Ezzel a tömör és találó, főként a közép-kelet-európai országok viszonyait jellemző meghatározással először Paul Lendvai, Budapestről elszármazott, ma Bécsben élő szerző egyik könyvének a címlapján találkoztam. A munka eredetileg Amerikában (1971) jelent meg, majd a német nyelvű kiadás következett (1972)¹. Lendvait — feltehetően — döntő mértékben a lengyelországi 1968-as, felülről vezényelt boszorkányüldözés abszurd élménye, az késztette műve megírására, hogy abban az országban, ahol Auschwitz, Majdanek, Sobibor, Belzec s a többi halálgyárak üzemeltek, s ahol három és fél millió zsidó lakosból körülbelül ha 20—30.000 maradt, a „lengyel október” álmának, szertefoszlásának hatása alatt tiltakozó diákok és írók mozgalmára a pártállam antiszemita kampánnyal válaszolt. A régi, bevált s még a cári uralomtól örökölt módszer, a bűnbakállítás, a belső feszültségek tömegszenvedélyek felkorbácsolásával való leszerelése ismét alkalmazandónak mutatkozott. A belső, a vezető körökben zajló hatalmi vetélkedésből is származó diverzió következményeként tömeges kivándorlás indult meg, amit a megfélemlítés különböző válfajai, az elbocsátások, kizárások, sőt letartóztatások váltottak ki.

A hírhedt Moczar tábornok és a hozzá közelálló dogmatikus-nacionalista körök a cionizmus és revizionizmusellenesség cégére alatt uszítottak, és lényegében erre a mintára szabták a „prágai tavasz" leverése után, a „normalizálás" ideológiai alátámasztását, igazolását célzó hasonló csehszlovákiai hadjáratot is. Az 1952-es Slansky-per antiszemita hagyománya feltámadt: Ota Sik, Eduard Goldstücker, Kriegel és más dubcekista vezetők megrágalmazásával és diszkriminálásával próbálkoztak a megszálló hatalmak, és mindenekelőtt a brezsnyevi impérium helytartói maguknak valaminő tömegbázist szerezni. Persze, a helyi végrehajtók Varsóban és Prágában is moszkvai sugallmazásra (és kelet-berlini támogatással) csinálták, amit csináltak. A neosztálinista politbüró és a KGB szertárából elővehetők voltak azok az eszközök, amelyeket nem is oly rég a jiddis kultúra felszámolása során (1948) s a Kreml orvosai elleni inkvizíciós eljárásban (1952), valamint a vele összefüggő (többé-kevésbé burkolt) zsidóellenes hírverésben már bevetettek.

Több mint két évtizeddel Lendvai diagnózisának felállítása után, a zsidók nélküli, avagy a „plátói” antiszemitizmus kissé frivol látlelete továbbra is érvényes. Abszurditása azóta csak meghatványozódott. Kelet-Közép-Európában zsidók még kevesebben, egyes országokban szinte már alig vannak, s az a rendszer, amely hirdetett eszmeiségével szöges ellentétben, eufemisztikus megjelölések (a kozmopolitizmus, cionizmus és revizionizmus elleni harc) álcázásával időnként az antiszemitizmust gyakorolta, megbukott, Közép-Kelet-Európa politikai firmamentumán a demokrácia, a liberalizmus és a tolerancia csillagai fénylenek, ám — mint ismeretes — a totalitarizmus romjai alól a sovénnacionalizmus, az idegengyűlölet s az antiszemitizmus erői, illetve kísértetei új életre támadtak. Az új fasizmus Nyugat-Európában is grasszál, ahol a rasszizmus újból fenyeget.²

Ha igaz, hogy különösen a zsidók nélküli antiszemitizmus a társadalmi bomlás, a szellemi-erkölcsi züllés vészjelző tünete, akkor a mostani fejlemények felette baljós módon szimptomatikusak. Ha igaz Hannah Arendt megállapítása, amely szerint az antiszemitizmus a „józan ész szégyene", e rációnak, amennyiben még egyáltalán létezik napjainkban, bőven van oka pirulásra. Az antiszemitizmus értelmezése mindig bonyolult, különböző történelmi, társadalmi, gazdasági, vallási, politikai, kulturális és töimegpszichikai összetevőket — kötelező módon — számon tartó vállalkozás volt. A pxzichopatológia sem maradhatott ki belőle, hiszen kóros jellegére számos elemzője rámutatott. A paranoiás kényszerképzetek, kisebbrendűségi komplexusok, közösségi hisztériák rendszerint kísérték és fűtötték. Többnyire a politikai manipuláció hatékony eszközének bizonyult.

