést. – Legtöbbször akkor hozták újabb és újabb letartóztatásának hírét, amikor előadásra készültünk. Elgondolhatja, milyen kedvvel énekeltem én akkor. De úgy is volt, hogy jelen voltam egyszer Lemhényben és egyszer Kommandón, amikor letartóztatták. A szívem szakadt meg, amikor a testvérem [Luka László] kezét bilincsbe verték! Fiatal leányka voltam, sírva mentem mellette Kommandótól a kovásznai vasútállomásig. Én sirattam, ő csak mosolygott...

Kíváncsi vagyok, vajon hányszor mosolygott ő 1952 után, amikor az „elvtársai" vetették börtönbe. Mit érezhetett az én Amália anyám, amikor azt se tudta, melyik börtönben sínylődik a fia. Azelőtt a királyi Romániában csak tudtuk, hol van és azt is, hogy mikor szabadul, de most aztán semmi hír nem volt felőle. Szegény édesanyám, 12 esztendeig várta a fiát hiába. Mondták, hogy a szomszédságot járta, oda vonszolta a bánatát.

Úgy képzelem el, mint azt a rabot, akinek a lábához láncot kovácsoltak egy nehéz gömbbel a végén. Ilyen súly volt az ő bánata is, amitől szabadulni egy percre sem tudott. Azon csodálkozom, hogy nem veszítette el az eszét. Hiába, na, erős asszony volt a mi édesanyánk!

– A bátyád sem volt gyenge ember, csak naiv – vette át a szót nevelőapám. – Figyelmeztettük eleget, hogy áskálódnak ellene, de nem hitt nekünk. Az az erő, amire támaszkodhatott, az Országos Demokrata Arcvonal, lassan részleteire omlott. A szakszervezetek szerepe megváltozott a „munkáshatalomban”, már csak inkább kulturális szervező lett, sok más szervezet önállósította magát stb. Az is nagy hiba volt, hogy a Magyar Népi Szövetséget a párt részéről Miron Constantinescura bízták. Igaz, hogy jól beszélt magyarul, de a tájékozottabbak azt is tudták róla, hogy a nacionalista vonalhoz tartozik – meg kell adni, 'jó munkát' végzett! A népi szövetség vezetősége megoszlott és a jelentősebb súlyú vezetőket börtönbe zárták. Pontosan Luka régi munkatársait és a hozzá közel állókat. Jött a következő lépés, Miron Constantinescu lett az Állami Tervhivatal főnöke. Közvetlen kapcsolatba került Luka pénzügyminiszterrel. Megkezdhette az aknamunkát, na, nem itthon, tudta ő jól, hogy hol kell: Moszkvában. Ebben a minisztériumban voltam miniszteri tanácsos, jól láttam, mi történt. Gh. Gheorghiu-Dej tudott udvarolni a szovjet vezetőknek, tanácsosokat kért tőlük, jöttek is elegen, minden minisztérium tele volt velük. Nem voltak okosabbak, mint mi, de hát ki volt az jó ravaszul gondolva: mi azt tesszük, amit ők tanácsolnak, sikertelenség esetén a felelősség közös. Jó fizetéseket kaptak, főhetett a feje a pénzügyminiszternek. A legtöbb pénzt a Duna-Fekete-tenger csatorna építése vitte el. Nem lehetett lebeszélni Gheorghiu-Dejt erről az esztelen tervről. Sok emberi és anyagi áldozatba kerül, terjesztette a Központi Bizottság elé bátyád. Rá se rántottak. Engem küldött át Miron Constantinescu a második pótköltségvetéssel. „Győzzem meg Lukát, hogy írja alá" – mondta. – Luka kirúgott és nem írta alá. Megint volt egy panasz, amivel Moszkvába lehetett repülni! Csodálkoztam is, hogy még mindig hagyják dolgozni, na, de ami késett, nem múlott. Azért elég sok mindent eltűrtek neki. Nem tudom, volt-e még olyan pénzügyminiszter a térségben, aki öt orosz hajót küldött volna üresen vissza. Gabonáért jöttek, ez állítólag még hadisarcként járt volna nekik. Románia már duplán kifizette a haditartozásait, közölte bátyád, különben is gyenge volt a termés, nincs miből bővelkedni.

– Nekem ne is mondja, Karcsi! Laci nem ott vétett maga és a család ellen, hanem már a legelején, amikor ezzel az ideológiával megismerkedett és a hívei közé szegődött! – zárta a beszélgetést édesanyám...

*

Az 1952-es esztendőben a Központi Bizottság Chivu Stoicát küldte Sepsiszentgyörgyre és Lemhénybe, tájékozódni, hogyan fogadja a nép Luka László letartóztatásának hírét. „Egykedvűen" – szólt a helyzetjelentés.

*

Luka László nagybátyám mindkét házassága gyermektelen maradt. Első felesége, Rózsika, habár igencsak gyermekszerető asszony volt, nem gondolhatott saját gyermekre. Neki a munkásmozgalom és nem utolsósorban Laci volt a mindennapi gondja. Az illegalitás éveiben sokat változtatták a lakhelyüket, Laci többet volt börtönben, mint szabadon, éhségsztrájkjai után ápolásra szorult. A Szovjetunióban egy évet éltek aránylag nyugodt körülmények között, de kitört a háború és a második évben útjaik elváltak, sajnos örökre, mert Rózsika rövidesen meghalt. Halálhírekor fogadta meg, hogyha egyszer hazakerül, kiskorú gyermekeket keres Rózsika családjában, akit felesége és harcostársa emlékére és szellemében nevel majd fel. Így aztán második feleségével, Bettyvel első útjuk Rózsikáék családjához vezetett. Rózsika leánytestvérének 15 éves leánykáját, Gizellát vette magához. Ő még emlékezett Rózsika nagynénjére és Laci is kedves volt neki. Nagybátyám boldog volt, annak külön örült, hogy a kislány még hasonlít is Rózsikára...

Második feleségének, Bettynek sem voltak saját gyermekei; Rózsikához hasonlóan ő is csak a munkásmozgalomnak élt. Közös gyermekre már koruk miatt sem gondolhattak, de a gyermeksereg utáni vágyakozás mindkettőjük szívében élt. Két fizetés jött be a házhoz, ezt bűn lenne csak magukra költeni, mondta, otthonukat gyermekekkel népesítették be. így aztán Gizella mellé Géza nagybátyám gyönyörű kisleányát, Ibolyát is magukhoz vették...

Anton Anton volt a neve annak a négyéves forma kisfiúnak, akit egy árvaházból fogadtak örökbe. Több családi kép, de főleg az a fotó a tanúja Laci szeretetének, ahol bátyánk a térdén tartott fiúcskára néz. Anton emlékezett rá, hogy neki nővére is volt, aki szintén árvaházban él valahol. Elég sok időbe telt, amíg felkutatták és őt is magukhoz vették. A leányka neve Anton Ileana volt. Vele négyre emelkedett a Luka család ifjainak száma. Anton nem szívesen tanult, mesterember lett belőle, felesége és fia van, Los Angelesben élnek. Betty büszkén mutatta leveleit, a színes fényképeket. Magas, csinos férfit láttam viszont ezekről a képekről. Piroska unokahúgom mondta, hogy találkozott vele, sokat jár halászni... lám-lám, csak maradt valami, ami bátyánk emlékére utal.

Ileana tanárnő lett, a férje is az, három gyermekük született. Ileanának 5 unokája van. Ragaszkodása jeléül a fiát Luca (Lukács) névre keresztelte. Mérnöki végzettsége van, Brassóban dolgozik és csíki székely leányt vett feleségül...

Mielőtt Gizella férjhez ment volna, elmentek az árvaházba, hogy még egy gyermeket örökbe fogadjanak. Amikor Amália nagyanyámnak megmutatták, kétségbeesve csapta össze a tenyerét: – Hol volt az eszetek, Laci fiam, amikor ezt a gyermeket elhoztátok? Ez a gyermek varas, vízfejű, hogy egyéb hibáit ne említsem... ilyen gyermek még mutatóba sem volt a mi családunkban.

– Édesanyám, ez a gyermek tényleg csúnyácska – szabadkozott Laci bátyám –, de hát majd csak helyrehozzuk, amennyire csak lehet... tudja, amikor az árvaházba beléptünk, ez a gyermek elénk tipegett és ránk mosolygott. Nem volt szívünk otthagyni! Betty az ölébe vette és le se tette, amíg a formaságokat intéztük. Akkor derült ki, hogy neve sincs szegénynek. Az utcán találtak rá. A nevemre írattam.

– Na, akkor lesz, aki a Vaszi nevet viselje, mert erre ráillik – morgolódott nagyanyám.

