Felhang…

Az alábbi írás a rendszerváltás (változtatás, átalakítás, átalakulás) közvetlen időszaka utáni magyarországi kisebbségpolitikai légkörben keletkezett. Tónusában az akkori kutatóintézmények fókuszába került, a támogatott témakörök között is szereplő tárgyterület áll, mely többfelől is határolható: épp annyira egy politikai és kapcsolattörténeti átmenet jegyeit tükrözi, mint amennyire a romániai magyar kutatások önképéhez és horizontjához közelít, de egyúttal a magyar kormányzati kisebbségpolitika hangváltását is jelzi, melyen belül csupán kevesen vállaltak elemző-összehasonlító módszert, főképpen a kisebbségkutatások terén. E „kevesek” egyike volt (s csupán egy ideig maradhatott) az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványa, mely saját összegzésem alapjául szolgáló kutatást is támogatott – utóbb azonban elgondolásaim és értékképzeteim az intézmény egyetértésével nem találkoztak. A ’89-es rovat retro-spekciós gyűjteményébe is csupán azért ajánlom: láthatóvá lehessenek az akkor megindult folyamatok, áttekintések, összegzések és az azóta eltelt időszak belső, értelmezési és elbeszélési módjai – sok másféle között ez is. Az áttekintő szövegrész végére illesztett „javaslat”-sor a támogató-megrendelő képtelen elvárása volt, bizton jelezve, mennyire semmi érdemi változásnak nem lehetett előkészítője ilyesféle elemzések sokasága sem…

Maradvány, lelemény, kisajátítás

A kisebbségek közösségi identitásmegőrzésével kapcsolatos konferencia-témakörben, s a szűkebb kutatási kérdéskörök problematikáit tárgyaló szekcióban alighanem eléggé szemet szúró a privatizáció fogalmának használata. Mégsem tévedésről van itt szó, nem a szervezők „keverték el” a máshová be nem iktatható előadást. Szerzői elgondolás hozta ide ezt a témát, mégpedig szándékosan kitekert okoskodás alapján.

Mindjárt az első mondatba előre emelve az elemzés végkövetkeztetését, megfogalmazhatónak ítélem, hogy a kisebbségiség és a privatizáció nagyjából diszjunkt fogalmak, s mivel korunk rendszerváltó és átmeneti államainak egyik kurrens kérdése a hátrányos helyzetű, etnikai-kulturális és kisebbségi közösségek önérvényesítésének megoldása, egyértelműen állampolgári másodrendűséget jelenthet a gazdasági magánosítás időszakában az a tény, hogy a kisebbségek kimaradnak a vagyonosodás és újrapolgárosodás előnyeiből. Fogalmazhatnám úgy is: a kisebbségi lét relatíve sokszorosan esélytelenebbé teszi a vállalkozási sikert, mint a többségi társadalomhoz tartozás. Nem szorul különösebb részletezésre, hogy például a hazai cigányság esetében a közösségi identitást nemhogy megőrizni, de egyenesen bomlasztani kezdi a perifériára szorulás, a kirekesztettség, a reménytelen jövőkép, a kulturális „felemelkedés” esélytelensége.

A kisebbségek diszpreferált egzisztenciális helyzete, mint állítás nem igazolható egykönnyen, de a magyar jobboldali sajtó rasszista állításaitól a határon túli magyarokat lakóhelyükön körülvevő kiszorítási folyamatokig, a híresen önsorsrontó magyarságképtől a nemzetállamok szétesését követő vadkapitalizálódásig egy sor olyan jelenség megnevezhető, amelyek mélyén vagy felszínén megjelenik a kisebbségellenes attitűd. Az pedig, hogy ki szorul kisebbségbe (s ebben az identitásválasztás szabadsága mennyit nyom a latba), illetve ki kihez képest vállalja a maga kisebbségiségét (s mennyire engedi látni-látszani a maga hovátartozását), illetve hová irányítja aspirációit (a menekültek, politikai vállalkozók, nyugati PhD-programokra pályázók vagy maffiákhoz szegődők korántsem ugyanazt a kisebbségi helyzettudatot élik át), javarészt nem magától a kisebbségi léthelyzettől, csoport- vagy etnokulturális törekvésektől függ, hanem a világgazdasági folyamatok által áthatott kelet-európai gazdasági és polgárosodási irányváltástól.

Miért kell az identitásmegőrzés kérdései között a „privatizációs helyzetről” beszélni ?

Vélekedésem szerint a kisebbségi közösségekről beszélve megszoktuk, hogy mintha valamely érték-alapú jelenségről értekezünk, eleve pozitív tartalomról, éteri állapotról szólunk, s szemérmesen nem említjük lehetséges túlélő stratégiáinak priméren materiális alapjait, vagyis gazdasági állapotát. Holott a modernizálódó hazai és az innovációra váró határon túli kisebbségi szféráinak túlélési stratégiái sem épülhetnek másra, mint a tőkefelhalmozási folyamat, a középosztályosodás, az európai egységhez csatlakozás, a kollektivitás korszakát az individuális sikerkereséssel felváltó új időszak körülményei között. Ebben pedig a gazdag és a szegény térségek elválása, a központi döntésmechanizmusok intézményei és helyi társadalmi körülményei, a helyi hatalom és a helyi kisebbségi önkormányzatok kooperációs lehetőségei éppoly fontos szerepet kapnak, mint a mentális örökségként hozott kulturális hagyomány, identitástudat és nyelvmegtartás.

A kisebbségiség egyszóval gazdasági függéskényszerek kérdése is. Sokféle háttérelemzést lehetne használni, sokféle forrásmunkára lehetne hivatkozni a téren, mely kisebbségek milyen gazdasági potenciállal, milyen mobilitási mutatókkal, milyen innovatív hajlandósággal bírnak. Ez adatok azonban nem lehetnek „igazak” vagy érvényesek a kisebbségek identitástartalékaira vonatkozó ismeretek nélkül, s míg e két „adatbázist” össze nem sikerül hangolnunk, bizonytalanságban maradunk a társadalmi tények komplex érvényességét illetően. A kemény adatokra épülő okfejtés viszont az adatbizonytalanságok miatt épp a társadalmi magánosítás csoportszintű folyamatáról vajmi keveset árul el. A címben jelzett témáról szóló beszámolóm ezért formailag híján lesz a számoszlopoknak, tőkebefektetési és hitelkondíciókra vonatkozó megvilágításnak, márcsak azért is, mert erre itt sem idő, sem szükség nincsen. Amiről bővebben szólnék, az a hazai és a határon túli viszonyokat jelző néhány momentum, s lévén szó konferenciánkon a hazai kisebbségekről, szeretném kiemelni a gazdasági életben, s különösen a jelenkori vagyonépítési időszakban egyértelműnek látszó mélyfolyamatokat, azok politikai-szociológiai és gazdasági-pszichológiai kísérőjelenségeit, továbbá azokat a kondíciókat, amelyek között a változásokban való kisebbségi részvétel egyáltalán megfogalmazódhat.

Elitek, diskurzusok és „kisebbségmodernizáció”

Valószínűleg túlegyszerűsítés úgy nyilatkozni, hogy a mindenkori társadalmi feltörekvés-eszmények és a vállalkozási hajlandóságok a társadalmi struktúrában sem egyformán oszlanak el, de viszonylag könnyű ezt úgy értelmezni, hogy a társadalmi egyenlőtlenségviszonyok időszakos változásai az átmeneti társadalmakban inkább mozgást idéznek elő, semmint tömeges birtokbavételét azoknak a lehetőségeknek, amelyeket a hatalmi és gazdasági körülmények korábban nem engedtek kiteljesedni. A kelet-európai rendszerváltások útválasztása és jövőeszménye (ha nem is egyenlő szinten, de a térség majd’ minden országában) tartalmazott legalább kétféle cselekvési tervet: az egyik a régi politikai-katonai-bürokratikus párt- és állami elit leváltását fogalmazta meg, a másik a Kelet eszménye felől a Nyugat eszménye felé fordulást preferálta. Mindkét programcél magában foglalt egy kimondva-kimondatlan is egzisztáló momentumot: a társadalmi középosztályok stabilizálására való törekvést és a relatív gazdagodást vagy gazdasági stabilizálódást. Ez számos kisebbségi területen a morálisan már instabillá tett, de „osztályöntudatában” megerősödni hajlamos elitek újrakonstruálását jelentette, illetőleg jelenti még most is a legkülönfélébb túléléstechnikákkal megvalósítva.

