Olvasónapló

Szerzője riportnak nevezi, de az előszóban azért siet megjegyezni: „A kutatás módszerét és az anyag jellegét tekintve, ez riport. Mégis több annál: egy érzelmi kaland rekonstrukciója...”

Főhőse élő személy: Miguel Littín chilei (dokumentum)filmrendező, aki az Allende-rezsim idején játszott közéleti szerepe miatt (Allende az állami Chile Films élére nevezte ki, így ő vált a rövid életű kormányzat filmpolitikai megbízottjává) a száműzöttek ötezres listájára került – s Pinochet tábornok puccsa után gyakorlatilag tilos volt az ország területére lépnie. Nem csak Littín, de a chilei filmesek jelentős része vallotta magát az Allende-féle politika feltétlen támogatójának, így nem volt kérdéses számukra, hogy a Pinochet ellen és a demokrácia mellett folytatott harcukat külföldön viszik tovább.

Miguel Littín 1942-ben született Chilében, de száműzetése után jobbára Mexikóban, Kubában, Spanyolországban és a világ más, szabadabb tájain élt családjával. Számos filmje nyert díjat nemzetközi – különösen moszkvai – filmfesztiválokon. Acta General de Chile című, 1985-ben forgatott és 1986-ban bemutatott 240 perces dokumentumfilmjének nyersanyagát kalandos körülmények között rögzítette – hazájában, ahová tilos volt hazatérnie. Ennek a történetét mondta magnetofonszalagra, Marquez számára Madridban, egy héten át. A mintegy 18 órányi felvételből állította össze könyvét barátja, a filmes szakmával ugyancsak kapcsolatban álló Nobel-díjas prózaíró.

A terjedelmileg szerénynek látszó könyv nem várt ajándéknak bizonyult a filmrendező további karrierje szempontjából: Littín korábban nem volt túl közismert a nemzetközi filmvilágban, ám Márquez regénye nyomán – az újvidéki Kontra Ferenc megállapítása szerint – valójában „Chilében forgatott filmje tette világhírűvé. Márquez riportkönyve visszavonhatatlanul az élvonalba emelte…, a könyv után nagyobb érdeklődéssel követték a nézők Miguel Littín munkásságát”.

Filmtermését értékelve, a szakma szerint Littín mindenek előtt a dokumentarista szemlélet képviselője, játékfilmjei nagy része sem képes teljesen elszakadni a valóság ihletett másolásának képi kényszerétől. Ilyen értelemben regényíró és főhőse szándékaikban egymásra találtak, s a magnetofonra testált életanyag szinte egy az egyben irodalommá lényegülhetett.

A Titokban Chilében egy nagy író és egy tisztán látó, kiváló filmes szerencsés találkozásából fogant közös gyermek, annak ellenére, hogy Márquez a könyv előszavában leszögezi: a szöveg stílusa „az enyém, hiszen egy író hangja nem cserélhető fel máséval, annál kevésbé, mivel csaknem hatszáz oldalt kellett nem egészen százötven oldallá sűrítenem. Mégis sok helyütt igyekeztem megőrizni az eredeti elbeszélés chilei fordulatait, s mindvégig tiszteletben tartottam az elbeszélő gondolkodásmódját, ami nem mindig esik egybe az enyémmel.” Mindennek dacára, a történet nem teljesen egy az egyben simul a valósághoz: a szerző megváltoztatott bizonyos neveket, számos körülményt átírt, hogy megvédelmezze a továbbra is Chilében élő főszereplőket. Az egyes szám első személyű előadásmód megőrzése viszont elismerése részéről annak, hogy a rendelkezésére bocsátott nyersanyag alapvetően öntörvényű történet, amibe nem szabad kívülről bevitt, idegen elemeket erőszakolni. A könyv ezáltal vallomásos jelleget kap, ez pedig meggyőzővé és hitelessé teszi mindazt, amit olvasunk.

A cselekmény nem mindennapi – hála a mesélőnek, és a kaland értékeit felismerő szerzőnek. Hiszen maga a helyzet sem mindennapi: a végkimenetelre nézve szüntelen és erőteljes veszélyforrást jelent az a tény, hogy a főszereplő illegális tette, amennyiben lebukna, a legmagasabb büntetési formákat vonhatja magára. Ráadásul nem csupán arról van szó, hogy a filmrendező titokban a számára tiltott szülőföldre lép, hanem az illegalitás leple alatt egyenesen három, más-más országból érkező filmező csoportot is mozgat a háttérből, hogy céljukat – a Pinochet-féle diktatúra chilei mindennapjainak kendőzetlen és cenzúrázatlan bemutatását – sikerrel és lebukás nélkül elérjék.