Nagyjából már mindent megírtam, amit családunk történetéről megtudhattam, amikor Vaszi levelet írt nekem. Találkozni szeretett volna velem. Nem mindennapi sorsuk volt. Árvaházban sínylődtek, majd onnan 1947-től szerre a Luka László családjába kerültek, majd 1952-től a „jobboldali elhajló, nemzetáruló" nevelt gyermekeiként ismét árvaházba kerültek. Még mindig kiskorúak voltak, amikor Bettynek sikerült visszakapnia és ha nagyon szegényesen is, de családban nevelni őket.

Vaszi végül is kitanulta a kertész mesterséget és ugyancsak jó kertész lett belőle.

*

Az 1980-as évek elején Ella unokahúgom megegyezett Bettyvel, hogy magnószalagra mondja az emlékeit, főleg azokról az időkről, amit Laci bátyánkkal töltött együtt. Ez a gondolat végül is módosult, túlságosan szemmel tartották. Meglátogattam és tollba mondta a fontosabb részeket, majd ideadta azokat a fényképeket, amiket megőrzött.

Laci bátyánkat 1943 februárjában ismerte meg Moszkvában. A Kominternnél dolgozott, mint fordító. Bátyánkat a kaukázusi frontról hívták vissza. Már harmadik éve harcolt, kapitányi (százados) rangja volt. Egy moszkvai szállodában béreltek lakást számára és felkérték, írná meg az önéletrajzát, amit legkésőbb április első hetében a legfelsőbb szovjet vezetés asztalára kell tenni. Sztálin határidőre meg is kapta az önéletrajzot, alaposan átolvasta és ezt követően lett Laci a szovjet vezetőség kegyeltje.

Bettyt küldték a segítségére, hogy az tökéletes orosz irodalmi nyelven legyen megírva. Két hétig dolgoztak együtt. Bátyánk leírta és elbeszélte életét kora ifjúságától a moszkvai hetekig.

– Olyan tiszta, mások boldogulásáért tevékenykedő embert láttam benne, aki elveiért bármikor és bárhol kiáll, elhatározásában tántoríthatatlan. Reggelenként nagyon vidáman és szívélyesen fogadott, néha estébe nyúlott, míg életének egy-egy részét a legapróbb részletekig átelemeztük és megfogalmaztuk. Azon vettem észre magam, hogy beleszerettem ebbe az életbe és nyilván a mögötte álló férfibe. Kedves volt hozzám, de kissé tartózkodó. Ezt nem csodáltam, mert tudtam, hogy Rózsikát [az első feleséget] nagyon szerette, és még friss volt elveszítésének a fájdalma. Már a vége felé tartottunk a munkánknak, amikor így szólt hozzám: „Milyen szép haja van magának Betty.” „Levágok egy tincset belőle, emlékbe adom.” „Igen, de én a fejével együtt szeretném!” Amikor ránéztem, láttam, hogy nem csak mondja, komolyan is gondolja. „Akkor hogy is fog hangzani az önéletrajz utolsó mondata?” „Így: 1943. április 5-én feleségül kértem Elisabeta Birmant.” „Előnyben vagyok - mondtam -, mert már mindent tudok róla, míg az én életem ismeretlen előtte." „Nem a múltját kérem, Betty... a jövőjét!”

Az önéletrajzát időre beadtuk és vártuk, mit határoznak felőle, mikor indul vissza a frontra. Nem volt sok időnk, 1943. április 16-án összeházasodtunk (a fáma szerint Tito volt Betty násznagya).

Még az esküvő előtt hívatták a Kremlbe. Előléptették, őrnagyi rangot kapott, felettes tisztjének előterjesztése alapján ki is tüntették. A kitüntetést személyesen Sztálin adta át. Asztalához is meghívta, többször is rákérdezett életének egy-egy fejezetére és sokszor szóba került az erdélyi magyarság sanyarú sorsa a Trianon utáni időkben. A „vodka-próba” is előnyére végződött, nem olyan fiú volt ő, akit csak úgy asztal alá lehetett itatni, főleg, ha kaviár és savanyú uborka is volt az asztalon...

Bettyék életében tíz nyugalmas és boldog nap után búcsúra került a sor, bátyánkat a Volgához küldték, több romániai társával (többek közt Walter Romannal). A hadifogoly-táborban egy hadosztálynyi embert válogattak ki, ezeket készítették fel arra, hogy Romániába és Erdély területére érve ne megtorlóként, hanem felszabadítóként érkezzenek. Mindenki hazafelé tartott volna, nem pedig Szibéria felé, váltig fogadkoztak, hogy fegyvereiket szigorúan az ellenségre szegzik, a lakosság felé ők lesznek a béke fehér galambjai. Miután véget ért a politikai átnevelés, Tudor Vladimirescu Hadosztály név alatt hadrendbe állították őket...

Keveset voltunk együtt, a háború legnehezebb esztendejét éltük. Laci, miután a Volgától visszatért, gyakran volt a Kreml vendége. Több romániai emigráns életrajzát bekérték, Sztálin választása az övére esett. Lázasan dolgozott a Romániai Kommunisták Pártjának kormányzási tervén. Habár segítettem az orosz nyelvű megfogalmazásban, nem mindent tudtam. Gyakran összeült a többi emigránssal, tárgyaltak. Mi ott, a Kominternnél azt hittük, Ana Pauker lesz az emigránsok vezetője... képzett, harcedzett, igazi hithű kommunista volt... azonkívül fegyelmezett és erős kezű. Még volt egy tulajdonsága, ami például bátyádban nem volt meg: Ana Pauker kérlelhetetlen volt...

Bátyád nagyon szívén viselte az erdélyi magyarság sorsát. Megkeresték őt a magyarországi emigránsok és hívták, hogy tartson velük, de határozottan nemet mondott. (Ő akkor, ott Moszkvában tájékozottabb volt mint mi. Később elmondta nekem, hogy Kairóban a titkos tárgyaláson a román király négy pontban fogalmazta meg feltételeit ahhoz, hogy egy adott pillanatban fegyveres erőit addigi szövetségesei ellen fordítsa. Ezek egyik pontja Erdély volt! A szövetségesek rábólintottak.) Neki Romániában a helye. Itt vannak harcostársai, ismeri mind a regáti, mind az erdélyi baloldaliakat és őt is nagyon sokan ismerik. Ha a magyar hadvezetésnek sikerült volna még Erdély területén átallnia, vagy legkésőbb a Tisza vonalánál, Erdély nyugati részét megkaphatták volna, az azonban biztos volt, hogy a Székelyföld Romániához kerül.

Ismerhetted bátyád gyöngéd érzelmeit a Székelyföld iránt. Az már számomra is sok volt, amikor 1945-ben a szovjet hátországból kért gyapotot, hogy a sepsiszentgyörgyi textilgyárban a munka beinduljon. Napokig nem beszéltünk emiatt. Végül is küldtek neki gyapotot valahonnan...

Neki már Moszkvában megígérték, hogy ha a helyzet úgy alakul, a székelység területi autonómiát is kaphat. Marosvásárhely sok olyan intézményt kapott, amivel lépésről lépésre egy ilyen autonóm terület központjává válhatott.

A baj Bukarestben volt! Egyre több munkatársával került vitába, az pedig nem volt híresztelés, hanem sajnos nagyon is kézzelfogható valóság. A párttagok száma látványosan megnőtt, minden hatalmat a párt kezébe összpontosítottak, de ez a kéz már rég a Gh. Gheorghiu-Dej keze volt, ezt bátyádnak is tudomásul kellett volna vennie. Azzal, hogy kinevezték pénzügyminiszternek, tulajdonképpen minden erejét igénybe vevő munkát kapott, így azt sem vette észre, hogy a központi bizottság gyűléseire legtöbbször meg sem hívják, csak a határozatokat közölték vele. Azt is csak azért, mert ezek a határozatok reá is vonatkoztak és végrehajtásuk ránézve is kötelező volt, akár tetszett, akár nem.

Most visszanézve, tisztábban látom a dolgokat, de akkor én sem láttam bele a politikai sakklépésekbe. Sokat gondolok arra, hogy Rózsika mit tett volna azért, hogy bátyátokat megvédje a kelepcétől, amibe végül is belesétált. Ezeket a fényképeket Rózsika őrizte, amikor meghalt, egy kis szerény kézitáska volt minden vagyona. Ezek a képek, iratok, Laci levelei és egy pár rubel volt benne, néhány apróság társaságában. Taskentből küldték Moszkvába. Egy közös ismerős mesélte el, hogy megható látvány volt az a pillanat, amikor Lacinak a táskát átadták. Szívéhez szorította és a szeméből lassan megeredtek a könnyek...

Egy későbbi találkozásunkkor fiatalságának történeteiről faggattam Bettyt.