Elemzésem kiindulópontja szándékosan nem követ hipotetikus szintű elméleteket: nem keresek világgazdasági válságfrekvenciákat, nem ragaszkodom a civilizációs háborúk, a millenáris káoszok paradigmatikus kérdéseinek felvezetéséhez. Amit keresek, az közöttünk van, sőt bennünk, hiszen a „többségi társadalom” csupán a fikció szintjén áll magában, amúgy rendesen maga is megannyi kisebbségre tagolódik, így a nagy egységet éppen részeinek összeműködésében, harmóniájában vagy szétesettségében érdemes keresni, nem pedig az elvont kollektív értékképletekben. Vagyis hát a kisebbségek körében mért vagy megfigyelt jelenségekről van szó, amelyek egy olyan mezőben helyezkednek el, ahol nem csupán alá- és fölérendeltség van („gazdag térség” – „szegény térség”, hatalmi centrum – helyi végrehajtás, önkormányzat és kisebbségi önrendelkezés, stb.), hanem a társadalom és gazdaság horizontján szétszórtan, olykor destrukturáltan, máskor lazán egymáshoz rendelve kialakult térbeli kölcsönkapcsolatok is funkcionálnak, amelyek – lévén szó a bársonyos forradalmak utáni időszakról – olykor határok nélkül, határok fölött és alatt is keresik az új térbeli dimenziók közötti eligazodás lehetőségét. Ez a térszerkezeti átalakulás nemcsak a célok, hanem az elváráshorizontok szempontjából is egy igen jelentős, száznyolcvan fokos fordulatot mutat, melyben a gazdaság, a piac, a nemzetközi kapcsolatok, az ismeretek, ideológiák és döntési-igazgatási technológiák is Keletről jöttek egy félévszázadon át, s Nyugatnak fordultak 1989–90 után, s erre a hazai német kisebbségre épülő antalli német-orientáció csak sürgetőleg hatott, de sem a hazai szerbeknek vagy románoknak, görögöknek vagy romáknak nem kedvezett. A térbeli orientáció ráadásul kiegészült egy időbelivel is: míg bizonyos kelet-európai országok hazai kisebbségei a múlt század végi és századfordulós prosperitás ideáljának visszatelepítésével kezdték a maguk rendszerváltását, addig mások vagy el sem kezdték, vagy egyenesen a fél- vagy másfél évszázados civilizatorikus előnyökkel rendelkező országok ideálképét vették át (mint polgári demokrácia, többpárti parlamentáris rendszer, jogállamiság-elvek, civil kezdeményezések, tőkestabilizáció, stb.), s kezdték azt magukénak vallani. Mindkét folyamat támasza, talpköve vagy szükségképpeni kísérője az a polgárosult társadalmi tömeg (réteg, osztály, kaszt, felső tízezer, stb.), mely történetileg a polgárosodás elősegítője vagy kiteljesítője volt/lett. E folyamatokban a jól ismert néhányak kivételével – akik kisebbségi énjüket hol értékén kamatoztatva, hol pedig kiárusítva választottak korszerűbb társadalmi tudatot – lényegében mindenütt az elitek játszottak főszerepet. A huszadik századi háborús korszakok, nyílt totalitarizmusok és ideológiai hidegháborúk folyamatában ezek az elitek kialakították azokat a társadalom-, hatalom- és tömegeszményeket, amelyek nevében utóbb azután a maguk sikerét kifejezniök egyre könnyebb volt. Számos „racionálisnak” mondott alkalmazkodási (vagy függés-) elmélet szól arról (Julien Bendától Lukács Györgyön át, Jürgen Habermasig és Szalai Erzsébetig), hogy a saját sikerképesség egyik bizonyítási alapfeltétele a versenytárs, s főképp az ellenség alulmaradása, ami társadalmi méretekben százezreket és milliókat jelent, kirekesztett, gettóba zárt, „átnevelésre” kényszerített vagy egyszerűen csak kitartóan manipulált kollektív lényeket takar – s köztük a kisebbségeket is.

Ennek a kirekesztési aktusnak, ki- vagy bezárási stratégiának kollektív szenvedő alanyai mindenütt a kisebbségek. A folyamat hétköznapi példái számos kutató által föltártak, részletezni itt nem érdemes. Bizonyos azonban, hogy a korunk főáramába illeszkedni kívánó társadalmi egyének ki kell alakítsák a maguk életút-változtatási stratégiáit, illetőleg meg kell keressék azokat a változásmintákat, amelyek nyomán a kedvezőbb útra térhetnek. S ennek a „tömegkulturális” jelenségnek nevesített vagy ismeretlenül is hatékony résztvevői rendszerint azok az elitek, amelyek a leköszönő hatalommal egyik oldalon, s az újonnan fölhatalmazottal a másik oldalon képesek kialakítani a konszolidált hatalomkorlátozás és érdekbefolyásolás mechanizmusait. Ha a kelet-európai változásokban nem a nemzetállamok népei, nem is a kisebbségek és többségek egymásközti kapcsolatai, hanem kifejezetten az értelmiségi diskurzusok alakítják ki azokat a frontvonalakat, törésvonalakat, kulturális konfliktus-levezető megoldásokat, amelyeknek nyilvánvaló haszonvétele számukra adatik, akkor a kisebbségek részvétele a rendszerváltások gazdasági szférájának átalakításában, a privatizációs folyamatok eltervezésében és kivitelezésében, a demokratikus döntésmechanizmusok és hatalmi ellensúlyok biztosításában elsősorban attól függ, milyen arányú e jelenségek szabályozásában az értelmiségi részvállalás. Keményebb megfogalmazásban (Bárdi 1998) ez úgy hangzik, hogy szó sincs nemzeti és nemzetiségi, kisebbségi és többségi, gazdasági és társadalmi törésvonalak kialakulásáról, csakis az értelmiség, az elit által vállalt konfrontációk, diskurzusok zajlanak, olykor a kelleténél-súlyánál drámaibb hangnemben, s amiről ez bizonykodik, az nem más, mint hogy a kultúrák közötti törésvonalak valójában az elitek közötti törésvonalak.

Vagyis a rendszerváltások ezredvégi programjában régiónk népei inkább a vesztesek és kárvallottak oldalára kerültek, az elitek pedig a nyertesekére és a sikeresekére, s így a kisebbségek egyértelműen az innováció-hiányos régióba szorultak, mivel nem privatizálták maguknak sikerrel a politikai, gazdasági és nemzetközi kapcsolati tér egyes szegmenseit. A határon túli kisebbségek esetében is főképp az anyaországi gazdasági és politikai ügybonyolítók jutottak sikerre, akiknek kezében immár a hazai privatizáció révén meglehetős tőkék összpontosultak – vagyis a kisebbségi elitek javarészt a magyarországi elitek befolyása alá kerültek és sok esetben a (kisebbség)politikában jelenítik meg a hazai elitküzdelmek helyi változatait. A vesztesek és kárvallottak pedig hol a másodosztályú állampolgári státusz miatt, hol a kollektív különjogok hiánya vagy diszkriminatív állapot elszenvedése miatt, hol szimpla közigazgatási határáthelyezés miatt, hol más egyéb ok miatt ugyancsak átélik, hogy az elitek térnyerése egyértelműen az ő számlájukra történik, akár része ennek a folyamatnak a deklarált periferizáltság, az aluliskolázottság, a mesterségesen visszaszorított kulturális tőkehasználat, és a fejlődésben elmaradott gazdaság, stb., akár nem.