E változatos összetételű jelenségegyüttesből most mindenekelőtt —' témánknak is megfelelően — a nacionalizmussal való kapcsolataiban vizsgálom..

A taglalást Hannah Arendt tételével szembesülve kell kezdenem. A totalitarizmus gyökerei című — most már magyarul is olvasható — alapművében (Bp. 1992), a német politológusnő elsietettnek minősíti a nacionalizmussal, annak „idegengyűlölő kitöréseivel" való azonosítását. Az ötvenes évek végén, amikor könyvét írta, Arendt úgy látta, hogy — éppen ellenkezőleg — „a modern antiszemitizmus akkor növekedett meg nagyságrendekkel, amikor a hagyományos nacionalizmus hanyatlásnak indult...” A totalitarizmus bírálója — többek között — a nagy integrációk kibontakozására utalhatott, s mind a nácizmus, mind a bolsevizmus nemzetközi pretencióira célozhatott. Ezek a hivatkozások valósok is voltak. Arendt nem vette viszont kellő mértékben figyelembe ama körülményt — s ez akkoriban talán nem is volt oly nyilvánvaló, mint manapság —, hogy a globalizáció szinte feltartóztathatatlan előrehaladása, s a nemzeti szuveranitások ettől elválaszthatatlan beszűkülése távolról sem jár együtt a nemzeti államiság egyértelmű visszaszorulásával. Nem jelenti az önálló nemzeti államok létesítésére irányuló törekvések, küzdelmek feladását. Napjainkban éppen az integráció s a felaprózódás sajátos összeszövődésének, ellentmondásos menetének, a kisállamiság — irracionalitásba is vezető — láncreakcióinak vagyunk — gyakran szenvedő — áldozatai. A nacionalizmus hihetetlenül erőteljes, s a vele együtt jelentkező, „tárgyát" vesztett zsidóellenesség újjászületésének lettünk tanúi.

A szélsőséges nacionalizmus és a „plátói" antiszemitizmus mai együttes fellángolásának hátterét az „egységes Európa" megszületésének a vártnál sokkal ellentmondásosabb, sokkal nehezebb és fájdalmasabb folyamata alkotja. Azok a csalódások, újabb frusztrációk és összeütközések táplálják, amelyeket e folyamat kiváltott. Egyik serkentőjét a multinacionális vállalatok mindent behálózó és mindent a maguk érdekeinek alávető politikájában fedezhetjük fel. Ez az érdekérvényesítés a tőke logikáját követi, ahol — hatékony szociális ellensúly nélkül — hódít, ott sokkterápia, galoppírozó infláció és kiútnélküli munkanélküliség fenyeget. Elkerülhetetlenül társadalmi feszültségek, konfliktusok keletkeznek. Ezen a talajon aztán burjánozhatnak a populista irányzatok, és zöld fényhez jutnak a régi-új ellenségképek, etnocentrikus elfogultságok és másságellenes indulatok. A nemzetközi trösztök — most már valóban országhatárokat nem ismerő — diktátumát a különböző integrációs intézmények hatalmas gépezete — a maga technokrata beállítottságával — valósítja meg.

E fejlemények ismerete a különböző „nemzetközi összeesküvések"-ről szőtt és terjesztett fabulációk magyarázatához segített hozzá. A megértés természetesen nem azonos az igazolással. Nem legitimálja a nemzeti érdekek idegengyűlölő védelmét.

Visszatérve Hannah Arendt felfogásához, abban neki igaza van, hogy nem lehet a nacionalizmus és a modern antiszemitizmus közé egyszerűen egyenlőségi jelet tenni. Valóban, nem minden nacionalizmus torkollik zsidógyűlöletbe, és a nacionalizmus pályájának nem minden szalkasza/pillanata társítható vele. Van olyan xenofób elfogultság, amely a cigányok, négerek, törökök stb. ellen irányul. Ám a nacionalizmus színeváltozásai gyakran antiszemita jellegűek. A történelem bizonyítja ezt. Az újabbkori politikai antiszemitizmus például erősen kötődött a nagynémet, a pángermán mozgalomhoz.