– Mondtam már – felelte –, hogy jó nyelvérzékem volt és hat nyelven tanultam meg írni, olvasni és beszélni. A legszebb korban voltam, fiatal és lelkes, amikor önként jelentkeztem a spanyol háborúba. Nagyon izgalmas volt és ugyanolyan veszélyes is, amire vállalkoztunk. Az utca egyik sarkán az élet, a másik sarkán a halál leselkedett ránk. Vakmerők voltunk. A háború végén Franciaország fogadott be. Ott egy ideig Maurice Thorez baloldali vezető titkárnője voltam.

Nagy ünnep volt, amikor megkaptuk a hírt, hogy hazaengednek minket. Egy egész szerelvény megtelt velünk. Amikor 1944 őszén Lukával átléptük a román határt, volt egy kis szorongás bennem, elhagyom a testvéreimet, barátaimat, megszokott munkahelyemet. Azzal vigasztalódtam, hogy jönnek mások is, akikkel egy vidékről valók vagyunk, na meg itt van Ana Pauker is, akivel együtt voltunk a spanyol polgárháború idején Thorez mellett. Úgy döntöttünk, a családot előbb csak Luka keresi fel, engem azután mutat majd be. (Betty a férjét Lukának nevezte, sem a Vasile, sem a Laci nem volt nála használatban.)

Talán ez volt ifjúságom legtartalmasabb és legszebb ideje. Barátságokat kötöttünk... Ha Dolores Ibárruri Romániába jön, mindig fölkeres engem. Később a nőmozgalomban is dolgoztam, kongresszusokon, találkozókon vettem részt, jártam a világot. Ezt részben nyelvtudásomnak is köszönhettem...

*

...A háború és annak borzalmai elfárasztották a lakosságot. Többen vágytak békére, mint ellenségeskedésre. Sokaknak megélhetés után kellett nézni. Csonkák voltak a családok, a családfők valahol fogságban vagy Európa harcmezein voltak elhantolva.

Bátyánk minden beszédébe bele is foglalta a testvériség gondolatát. Régebb – mondta – a népeket egymásnak ugrasztották vezetőik, most itt az ideje, hogy egymás kezét megfogva, együtt építsenek jobb és békésebb jövőt. Otthoni elbeszéléseire visszagondolva, úgy érzem, hogy ő valóban hitt az összefogás eszméjében...

Időközben a világ a béketárgyalásokra készült. Csehszlovákia kormánya, Eduard Benes kormányfővel az élen felkérte Románia kormányát, csatlakozzon kérésükhöz, miszerint a magyarok kollektív megbüntetését kérik. Ez a felkérés bizalmas volt, nagyon váratlanul és kellemetlenül érintette mind a kormányfőt, mind a miniszterelnök első helyettesét, Luka Lászlót. Ha a béketárgyaláson az erdélyi magyarság kollektív megbüntetése zöld utat kapna, az jóvátételi munkát, kitelepítést jelenthetett volna. Egy nagyobb szabású kitelepítés biztosan nem nyugat felé, hanem kelet felé vette volna irányát. Ott volt példának a krími tatárok esete. Egyik napról a másikra Közép-Ázsiában (pl. Kazahsztánban) találták magukat...

A Magyar Népi Szövetség összehívta a Százas Bizottság gyűlését. Erre a gyűlésre dr. Petru Groza és Luka László is eljöttek. Felkérték a jelenlevőket, fogalmazzanak meg egy nyilatkozatot arról, hogy az erdélyi magyarság Romániában akar élni. Állítólag heves viták után a megszavazott szöveg így módosult: Erdély oszthatatlan!...

Csak három résztvevővel sikerült személyes kapcsolatba kerülnöm, idős emberek, emlékeik és véleményeik megoszlanak. A történelmi tények: a béketárgyalásokra Magyarországot nem hívták meg, delegációjuk csak a békeszerződés aláírására szorítkozott. A csehszlovákok elérték céljukat, engedélyt kaptak mind a német, mind a magyar lakosság internálására. A magyarok esetében a lakosságcsere is szóba jöhetett, így került sor arra, hogy a felvidéki magyarság egy része batyuval a hátán átkelt a Dunán, míg a többieket Észak-Csehországba zsuppolták.

Sem a román, sem a lengyel delegáció nem támogatta ezt a tervet.

Jugoszláviában szerb módra intézték el a dolgot, a bevádolt magyar falvak lakossága egy részét lemészárolták. Kárpát-Ukrajnában minden egészséges magyar férfit 18-tól 40 éves korig jóvátételi munkára vittek.

Románia nem kapta meg a remélt státust, nem került a győztes hatalmak közé, nem neki fizettek, hanem ő fizetett tetemes összeget a Szovjetuniónak, hadisarc címen. Köteles volt a lakosságból jóvátételi munkára embereket küldeni.

Romániában az Országos Demokrata Arcvonal kivívta, hogy az internálás egyik népcsoportot sem fenyegette. A jóvátételi munkára Szeben és Temesvár környéki svábok és szászok lakóiból vitték a munkabíró fiatalok egy részét és azokat a foglyokat tudták be létszámukba, akiket foglyul ejtettek Románia területén. A háború zűrzavarában nagyon sok visszaélés is történt, civileket állítottak a hiányzó hadifoglyok helyére, önkéntesek ön-kényeskedtek, és így tovább, de nem tehették büntetlenül, mert előbb-utóbb utolérte őket az igazságszolgáltatás keze...

Laci bátyánk többször említette, hogy a magyarok túl sokat reméltek az angoloktól, már rég eldőlt a világháború sorsa, már rég biztos volt, hogy orosz „felségterület” leszünk, de még mindig valami angol csodában bíztak. A román diplomácia hízelgett Sztálinnak, a magyar bőszítette a „népek felszabadító atyját”. Márpedig azt nem volt tanácsos megtenni, a hajdani kedvenc Josif Broz Tito is csakhamar kegyvesztett lett...

*

A tény, hogy 1947-ben nagybátyámat pénzügyminiszternek nevezték ki, látszólag megtiszteltetésnek tűnt... Bátyánk... úgy gondolta, most teljes energiával kell az új feladatnak nekilátni. A hadisarc jelentős összeg volt (300 millió amerikai dollár), pont ennyi segélyt kapott a görög kormány, jobboldali rendszerének fenntartására és megerősítésére.

Jöttek a hajók, vitték a gabonát, húst és minden más élelmiszert. A háborúban való részvétel, a németek kiszolgálása, az oroszok átvonulása, majd hazatérése, mind-mind igen költséges és megterhelő volt az ország gazdaságának, hol az egyik, hol a másik részen lett gyengébb a termés. Mindezek ellenére az ország hűségesen törlesztette hadi adósságait.

Luka László pénzügyminisztersége alatt nagyjából ki is lett fizetve a tartozás. A központi bizottság megszavazta, hogy az ország már nem tartozik, így az itt állomásozó szovjet hadsereg fenntartására többé nem köteles. Ez 1951-ben történt. Értesíteni kellett a helyőrség parancsnokát, és ezt a feladatot Lukára bízták. (Gh. Gheorghiu-Dejre kellett volna hagyni, elvégre ő a központi bizottság feje, mondja meg ő.) Luka gyanútlanul a pénzügyminisztériumba kérette Vinogradov vezérezredest és közölte a központi bizottság döntését. Fültanúk mondták el, hogy miként visszhangzott a minisztérium Vinogradov üvöltésétől.

– Aláírtad a halálos ítéletedet – mondta. – Láttad a felperzselt országot, tartalékos tisztje vagy hadseregünknek, mindig a segítségedre voltunk, nagy hibát követtél el, Luka!

Nem fogadott el semmilyen érvelést. Nagybátyám este elmondta a feleségének. Betty is meghökkent, ő is azt mondta, hogy ezt nem kellett volna.

Gh. Gheorghiu-Dej Moszkvába utazott. Biztosította a szovjet vezetést, hogy nem a központi bizottság, hanem csak a pénzügyminiszter önálló ötlete volt a helyőrség kiadásainak megtagadása. A Nemzeti Banknál elkülönítettek egy összeget, a pénzügyminisztert átverték, az orosz helyőrség fizetett, de román pénzből tette azt.

Ana Pauker és Luka László kihallgatást kért a szovjet vezetéstől, nem fogadták többé őket.

*

A Luka család 1951. június 8-án kora reggel arra ébredt, hogy ajtajuk előtt Alexandra Grozuta közismert népdalénekes egy hegedűs kíséretével a „Gyere, Bodri kutyám" kezdetű dalt énekelte – tökéletes magyarsággal. Mellettük Petru Groza állt.

– Ünnep van ma – mondta –, Luka László ma 53 éves!

Laci bátyánknak nagyon jólesett a figyelmesség. Együtt villásreggeliztek, majd még meghallgatta, ahogy Grozuta... elnótázgatott.

...Ez a látogatás akár elvtársi gesztus is lehetett, vagy egy valódi diplomata remek ötlete. Felköszönti Lukát, de nem a többiekkel együtt, az ünnepi vacsoránál.