A másik ok, amely miatt a kisebbségi érdekreprezentáció éppúgy lehanyatlott, mint a gazdasági szerepvállalás lehetősége, már komplexebb, s nem pusztán az elbizonytalanodott kisebbségi identitás személyes átélésével indokolt. Ez a kelet-európai kisebbségek történeti státusza vagy jogfolytonos helyzete miatti konfliktuskényszer, melynek számos oka van és mégtöbb ürügye lehet. Ilyen például a határok merevsége, az intézményes-jogi úton korlátozott mozgástér, a nemzeti asszimilációs tendenciák sora, a kultúraidegen termelő ágazatok telepítése a kisebbségi tájegységekbe, az etnikai homogenizáció félévszázados programja, az erőltetett iparosítás és „modernizáció” évtizedes tendenciái, a legitim politikai érdekérvényesítés korlátai, stb. Mindenesetre nem pusztán a hamis közvélekedés szerint lett vesztese a kelet-európai átalakulásoknak a kisebbségek többsége. Ez állítás igazolására szolgálhat példaként a „rendszerváltások” jeles napjai óta eltelt közel egy évtized, melyben pl. a romániai magyar kisebbség, a szlovákiai magyar kisebbség, a szlovéniai vagy kárpátaljai magyarság körében korántsem lebecsülhető „politikai innováció” ment végbe, amely egyszerre adott teret a kisebbségi politizálás formáldemokratikus és önszervező erőinek a politikai tőke felhalmozására és szűkkörű kisajátítására (ami a Vajdaságtól, Szlovákián át az RMDSZ-ig látványos purparlékban fejeződött ki az elmúlt években), továbbá a pluralizálódásra, amelynek tényleges haszonvételéhez nem voltak meg a helyi történelmi tapasztalatok, valamint arra, hogy az adott politikai állam a kisebbségi erőmegosztás direkt technikái nélkül is kényszerpályákra terelhesse a nyugati típusú vállalkozói modernizáció útjára igyekvő kisebbségi társadalmat.

Kíséri ezt a politikai- és minoritás-modernizációt az is, hogy a regionális elmaradottság sajátos piramis-alakot ölt a régió egyes országainak az Európai Unióhoz való viszonyában. Az elmaradottsági piramis, amely Brüsszeltől Észtországig és a Fekete-tengerig terjedő mezőben egy fekvő háromszöggel ábrázolható, függetlenül attól, hogy Kelet és Nyugat, kereszténység és ortodoxia korridorával lezárt maradt, napjainkra már ki van téve annak is, hogy az extenzív tőkés fejlődés növekedési határai nagyjából ezen a tájon érnek véget, s mivel a fejlett gazdaságok beruházásai egyre inkább befelé fordulnak, a tőkekihelyezés sem járhatott áldásos hatással a kelet-európai zóna fejlesztésére nézve. Drámaibb megfogalmazásban ez úgy hangzik, hogy a vasfüggöny áthelyezése történt meg egy országhatárral odébb..., miközben az európai integrációs folyamat magyarországi tapasztalatainak kisebbségi szempontból ígéretes és sajnálatos tendenciái nem egyértelműen a „trianonizált” világ továbbéléséről tanúskodnak, hanem arról, hogy a regionális válságciklusok nemhogy nem állnak meg a Lajtánál, de épp az importált minták révén meghonosított tőkeakkumulációs folyamat lett az, amely Magyarországot ugyancsak a félperifériákra száműzi, s vele vagy mögötte a hátrányos helyzetű térségek mégiscsak egy tömbbe, egy pufferzónába kerülnek.

A politikai-gazdasági és civilizációs-integrációs diskurzusok tehát a kisebbségi létállapot felől nézve egy kínosan túlpolitizált szféra reflexióinak tekinthetők. Érdemes azonban emögé tekinteni, ha a kelet-európai privatizációs folyamatokban a részvételi demokrácia kereteit és működésmódjait vizsgáljuk. A magyarországi rendszerváltási átalakulásban és a privatizáció folyamatában nem látszik bekövetkezőnek (a sorsdöntő „fordulat éve” után közel egy évtizeddel sem) a polgárosodási ideológia megvalósulása. Ennek az ideológiának eszmei alapja a demokratikus és piaci-vállalkozási szabadság relatív korláttalanságát biztosító feltételrendszer volt, amelynek alapképlete szerint az újrapolgárosodási folyamat minimálisan szükséges feltétele a vagyonos osztály kialakulása, amely államfenntartóként, fogyasztóként, adózóként és innovációs folyamatok elősegítőjeként érdekeltséget lát majd abban, hogy a strukturális hátrányba szorult rétegek is fölzárkózhassanak a jóléti szinten megkívánt stabil nívóra. Ám, ahogyan a határon túli magyarok könyvekkel való „megsegítése” a rakomány-léptékű küldemények révén nem minősült hatékony segítségnek, úgy a gazdasági regresszió idején magyar tőkét a kisebbségi magyarságba invesztáló „privát külpolitika” sem minősült kivitelezhető megoldásnak: a kisebbségi magyarság ilyetén kívülről megsegítése nem minősíthető eredményes politikai lépésnek, jobbik esetben is csupán a magyar és külhoni pártkörök perszonális kapcsolathálóját tudja megerősíteni, nem pedig a túlélésre berendezkedő minoritások létbiztonságát. A gazdasági tőkeinjekcióra azonban - néhány hazai vállalkozói csoportot leszámítva, amelyeknek nem okvetlenül kisebbségisége volt meghatározó értéke - kis valószínűséggel lehet számítani az európai periféria kiesőbb vidékein. Ennek számos oka közül kiemelendőnek tűnik néhány: így

1). a tőkekonvertálás sajátos rendszerváltás-kori megnyilvánulásai,

2). a funkcionálisan hátrányos helyzetű térségek innovációképtelensége,

3). az integrációs törekvések mentén föláldozott kisebbségi-egzisztenciális, valamint a térbeli integrálódás ellenében érvényesülő strukturális dezintegrálódás folyamata.

A tőkekonvertálás sajátos rendszerváltás-kori megnyilvánulásai

Mind a magyarországi politikai közgondolkodásban, mind a kisebbségi értékszemléletben egyformán jelen van az a meggyőződés, hogy az „egyenlőségtársadalom” évtizedeit követően az abban jól pozicionáltak, informális csatornáikat praktikusan kiépítők és fenntartók, majd a privatizáció folyamatában tőkeképes vállalkozóként jelentkezők voltak képesek azt a fajta piaci modernizációs stratégiát kialakítani, amelynek nem csupán a hozott tulajdon volt az alapja, hanem a másfajta tőketulajdon ügyes konvertálása és racionális mozgósítása is. Itt nem pusztán arról van szó, hogy a hajdani pártelit nexus-emberei megteremtették maguknak a „visszavonuláshoz” való privatizált tőkehátteret és magántulajdont, hanem arról is, hogy a tényleges párt-tőke-átmentésen túl értékesíteni kezdték és tudták is az adminisztratív tőkét, a tudástőkét, valamint a kapcsolati tőkét is. A tőkekonvertálási gyakorlatnak már részben meg is voltak a hagyományai az üzleti, a kereskedelmi, a piaci-forgalmazási- és bankéletben, melyek a történelmi kríziseket követően (világháborúk, kitelepítések, Holocaust, deportálások, „nagytakarítások”, világválságok, államosítás, stb.) rendeltetésszerűen fölhasználásra kerültek egyes rétegek viselkedési stratégiájában, ám a magyarországi kisebbségek viszonylatában ennek a gyakorlatnak csak nagyon szerény, egyedi, kivételes példái voltak sikeresek és időtállóak. Az értékőrzésnek és a szimbolikus tőkék konvertálásának vagy gyarapításának technikái az 1990 utáni kelet-európai kisebbségi léthelyzetben megannyi fals formát öltöttek: a tudástőke értékesítésében például egyfelől a külföldi értékesítés, az anyaországba költözés, a diaszpórába menekülés volt esélyes megoldás, másfelől pedig az ennek elkerülésére kialakított önreprezentáció olyan formái váltak általánossá, amilyenek például a politikai pártalakítás, mozgalomszervezés, hazai és nemzetközi porondon vállalt nyilvános kisebbség-képviselet, stb. Nem részletezve itt a legrosszabb változatokat, érdemes azért említeni a kisebbségi léthelyzet és megmaradás érdekében vállalt olyan nonkonform megoldásokat, amilyeneket a nemlegitim társadalmi adaptációs mechanizmusok köréhez lehet sorolni, így az önerős „talponmaradás” adekvát formájaként a térség maffiáinak behódolást – egyszóval nem veszve el a részletekben, elegendő annyit regisztrálni, hogy a kisebbségi önérvényesítés leginkább a „túlélőművészet” egyik formája lehet, de a gyakorlatban javarészt rejtett, „illegális” formában nyilvánul meg, ezért azt a kérdést: miként reprezentálódnak a kisebbségi törekvések az átmenet időszakának privatizációs folyamatában, valószerűsíthetően nem lehet megválaszolni annak mérésével, hány üzem, hány szolgáltatás, hányféle hiányszakma vagy speciális tőketípus képes megélni ugyanazon a privatizációs piacon.