Gondoljunk csak Richard Wagner nacionalizmusára és rasszizmusára. A hírhedt bécsi polgármester, Dr. Lueger keresztényszocialista pártjának populista irányzata elválaszthatatlan volt attól a zsidóellenességtől, amelynek légköréből később Hitler is merített. Az Osztrák—Magyar Monarchia területén a nacionalizmus és az antiszemitizmus ötvöződésének sajátos alakzatait találhatjuk meg néhány korabeli nemzetiségi vezető és közíró megnyilvánulásaiban. Ők a zsidóságot, főként a polgárosult, asszimilált rétegeit az elnémetesítés, illetve az elmagyarosítás képviselőinek tekintették. Ez a felfogás jelentkezett már Goga Octavian első világháború előtti publicisztikájában, a szlovák értelmiség hasonló nézeteinek pedig — a Jászi-féle Huszadik Század körkérdésére válaszolva — Stefanek Antal adott hangot.

A kelet-európai antiszemitizmus pályáját és szakaszait felvázolva, Annie Kriegel szintén rámutat arra, hogy a teológiai-egyházi fogantatású és a császári-cári bürokráciák táplálta antiszemitizmus mellett (a Habsburg és az ottomán birodalomban az utóbbi alig volt észlelhető) kétségtelenül tettenérhető az az érintkezés, amely a XIX. század nemzetiségi aspirációi és bizonyos fajtájú antiszemitizmus között jött létre. Ez az interferencia hol szorosabb, hol lazább volt, és mindig a nemzetiségi törekvések belső ellentmondásait, a liberalizmushoz, illetve a munkásmozgalomhoz való viszonyukat tolmácsolja.³

Ebben a számomra „halálfontosságú" kérdésben is, hisz egész családom az Endlösung áldozatává vált, Bibó István maradt irányadónak. A Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című nagy tanulmányában (1948), amelyet szellemi-erkölcsi csúcsteljesítményként értékelek, jelzi a zsidó származás arisztokratikus-középkorias megvetésének a modern nacionalizmus frazeológiájával való egybekapcsolódását. Bibó az egész — számára is — rendkívül összetett problémakört a társadalmi fejlődés „különlegesen beteges állapotá”-ból származó tünetként kezeli. Felfogása szerint a kortárs zsidóellenesség a társadalmi fejlődés megakasztásában érdekelt erők akcióit s a nagy tömegek politikai és társadalmi tájékozódásának megzavarodását együttesen, egymást szolgálva és felkarolva fejezi ki. Kedvező talajt és légkört biztosít ehhez a nemzeti fejlődés zsákutcába szorulása, és negatív értelmében ösztökélik ama körülmények, amelyek a nemzeti lét bizonytalanságát, elbizonytalanodásának (torzult) tudatosítását idézik elő.

A bibói elemzés vizsgált összefüggésünk tekintetében is pontosít. Mindmáig érvényes következtetést fogalmaz meg: az antiszemitizmus nem általában a nacionalizmusnak, hanem elferdült formájának, az antidemokratikus nacionalizmusnak a szövetségeseként kell számon tartanunk.⁴

Bibó István nem hunyt szemet az 1945 után jelenkező új antiszemiták terjesztette régi zsidó ellenesség fölött. Diagnózisa ebben a vonatkozásban is mélyreható; bírálata tárgyilagos, s éppen ezért több mint négy évtized múltán sem vesztette el időszerűségét. Mai akusztikáját a vizsgálódásunk elején felsorolt — közismert — fejlemények biztosítják, kérdéses maradt viszont, hogy mi lenne a posztkommunizmus idején Nyugat-Európában is fellépő idegengyűlölethez, a szélsőjobboldali radikalizmushoz való helyes viszonyulás.

Annie Krigel — már idézett — szövegében úgy vélekedik, hogy mind a kelet-európai új vezető köröknek, mind a nyugati zsidó közösségeknek nem szabadna túldramatizálniuk az egyébként nyugtalanító jelenségeket. A legfontosabb azonban az lenne, hogy a felgerjesztett ellenérzéseket ne instrumentalizálják. Tartózkodjanak attól, hogy a különben is kimérikus zsidóellenességet politikai célokból, a hatalmi torzsalkodások eszközeként ismét manipulálják. Ezek nyilván üdvös, ám — betartásukat illetően — jámbor, naiv javaslatok. Kriegel záró soraiból kivehető, hogy ő maga sem ítéli meg derűlátóan a kilátásokat. Mindenesetre azt az erkölcsileg is erősen aládúcolt kérését, hogy „pontos emlékezéssel" őrizzük mindazt, amit „ez a szörnyű század" ezen a téren produkált, az emberiség érdekében is abszolút követelménynek tartom. Éppen ezért világméretben is jelentős, jelképes eseménynek érzem a washingtoni Holocaust-múzeum megnyitását. Az emberiség el nem halványuló kollektív emlékezését tartja majd ébren. A varsói gettó felkelésének ötvenedik évfordulója is ezért vált az elgondolkoztató emlékezés alkalmává.