„A terv első lépése az volt, hogy beviszünk Chilébe három filmes stábot: egy olaszt, egy franciát és egy bármilyen európai nemzetiségűt, de holland megbízólevéllel… Álljanak nagykövetségeik szokásos védelme alatt. Az olasz stáb, lehetőleg újságíró vezetésével, a chilei olasz bevándorlókról szóló dokumentumfilm forgatásának leple alatt dolgozna… A francia stábnak egy Chile földrajzával kapcsolatos ökológiai dokumentumfilm készítésére kell megbízatást szereznie. A harmadik forgatócsoport a legutóbbi földrengésekről folytat majd tanulmányokat...”

Ahhoz, hogy a küldetés alapból sikeres lehessen, szükség volt arra, hogy a főhős megváltoztassa személyiségi jegyeit: ténylegesen is mássá váljon, nehogy idő előtt felismerjék. A plasztikai műtét önmagában nem elégséges: változtatni kell a hajzaton, a hangszínen, az akcentuson, a járáson, a beidegződéseken, a státuson, nehogy valaki is váratlanul leleplezze. Mindezek mellett a hamis iratok beszerzése már csak gyerekjátéknak tűnik. És szervezés kérdése az a konspirációs háló is, amit a forgatócsoportokkal való biztonságos kapcsolattartás végett kell kimódolni és fenntartani. Legfontosabb dolog, hogy a stábok ne is tudjanak egymásról és kizárólag a rendezővel tartsák a kapcsolatot, nyakatekert jelszórendszer révén azonosítva egymást.

A történet egyik legizgalmasabb részét jelenti mind a felkészülés, mind az utána való „ugrás” a mélybe, vagyis az első forró tapasztalatok élménye. Az eseményeket egyes szám első személyben előadó filmes maga is kitűnően ért a feszültségteremtéshez, szinte kész anyagot tálal a regényírónak, aki már-már észrevétlenül, különösebb trükkök nélkül lényegítheti át magán a különleges küldetés napjait és fordulatos, meleg helyzeteit.

Ahhoz, hogy a joggal gyanítható majdani igazoltatások, razziák, biztonsági szűrők, kijárási tilalmak, netán letartóztatások kockázatát kivédjék, előzetesen föl kellett építeni egy új, biztos és kikezdhetetlen életprofilt, a maga szerteágazó bonyolult kapcsolatrendszerével, ami hathatósan gátja lehet a biztos lebukásnak.

Ál-feleségével, Elenával együtt egy párizsi székhelyű reklámcég vezetőiként léptek az országba, akik „egy forgatócsoporttal filmet kívántunk készíteni az új parfüm bevezetése céljából, amelyet a következő európai őszön dobnánk piacra… Elena irigylésre méltó könnyedséggel igazodott el első osztályú európai ruhatárának drága darabjai között, mintha nem is ugyanaz a kibontott hajú, skót szoknyás, diákos mokasszint viselő lány lett volna, akit Párizsban bemutattak nekem. Én magam is igen fesztelenül mozogtam új, nagyvállalkozói burkomban, egészen addig, amíg meg nem pillantottam tükörképemet a madridi repülőtér egyik üvegablakában, mellényes, sötét öltönyben, gallérmerevítős ingben, nyakkendővel, a nagyipari cápák légkörét árasztva, amitől a gyomrom is fölkavarodott. »Iszonyat!« – gondoltam magamban...”

Meg kellett rajzolni továbbá azt a terepet, amin a rendező biztosan mozoghat, a váratlan lebukás kockázata nélkül. Nem látogathatja meg tehát szüleit, közeli ismerőseit, kerülnie kell a korábban megszokott helyszíneket („a múlt kulcsfontosságú helyeit” – ahogy ő nevezte) és közösségeket, közvetítőkön keresztül kell kommunikálnia munkatársaival, kényszerűségből vállalnia kell egy fedő-házasságot, annak minden hiteles részletével és nyűgével egyetemben. Szerencsére, az ál-élettársnak kiszemelt nő kipróbált harcostárs, maga is chilei, makulátlan előéletű, tapasztalt felderítő, nem egyszer volt már, más küldetések hivatalos ál-felesége, aki a legnagyobb kockázatot is a végsőkig vállalja, ráadásul igen csinos, mutatós hölgy is egyben, ezért aztán hitelességéhez nem sok kétség fért. Családi szerepe mellett mindenek előtt szervezőkészségére és konspirációs tapasztalatára volt szükség.