A funkcionálisan hátrányos helyzetű térségek innováció-képtelensége

Ha nem is kisebbségpolitikai elméletek vagy térségi elemzések anyagából, de az utóbbi évek szociológiai kutatásaiból és vállalkozáskutatási statisztikáiból egyértelműen kiderült, hogy a szocializmus-kori rendszeradaptáció egyik féllegitim formája a pótlólagos jövedelemforrásoknak az a köre volt, amelyben a vállalati és állami tulajdonból való lopás, a fusizás, a második gazdaságba átvitt tőkealap, a privát kapcsolatok építésére kihasznált döntésjog és befolyás mint az egzisztenciateremtés magánerős formái jelentkeztek. Ennek a tőkeháttérnek megszűnése a lerobbant szocialista gazdaságok hétköznapi szereplőinek létfeltételeit bizonytalanította el, s a sikerképes vállalkozások (igen nagy arányát) is ide számolva jelentősen megosztotta az innovációképesség esélyeit. A gazdasági válságfolyamatban a kelet-európai gazdaságok perifériára kerülése nyomán tovább erősödött nemcsak a társadalmi rétegek eltávolodása, strukturális esélyegyenlőtlensége, de jelentős mértékben növekedett a regionális aránytalanságok szerepe is. A hátrányos helyzetű térségek, a lemaradó és leszakadó régiók, az elhanyagolt ágazatok és a fejlődésképtelen piacok számára – s így természetesen az ezeken élő kisebbségi csoportok számára is – teljességgel érvénytelennek minősült a privatizációs folyamat elvi ésszerűsége, hiszen ennek megismerésében és kezelésében rendszerint alig jutottak tovább a kényszerű elfogadásnál. Mintegy ráadásként érvényesült a tehertétel, amely abból eredt, hogy a szocializmus időszakában kialakult munkaerőgazdaság, beruházási- és piacpolitika állami kezelése „átszocializálta” a munkaképes népesség nagyobb hányadát, megnehezítve vagy megszüntetve az elemi kooperációk és szolidaritásformák java részét, így a tulajdonosváltási időszakban csupán meglehetősen nehezen maradtak meg a csoportszintű együttműködés megtalálható és működtethető mechanizmusai. Midőn pedig a rendszerváltoztatási folyamatban a korábbi fejlesztési erőforrás-elosztás anomáliái miatt drámaivá váltak a különbségek, az immár állami háttér nélkül maradt termelő ágazatok váratlanul ütköztek a piaci ellenérdekeltségekbe és a kooperációképtelenség következményeibe.

Fokozottan érvényesültek ezek a válságjegyek a kisebbségi térben. A hagyományos térségek megélhetési szerkezetének változása (pontosabban drámai leromlása) egyértelműen jelzi, hogy a legkülönfélébb tőketípusok értéktelenedése csakis azon az úton állítható meg, amelyen a kelet-európai gazdaságok ezidő szerint nem tudnak, vagy nem kívánnak haladni. Nincs az a szlovák fejlesztési tanácsadó, aki a szlovákiai magyarok lakta térség fejlesztésében látna biztos jövőt, s ebben intézményes támogatással is számolhatna; nincs az a beregszászi értelmiségi, aki párthovátartozástól függetlenül fölismerné az elitek kooperációjának jelentőségét, és a tudástőke működésbe-hozatalának fontosságát szélesebb körben el tudná fogadtatni; s alig van olyan pozsonyi magyar értelmiségi, aki szélesebb körben is érvényt tudna szerezni annak a véleménynek, hogy az integrálódás kérdései csoportszinten a pluralizmus és az alternatívák perspektíváit tartalmazzák, individuális szinten viszont mindezt az asszimiláció és a súlyos túlélési gondok kísérik...

A hátrányos helyzetbe került térségekben tehát a perszonális, a csoportszintű, a területi egységben vagy lokális kezdeményezések formájában megjelenő közérdekű cselekvés reménytelensége, sikertelenségének lehangolt tudomásulvétele, s maga a mentális dezintegráció az, ami a létező depressziós hatásokat nem tompítja, hanem fölerősíti: az innováció-képtelenség számos jele tapasztalható, a tervezéshiánytól a reményhiányig, a tulajdonviszonyok tisztázatlanságától az értelmiségi szerepvállalások elbizonytalanodásáig, az önmegadástól az „áruvá válásig”, s emellett a területi eltérések egyúttal belső konfliktusok hordozói, érdekkülönbözések reprezentálói is, amelyek ha egyáltalán megfogalmazódnak, akkor sem a konszenzuskeresés felé mozdulást segítik elő, hanem a belső összetartozást lehetetlenítik el.

Az integrációs és strukturális dezintegrálódási folyamat

A piaci modernizációs folyamat magyarországi dinamikája majdnem kézenfekvő módon kellene hogy kihasson a kisebbségi léthelyzetben élőkre. A politikai innováció időszakában azonban a kisebbségi léthelyzetben átélt „másodosztályúság” teljességgel ellene hat a szétesett politikájú és gazdaságú államok integrációs politikájának, mind a nemzeti keretek közöttinek, mind pedig az európai egységesülési folyamatnak. A kisebbségi léthelyzetben élők úgy látják, hogy az országok közötti kulturális különbségek és kisebbségjogi viták ma már sokkal kevésbé lényegesek, mint az eliteken és magukon a kisebbségi társadalmakon belüli törésvonalak, konfrontációk és marakodások. Az ellentétek alapját pedig a tulajdonviszonyokban nevezik meg, a konfliktusok megnyilvánulásában pedig a nemkormányzati szervezetek, önkormányzati intézmények és civiltársadalmi kezdeményezések közötti kölcsönkapcsolatokat látják reprezentálódni. Úgy vélik: lehet ugyan nyelvpolitikai, intézményalapítási, kisebbségi önmegjelenítést szolgáló konfliktusokat megnevezni, amelyek a kisebbségek helyzetét reménytelenné teszik, ezek azonban gyakorta elemi konszenzushiányt tartalmaznak inkább. A belső törésvonalak egyrészt eszmeiek, másrészt stratégiaiak, harmadrészt a külkapcsolatokat illetőek, s még ezek mellett érvényesül a meglévő erőforrások felhasználásának módja is. Meglehetősen nagy területi eltérések vannak a kisebbségi értelmiségi státuscsoportok illetve a vallási-kulturális csoportok között, és a belső kapcsolathálózaton túlívelő csoportkapcsolatok terén is, amelyek nem teszik lehetővé, hogy akár csak a belső konszenzus is kialakuljon. Így a kisebbség – mint kisebbség – integráltsága oly mértékben romlik, hogy képtelen immár önérdekét vagy szűkkörű csoportérdekeit a többségi elv alapján érvényesíteni a kisebbségi léthelyzet hozta kihívások alkalmával.

