A könyv nem egyéb, mint a sztálini lágereket megjárt főhős véget nem érő utazása hazafelé, kegyetlen erőszakkal megszakított élete és környezete felé, amely távolléte alatt felismerhetetlenné, idegenné vált, anélkül, hogy valamit is változott volna. Az alábbi részlet erre a paradoxonra világít rá:

Itt van Iván! Három évtizedig vándorolt börtönről börtönre, lágerről lágerre, Nyikolaj Andrejevics pedig, aki mindig azzal dicsekedett, hogy nem tagadta meg Ivánt, e három évtized során egyszer sem írt neki levelet. Amikor Iván levelet írt Nyikolaj Andrejevicsnek, ő idős nagynénjét kérte meg, hogy válaszoljon neki.

Eddig természetesnek tűnt mindez, most viszont váratlanul idegesíteni, nyugtalanítani kezdte.

Eszébe jutott, hogy azon a gyűlésen, amelyet az 1937-es perekkel kapcsolatban hívtak össze, Rikov és Buharin halálos ítéletére szavazott.

Tizenhét évig nem gondolt ezekre a gyűlésekre, de most hirtelen eszébe jutottak.

Akkoriban furcsa, esztelen dolognak tűnt, hogy a bányászati főiskola igazgatója, akinek a nevét elfelejtette, és Paszternak, a költő megtagadta, hogy Buharin halálos ítéletére szavazzon. Hisz a per során a gonosztevők beismerték bűnösségüket. Hisz nyilvánosan hallgatta ki őket a művelt, egyetemet végzett Andrej Januarjevics Visinszkij. Hisz nem férhetett kétség a bűnükhöz, semmi kétség sem férhetett hozzá!

Most viszont Nyikolaj Andrejevicsnek eszébe jutott, hogy kételkedett. Csak színlelte, hogy nem kételkedik. Hisz ha lelke mélyén hitt volna is Buharin ártatlanságában, akkor is a halálos ítéletre szavaz. Könnyebb volt nem kételkednie és szavaznia, ezért színlelte saját maga előtt is, hogy nem kételkedik. Nem tudott nem szavazni, hiszen hitt Lenin és Sztálin pártjának nagy céljaiban.

Hiszen hitt abban, hogy a történelem során első ízben épült fel magántulajdon nélküli szocialista társadalom, hogy a szocializmusban szükségszerű az állam diktatúrája. Kételkedni Buharin bűnösségében, megtagadni a szavazást, ez annyit jelentett volna, mint kételkedni az erős államban, az állam nagy céljaiban.

A lelke mélyén azonban valahol kétséget táplált eszent hittel szemben.

Vajon szocializmus-e ez - Kolimával, a kollektivizálás idején lábra kapó kannibalizmussal, az embermilliók pusztulásával? Hisz előfordult, hogy a tudat titkos melyén már egészen más gondolatok éledeztek - már túlságosan embertelen volt a terror, már túlságosan nagy a munkások és parasztok szenvedése.

Igen, igen, meghunyászkodásban, nagy-nagy engedelmességben telt az élete, az éhségtől, a kínzástól, a szibériai kényszermunkától való félelemben. De munkált benne valami különösen aljas félelem is: hogy elveszíti jogát a kaviárra, és ezt a kaviáros, aljas félelmet a hadikommunizmus éveinek ifjúkori álmai is táplálták: csak nem kételkedni, csak körültekintően szavazni, aláírni. Igen, igen, a saját bőrének féltése táplálta eszmei erejét: csak nehogy elevenen lenyúzzák róla, csak nehogy elveszítse a kaviárocskáját.

És az állam egyszerre csak megrendült, és dadogva bevallotta, hogy az orvosokat kínvallatásnak vetették alá. Holnap meg az állam beismeri, hogy Buharint, Zinovjevet, Kamenyevet, Rikovot, Pjatakovot is kínvallatásnak vetették alá, hogy Makszim Gorkijt nem a nép ellenségei gyilkolták meg. Holnapután pedig az állam bevallja, hogy a parasztok milliói feleslegesen pusztultak el.

És kiderül, hogy a mindenható, tévedhetetlen állam vállalja mindazt, amit elkövetett, felelnie viszont Nyikolaj Andrejevicsnek kell, hisz nem kételkedett, mindent megszavazott, mindent aláírt. Olyan jól, olyan ügyesen megtanult alakoskodni saját maga előtt is, hogy senki, senki, saját maga sem vette észre ezt az alakoskodást, őszintén kérkedett a hitével és a tisztaságával.

Olyan erős volt ez a kínos érzés, az önmaga iránti megvetés, hogy időnként keserű szemrehányásokkal illette az államot: miért ismerte be a bűnét?! Hallgatott volna inkább! Nem volt joga, hogy beismerje, inkább maradt volna minden a régiben.

Vajon hogy érezhette magát Margolin professzor, aki kijelentette, hogy nemcsak a gyilkos orvosokat, hanem saját zsidó gyerekeit is kész megölni az internacionalizmus nagy ügye érdekében.

Elviselhetetlen a lelkünkre venni a többéves, engedelmes aljasságot.

Ám a nyomasztó érzés lassanként enyhült. Úgy látszott, hogy minden megváltozott, ugyanakkor viszont kiderült, hogy semmi sem változott meg.

Az intézeti munka összehasonlíthatatlanul könnyebb és nyugodtabb lett. Ez különösen azután vált érzékelhetővé, amikor Riszkov a felsőbb instanciák elégedetlenségét is kiváltotta gorombaságával, és elmozdították igazgatói állásából.

A siker, amelyről Nyikolaj Andrejevics álmodozott, végre beköszöntött: és ez nem hivatali, minisztériumi, hanem igazi, nagy siker volt. Mindenben érezhetővé vált: a folyóiratcikkekben, a tudományos konferenciák résztvevőinek megnyilatkozásaiban, a tudományos munkatársak és a laboránsok elragadtatott pillantásaiban, valamint a levelekben, amelyeket kapott.

Nyikolaj Andrejevicset jelölték a Legfelsőbb Tudományos Tanácsba, az Akadémia elnöksége pedig hamarosan kinevezte az intézet tudományos vezetőjévé...

Forrás: Vaszilij Grosszman: Panta rhei, Európa, 2011. Fordította Enyedy György