Megrendítő a szháműzött első találkozása az évek óta már-már elfeledett chilei, nagyvárosi valósággal. Minden ismerős és ugyanakkor idegen, felkavaró, és egyben közömbös is, s ahogy telik az idő, egyre több emlék kerül felszínre („körbefognak az emlékek” – olvashatjuk az egyik fejezet címeként is), megnehezítve a lépten-nyomon színlelésre készen álló főhős érzelmi életét, kikezdve higgadt nyugalmát, amire pedig oly nagy szüksége van missziója során.

Chilébe érkezése után közvetlenül, alig valamivel az esti kijárási tilalom beállta előtt nem állja meg, hogy el ne vegyüljön az otthoni, fővárosi forgatagban, nagy riadalmat okozva ezzel ál-feleségének, aki nem tudta, mire vélni társa hosszas távolmaradását. De az ijedelem hősünket sem kímélte: „Hirtelen egy sarkon befordulva, egyik pillanatról a másikra szembe találtam magam az első rendőrrel, akit megérkezésem óta láttam. Komótosan sétálgatott a járda egyik végétől a másikig, s az Huérfanos utca sarkán még többen is voltak egy őrbódéban. Egyszerre ürességet éreztem a gyomrom táján, s a térdem kezdte felmondani a szolgálatot. Már a puszta gondolata is dühített, hogy valahányszor csak megpillantok egy rendőrt, ilyen állapotba kerülök. Ám rövidesen észrevettem, hogy ők is idegesek, hogy aggodalmas tekintettel fürkészik a járókelőket, s amikor az az érzésem támadt, hogy ők jobban félnek, mint én, megnyugodtam. Volt is a félelemre okuk. Nem sokkal Chilébe érkezésem után, az illegális ellenállási szervezet dinamittal felrobbantotta azt az őrhelyet.”

Ahogy telik az idő, rendre visszatérnek az otthoni reflexek is, s a rendőrökkel szemben érzett érzelmi feszültség is enyhül. Utcai igazoltatások tapasztalatain megy keresztül, ugyanakkor lezajlanak az olasz forgatócsoport első utcai felvételei. Littín maga észrevétlenül, csupán a stáb vezetőjével való előzetes megegyezés szabályai szerint van jelen a színhelyen s titkos koreográfiával jelöli ki a rögzítendő látványt, a helyeket, miközben érzékeny hangfelvevőgéppel sétál az utcai járókelők között, párbeszédeket kezdeményez és rögzít, nem egyszer a rend őreivel is, hangháttérként a filmbeli látványhoz. És felelevenednek a chilei terror első napjainak emlékképei is. Körültekintőnek kell lennie, ez az egész, általa irányított csapatra vonatkozik. A rendőri ellenőrzések veszélyét hárítandó, ál-nejével gyakran változtatnak szállodát, s rendre más-más felállításban jelentkeznek be: Elena hol a neje lesz, de máskor a titkárnője vagy éppen az üzlettársa, nem egyszer külön szobát is bérelnek.

A fővárosi filmezés jól indult, az elképzelt forgatási stratégia hatásosnak bizonyul. A könyv egyharmada után ezt olvashatjuk: „Még öt napig forgattunk Santiagóban; elegendő idő ahhoz, hogy kipróbáljuk, beválik-e a módszerünk, közben pedig telefonkapcsolatot tartottam északon a francia, délen a holland stábbal. Elena kapcsolatfelvételei igen eredményesek voltak, úgyhogy lassanként már szervezgettem is az interjúkat, amelyeket az illegális mozgalom vezetőivel, valamint legálisan tevékenykedő politikai személyiségekkel akartunk készíteni.

Ami engem illet, beletörődtem, hogy ne önmagam legyek. Keményen meg kellett tartóztatnom magamat, miközben tudtam, mennyi a rokon és barát, akiket látni szeretnék – kezdve a szüleimen –, s megannyi perce ifjúságomnak, melyeket újraélni vágynék. Ám mindez tilos volt, legalábbis mindaddig, amíg be nem fejezzük a filmet… s elfogadtam azt a különös státust, hogy száműzött vagyok tulajdon hazámon belül, ami a száműzetés legkeserűbb formája.”