E helyzetnek legalább kétféle következménye előre látható: egyrészt az, hogy a kisebbségi állapottal kapcsolatos vélekedésekben, célokban és képviseleti tevékenységben egyre nehezebb lesz kollektív érdekekre hivatkozni, s aki megteszi, egyre nehezebben fogja tudni lemosni magáról, hogy a kollektív érdek címén saját (gazdasági, politikai) érvényesülésének célját kívánja megvalósítani egy „polarizált identitás” formájában; ugyanakkor Magyarország várható európai csatlakozása után még nehezebb lesz az anyaországi és kisebbségi kapcsolatokat legalább azon a szinten tartani, amelyen eddig voltak, illetve kérdés marad, hogy a magyar elitek számára lesz-e még jelentősége annak, hogy a kisebbségek túlélését segítő tevékenységgel könnyítse azok önerőből leküzdhetetlen gondjait. A kisebbségi érdekközvetítők közül sokan drámaira fordítják a helyzetértékelést, s úgy nyilatkoznak, hogy Magyarország számára a kisebbségek kérdése csak addig kérdés, amíg az politikai érv vagy „etnobiznisz” marad, s a mérhetően csökkenő létszámú határon túli, illetve növekvő arányú magyarországi kisebbségek számára pedig mindvégig égető kérdés marad önnön létük politikai szintű reprezentációja.

A kisebbségi önreprezentációt nem utolsósorban a struktúrák elbizonytalanodása kíséri, amelyek világosan áttekinthetőek voltak még a nyolcvanas években is, de elmaszatolódtak a kilencvenes évekre. A kisebbségi léthelyzet vállalásának, értékelésének módja és értéktartalma sem maradhatott térben és időben ugyanolyan, mint korábban. A kisebbségek mind a politikai, mind a nyelvi-kulturális diskurzusokban jóval megosztottabbak lettek, „szétintegrálódtak”, önszerveződésük szintje egyre képtelenebbül eltávolodik az önrekonstrukció vagy a reintegráció szükséges szintjeitől. S míg korábban a politikai érdekérvényesítés útján elindult kisebbségi párhuzamos pályán haladhatott a gazdasági érvényesülés útján elindultakkal, addig ma már az aszimmetrikus viszonyok lettek úrrá, s minimálisan kétszintűvé, kettős érdekűvé és céljait tekintve is ellentétessé váltak ezek a törekvések. A kisebbségek számára egyfelől létezik egy „idegen elit” (tőle eltávolodott, kormányzati tényezővé vált, politikai vagy képviseleti döntésszintekről szól a kisebbségi kérdésekről, vagy épp az európai adminisztráció szempontjait képviseli), másfelől pedig a helyi elit, amely a másfajta alkalmazkodási, cselekvési, behódolási vagy ellenállási szempontok miatt egészen más célokért hajlandó csak megnyilatkozni. Modernizációs vagy innovációs metszetben ez úgy is fogalmazható, hogy az idegen elit univerzális, központi szemléletű modernizációt szorgalmaz, a helyi elit pedig igen pragmatikusan és modernizáció-képtelenül a szocializmus erőszakolta provinciális megoldások és értékvilágok mentén gondolkodik, e két törekvés pedig semmiféle eséllyel sem találkozik össze.

A kulcsfogalmat több kisebbségi térben és eltérő politikai közgondolkodás mentén is abban fogalmazzák meg, hogy a kelet-európai modernizációs és tőkeképződési folyamatban immár korántsem elégséges a politikai állam és a kisebbségei vitáját konszenzus-szintre segíteni, hanem ennek sikere és egyáltalán az alkufolyamat megkezdődésének szükséges előfeltétele érdekében a magyar/magyar kapcsolatok tisztázására kellene vállalkozni. Ehhez nemcsak az anyaország és a kisebbségi magyarság viszonyát kellene ismételten tisztázni – abból kiindulva, hogy igen erős aszinkronitás alakult ki máris a kisebbségi helyzetűek Magyarország-képét illetően, s ezen változtatni lenne érdemes, amennyiben Magyarország nem elégszik meg az „anyaország – gazdag ország” szereppel, hanem észreveszi, hogy kisebbségei körében kezd kialakulni egyfajta „nemzeti apátia” is, amelynek tárgyaként Magyarország olyan anyává vált, aki nem figyel már gyermekére... Mi több, a magyar–magyar viszonyban nem pusztán presztízsmentésről van szó, hanem a politikai innováció szükségszerű elemeként ama kapcsolati, kulturális, politikai tőkék és energiák mozgósításáról is, amelyek nélkül Magyarország az Európai Unióban is csak igen nagy presztízsveszteséggel jelenhet meg, ha hanyagolja kisebbségeit.

A kelet-európai integrációs mozgás és általában az integrálódási törekvések egyik alapkérdése tehát az lett, hogy Magyarország diadalmas bevonulása az EU-ba együtt jár-e (vagy járhat-e egyáltalán) azzal, hogy nyomában, ott vonulnak kisebbségei, vagy pedig azok vállán sikerül fölemelkednie az európai magaslatokra...? A kisebbségi helyzetértékelés közelebb áll az utóbbihoz, olykor még azt is kiemelve, hogy az integrációs törekvések mentén föláldozott kisebbségi-egzisztenciális tehertétel lehetséges, hogy a könnyebb fölemelkedés eszköze, de épp a gazdaság, a piac, a menekültek tömegei, a társadalmi kapcsolatok sokszálúsága miatt ez a jelképes elszakadás a térbeli integrálódás eszközeként olyan destabilizációt is hordozhat, amely magát az emelkedési folyamatot fogja megnehezíteni. Mintegy minősítésként azt is hozzáteszik: lehetséges, hogy a magyar/magyar kapcsolatokban a magyarországi politikai és gazdasági ügybonyolítók irányító szerepe érvényesül ezidő szerint hatékonyabban, de nem lehet feledni, hogy a doktrinalizációs folyamatban minden tét csakis az érintett kisebbségi közösségek által lehet érvényesített, máskülönben a dezintegrált nemzeti egység oly módon fordulhat az integráló központ ellen, hogy abból nehezen kiegyensúlyozható bizonytalanságok is támadhatnak.

Az integrációs folyamat másik alapkérdése az lett, hogy az új redisztributív hatalommá felnövekvő Magyarország, amely nem pusztán a régióban zajló privatizációs folyamat „mintaországa” lett, hanem olyan kooperációs találkozások helyszíne is, amelyen nem hagyják érintetlenül a kisebbségi térben zajló politikai és gazdasági diskurzusokat. A vajdasági, beregszászi, szlovákiai és romániai kisebbségi politikai csoportosulások a két főváros közti relációk vonalán keresik a maguk „rákapaszkodási” megoldásait, ezért a kisebbségi helyzetű magyar pártok és gazdasági vállalkozások messze nem lehetnek függetlenek a magyarországi politikai pártok és gazdasági vállalkozások mozgásaitól-változásaitól (Bárdi Nándor élesszemű megfigyelése).¹ A kooperációs találkozások, együttműködési megoldások egyrészt gyakorlatias szinten folyó események, üzletkötések, finanszírozási kezdeményezések, alkuk, piackeresési feladatok, stb., másrészt a kisebbségi létformában igen ritka revitalizálási stratégiák alapjai lehetnek, újraerősítő célokként értékelhetők, harmadrészt hozzájárulnak ahhoz is, hogy a kooperációk puszta lehetőségei a magyar/magyar viszonylatban látszólag rendezett kapcsolat képzetét is keltsék. Ez utóbbinak lehet része az is, hogy az anyaországot irigylendően szépnek, fejlődőnek, gazdagodónak látják, akár némi öncsalás árán, akár a kisebbségi dimenziókkal való összevetés alapján, s jobbára megállapítják azt is, hogy szép és gazdagodó ugyan, de nem a mi lehetőségeink hazája... (Biró A. Zoltán megfigyelése). Ez a „fölfelé nézés”, az áhitat és a hódolat keveredik azzal a kisebbségi keserűséggel, hogy a magyar politikus számára a külföldi magyarság priméren vagy politikai szövetséges, vagy pedig egy ellentétviszony megtestesítője, s ekként már korántsem ideális versenytárs. Így a kisebbségi pozícióból Magyarország nemcsak redisztributív új hatalom immár, amelynek az etnikai diskurzuson túl a kisebbséget instrumentalizáló szerepe is megerősödik, hanem olyan „szabadságot finanszírozó” szerepet is fölvett, amelynek a kisebbségi magyar vállalkozók, munkavállalók, piackeresők vagy kereskedelmi közvetítők számára nincs is annyi kínálata, hogy ebben a szerepében el is lehessen fogadni. Ráadásul abban, hogy az integrációs törekvéseket másik oldalon a dezintegrációs folyamatok kísérik, az anyaország szerepe olybá tűnik, mintha bármiféle innováció csakis kívülről jöhetne a hátrányos helyzetű térségekbe.