Nagybátyám nem szerette ünnepeltetni magát, neki az volt az ünnep, ha hazajött Lemhénybe, ha elbeszélgetett az emberekkel, és ha halászni vagy vadászni mehetett. Ebben az évben a szülőket Bukarestbe hívta, hogy vele ünnepeljenek. Sokan jöttek a Központi Bizottságtól felköszönteni, Gh. Gheorghiu-Dej is. Amália nagyanyám így emlékezett:

– Dej odajött hozzám, és megköszönte nekem, hogy ilyen fiút szültem és neveltem. Példaképe volt az illegalitás éveiben, mondta, és segítőtársa most, amikor szeretnék mindazt megvalósítani, amiért harcoltak, és amit a nép javára megálmodtak. Ő Lukának köszönheti azt, hogy most ő a Központi Bizottság főtitkára. Koccintott velem és megcsókolt.

– Istenem, Istenem – mondogatta később –, az arcomon ég a Júdás csókja!

Bizonyára nem volt véletlen, hogy amikor a következő évben a testvéreivel ünnepelte a születésnapját, amikor édesanyám a legszebb népdalokat és nótákat énekelte el neki, amikor nevelőapám Schubert-dalokat hegedült, amikor régi gyermekkori emlékeket elevenítettek fel, ezalatt a Bukaresti Rádió hat órán át közölte a Központi Bizottság vádiratát a jobboldali elhajlókról, a legsúlyosabb vádakat hozva fel, főleg Luka László ellen.

*

Anélkül, hogy a család felfigyelt volna a jelenségre, Luka Lászlónak 1950-51-ben minden felelős munkakört betöltő rokonát és bizalmas emberét elhelyezték Háromszékről. Legtöbbjüket az újabb beosztásukhoz szükséges káderiskolákba küldték, függetlenül attól, hogy civil munkakörben vagy katonai beosztásban tevékenykedtek-e. Jellemző, hogy mennyire naivak és gyanútlanok voltak, még Gábor és nevelőapám is, márpedig ők általában a tömjénfüst mögé is be szoktak látni. Nos, amikor már a pártnak olyan megbízható aktivistái kerültek a felelős beosztásokba, hogy ilyen ügynek is szolgáltak, megkapták címükre a „Zárt levelet”.

A zárt levél – szigorúan bizalmas! jelzéssel – felkérte a megye vezetőit, hogy a rajoni és városi pártbizottságokon keresztül gyűjtsenek terhelő adatokat, nyilatkozatokat Luka Lászlóról. Bármit, csak minél súlyosabbakat. Kitettek magukért. Olyan tetteit is ellene fordították, amit tulajdonképpen szülőföldje érdekében, a költségvetés megterhelésével a megyének juttatott... Pénzügyminiszterként bármit szívesen engedélyezett, ami a megye előrehaladását jelentette. Amikor zsáknyi rágalom összegyűlt, beküldték a Központi Bizottságnak, hogy ott „a nép elégedetlensége és panasza alapján” vádat emeljenek ellene.

Hosszas lenne elmondani, hogy ki mit sérelmezett, különben is, akkor ez még szigorúan bizalmas volt, megjutalmazva pedig inkább azok voltak, akik a rágalmakat összegyűjtötték, nem pedig azok, akik ezeket a leveleket megírták vagy tollbamondták.

Luka László ellen az egyik vád az volt, hogy szimpatizált, sőt, kapcsolatot tartott fenn a népnyúzó földesurakkal és gyárosokkal, hogy vadászni járt velük. Az egyik ember ezt nyilatkozta: „Vadászat után nagy lakomákat rendeztek, nekünk hajtóknak csak savót adtak.” (Érdeklődtem a falumban, mit is kaptak a hajtok, egy-egy nyulat, volt a felelet, vagy más fizetséget. A lelőtt vadak húsát az állami vágóhidak kapták.)...

Nagybátyám mindig hangoztatta, hogy a földek kiosztása és a gyárak államosítása után nincs kizsákmányoló, csak ember van, akit tudásáért és erkölcsi magatartásáért tisztelni és szeretni is lehet. Sőt, többször figyelmeztetett, hogy tudásukat hasznosítani kell. Nagy hibának tartotta, hogy a kulákokat nem vették be a kollektív gazdaságokba, és nem igyekeztek tanulni gazdálkodói tapasztalatukból.

...Többször hívták Beszterce környékére vadászni, ott kiváló vadászterületek voltak, de inkább Háromszékre jött. Vidám vadásztársaság gyűlt köréje, akiket tiszta szívéből kedvelt. Ha jól emlékszem, egy Kovásznai József nevű vadászt igen nagyra értékelt, és akinek vidám elbeszélései feledtették vele országos érdekű gondjait. Amália nagyanyámnak így mondta: édesanyám, amikor a körém csoportosult székely emberek elbeszéléseit hallgatom, olyan az a fülemnek, mint a muzsikaszó.

Azt már nem tudhatjuk, hogy milyen szívvel hallgatta azokat a vádakat, rágalmakat, amit Románia legkegyetlenebb és legsötétebb helyén a Belügyminisztérium alagsorában olvastak be neki.

Bőven volt rágalmazó anyag – a Luka elleni, 4005. sz. perirat 169 dossziéból áll! Számtalan vádat lehetne idézni, hisz a munkásgyűlések jegyzőkönyveiben, a napi sajtó megőrzött példányaiban megmaradtak. Azokról írok inkább, ami nem jutott el a közvélemény elé. Felkérték az egyik miniszteri tanácsost, aki 1948-ban Sepsiszentgyörgyön élt és pártfunkcionárius volt, írna alá egy olyan nyilatkozatot, hogy az államosításnál összeszedett ékszereket Lukának adták át. „A Román Nemzeti Bankba tettük le. Bizottság vigyázott minden mozdulatunkra.” – volt a válasz. 'Hálából' fölmentették tanácsosi munkaköréből, és kitették a pártból.

– Bátor tett volt abban az időben ilyesmit megtagadni, kedvelte Lukát? – kérdeztem.

– Nem kedveltem – hirtelen haragú volt, féltünk olyan dolgokat megmondani neki, amiket ő nem szívesen hallott. Amit tőlem kértek, nem volt igaz! Aljasság lett volna vele szemben, és nagy könnyelműség magam ellen is. Azok, akik ilyen nyilatkozatot kértek tőlem, bármikor lecsukathattak volna azon a címen, hogy megszegtem az államosítás szigorú szabályait. Köszönöm szépen! Évek múlva felajánlották, hogy lépjek be a pártba, visszavesznek, azt is köszöntem szépen – én az illegalitás idején vállaltam a párttagságot, minden hátrányával, most átengedem a helyet a karrieristáknak, minden előnyével...

Egy igen szegény falumbeli lány, aki fiatalon Marosvásárhelyre járt szolgálni, a népi demokrácia éveiben orvosi egyetemet végzett. Egyszer azt mondta nekem:

– Tudod, az ötvenes években nagyon sok rosszat mondtam a nagybátyádra.

– Megbántott valamivel?

– Nem! Hiszen nem is ismertem.

– Akkor?

– Tudod, lemhényi vagyok... Az elítélő gyűléseken nekem illett beszélnem.

– És kérték, hogy rágalmazd?

– Nem kérték, csak elvárták! Brassóból nagybátyám egyik hajdani munkatársa értesítette, hogy a gyárban nyilatkozatokat gyűjtenek ellene. Nem hitte el! A Központi Bizottságnak ő is tagja és olyan határozat nem született, hogy bárki ellen is terhelő adatokat gyűjtessenek.

*

Miután 1952 júniusában a képesítő vizsgát letettem, hazautaztam – édesanyámékhoz, Bukarestbe. Ott kellett volna bevárnom a kihelyezésemet, na meg egy kis vakáció is rám fért volna. Nevelőapám miniszteri tanácsos volt, ez lett volna az első nyár, hogy egy kicsit lazábban éljek, addig télen bentlakásban, nyáron nagy-szüleimnél, Lemhényben laktam.

Otthon különös riadalmat találtam. Furcsállották, hogy semmit nem tudok, de én tényleg semmit nem tudtam arról, hogy már májusban megindult a jobboldali elhajlók ellen a sajtóhadjárat, és hogy a nagybátyám a legfőbb célpontja e nagy felhajtásnak.

– Te nem olvastál újságot?

– Nem.

– Az iskolában sem mondta senki, hiszen tudták, hogy Luka László unokahúga vagy.

– Nem mondta senki.

– Akkor te nem is vetted észre, hogy itthon gondban vagyunk...

...Az első, amit elmeséltek, hogy nagybátyámékat kilakoltatták a Kiseleff 45. szám alatti lakásukból, és, hogy most a Dorobanti út mögött laknak egy kisebb magánházban. Ez egy földszintes ház volt, külön udvaron. Az előző lakás, a Kiseleff 45. alatt, emeletes ház volt, két másik emeletes házzal egy udvaron. Középen lakott Gh. Gheorghiu-Dej, mellette Luka László. A Kiseleff útról egy kb. ötven méter hosszú mellékút vezetett a házig. Luka László említett lakásába később Fazekas János költözött.