Erre kötelez egyébként az az eskü is, amelyet több ezer felszabadult társammal együtt a buchenwaldi Appellplatzon tettem. Ott akkor, a valóban szabadító szabadság eufóriájában megfogadtuk, hogy a végsőkig küzdünk a fasizmus újrajelentkezése ellen, és minden erőnkkel hozzájárulunk a béke s a szabadság jegyében megteremtődő új világhoz. Amikor a Weimar fölötti Ettersbergen, a még csípős áprilisi szélben ezt a fogadalmat világgá kiáltottuk, nem hiszem, akadt valaki is közöttünk, aki azt hitte, hogy a néhány nappal azelőtt kapitulált Harmadik Birodalom szelleme a romokból feltámadhat. És a sorainkban pusztító tífusz kiváltotta delíriumnak minősítettük volna, ha egyikünk-másikunk arról jövendől, hogy a — kezeinkkel is építendő — béke és a szabadság világa a Gulág-szigetcsoport egy kolóniájának is fog bizonyulni.

Tény viszont, s erről csak az utóbbi időben szerezhettünk tudomást, hogy nem sokkal távozásunk után, a megszálló hatóságok újra fogolytábort rendeztek be az üresen maradt barakkokban, az ismét villamossággal töltött szögesdrót kerítésen belül. És az is tény, hogy manapság a szomszédos Erfurtban — neonácik, bőrfejűek üzenete szerint — arra készülnek, hogy begyújtsák a buchenwaldi krematórium kemencéit. A fenyegetés természetesen — egyelőre — csak szimbolikus, ám megfogalmazódott.

Mi tehát a teendő?

Nekem — itt és most — mindenekelőtt a tények közötti disztingválás, a fogalmak valaminő tisztázása lehet csak a feladatom. Ez ama önreflexió továbbvitelét is igényli, amelyet „ettersbergi töprengéseim"-ben az elmúlt évek során folytattam. E meditációk— legalábbis számomra — legfontosabb következtetése az volt, hogy életem egyértelműen érvényes magatartását abban az antifasizmusban jelölhetem meg, amely — kötelező erővel — az antitotalitarizmussal egészül ki. Ebben a szellemben állapíthatom meg, hogy nem lehet egybemosni a náci koncentrációs tábort a háborús bűnösök elszigetelésére — a szövetségesek közös döntése alapján — létesített (büntető)telepet. Sajnos azonban a régi barakkokban ártatlan emberek is szenvedtek, az őrség bánásmódja pedig — enyhén szólva — nagyon távol esett az emberiesség követelményeitől. Rengeteg volt az áldozat, és pusztulásuk már az új világ kezdeti bűnbeesését jelentette. Ez — általánosuló következményeiben és a Gulág-módszerek érvényesülése révén — az egész rendszerre nézve végül fatálisnak bizonyult.

Nem törölhető el továbbra sem a határvonal a holocaust, az ideológiailag előkészített és igazolt, iparosított és bürokratikus tökéllyel megszervezett népirtás, valamint a sztálini lágerekben alkalmazott — nagyságrendileg is szörnyű — emberpusztításhoz vezető rezsim között. Persze, a kétféle borzalmat egybevetve — már csak a totalitarizmus okán — számos hasonlóságot, érintkezést találhatunk. Éppen ezért a buchenwaldi eskü hitelét és korszerű üzenetét egyedül a Gulág-archipelágniak és egész — más országokra is kiterjedő — ,,módszertaná"-nak, szellemének és minden fenntartás nélküli elítélése szavatolhatja.

Buchenwald (noha főként politikai foglyok senyvedtek ott) s a többi hitlerista koncentrációs tábor, a halálgyárak döntő mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy a ma kísértő antiszemitizmus többnyire zsidók nélküli országokban fenyegethet. Ez a körülmény azonban

nem csökkenti a benne rejlő veszélyt. Ebből a felismerésből az is következik, hogy az egész ettersbergi emlékműnek, kiváltképp pedig a Fritz Cremer alkotta nagy hatású szoborcsoportnak meg kell őriznie eredeti jellegét és jelentését. Ezt követeli az európai parlament is. Az állítói s az alkotó szándékát kifejező integritás védelme egyben válasz lehet az antifasiszta kegyhelyek ellen az utóbbi időben elkövetett újnáci merényletekre.