Importált minták vagy önerős fejlesztés: a kooperációk kérdőjelei

Az etnokulturális térben zajló privatizációs folyamatok és együttműködési színterek elemzéséből egészen világos módon nem hagyható ki az anyaországgal való kapcsolat, az abban folyó rendszerváltás-kori innovációs potenciál-változás és a határok fölött átívelő, illetőleg határok alatti rejtett zónákban föléledő cserekapcsolati mechanizmusok többsége. Tekintettel az utóbbi évek elemzéseire, ezek nyomán erős hipotézisként állítható, hogy a kisebbségek érdekmegjelenítése a tőkeképződési folyamatban nemcsak igen alacsony, hanem rejtett is. A szociokulturális integrációk szétesése, a társadalomszerkezetnek a pártállami gazdaságok összeomlását követő erodálódása minden kisebbségi térben azzal a következménnyel járt, hogy a történetileg tekintve erősen polgárosult, számos térségben a biztos megélhetés előnyeit élvező kisebbségi magyarság (és más kisebbségek is) elveszítették a létbiztonságot nyújtó munkahelyek, piacok, financiális források, nyugdíjak, megélhetési módok és üzletképes tevékenységi területek java részét. A destabilizálódott gazdasági körülmények között a vállalkozói gazdaság anakronisztikussá lett, gyakorta inkább csak vágykép, mint valóság: a makroökonómiai összefüggésekben szóra nem érdemes kelet-európai privatizációs folyamat egyszerre kínálja a végre-valahára megszerzett vállalkozási szabadságot meg a versenytársak és ellenfelek felületi összeütközését, majd a régió politikai, gazdasági és (Szovjetunióról való) „lefűződési” törekvései nyomán azokat a reményeket is, hogy a megmaradt űrbe majd éppen a nyugati tőkebefektetések érkeznek meg. A kilencvenes évek közepére drámai módon vált végzetessé az élmény, hogy e nyugati érdeklődés késik, illetve egészen nyilvánvalóan elmarad...

A helyzetképet csupán elnagyoltan jelezve kiemelhetők lennének egyedi példák a kisebbségi magyarság vagy más etnokulturális csoportok látszólag megindult gazdasági részvételére vonatkozóan. A konkrét történések azonban számadatokból ritkán érthetők meg, amit egyetlen konkrét példával kívánunk illusztrálni: miközben a vajdasági mezőgazdasági területek túlnyomó hányada magángazdaság volt, a privatizáció és földvisszaigénylés lényegtelen arányú maradt; mindemellett a szerbiai privatizáció során 1998 szeptemberéig a mintegy 6000 vállalatból mindössze 38-at vettek magánkézbe, ami nem mondható jelentős változásnak a tulajdonosi struktúrát tekintve. Ráadásul az esetek egy részében a szocialista vállalatok munkásai által kivásárolt részvényeket törvényi úton elvették (1994), a magánosított tőke mindössze 3%-ot tesz ki az állami és társadalmi tőketulajdon mellett, így az eddigi (tízéves) privatizációs folyamatban mindössze a régi rendszer tartósításának folyamata teljesedett ki, nem pedig a piacgazdasági átmenet kezdődött meg. „E 38 vállalat tőkéjének felbecsült értéke 19 százalékkal kevesebb, mint amennyire a dolgozók és az egykori dolgozók a törvény értelmében jogosultak”, ugyanis a dolgozók ingyenes részvények formájában kapják meg tulajdonrészüket (ledolgozott évtizedeik arányában) a vállalattól, hogy azt ne kelljen privatizálni, de még így is csak a rendelkezésre álló részvények 60%-át tudták szétosztogatni, mert a bizonytalan jogi, pénzügyi és tőkepiaci feltételek miatt a dolgozók nem tartanak igényt a részvényekre (Magyar Szó, 1998. szeptember 11., 4. p.).

A folyamat más szinten és némiképp jobb kondíciókkal indult meg Horvátországban, Szlovéniában és Szlovákiában, de nyomaiban is fölismerhetetlen Kárpátalján, ahol inkább csak a rablótőke maffiózus megoldásairól lehet beszélni. Némiképp más a helyzet Romániában, ahol a kisebbségi területeken élő magyarság pusztulása, beolvadása, elvándorlása vagy szórvánnyá satnyulása párhuzamosan haladt a városi koncentrációk kialakulásával és a falusi nyelvszigetek, kulturális enklávék illetve gazdasági reliktumok több évtizedes formálódásával. Az 1990. utáni jogi és gazdasági intézkedések nyomán Romániában egy többszázezres kistulajdonosi réteg alakult ki, amely a román gazdaságstratégiának megfelelően nem volt képes piacorientált tevékenységre a géppark-hiány, az alkatrész-utánpótlás és a felvásárlópiac hiánya miatt. Ugyanez a térség (de vehetnénk példaként a szlovákiai magyar nyelvsziget vagy a szlovéniai magyar kisebbség esetét is) a szakemberhiány, a primer és szekunder gazdaságból elvándorló értelmiség, a tőkehiány és a piacképes termékkínálat miatt kiszolgáltatottá vált az etnopolitikai alapon preferált magángazdaságban, s ma már átéli reménytelen jövőképét a kockázati piacon és elszenvedi a feketemunka és a rablótőke által kifosztott piaci szereplők életút-kudarcát is. Az 1997. első feléig felállt mintegy 1800 magyar-román vegyesvállalat 60%-a a magyarországi befektetők tulajdonában van, a mögötte álló csekély és bizonytalan tőkeerő pedig bármikor fikcióvá válhat a kisebbségi munkavállalók számára. Ennek az alapvető trendnek a privatizáció folyamata is segítőjévé válik, hiszen a visszakapott apró földterületeken a kedvezőtlen hitelfeltételek miatt még az önellátás szintjére sem tudnak visszakapaszkodni azok, akik megélhetésre alkalmas földterülettel, magántulajdonnal rendelkeztek a II. világháború előtti időszakban, s most kénytelen-kelletlen tanúi lesznek annak, hogyan kap nyílt állami támogatást a román vállalkozói szféra a kisebbségivel ellentétben.

A várható trendek elemzésében egyelőre kevés a pontos adat, esélyesebb a jóslás. A tendenciák belátásánál azonban számolni lehet a lokális gazdaságok reciklálási, kooperációs és csere-jellegű folyamataival, melyek nemcsak a redisztribúciós logikára épülő makrogazdasági események, s nemcsak a globalizációs piaci események helyi alakzatai, hanem a kapcsolati és bizalmi tőkére épülő gazdasági egyensúlyok fontos tartalékai is. A kutatások tapasztalati anyaga szerint a gazdasági szereplők piaci reprezentáltsága korántsem mindig a nyers financiális haszonvétel formájában mérhető. Ezt nevezhetjük a szimbolikus tőkekonvertálás egy sajátos mechanizmusának is, amely nélkül sem a hátrányos helyzetű kvázigazdaság (így pl. kistermelékenységű agrárgazdaság, lokális igényű „KGST-piaci” árucsere-mechanizmusok, rablógazdálkodás a földeken, hulladékhasznosítás a városokban, stb.) sem élhet meg. A hátrányos és reménytelen piaci helyzetű térségekben aligha érvényesül a világgazdasági válsághatások sora, el sem jut odáig az európai fejlesztési pályázatok java része, s a privatizáció a pénzhiányos és bizonytalan termékszerkezetű gazdaságban szinte csakis az önerős fejlesztés minősül kivitelezhető megoldásnak. Az információhiány és szervezetlenség hatására a még működő kisüzemi beruházások is érzéketlenek a valódi piaci igényekre.