A regény cselekménye mindvégig finom lélektani helyzetek megfigyeléséből és rögzítéséből áll, amelyek következetesen fenntartják az olvasás izgalmát, mert bár időnként tudomásul vehetjük, hogy „a vadászt végül is nem tépte szét a medve”, vagyis minden nehézség dacára, a film elkészült s a csapatból senkinek sem esett bántódása, főhősék is szerencsésen elvonulhattak végül a veszélyes terepről, de a műnek a részletekben rejlik az ereje és a hatásfoka. A lehetetlennek tűnő vállalkozás sikeres végrehajtása fölötti elégtétel szolgáltatja a valódi katarzist, amelyet menet közben a forró helyzetekből való szerencsés kilábalások táplálnak. Az egyik ilyen kulcsjelenet még Santiagóban következik be, amikor filmezés közben Littín, befordulva egy sarkon, egyenesen a saját anyósába szalad bele.

„Egy elegáns asszony jött velem szembe kétrészes, krémszínű vászonkosztümben, felsőkabát nélkül, csaknem nyáriasan öltözve, akit csak akkor ismertem fel, amikor már három méternél közelebb volt: Leo, az anyósom! Alig hat hónapja találkoztunk Spanyolországban, s ráadásul annyira ismert engem, hogy ilyen közelről óhatatlanul rá kellett jönnie, ki vagyok. Arra gondoltam, sarkonfordulok, ám ekkor eszembe jutott, hogy jóelőre figyelmeztettek, legyek úrrá ezen a természetes ösztönön, mivel már sok illegalitásban élő személlyel előfordult, hogy szemből minden probléma nélkül továbbjutottak, hátulról azonban fölismerték őket.

Eléggé megbíztam az anyósomban, hogy ne féljek a leleplezéstől, de nem volt egyedül. Mina nénivel ment karonfogva, aki szintén ismert engem… Cseppet sem lett volna különös, ha örömükben elkiáltják magukat a nyílt utcán: »Miguel, fiacskám, sikerült hazajönnöd, jaj, de nagyszerű!«...”

A véletlen találkozás jól végződött: anyós és veje elmentek egymás mellett, mintha mi sem történt volna. Sőt, Littín folytatja is a történetet: „Nemrég elmeséltem neki ezt a találkozást Madridból, telefonon, s teljesen megdöbbent: nem is rögződött a tudatában. Engem azonban felkavart ez a véletlen...”

A könyvben a továbbiakban egymást érik a filmezéssel kapcsolatos, különböző útikalandok, amint a stáb elindul az ország beleseje, a szegénysorsú bányavidék felé. Megnyilt előttük Concepción, amely Allende egyik politikai és érzelmi bástyáját jelentette. „Délután négy órakor, teljesítvén forgatási tervünket a bányában anélkül, hogy bármiféle katonai vagy civil hatóság közbeavatkozott volna, a talcahuanói úton visszatértünk Concepciónba. Nehezen haladtunk előre a seregnyi bányász között, akik hazafelé tartottak a ködben, a bányák hulladékai közül kimentett kartonpapír darabokkal megrakott kézikocsijaikat vonszolva. Apró, kísértetszerű sovány féfiak, kis termetű, izmos nők cipeltek hatalmas szenes zsákokat; lidércnyomás szülte lények, kik hirtelen bukkantak fel a homályban, s csak a kocsi fényszórója világította meg őket pillanatokra...”

E néhány sor annyira pontos és hangulatos, akár egy sikerült filmrészlet. S hasonló jelenetekből áll össze Littínék veszélyes expedíciója, miközben Allende és Pablo Neruda életének és munkásságának kulcshelyeit keresik fel. Útjuk során sikerül kapcsolatot teremteni az illegalitásban küzdő hazafias front vezetőembereivel, megszólaltatásuk sok körültekintést és elterelő hadműveletet feltételez. Littín az őrült kalandhoz váratlanul segítőtársakat is talál, akik diszkréten, a háttérből mozgatják a szálakat, bocsátják rendelkezésére személyi kapcsolataikat.