A buchenwaldi emlékműhöz torony is tartozik, amelynek — időnként megszólaló — mély hangja emlékezésre szólít. Félő, hogy ezt a harangot most félre kell verni, hogy riasszon.

*

Az antiszemitizmus történetét tárgyaló nagy művének utolsó — előttem fekvő — kiadását is Léon Poliakov a holocaust számadataival zárja⁵. Nem tudom, miért nem folytatta a „józan ész szégyené"-nek (Hannah Arendt) ezt a lesújtó krónikáját? Azt sem értem, miért nem található könyvében legalább néhány utalás, valamilyen célzás arra a jelenségre, amelyet — Paul Lendvai könyvének címét idézve — bemutattam? De nyilván Poliakov szintén tudta, hogy a bonyolult számítások alapján is nehezen pontosítható szám, a körülbelül hatmilliónyi áldozat után is mérgező zsidóellenesség nem, puszta továbbvitele az előző századokban észlelteiknek.

A folytonosságot bizonyos cezúra szakítja meg. Auschwitz után semmit sem lehet úgy folytatni, mint előtte. Adornónak — eredetileg a költészetre vonatkozó — megállapítása a zsidóüldözés históriájának az esetében is érvényes. A vészkorszak pusztításai után jelentkező antiszemitizmus minőségileg különbözik az előzőtől. Most nem pusztán és nem elsősorban arra hivatkozom, hogy eleinte ezt a kóros jelenséget a sztálinizmus bizonyos országaiban észlelték. Lendvai könyve például a volt Szovjetuniót, Lengyelországot és a volt Csehszlovákiát elemzi, tehát ama vitatható „baloldali antiszemitizmusnak" a részleges érvényesülését követi nyomon, amely — egyesek szerint — Marx A zsidókérdéshez című fiatalkori írásából (1843—1844) is merített volna. De egy szélesebb karolású, egészen friss vizsgálódás (Antisemitismus in Ost-Europa, Wien, 1992) is, bár nem ezt a duktust követi, túlnyomó részben ugyanazokra az országokra összpontosít.

Napjaink (a tájainkon is fejét újból felütő) antiszemitizmusának sosemvolt jellegét a legkeményebben a legnagyobb erkölcsi erővel Komoróczy Géza Másodlagos antiszemitizmusok című esszéje⁶ világította meg. Szerintem ez az írás — morális színvonalát tekintve — csak a Bibó Istvánéval rokonítható. A szerzőtől származó cím azt kívánja sugallni, hogy a XIX.—XX. század eleji antiszemitizmushoz viszonyítva, — amely — Komoróczy jellemzésében — „naiv és reflektálatlan" volt, a holocaustot követő már gyökeresen más. „Auschwitz után — írja — minden antiszemita véleménynyilvánítás fölött ott lebeg a krematóriumok füstje.”Tudjuk, hova vezethet a bélyeges diszkrimináció, a kirekesztés. Vége tehát az „ártatlan", az esetleges kedélyeskedő zsidóellenességnek. Az Auschwitz fölött lebegett, majd onnan továbbterjedt s az egész Földet beárnyékolt füstfelhő alatt letagadhatalanná vált: az antiszemitizmus magában hordja a népirtást.

Az „elsődleges" és a „másodlagos" zsidóellenesség között minőségi különbség van, ám végső soron a folytonosság, a mennyiségi fokozatok eszkalációja — a történelem menetében — mégis összeköti őket. Itt találkozik — véleményem szerint — Komoróczy Géza súlyos felelősségeket megállapító tétele Leszek Kolakowski lengyel filozófus nem kisebb felelősséget tolmácsoló figyelmeztetésével: „Az antiszemitizmus legenyhébb megnyilvánulási formáinak mai tolerálása a holnapi pogromokkal szembeni engedékenységet jelenti."

A másodlagos antiszemitizmus jellemzéséből az is következik, hogy a holocausthoz való viszonyulás identitásmeghatározó tényezővé vált. Mondd meg, mi a véleményed Auschwitzról, és megmondom, ki vagy. E kritérium alkalmazása nem csupán az egyének, hanem a nagyobb közösségek, nemzetek vonatkozásában is eligazító szerepet tölt be. „Ma Európában — írja Komoróczy — mindenütt a holocaust a királyvize a nemzeti önismeretnek és a kritikai reflexiónak. E kétségbevonhatatlan igazság fényében minősíthetjük a maguk igazi jellege és jelentése szerint mindazokat a kísérleteket, amelyek a holocaustot tagadják, vagy pusztító arányait csökkentik. A népirtás múltjának kétségbevonása vagy minimalizálása a holnapi genocídiumot készíti elő.