Megújultak a fejletlen térségek kooperáció-hiányos gazdaságára jellemző irányítási mechanizmusok is, és velük újraerősödött a kisvállalkozási szintet még el nem érő, a primitív csere és ajándékozás mechanizmusait hagyományos eszközként kezelő magánerős próbálkozások is. Ezek elsősorban a családi gazdaság, a lakóhelyi ismeretségek körében indultak újra, s pusztán arra a tapasztalati élményre épülnek, hogy valamiképp meg lehet élni az importált nyugati minták, a kockázatos tőkebefektetések és a pénzforgalom nélkül is.

Természetesen nemcsak ínséggazdaság létezik, sőt, minél esélytelenebb a környezet ellenállása, annál nagyobb esély van arra, hogy minimális ügyeskedőtőkével már formális megélhetésre, sőt haszonra bazírozó vállalkozást lehet indítani (ha lehet: egyszerre több szektorban is), hogy kisebb bukás kísérje egyiket-másikat. A kollektív érdek hiányát jól láttatja az az attitűd, amely (a helyi kutatók megállapításai szerint egyre inkább) arra alapoz, hogy a közös cselekvés és közös haszonvétel sikertelen szocialista korszaka után immár a reménytelen viszonyok közötti magánerős kiugrási kísérletek vezethetnek egyedül eredményre. A „közös” érdekeltség, a közös haszon, a közös közösség szimbolikus értékcsökkenése fölerősíti a korábbi „ők és mi” reláció helyett az „ők és én” viszonylat vállalását. A „kollektív technikákkal nem ment, de talán nekem sikerülhet” reménye pillanatnyilag még olyan élethelyzeteket teremt, amelyekben árnyalatnyi reménysugár jelen van. Egyre inkább hiányoznak azonban azok a mentális energiák, megerősítések, segítség, tervszerű kooperáció, kisközösségi munkamegosztás, stb., amelyek révén a túlélési kísérletek alkalomadtán jobban sikerülhetnének. Megkésni látszik annak belátása, hogy miután nagy számban létezik még hagyományos térség, miután érvényesíthető még a rurális térségek saját ökonómiája, akkor ezen belül a humán kapcsolati tőke, a családi gazdaságok network-rendszere és a kollektív krízisben megfogalmazódó szükségszerű együttműködés-keresési érdek megtartó erő lehet az erőltetett privatizációs folyamat során is.

Végkövetkeztetésként fontos azonban megjegyezni, hogy a kelet-európai kisebbség egységeit és összességét tekintve is érvényesen kimondható: a privatizáció folyamatában a kisebbség nem mint kisebbség vesz részt, nemcsak mert nem önálló entitás a szó gazdasági-vállalkozási értelmében, hanem mert a túlélést korlátozó körülmények között nem a kisebbségi státus számít, így nem az identitásvállalás lesz mértéke a piaci érvényesülésnek (sőt!). Vagyis a kisebbségi létállapotok történetileg sem kedveztek és ma sem kedveznek a kisebbségi önreprezentációnak, amely a gazdasági haszonvétel racionalitásától meglehetősen idegen attitűdöt igényel. A kettős hátrányos helyzet a kisebbségi gazdaság esetében éppen ebből fakad: az etnikai-kulturális-történeti kisebbségen belüli vállalkozói kisebbség esetében ezidáig eldöntetlen maradt, hogy számon kérhetők-e rajta a nagyobb kisebbség egzisztenciájára, létformájára, értékrendjére és hagyományaira érvényes normák – s ha nem, miként marad esélye arra, hogy megmaradását, érvényesülését a politikai és kulturális közösség egészének jóváhagyásával biztosíthassa...

Melléklet: A politikai döntéselőkészítés számára megfogalmazható következtetések témajavaslatai

Elemzéseink alapján úgy tűnik, a kisebbségi léthelyzetben élők számára a rendszerváltás és a privatizáció folyamata nem hozott többet, mint maguktól az átmeneti korszakban várható feltétel- és körülményváltozásoktól várható volt, viszont az ellenkező oldalon, a veszteségek rovatában annál többet könyvelhet el mind a határon túli magyarság, mind pedig a hazai kisebbségek nagy többsége.

Mindenekelőtt a gazdaságpolitikában és a privatizációs folyamat jogszerűségének kritériumaiban vannak jelentős hiányosságok, s ugyan e téren mindenütt megkezdődtek a privatizációs játszmák, de emitt az állami szintű kezelésmód haszonvételi eszközével, amott pénzügyi maffiák számára kedvező kimenetellel – azonban semmiképp sem a kisebbségek számára előnyös változásokkal. Annyi egyértelműen kiderült vizsgálódásainkból, hogy a privatizációs folyamatban az illúziókra épülő remények csalókának minősültek, általában a kisebbségeknek egyhamar le kellett számolniok azzal, hogy nyugati vagy anyaországi tőkeinjekciót remélhetnek és a „nyugati” (beleértve a magyarországi) befektetők komoly gazdasági érdekek középpontját látják majd bennük.

A magánosítás folyamatában az anyaországok politikai és pártelitje meglehetősen komoly befolyást gyakorol, a megsokasodó pártok azonban elsősorban a magyarságvédelem szimbolikus és pártpolitikai kérdéseivel foglalják el magukat, fennkölten szónokolva a megmaradás, az összefogás elveiről, de gyakorlati téren nem konstruálva semmiféle cselekvési programot. Végiggondolandó kérdés – és ez gazdaságpolitikai szakértők munkáját igényli elsősorban –, hogy a kisebbségi társadalmak, amelyek „élvonala”, vezető ereje már elmenekült az anyaországokból, vagy mindenesetre szociokulturálisan eltávolodott már a kistulajdonosi, földművelő-jószágtartó szaktudástól, az ipari termelésben releváns és modern eszköztár birtokában hatékonyan cselekedni képes ágazatoktól – vagyis a modernitás útján eliramlott potenciális gazdaságvezetés és értelmiségi bázis miképpen lenne képes a korszerű vállalkozási attitűdök megismerésére, befogadására, importjára és a szükséges stratégiák kialakítására. Ennek segítése, fejlesztése, külső „know-how” biztosítása bizonnyal tényleges támogatása lehetne a kisebbségi megmaradásnak, ez azonban kétségtelenül nem segítene azon, hogy a helyzetismeret hiánya, a gazdasági megerősödés és egzisztenciális megmaradás kérdései nincsenek végiggondolva a kisebbségi elitek által. Ennek az állapotnak feloldásában végülis bármely külső segítség jól jön, ám annak formája a befektetők, piackeresők, tőkekihelyezők személye és biztosítékai nélkül csak ismételten durva beavatkozás lehet a többségi-kisebbségi magyar–magyar világba.

Ki kell emelni, hogy a gazdaság funkcionalitásának biztosítékai, valamint a kisbefektetők garanciarendszere és piaci védettsége is oly módon hiányzik, hogy a vállalkozói piacon szinte csak azok élnek meg biztonságosan, akik külföldről kapott végkielégítéssel, nyugdíjjal rendelkeznek (pl. a Vajdaságban a német, az áttelepült kárpátaljai magyarok számára a magyar biztosítások számítanak biztos kapaszkodónak).

Általánosan igaz a kisebbség és a privatizáció kapcsolatkörén belül az is, hogy a hátrányos etnoszociális helyzetben még nehezebb a politikai-bürokratikus érdekszféra ügyleteinek átlátása, hatástalanítása, s ennél is reménytelenebb a maffia-hátterű érdekdöntések kivédése. A kisebbségek – túl az esetleges nyelvi problémákon – a makrogazdaság folyamatait meglehetősen nehezen tekintik át, azok időnként megújuló lendülete vagy alkalmankénti megtorpanása nyomán csupán saját kiszolgáltatottságukat élik át újra és újra, tájoló nélkül maradva a téren is, milyen stratégiája van a magyar kormányzatnak és a külgazdasági érdekköröknek a stabilizálás vagy szintentartás biztosítására, az európai csatlakozásban esélyes részvétel biztosítására.