A frissen leváltott és kilakoltatott pénzügyminiszternek nem volt pénze. A felesége pénztárcáját sem lett volna miért megcélozniuk a tolvajoknak. Mindketten munkanélküliek lettek, élelmet és egyéb, háztartáshoz szükséges kellékeket a pártkantinból küldtek nekik. Az árvaházból kivett és befogadott gyermekeiket üdülőtáborba vitték. Nagyon magukra lettek volna, de a családból mindig ott volt valaki. Legtöbbet Emília nagynéném a hathónapos fiacskájával, Gyurikával. Nyugtatólag hatott rájuk a kisgyermek jelenléte, nyugtalan gondolataik bőven lehettek, de erről nem beszéltek.

Nagybátyám naphosszat írt, valami beadványt fogalmazott a központi bizottsághoz. Pihenésként sakkozott is, ha éppen volt akivel, az öcsém vagy Gábor nagybátyám voltak a partnerei a legtöbbször. Gábor, mint mindig, előrelátóbb volt, és figyelmeztette a testvérét, hogy a Szovjetunióban számtalan kommunista vezetőt vádoltak meg, és ítéltek el az évek során.

– Igen, de azok mind hibásak voltak – felelte Laci bátyám.

– Csak nehogy annyira lettek volna hibásak, mint te most! – fejezte be gondterhelten a beszélgetést Gábor...

Nagybátyám 1952 júniusában és júliusában is elment a Herastrau-tóra halászni. Olyankor elég sokan megálltak a háta mögött, vagy éppen a fűben ültek ott órákig, szótlanul. Utólag visszagondolva, ez volt a bukarestiek szimpátia-csendje.

– Miért mondják, hogy a nép gyűlöl engem? Amikor fellépek a villamosra, mindenki azonnal feláll, és hellyel kínálnak.

Már kezdett beleszokni az új helyzetbe, kérvényt írt a párthoz, hogy munkát szeretne vállalni, akár az iparban, akár a mezőgazdaságban. Semmi más igénye nincs, szeretné eltartani hattagú családját. Munkabírónak érezte magát, 54 esztendős volt.

Augusztus első szombatján ebédnél ültünk éppen, amikor Ella unokahúgom fülig érő szájjal lépett be a házba:

– Laci bácsi állást kapott! Igazgatója lesz egy állami gazdaságnak! Érte jöttek, hogy menjen az állást átvenni. Úgy megörvendett, hogy úgy, ahogy volt, rövidnadrágban, szandálosan ült be az autóba.

– Na, hála Istennek – örvendeztünk mi is, apám bort töltött a poharakba.

A következő héten értesítették Betty nénit, hogy elhúzódik az átvevés, leltároznak. Az unokahúgommal segítettünk a háztartásban, csütörtökön nagymosást rendeztünk, pénteken moziba kéreztünk, abban egyezve meg, hogy nálunk alszunk, szombaton délelőtt megyünk ki hozzájuk vasalni. Szombat reggel jött egy sofőr, karján Gyurikával, és egy levélkével Betty nénitől. Elment tiszta fehérneműt vinni nagybátyánknak, csak vasárnap menjünk. Még akkor sem tértünk észhez. Vasárnap többször is elmentünk, mindig zárt ajtót találtunk Este 8 órakor aztán elhatároztuk, maradunk, amíg haza nem jönnek. Egy szakács is megjelent dühösen, hogy már többször jött aznap, neki is vasárnap a vasárnap, át kell adjon egy dinnyét és két csirkét – vegyük át és írjuk alá – próbált meggyőzni, mi nem mertük, így aztán dühösen elment. Az unokahúgom körbejárta a házat, és felfedezte, hogy a kamra ablaka egy kicsit meg van pattintva. Az ablak elég magasan volt, felsegítettem, pár perc múlva kiugrott onnan, és megfogva a kezem, szaladni kezdtünk.

– Mi van, mi van – kérdeztem, de csak akkor szólalt meg, amikor a villamosban ültünk.

- Tele van a ház emberekkel, egy nő azt mondta nekem, ahol jöttem, ott menjek, de azonnal!

Amikor otthon elmondtuk, olyan lett a család, mintha leforrázták volna. Nagynénémék hazautaztak, naponta elmentem a házhoz, hétfőtől már rendőr állt előtte. Tőle érdeklődtem, mindig azt mondta, nem tud semmit. Nem tulajdonítottam jelentőséget a rendőr jelenlétének, mert a Kiseleff utcai lakás előtt is volt őrség. Úgy az ötödik napon, amikor megjelentem a kis utcácskában, a rendőr szembejött velem, és anélkül, hogy megállt volna, odaszólt nekem:

– Ne jöjjön többet, kisasszony... Különben nyilván kell tartanom!

*

Amália nagyanyámnak többször is alkalma volt dicsérő szavakat hallani Gh. Gheorghiu-Dejről, a fia [Luka László] éppen elégszer dicsérte. Egy alkalommal én is ott voltam, amikor Laci azt mesélte el, micsoda gyöngéd édesapa, milyen nagy szeretettel neveli a leányait. – Júdás – hajtogatta nagyanyám 1952-ben. Az anyai szív megérzi, honnan érheti veszély a gyermekét. Felsorakoztathatott volna még egy pár nevet. Ő akkor nem tudhatta, nekem is csak 2002-ben sikerült az elbeszélések helyett pontos adatokhoz jutnom. Akkor jelent meg Róbert Levy kaliforniai történész doktori tézise román fordításban (eredetileg 1998-ban jelent meg Amerikában).

A kötetben Ana Pauker életéről, munkásságáról és nem utolsósorban a 'jobboldali elhajlók' perbefogásáról közöl hiteles adatokat. Két évet töltött Romániában, tanulmányozta a RKP KB üléseinek jegyzőkönyveit, a belügyiek akkor még titkos adatait és a periratokat. Számtalan interjút készített olyanokkal, akik 1952-ben le voltak tartóztatva, el voltak ítélve és olyanokkal, akiket a 20-25 év börtön letöltésétől az 1964-es általános kegyelmi törvény mentett meg. Neki nyilatkozott Betty, valamint (többek között) Jakab Sándor is, aki 1952-ig alminisztere volt a pénzügyminisztériumnak. Az 1952-ben letartóztatottak száma – a pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank alkalmazottaiból – száznál többre nőtt. Legtöbbjük csak két év múlva szabadult, miután Lukát halálra ítélték.

Gh. Gheorghiu-Dej 1951-ben felajánlotta Jakab Sándornak, tegyen Luka ellen nyilatkozatot, hogy a pénzügyminisztérium hibái Luka László hibás vezetése miatt történtek. Főleg a hadisarc kifizetése volt hibásan számítva. Luka azt közölte a pártvezetéssel, hogy a hadisarc duplán volt kifizetve, míg a szovjetek azt állították, hogy egyszer sem egészen. Nagy bűne volt Lukának a CASBI-törvény finanszírozását megtagadni. A CASBI-törvény szerint a háborús bűnösök minden vagyona a Szovjetuniót illeti meg, háborús kárpótlásként, még Resica gyárainak egy része is, amit német tulajdonnak tartottak. – Sok a visszaélés! – nyilatkozta Luka.

Jakab Sándor megtagadta Luka megvádolását. Jakabot 1952. április 2-án tartóztatták le, 1954. október 9-én 25 év kényszermunkára ítélték, az általános amnesztiával szabadult 1964-ben.

Gh. Gheorghiu-Dej Luka Lászlónak is felajánlotta, hogy vádolja be a beosztottjait, hogy szabotálták a munkát, így mentesül a felelősségtől. – Ha egy munkahelyen rosszul rnegy a munka, azért a vezető a hibás! – volt a válasz.

Letartóztatták 1952. augusztus 14-én, halálra ítélték 1954. október 9-én.

*

Gh. Gheorghiu-Dej 1952 kora tavaszán utazott Moszkvába és kihallgatást kért Sztálintól. Erre az útra Chisinevschi is elkísérte. Értékes ajándékokat vittek Sztálin közvetlen környezetének, de így is eltelt két hét, míg a „népek atyja”, Sztálin generalisszimusz színe elé kerültek. Előadták a RKP gondjait a „jobboldali elhajlókkal". - Öljétek meg őket! - hangzott a rövid utasítás. Bukarest felé Miron Constantinescu is velük utazott, szabadságát töltötte éppen a Szovjetunióban. Tőle származik az információ, hogy Dej gondban volt, a repülőben mind azt hajtogatta „megölni, de hogyan?”