Ezért váltott ki oly heves tiltakozást a humanista és demokratikus közvéleményben a francia „revizionizmus", a gázkamrák működését tagadó irányzat, s azért vert nagy hullámokat a német történészvita, amelyre Komoróczy Géza is nyomatékosan utal. A „Historikerstreit" lényegét a múlt bűneihez való viszonyulás alkotta, a polémia hőfokát a felelősség vállalásának — nemzedékeket érintő — kérdése szabta meg. A múltat be kell vallani, ám ez az egyedül erkölcsös attitűd nehéz követelményekkel terhes.

Múlt- és felelősségvállalás elválaszthatatlan attól a megismeréstől, amely nem csupán mindkettőt megalapozza, hanem a jelen s főként a jövő gyakorlata szempontjából tanulságokat, pótolhatatlan intézkedéseket kínál. A zsidók nélküli antiszemitizmus boncolgatásának — kötelezően — abból az egyedi helyzetből kell kiindulnia, amely jelenleg táplálja. Hit et nunc ez egy átmeneti, a történelemben eddig ismeretlen fajtájú köztes állapotot jelent. A — mindenki számára — váratlan gyorsasággal összeomlott államszocializmus rendszere általános, egyénre és kollektivitásokra kiterjedő azonosságválságot idézett elő. A megszokott identitást elvesztett, új énképeket kereső /alakító emberek és csoportok — a maguk bizonytalanságában — érthető módon fogékonyak a másságok elhárítását, azok megkülönböztetett kezelését, kizárását, végső fokon megsemmisítését ajánló és igazoló irányzatokra. Ha ezt a fogékonyságot aztán különböző motivációktól (bosszú, feltámadt ellenérzések és főként hatalomvágy) hajtott szervezetek, pártok, használják ki, s a — médiák közvetítésével veszélyesen hatékonnyá lett — manipuláció revén, politikai eszközzé alakítják, akkor a másodlagosságban lappangó fenyegetést, még ha ezt pillanatnyilag nem számottevő erők testesítik is meg, alábecsülni vagy figyelmen kívül hagyni, felelőtlenség lenne.

A konkrét történelmi adottságok ismereté nélkülözhetetlen, de nem elégséges tudást biztosít. Éppen a zsidók nélküli antiszemitizmus képtelensége terelte fokozottabban a kutatók figyelmét az idegengyűlöletben munkáló beteges pszichikai mozzanatokra. Persze, ez a megközelítése sem új keletű. Ismeretes, hogy Freud már kísérletet tett arra, hogy pszichoanalitikus szemléletét e kérdéskör értelmezésében is érvényesítse, nem kevésbé ismeretesek a kortárs (főként amerikai) társadalomlélektan búvárkodásai és eredményei az előítéletek, sztereotípiák, énképek stb. szerepének a megvilágításában. Gondoljunk csak például Gordon Allport és mások munkáira, amelyek — többek között — a bűnbakok keresésének és kijelölésének a mechanizmusát tárták fel. E tekintetben is már többször hivatkoztam Bibó Istvánra, aki éppen a kelet-európai kis országokban zajló, nemegyszer kóros folyamatokat taglalva, közösségi neurózisokról, tömeghisztériákról beszélt, s e patológiás jelenségekre megkülönböztetett figyelmet fordított. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a Frankfurti Iskola vezető gondolkodói, Max Horkheimer és T. W. Adorno — a felvilágosodás dialektikáját feszegetve — visszanyúltak a beteges projekció freudi elméletéhez, hogy az antiszemita lelki világába behatoljanak. Ezzel kapcsolatban — a paranoiás kényszerképzetek eluralkodását követve — a felvilágosodás utáni művelődés megbetegedését regisztrálják, majd az uralom totális szakaszát jellemezték. A korlátok nélküli, az élet minden területét ellenőrzése alá vonó hatalom feltételei között ugyanis a központ irányítja az antiszemitizmus alapjait képező hamis projekciókat. A zsidóságról alkotott kép — függetlenül a valóságtól — tele van olyan vonásokkal, amelyek a totalitáriussá vált hatalom halálos ellenségei. Ezért kell a tébolyult ellenszenvet feléjük irányítani.