Már-már úgy tűnt, hogy a forgatási célt elérték, amikor az AFP által kiadott hír szerint egy olasz forgatócsoport három tagját letartóztatta a chilei rendőrség, amint engedély nélkül filmeztek egy nyomornegyedben. Hamarosan kiderült, hogy álhírről van szó, s a benne név szerint emlegetett három filmes tulajdonképpen – szabad. Akkor talán üldözik őket? Megfigyelés alatt lennének? A helyzet félelmet okozott valamennyi forgatócsoportban, bár ők nem tudtak egymásról. Littín, végső megoldásként, minden eshetőségre levelet fogalmaz a legfelsőbb bíróság elnökének, amelyben fölfedi illegális hazatérését – amennyiben a személye a hatóságok kezébe kerülne. „Nem hirtelen elhatározás volt, hanem hosszú töprengések eredménye, s mind sürgetőbbé vált, ahogyan a kör kezdett bezárulni… Sokszor nekikezdtem, sok elrontott papírlapot széttéptem, bezárkózva a barátságtalan hotelszobába, amely akárhogyan is vesszük, a száműzetés lakhelye volt a tulajdon földemen.”

Az élet, a valóság szeszélyes törvényei alakítják tovább az útját, amely már-már törvényszerűen vezet el hósünk szülőhelyéig, szüleivel való találkozásáig. Az elhagyott otthon meglátogatása szinte törvényszerűen következik a filmes feje fölött tornyosuló fenyegetettségből.

Hazalátogatásának leírása a könyv – és a történet – egyik csúcspontja:

Édesanyja, akárcsak anyósa, nem tudja, ki az a személy, aki a küszöbön áll és bebocsátást kér: „ “Különös látomás volt. A tágas, magas tetejű, csupasz falú hodályban nem volt más bútor, csak a karosszék; abban ült anyám, háttal az ajtónak, oldalán a parázstartóval, egy másik ugyanolyan karosszékben pedig az öccse, Pabló nagybátyám. Hallgattak… Feléjük indultam, nemigen igyekezve, hogy ne csapjak zajt, s látván, hogy meg se mozdulnak, megszólaltam: – Hát itt senki nem köszön az embernek, a mindenségit!

Ekkor anyám felállt:

– Biztosan a fiam barátja vagy – mondta. – Hadd öleljelek meg.

Pablo nagybátyám azóta sem látott, hogy tizenkét évvel ezelőtt elmentem Chiléből, s még csak meg sem mozdult a karosszékben. Anyámmal az előző év szeptemberében találkoztunk Madridban, de még amikor felállt, hogy megöleljem, akkor sem ismert meg. Így aztán karon ragadtam, s megráztam, hogy kirángassam ebből a kábulatból.

– Dehát nézz meg jól, Cristina – mondtam neki a szemébe nézve –, én vagyok az.

Újból megnézett, most már figyelmesebben, de nem ismert meg.

– Nem – mondta -, nem tudom, ki vagy.

– Dehát hogyhogy nem ismersz meg – nevettem el magam. – A fiad vagyok, Miguel.

Ekkor újból megnézett és halálos sápadtság ült ki az arcára.

– Jaj – mondta -, mindjárt elájulok.

A karomba kellett fognom, hogy el ne essen, miközben Pablo bácsikám ugyanilyen megindultan feltápászkodott a székből.

– Csak erre vártam – mondta -, most már békében halhatok meg, akár mindjárt.”

Minden jó, ha a vége jó – ez az aranyigazság ide is illik, Márquez könyvének végkifejletéhez. A történet azzal zárul, hogy Littin szerencsésen elhagyja szülőhazáját, a jól végzett munka elégtételével és a levegőbe emelkedő repülőn ülve, levonja számunkra a megfelelő következtetéseket.

„Öt perc múlva, miközben az alkonyi Andok-hegység rózsaszínű hava fölött repültünk el, ráébredtem, hogy a mögöttem lévő hat hét életemnek nem a leghősibb időszaka volt, ahogyan ideérkezésem pillanatában gondoltam, hanem valami még fontosabb: a leginkább emberhez méltó.”

A könyv rövid, ám a kalandos cselekmény feszültségének ismeretében az az olvasó érzése, mintha a hat hét helyett hosszú hónapokat élt volna át – ez az időjáték pedig a mindenkori művészet, az irodalom valóság fölötti győzelmének az érdeme.

Cseke Gábor

Alább megtekinthető Miguel Littín dokumentumfilmjének 2. és 4. része, spanyol kommentárral

Acta General De Chile Parte II Norte Grande“Cuando fui para la pamp

La película documental de 1986. Director: Miguel Littín.

Acta General De Chile Parte IV “Allende”

La película documental de 1986. Director: Miguel Littín.