Megjött a segítség! Hazahívták Szergej Kavtaradzet, aki 1945-1952-ig volt a Szovjetunió nagykövete Romániában. Helyette Anatolij Lavrentyevet nevezték ki, aki mestere volt a koncepciós pereknek. Nagykövet volt Jugoszláviában (Tito megrágalmazásakor), Csehszlovákiában 1951-1952-ig (a Slánsky-per idején), Romániába 1952 júniusában érkezett (augusztusban letartóztatják Luka Lászlót).

Beindult a gépezet: Butyka Ferenc alezredest a kolozsvári belügytől áthelyezték Bukarestbe a Belügyminisztériumba. Ő kapta a feladatot, hogy a letartóztatott Luka László ügyét kivizsgáltassa (ő lett Luka László fő vallatója), megbízói nem csalódtak benne.

Luka László perének újrafelvételénél 1968-ban nyilatkozatot kellett a bíróságnak benyújtania, hogyan történt a bizonyítási eljárás. Dr. Róbert Levy tanulmányozta ezt a nyilatkozatot, tanulmányából ezt olvastam:

Butyka szerint eleinte Luka nagyon ingerült volt. Követelte, hogy mondják meg neki, miért van letartóztatva? Mit keres ő ott, amikor az ő ügyét a Pártkollégiumnak kell kivizsgálnia (fogalma sem volt, hogy a sokra tartott elvtársainak egyáltalán nem volt szándékukban az ő ügyével foglalkozni).

Butyka továbbá azt is nyilatkozta, hogy Luka megkapta a gyógyszereit, diétás kosztot és eleinte aludni is hagyták – nem verték! Ez aztán az elegáns kivizsgálás! – De Butyka azt nem mondta, hogy lelkileg miként zsarolták. Közölték vele, hogy felesége és Gábor testvére le van tartóztatva, hogy a gyermekeit árvaházba vitték. Butyka nem beszélt arról, hogy kik segédkeztek a kivizsgálásban, hogy milyen szerepe volt a szovjet tanácsosoknak abban, hogy a kivizsgálás hat hete után maguk alá gyűrték azt a harcedzett férfit, akit a királyi Romániában 10 évi börtönviselése alatt sohasem sikerült megtörni.

Nem tudja minek vélni a hirtelen változást – nyilatkozta Butyka. – Luka magába roskadt, gépiesen ismételte mindazt, amit elvártak tőle, nem sírt, nem kiabált, egykedvűen viselte a sorsát.

Amikor Butyka közölte a pártvezetéssel, hogy Luka megtört, kitörő örömmel fogadták...

Amália nagyanyám – a körülmények állása ismeretében – így szólt volna: „Na, fiam, mindig olyan büszke voltál, ha a magyarok közül sokra vitte valaki... Nos, ezek a férfiak elég sokra vitték: Butyka Ferenc előkészítette, Demeter Sándor pedig aláírta a halálos ítéletedet.”

*

Vinogradov vezérezredes az alábbi szavakkal hagyta magára 1951 nyarán Luka pénzügyminisztert annak irodájában: aláírtad a halálos ítéletedet! Ezek szerint egy évvel a letartóztatása előtt már az ítéletet is kimondták felette. Három év múlva pedig alá is írták...

Miután Gh. Gheorghiu-Dej hazatért Moszkvából, beszédet mondott a párt sorainak tisztaságáról, mert megtörténhet, hogy megalkuvók, imperialista ügynökök és titóisták furakodtak közéjük. Később ezeket meg is nevezte: Luka László, Ana Pauker és Teohari Georgescu. Ezt követően, 1952. március elsején felfüggesztették a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank teljes vezetőségét.

A Központi Bizottság ülésén Mogyorós Sándor javasolta Luka László leváltását, nemcsak a pénzügyminiszteri beosztásából, hanem a Központi Bizottsági tagságából is. Kis csönd után minden jelenlévő karja magasra emelkedett. Luka a szívéhez kapott és rosszul lett. Orvosi kísérettel érkezett haza.

A Pénzügyminisztérium számlájára írt vétségek: mind a Pénzügyminisztérium, mind a Nemzeti Bank el volt különülve a párttól, és a pártérdekek ellen dolgozott. Előnybe helyezték és támogatták a kapitalista elemeket. Támogatták és kedvezményezték a malmok, ványolók tulajdonosait, 30 százalékos adókedvezményt adtak bizonyos földtulajdonosoknak.

A legsúlyosabb hibát pedig – úgymond – azzal követték el, hogy az 1951. március 8-án hozott rendelettel eltörölték a volt földbirtokosok és gyártulajdonosok állami adósságait.

A pénzügyminisztert a pénzügyi reform elárulásával és a kapitalistákkal való szövetkezésekkel is vádolták.

Lukát 1952. augusztus 14-én tartóztatták le. A vádak a vizsgálat két éve alatt többször is módosultak. Előbb titóista volt, majd miután Gh. Gheorghiu-Dej összeölelkezett Titóval, ez a vád elesett, akkor már a nemzetgazdaság aláásása lett a bűne. Volt még antimarxista, a munkásosztály ellensége és – hogy minél feketébb legyen a róla terjesztett kép – a sziguranca ügynöke is lett... Azon már szinte csodálkozni sem tudunk, hogy napjainkban is ragasztanak egy-egy jelzőt rá. Például vérbajos volt, írja az egyik, ő volt Budapest trójai falova, amit Bukarestbe helyeztek, írja a másik újságíró. (Ez utóbbi még a nevét is helyesen írja, minden ékezettel, ami nem otthonos a román sajtóban.)

Romániában, mivelhogy sok orosz tanácsos bábáskodott a per körül, sikerült a 30-as években lezajlott Buharin-pert egy az egyben lemásoltatni. (...)

A kihallgatás menetéről egy szemtanút idézek: – Már egy éve, hogy le voltam tartóztatva, amikor a Belügyminisztérium ablaktalan kamrájából felvittek egy terembe, oda hozták be Lukát.

Le volt fogyva és nagyon sápadt volt. Mint egy gép, úgy kezdte hadarni azokat a bűnöket, amikkel egy évig engem is vádoltak, hogy ellensége volt a munkásosztálynak, hogy szabotálta a nemzetgazdaságot és hogy a szigurancának is dolgozott. Itt aztán kijöttem a sodromból és elkezdtem üvölteni: Hol voltál te besúgó, elment teljesen az eszed, mit itattak meg veled, hogy ilyeneket mondasz? Mit tettek veled, mit tettek veled?! – kiáltottam. Összeesett és kivonszolták a teremből. Nem sokáig kiáltoztam, mert én is a cellám földjén ébredtem meg. Többet nem láttam. Engem öt évre ítéltek, mint a munkásosztály ellenségét, három év múlva szabadultam.

Egy másik szemtanú így mesélt: – A Zsdanov pártfőiskolára jártam, egy napon elvittek mindannyiunkat egy tárgyalásra ott derült ki, hogy a Luka-perbe cseppentünk. Luka gépiesen elsorolta mindazokat, amit a jobboldali elhajlókról tanítottak nekünk az elvtársak. Furcsa érzéssel távoztunk onnan. Habár pártaktivisták voltunk, mindannyian éreztük, hogy formális az egész, egy szót sem hittünk abból, amit hallottunk...

Luka László előbb Ramnicu-Saraton, majd Enyeden raboskodott. Éhségsztrájkba kezdett az embertelen börtönviszonyok miatt, nem egészen eredménytelenül, mert aztán bizottság érkezett és tájékozódott a helyzetről. 1957-ben egy hosszú beadványt írt Gh. Gheorghiu-Dejhez: „legyőzve és sírva kellett választanom: vagy elismerem a pártdokumentumokat, amiben vádolnak engem, vagy védem magam és akkor egy nyilvános tárgyaláson kell vádolnom a pártot és kétségessé teszem annak szavahihetőségét. Ezzel sokak bizalmát kellett volna megingatnom a pártban és vezetőiben, így hát hallgattam és mindent magamra vállaltam.”

Abban az időben sajnos mindenki gyanússá vált, aki ismerte, aki valaha is szót váltott vele. Nyilvánvaló volt, hogy Gh. Gheorghiu-Dej utálta őt és félt mindenkitől, akit okosabbnak és befolyásosabbnak talált magánál. Így aztán már inkább csak bólogató és tapsoló munkatársakat tűrt meg maga körül, kárpótlásul viszont enyhített a puritán életmódon, kezdett kialakulni az elvtársúri élet, egy-két úszómedence, magán korcsolyapálya, de főleg az elvtársfőúri csemeték külföldi tanulása jött divatba...

Ha arra gondolok, hogy nagybátyám milyen fanatikusan bízott abban, hogy a kommunista párt a széles tömegek életét teszi szebbé és jobbá, rá kell jönnöm, hogy előbb vagy utóbb szembekerült volna a gyakorlattal, s ha akkor nem, később jutott volna arra a sorsra, amire jutott. Elég elolvasni az 1952. szeptember 24-én megszavazott alkotmányt, és máris világos, hogy az internacionalista gondolkodóknak el kellett tűnniük a román politikai életből egyszer és mindenkorra.