Természetesen, itt nincs helye a teóriák bírálati elemzésének. Felsorolásuk pusztán jelzésértékű. Azt a célt szolgálja, hogy érzékeltessem: a tárgyát vesztett antiszemitizmus hatványozottan társadalompszichiátriai elemzést sürget. Ha az elsődleges analízise már egyoldalúnak, nem kielégítőnek mutatkozott a törnegszenvedélyek benső mozgatórugóinak a szemügyre vétele nélkül, a másodlagos antiszemitizmus „megértése" ab ovo kudarcra lenne ítélve.

E felismerés jegyében is hivatkozom Staub Ervin, magyar származású amerikai szociálpszichológus vizsgálódásaira, aki a népirtás lélektani feltételeit kívánta tisztázni és tudatosítani. Staub a század eleji örménymészárlást, a Pol Pot-féle rémuralom s a genocídium más formáit vette górcső alá, de — érthető módon — főként a hitlerista holocaustot, tehát a másodlagos antiszemitizmus kialakulásának a feltételeit tanulmányozta. Bemutatta azt a folyamatot, amelynek során a frusztrációt, elszenvedő csoportok eljutnak – a kiszemelt bűnbakok leértékelésén keresztül — az emberölési gátlások feloldásáig, s azt is nyomon követi, miként érvényesül a „szemlélők" passzivitása, hiszen tétlenségük előbb a kiközösítésnek, majd az üldözöttek megsemmisítésének fontos feltétele.⁷

A bemutatott tanulmány címéből is megállapítható, hogy Staub a pszichikaiak mellett — a kulturális-társadalmi feltételeknek is nagy fontosságot tulajdonít. Joggal. A genocídiumok, története ugyanis azt tanúsítja, hogy mindig, amikor és ahol a hétköznapi létfenntartás nehézségei a megszokottnál, az elviselhetőnek ítéltek mértékén felül is hirtelen megnőnek, s ennék következtében az emberek úgy érzik, hogy káosz fenyeget, ami viszont a szorongás és a félelem kiszolgáltatottjaivá teszi őket, a bűnbakkeresés „megoldásként” mutatkozik. A súlyos életproblémákból kiútnak tűnik, pontosabban: ilyen körülmények között pszichikai szükségletként jelentkezik az az igény, hogy kaotikus viszonyokkal küszködő emberek a társadalom egyik alcsoportja ellen forduljanak. A veszélyeztetett, pszichológiai én, az anómiás állapotokban megrendült személyes és társadalmi énkép új erőre'kap, ha lefokozható és kirekeszthető, hozzájuk viszonyítva még nyomorultabbá tehető csoportot talál.

Az áldozatok kiszemelésében viszont — Staub szerint — az illető társadalom művelődésének mélystruktúrája is beleszól. Ebben a folyamatban szerephez jutnak a meghonosodott előítéletek, a múltban már gyökeret eresztett sztereotípiák, a történelem viszontagságai lecsapódásaiként teremtett ellenségképek. Igen sokat nyom a latban, főként az értelmiségnél, hogy azok a szellemi nagyságok, akiket példaképeinek tart, s akik a nemzeti művelődés arculatára rányomták személyiségük, gondolataik bélyegét, milyen orientációt sugallnak? Kikben látták a nemzeti identitás veszélyeztetőit, és milyen népcsoportban jelölték meg — a belső kohézió erősítése végett is — az elszigetelődött, illetve a diszkrimmálandót?

Persze, feltehető a kérdés, milyen szellemi nagyságok lehetnek azok, akik nem a népek közötti közeledést támogatják, hanem — éppen ellenkezőleg — az elfogultságokat, az ordas eszméket igazolják? A mi tájainkon — fájdalom — az ilyen jelenségek elég gyakoriak. Az itteni kis államok és népek nyomorúságának a tünetcsoportjába tartoznak. (De ne feledjük, Julin Benda a harmincas években szintén azokat a francia írástudókat vádolta árulással, akik a nacionalizmus, az idegengyűlölet hirdetőivé alacsonyították le magukat).