*

Miután 1954 októberében Laci fiát halálra ítélték, majd az ítéletet Petru Groza, a Nagy Nemzetgyűlés elnöke életfogytiglanira változtatta, Amália nagyanyám kérésére megjött az első engedély, fia meglátogatására. A találkozásra Pitesti-en került sor. Amália nagyanyámat Paula ángyom és Betty, Laci volt felesége kísérte el. Beszélőre csak édesanya és fia között kerülhetett sor.

A család engedélyt kapott rá, hogy meleg holmit adjanak be Luka László részére.

A második látogatás két évet váratott magára. Többszöri kérvényezés után csak akkor kapott rá engedélyt. Amália nagyanyámat Antal fia kísérte el. A beszélőre csak az anyát engedték be.

A harmadik látogatásra Ploiesti-re utaztak. Amália nagyanyámat Gábor fia kísérte el.

A negyedik és egyben utolsó látogatásra 1961-ben jött az engedély. Megint Antal nagybátyám ment Amália nagyanyámmal, abban a reményben, hogy ő is szót válthat a bátyjával. Ismét csak az édesanyját engedték beszélgetni.

Kettőjük között a négy látogatás alatt az alábbi mondatok hangzottak el, emlékezett vissza Amália nagyanyám:

1. – Hogy vannak a testvérei?

– Jól vannak.

– Akkor csak nekem rossz! – Meleg holmit kért.

2. – Ha a pártnak így jobb, elviseli a börtönéletet.

3. – Meghalt Mihály. [Tóth Mihály, 1959-ben - Szerk. megj] -Egykedvűen hallgatta.

4. Nem volt szavuk, sírtak mindketten.

Amália nagyanyám 1962-ben bekövetkezett halála után a család kérvényeire többé nem jött válasz.

*

A politikai foglyokra vonatkozó 1964-es közkegyelem után nevelőapám, Schüssler Károly és nagybátyám, Vargha Gábor kihallgatást kért Ion Gheorghe Maurer miniszterelnöknél. Luka László sorsáról érdeklődtek. Luka László sorsa számára ismeretlen, érdeklődni fog, a családot értesíti – ígérte. Rövid idő múlva levél érkezett a nagyenyedi börtön igazgatóságától: jelenjenek meg irodájukban a család képviselői!

A család részéről Vargha Gábor és Schüssler Károly utazott Nagyenyedre. Az enyedi anyakönyvi hivatalnál a halál Vasile Lucaciu névvel volt bejegyezve, sírja ismeretlen, a halotti bizonyítványt kiállító orvos (dr. Bara) nem tartózkodott Enyeden.

1968-ban értesítés jött a nagyenyedi börtönből, hogy Luka László fogpótlását, ami aranyból és platinából volt, 1967-ben a Nemzeti Bank kolozsvári fiókjánál helyezték el.

*

Nagybátyám sofőrje emlékezett rá, hogy egy alkalommal éppen kenyérsütéskor érkeztek [Lemhényre]. Laci bátyám megállt a ház közepén, és dicsérte a friss kenyér illatát. Nagyanyám felcsomagolt egy kenyeret, és körüljárta, hogy úgy legyen elhelyezve, hogy semmi bántódása ne essék. Végül is Laci maga mellé tétette a hátsó ülésre. Szép szőttesei voltak nagyanyámnak. A kendert maga vetette, nyűtte, áztatta, tilolta, gerebenezte, fonta, szőtte vagy szövette. Mutatósabb és puhább lett, ha a kendert gyapotszálba szőtték, a végét piros vagy kék pamuttal csíkozták. Egy ilyen keszkenőben utazott a kenyér Bukarestbe.

– Istenem, Istenem – sóhajtozott 1952 után Amália nagyanyám –, ugyan Románia melyik börtönében sínylődik az én Laci fiam? Jut-e neki naponta bár egy szeletke száraz kenyér, legalább csak a fele annak, amit én a mindenkori koldusoknak szeltem?

*

Luka László 1957-ben a Ramnicu-Sarat-i börtönben éhségsztrájkba kezdett, tiltakozásul a rabokkal való bánásmód ellen. A megboldogult Corneliu Coposu – valamikor 1990 után –, a Memoria durerii tévésorozatban erről így emlékezett: „naivul de Luca..." a naiv Luka azt hitte, hogy az éhségsztrájkkal valamit is elérhet... Keservesen megfizetett ezért az éhségsztrájkért, a fél szemébe került, de a beadványa mégis csak eljutott Gh. Gheorghiu-Dej-hez, amiben felhívta a figyelmét, hogy a szocialista Romániában sokkal rosszabbul bánnak a rabokkal, mint hajdanán Doftanán. Gh. Gheorghiu-Dej egy bizottságot alakíttatott, hogy a börtönök életét felülvizsgálják. Ennek a bizottságnak Fazekas János is tagja volt, írt is egy cikket nemrég erről az esetről, de arról, hogy a „naiv Luka" utolsó erejének latba vetésével próbált rabtársai sorsán enyhíteni, arról egy szót sem szólt. Kihangsúlyoznám, hogy a rabtársai sorsán, mert a sajátján nem tudott. Sajnos.

*

[Amália nagyanyám] Februárban ágynak dőlt. Tudtuk, hogy gyógyíthatatlan beteg. Megkapta a Luka édesanyjának kijáró figyelmet, eljöttek az Orvosi Egyetemről hárman is, mentővel felvitték, átvilágították, daganatos beteg, menthetetlen. Benne is volt a korban, 90 éves volt. Megérezte, hogy élete vége felé tart, feladta a reményt, hogy Laci fiát valaha is viszontláthatná. Átkozódni kezdett. Főleg Gh. Gheorghiu-Dej ellen fordult a haragja, Júdásnak nevezte: – Csak arra

kérem a Jóistent, hogy ő is arra a sorsra jusson, ahová a fiamat juttatta! Még a híre se maradjon annak az eszmének, amiért a fiam annyit szenvedett. Se ég, se föld be ne fogadja azt, aki a fiam vesztét akarta!

Ilyen és ehhez hasonló átkokat szórt, nem egyszer, nem kétszer, hanem naponta többször is. A gondolatköre már csak a fia ellenségei körül mozgott...

Amália nagyanyámat 1962. március 16-án temettük. Sírját hat gyermek, menyei, vejei és unokáinak egy része állta körül. Hó volt, dermesztő hideg.

Egy esztendő múlva veszítette életét a fia, Luka László is a nagyenyedi börtönben, a hivatalos bejegyzés szerint természetes halállal, egy szemtanú szerint golyó által kivégezve.

*

A rendszerváltás után Luka László örökbe fogadott Vaszi fia küldött nekem levelet, azt írta, nagyon szeretne találkozni velem. Bukarestben kerestem fel, felesége és három felnőtt gyermeke társaságában beszélgettünk. Arra volt kíváncsi, végül is kik az ő természetes szülei. Elmondtam, amit tudtam, hogy talált gyermek volt, szülei kilétét az árvaházban sem tudták, ahonnan Lukáék elhozták. így lett a születési anyakönyvi kivonatban anyja Birman Elisabeta, apja Vasile Luca. Lehet, hogy egy fiatal leányanya hagyta sorsára, amikor a járdára kitette. Nyugodjon bele, hiszen nem akármilyen szülőket kapott.

Vaszi akkor mondta el Luka halálának történetét. Ugyanis a család 1964-ben, az általános amnesztia után kerestette Lacit, sírját nem találtuk, az enyedi börtönben mutattak egy sírt, arra Vasile Lucaciu neve volt írva. – Vaszit 1967-ben hívták el Enyedre, Luka László exhumálására és ő írta alá azt a jegyzőkönyvet, amelyben beleegyezik Luka tetemének elhamvasztásába.

– Betty is eljött velem, de a börtön sírkertjébe nem engedték be. Nekem kellett azonosítanom; különálló, jeltelen sírban volt. Arccal lefele temették, a koponyáján a jobb füle mögött volt a golyó ütötte lyuk. Amikor megfordították, kis híján rosszul lettem. Arra még emlékszem, hogy a melle körül még ép volt a rabruha és rajta a rabszám is olvasható állapotban volt, de már nem emlékszem hányas is volt tulajdonképpen. Rehabilitálása után a porait 1990-ig a bukaresti munkásmozgalmi Pantheonban tartották, egyszer értesítettek, hogy menjek utána. Itt van – hozta ki a másik szobából, hadd lássam az urnát.

– El lehet temetni, szép síremléket állíttatott a család...

– Nem! – védekezőn ölelte át az urnát – amíg élek, én őrzöm!