A valamely művelődés markáns alkotóinak felelősségét kiemelő Staub Ervin felfogása egybecseng azoknak a romániai kutatóknak a megállapításaival, akik a kelet-európai társadalmakban jelentkező antiszemitizmust vitató párizsi nemzetközi értekezleten (1992. június) a román szellemi élet több kiemelkedő képviselőjének a szerepére mutattak rá. A két világháború közötti korszakot vizsgálva, Dionisie Petcu például a román nacionalizmus és az antiszemitizmus érintkezésének a hagyományát idézte fel. A tradíciót — a törzsközösség és a nyugatosság közti ellentét mentén — A. D. Xenopol történész és Vasile Conta filozófus alapozta meg, de elsősorban Eminescu volt az, aki az etnikai azonosságtudat eme — mindmáig hatásosan érvényesülő — kifejezését a román művelődésbe mélyen beágyazta.

A vizsgált időszakban — Petcu szerint — erőteljesen jelentkezett az ortodoxizmus és a nacionalizmus egybefonódása, ami a szélsőjobboldali szervezetek, pártok ideológiáját biztosította. Ezt az összeszövődést munkálta ki elméleti igénnyel Nichifor Crainic az etnokráciáról szóló koncepciójával, és túlzás nélkül állíthatom, hogy az etnokratikus állam eszméje, illetve eszménye minden egyneműsítő politika egyik fő igazolása volt és maradt.

Radu Florian — e kollokviumon elhangzott — előadásában⁸ kiemelte, hogy az említett vonulattal szemben kialakult egy nem nacionalista irányzat is. Jeles megszolaltatói között Balcescut, Titu Maiorescut, G. Ibraileanut, E. Lovinescut és M. Raleat említette. A másik, az Eminescu, Iorga és Parvan fémjelezte nacionalista hagyomány azonban szinte dominánsnak tekinthető, hiszen — szögezi le Florian — a pártállami diktatúra is már a hatvanas évektől kezdődően benne talált legitimációra. A nyolcvanas évek közepétől éppen a nacionalizmus révén a zsarnokuralom tömegbázisa kiszélesedett, s ebbe olyan — főként értelmiségi — körök is bekapcsolódtak, amelyek szélsőjobboldali ideológiák, nosztalgiák hordozói voltak. Ha Paul Lendvai könyvében a hetvenes évek elején Románia még olyan országként szerepel, ahol „meglepetésként" a zsidóknak nem kell cionistákként hátrányos megkülönböztetést elszenvedniük, az említett időpontban a kivételes helyzet, az antiszemita megnyilvánulások hiánya megszűnt. Bár Románia fenntartotta diplomáciai kapcsolatait Izraellel, az oda irányuló kivándorlást is — szakaszonként változó ütemben — végig engedélyezte, a Ceausescu-rezsim nem mondhatott le teljesen az éppen kivándorlási politikája következtében zsidók nélkülivé vált antiszemitizmusáról sem. Ezt viszont — a maga cinikus módján — mindig a saját pillanatnyi érdekei szerint adagolta és hangszerelte. Tagadta, illetve csak minimális fokon ismerte be a román holocaustot.

Ily módon a nacionalizmus folytonossága az antiszemitizmus — búvópatakként hol eltűnő, hol újra felbukkanó – kontinuitását is magával hozta. Napjainkban — a vasgárda újra jelentkezésével is — erősödő virulenciájához annak a hagyománynak a szinte bírálat nélküli felidézése járul hozzá, amelyet — többek között — olyan írástudók képviseltek, mint Mircea Eliade, Emil Cioran és Constantin Noica. A jövő szempontjából nem biztató, hogy a demokrácia színeiben fellépő román értelmiségiek — tisztelet a kivételnek — nem tekintik feladatuknak, hogy ezzel a múlttal kritikailag szembesüljenek.

Jegyzetek:

¹ Paul Lendvai: Antisemitismus ohne Juden, Europa Verlag, Wien, 1972.

² Idem.

³ Annie Kriegel, L'antisemitism en Europe-Orientale, Commentaire, 1992— 1993, 60. sz.

⁴ Bibó István: Válogatott tanulmányok, Bp., 1986, II. köt., 712.

⁵ Poliakov, Léon, Histoire de l'antisémitisme, Paris, 1981, II. köt. 527.

⁶ Komoróczy Géza, Másodlagos antiszemitizmusok, Beszélő, 1992/51—52. sz.

⁷ Staub Ervin: A népirtás és a tgömeggyilkosság kulturális-társadalmi és pszichológiai eredete, Eszmélet, Bp., 13-14. sz.

⁸ Radu Florian: Reflectii introductive pe marginea resuscitarii antisemitismului in tarile est-europene, Societate & Cultura 1993.1.

Forrás: Gáll Ernő: A nacionalizmus színeváltozásai. Literátor. Nagyvárad, 1994. 182-193. old.