[Laci és Betty] Letartóztatásuk után, a börtönben felbontották a házasságukat. Bátyánkban tudatosulhatott, hogy kemény ítéletet szántak neki, ettől akarta megkímélni a feleségét...

„Védelem” – esetükben olyan visszás kimondani, leírni ezt a szót. Egy házaspár, aki letartóztatva, a hatalom kezében, annak legaljasabb szándékainak kiszolgáltatva, szülőktől, gyermekeiktől, rokonaiktól, rabtársaiktól teljesen elzárva éveket vártak végleges ítéletükre. Helyzetüket átérezni esetleg csak azok tudnák, akik eltöltöttek egy kis időt Románia valamelyik börtönében, akik hallottak egyet s mást a romániai börtönök szovjet mintájú vallatási módszeréről, ahol a test sanyargatása mellett az értelmet is célba vették. Lukáéknak a legnehezebb börtönökben, a legkegyetlenebb bánásmód jutott.

Letartóztatásukra Sztálin bólintott rá, de bátyámat Hruscsov jóváhagyásával ítélték halálra. Tették ezt dr. Petru Groza Kínában való tartózkodása idején, aki kilátásba helyezte, hogy Kínában marad, ha Lukát kivégzik. Erre a fellépésre változtatták az ítéletet életfogytiglani börtönre. A 'jobboldali elhajlók' ellen 1952 tavaszán indult a kampány, ugyanebben az évben vette át Gh. Gheorghiu-Dej a kormány igazgatását, ő lett a miniszterelnök, de megtartotta a párt főtitkári tisztségét is. Augusztusban letartóztatták Lukáékat, a pénzügyminisztérium több vezető személyiségét, ugyanakkor vettek őrizetbe harminc embert Konstancán, szabotázs címen. Őrizetbe vették Luka rokonainak egy részét, képviselőket, több felelős beosztású embert. A hatalom csúcsán is átcsoportosították az erőket. Teohari Goergescu sorsát nem ismerem, Ana Paukert 1953 februárjában tartóztatták le és márciusban, Sztálin halála után szabadon engedték. Haláláig házi őrizetben volt, fordítóként kereste a kenyerét.

Teohari Georgescu lakásán találtak egy jegyzetfüzetet, amiben értesüléseim szerint az is fel volt jegyezve, hogy Vasile Luca elvtelen kapcsolatot tartott volna fenn a szigurancával. Különös értesülés – jobb házaknál ezt vádalkunak nevezik. Teohari Georgescut nem vádolták, nem ítélték el, eltávolították a hatalomból és nyugodt civilként élte életét. Vajon tényleg „nyugodt" volt? …

*

Visszatérve az 50-es évekre: miután elvált Lacitól, [Betty] újból magához vehette Ileanát, Antót és Vasilét. Szűkösebb körülmények között, de igen nagy szeretettel nevelte őket. Nagymamának is elfogadták, főleg az Ileana gyermekei...

Egyszer aztán – úgy 1968 októberében –, megjelent egy kis hír a központi pártlap valamelyik belső oldalán: a legfelső katonai bíróság közölte, felülvizsgálták az ügyet és megállapították, hogy a Luka perben nem volt bűn, nincsenek bűnösök.

*

Dr. Robert Levy történész könyvében olvasom: 1946-ban Gheorghiu-Dej föltette a kérdést Ana Paukernek: – Mit keresett Luka László Palesztinában?

– Azt tőle kell megkérdezni! – hárította el a további faggatózást Ana Pauker.

Luka Lászlót és feleségét a szovjet vezetés küldte oda, hogy tájékozódjanak a megalakuló zsidó állam körüli helyzetről. „Mint minden népnek, a zsidóknak is joguk van önálló hazához" – fogalmazták meg a véleményüket. Romániából 1946-tól engedélyezett volt a zsidók kivándorlása, mindaddig, míg Gheorghiu-Dej be nem tiltatta. A kivándorlás körülményeiről a szakirodalom többet és biztosabbat tud. Én azt tudom, amit Betty nénénktől hallottunk. Csalódott Izraelben. Baloldali államot várt... A kitelepültektől azt vette zokon, hogy csak kevesen maradtak Izraelben. Nagy részük Amerikát, Kanadát, Ausztráliát választotta...

*

Amália nagyanyám fia letartóztatása után állandóan méltatlankodott, majd mialatt a napilapok naponta közölték az állandóan változó vádpontokat az állítólagos jobboldali elhajlók, de főleg Luka László ellen, vitatkozott a cikkek tartalmával, majd szidta azok szerzőit, átkozta a megrendelőket. Hallgatósága – Tóth nagyapám vagy az éppen betévedt szomszédok – megértették az anya bánatát. Furcsállták, hogy akik eddig csak dicséretet írtak, most lehetetlennél lehetetlenebb mocskolódásokra ragadtatták magukat, de hát ilyen a politika...

Már velünk lakott 1963 telén, amikor ebédnél egyszer csak kiegyenesedett és harciasán emelte fel fejét: – De hát miért is búsulom én Laci fiamat, amikor még ott is, s még most is azt mondta nekem: ha az életét újrakezdhetné, megint a kommunista eszmét követné...

*

Sokan megpróbálták már, hogy a Magyar Népi Szövetség megalakulását tevékenységét és megszüntetésének történetét megírják... Ezekben az írásokban sokszor előfordul Luka László neve, mikor elismeréssel, mikor elmarasztaló hangsúllyal. Volt olyan közíró, politológus, a nemzet sorsának elemzője, aki egyenesen kétszeres renegátnak, az erdélyi magyarság félrevezetőjének tartotta.

Amikor ez az írás édesanyám kezébe került, éktelen haragra gerjedt: – Írd meg neki, hogy történelem-hamisító, írd meg! Nem jobb lenne, ha mi írnánk meg mindazt, amit bátyád életéről, tevékenységéről, koncepciós peréről, haláláról mi tudunk?

Története tanulságos, főleg azoknak, akik politikai pályára léptek/lépnek. Én már kaptam is egy kis biztatást. Jó néhány évvel ezelőtt, egészen véletlenül, Lisznyóban találkoztam Balogh Edgárral. Szemrehányóan mondta, hogy a Luka család az illegalitás éveiben kiállt Luka László mellett, 1952 után magára hagyta. – Ez nem éppen így van, te is tudod. Éppen ezért kellene megírni. – Édesanyám elgondolkodott egy kicsit, de se igent, se nemet nem mondott.

Amikor elhatároztam, hogy rokoni szolidaritásból utánajárok annak, hogy is volt, mint is volt, milyen szerepe volt Luka Lászlónak a román politikai életben, milyen viszonya volt a romániai magyarokkal, nevelőapám figyelmeztetett: – Nem lesz könnyű, mert írott dokumentumokra nem számíthatsz, rendelettel tüntettek el mindent, ami róla szólt, vagy amit ő írt. Sok beszédet mondott, de nem hinném, hogy egyet is megtalálnál belőlük, kivéve az újságokban megjelenteket.

– Bizonyára nem, de majd találok olyan embereket, akiknek vannak ismereteik vagy éppen élményeik vele kapcsolatban.

– Na, kíváncsi vagyok, mire jutsz – szólt bele a beszélgetésbe édesanyám is. – Végül is mi a célod?

– Tudni az igazat, ne csapjuk be saját magunkat!...

Édesanyám öccse, Tóth Géza, aki a Magyar Népi Szövetség képviselője volt a Nagy Nemzetgyűlésben, minden találkozást kihasznált arra, hogy Laci bátyámnak a Népi Szövetség gondjait, elvárásait tolmácsolja.

Bátyánk érdeklődéssel és türelemmel hallgatta, míg egyszer nagyon ingerülten ragadta üstökön az öccsét „Hol az eszed Géza? Miket kérsz te tőlem? Az én hatalmam is véges, nekem is vannak főnökeim”.

Kiderült, hogy a 100-as bizottság egyik tagját, a szentkatolnai származású Mikó Gábort, letartóztatása után a háromszéki képviselők ki akarták szabadítani. Nem sikerült nekik. Ide a Luka akkori hatalma kellett volna.

Mikó Gábor a Háromszék című napilapban (1996. szeptember 25.) mesélte el élete történetét, amelyben erről is említést tesz.

„Valósággal csodaszámba ment a kiszabadulásom. Ez úgy történt, hogy Luka Lászlónak a szebeni árvaházban volt egy osztálytársa, Kászoni Gáspár, akivel Luka tartotta a kapcsolatot, mikor a két világháború között üldözték. Én Kolozsvárt a piarista gimnáziumban Kászoni Gáspárnak mindkét fiát tanítottam. Kászoni Gáspár két napig kérte Luka Lászlót, amíg ő megígérte, hogy kérését teljesíti. És teljesítette...

Én 1947. március 11-től július 12-ig voltam börtönben. Személyesen Luka László bocsátott el a belügyminisztérium pincéjéből.”

Válogatta és összeállította: Cseke Gábor