Ki kell emelni a tapasztalatok tömegéből azt a kemény tényt, hogy a kisebbségi léthelyzetben elképzelt túlélőstratégiák egy része a kollektív kezdeményezés helyett, azoktól ódzkodva inkább a privát remények kiteljesítését kíséreli meg, jobbára azok biztos kudarcával. Nincs még tapasztalat annak belátásához, hogy pontszerű növekedés nem létezik, csakis a környezettel együtt lehet változásokat eszközölni – ami vonatkozik egyaránt mind Magyarország és történeti-politikai államkörnyezetének, mind a hazai kisebbségek és a hazai gazdasági folyamatok viszonyának, mind pedig a határon túli magyar kisebbség és az anyaország (valamint a többségi állam) kapcsolatának alapkérdéseire. Az öncél, az önérdek súlyosan károsítja, széttagolja az amúgy is dezintegrálódott kisebbségi társadalmakat, így a fejlődéshez szükséges optimalizálható környezeti fogadókészség nincs és nem is lesz harmóniában az egyéni kezdeményezésekkel, vagyis az energiák elapadnak, a cselekvőkészségre nehezedő reménytelenség azonban egyre növekszik.

Ugyancsak alapkérdés maradt, hogy a változási folyamatnak a kisebbségekkel kialakítandó harmonikus viszonyait illetően, s e viszonyok stratégiai pontjainak kijelölésére vonatkozóan a tervszerű fejlesztésre nem létezik kezdeményezés. Sőt: alig van mozgásra kész mentális infrastruktúra, alig ismeretes az innovációs hajlandóság a depressziós térségek többségében, s alig irányul forrástelepítés a reményvesztett kisebbségi térbe. Ez ugyancsak olyan terület, amelyen a szakszerű helyzetelemzés, az endogén/exogén források és lehetőségek feltárása, a valós célok és kockázatok mérlegelése szakhatóságok feladata, szakintézmények szolgáltatása is lehetne – de ez sem működik majd a jövőben a kisebbségek és a magánosítási folyamat nem csupán makroökonómiai szempontú, hanem kifejezetten kisebbségcentrikus szemrevételezése nélkül. Nincsenek kijelölt célhierarchiák, nincs szellemi beruházási igény, s még kevésbé van stratégiai elképzelés és folyamatellenőrzés a megindult változásokra nézve.

A helyzet ki nem elégítő ismerete és értékelése nyilvánvalóan kihat a folyamat egészére. Az is kétségtelen, hogy a kisebbségi térben megindult vagy elakadt folyamatok áttekintése és ellenőrzése nem lehet az állami szintű igazgatási-tervezési modellalkotók dolga, hiszen ezellen maga a kisebbség tiltakozna legelőször, s jól tudjuk, hogy nem ok nélkül. A lokális túlélési stratégiák a legkevésbé sem számítanak a makrogazdasági változások áldásos hatására, de még ennél is kevésbé a közösségépítési folyamatokban szerepet vállaló politikai ügyvivők tényleges segítségére. A kilencvenes évek elején még élt a várakozás a kisebbségi társadalmakban, hogy majd az anyaország kormánya, többségi társadalma közvetlenül, vagy éppenséggel mint a nyugati befektetők közvetítője közvetetten segítheti a rászorulókat – ez a csalfa remény szertefoszlott a kilencvenes évek második felére. A józanodást azonban nem követte a vállalkozási törekvés megerősödése, márcsak azért sem, mert a kormánytámogatások ellenőrzése, a kívülről jött segítség elosztásának konfliktusai sem éppen összehozták, hanem inkább széttagolták, egymás ellen hangolták a várakozókat, akik a változások ilyen kívülről érkező módját immár természetesebbnek vették, mint az önerős kezdeményezéseket, melyekkel így – épp a külső segítség reményében – szinte leálltak.

Ennek a széttagolt társadalmi cselekvésképességnek és általában a privatizálható állami vagyon kb. 40%-os maradékának társadalmi tulajdonba kerülése úgyszintén stratégiai és hosszabb távú elképzelések nélkül zajlott le a térségben: javarészt zárolták az állami vagyonnak azt a jelentős hányadát, amely az energetikai ágazatokhoz, az ásványi kincsekhez, a vízfelhasználáshoz, a telefon- és távközlési ágazathoz, a nagyobb állami mezőgazdasági üzemekhez kapcsolódott, így a maradék, jobbára leromlott állagú, jelenlegi állapotában hasznavehetetlen termelési egységek és ágazatok magánosítását kínálták fel, amire kevés jelentkező akadt. A vegyesvállalati kezdeményezések esetében pedig a külföldi részarányok limitálásával azokat is kizárták a privatizációból, akiknek már kiépített külföldi network-je alkalmas lett volna a sikeres támogatások intézményesítésére.

A kisebbségi társadalmak esetében (a határon túli területeken) a hatalmi központok érdekcéljain túl is közmegegyezés volt a privatizációk végrehajtásában, de ennek ütemét, szabályrendszerét, egész stratégiáját részint fölülről akarták megszabni egy-egy áttekinthetetlen intézkedés-sor révén, részben alulról is gátolták a helyi hatalom és a helyi társadalmak szintjén, mint olyan állami beavatkozási módot, amely a visszaadott demokratikus döntéstérbe meg nem engedhető eszközökkel tolakszik be. A kezdeményezőkészség és a tiltakozás, a vállalkozói réteg szorongatottsága, a piacképtelen ágazatok életre keltésének reménytelensége oly módon blokkolták a privatizációs folyamatot, hogy abban a földvisszavétel, a vállalati részvénytulajdonlás formái, a helyi próbálkozások akadályoztatása és összességében a bürokratikus és etatista vezetéstechnológiák érvényesülése egymást korlátozó módon hangolódtak össze.

A döntéselőkészítés számára megfogalmazható megoldási javaslatok között első helyen említendő egy markánsabb kisebbségpolitikai stratégia kinyilvánítása. Elsősorban azért, mert a kisebbségi társadalom számára egyértelmű élmény, miszerint Magyarországon nincs 1989 után semmiféle következetesen vállalt külpolitikai konszenzus a határon túli magyar kisebbségek ügyeiről, sőt még a konszenzuskeresés kísérletei is hiányoznak, a hazai kisebbségi önkormányzatiság formális megoldása pedig a látszatdemokrácia számos arculatát mutatja. A hiányzó – hosszabb távú, stratégiai jelentőségű – intézkedési tervek között alapvetően három szinten is megnevezhetők a lehetőségek:

- elsősorban egyfajta szemléleti megújulás elősegítésére lenne szükség, amely a csődállapotot nem valamilyen folyamat befejeződésének tekinti, hanem egy másik állapot kezdetének. Ennek szorgalmazása üres kézzel adott támogatás lenne csupán, de kiegészítve a településfejlesztési, térségmenedzselési és kooperációs kezdeményezésekkel, talán hatékonyabb és célorientáltabb megoldások elősegítésében vállalt feladat is lehetne;

- másodsorban a válsághelyzetek definiálóit és a perspektívákat keresőket megkülönböztetett támogatásban kellene részesíteni (pl. kutatók, beruházók, piacfelderítők, humánmenedzsment, kisebbségkutatási és kulturális antropológiai szakemberek, gazdaságfejlesztők, tanácsadók, stb. széles körét), akiknek személyi felelőssége valamelyest pótolhatná a deprivált térségekben morálisan is elfáradt túléléskeresők vagy sikervadászok renoméját; a folyamattervezés, célellenőrzés, következetes állapotelemzés és a beavatkozási stratégiák kialakítása egymásra épülő feladatsor kellene legyen, egyfajta monitoring-rendszer révén, amelyhez helyben megvannak a segítők és megtalálhatók a válságmegoldók is;

- harmadsorban az adaptációs technikák és innovációk területén sokkalta előbb lévő, „EU-képesebb” Magyarország kiemelten vállalhatná (adott esetben nyugati támogatások fejében is) a kisebbségi térségek szakembereinek képzését, „átállítását”, beleértve azt is, hogy a hiányzó kezdeményezések és tőkeimport helyetti megoldásokra mintákat adhatna. A mentális készségek depressziós közegben további romlást előidéző jellegét a szellemi infrastruktúra megerősítésében járatos, ilyesfajta befektetéseket vállalni kész „vállalkozókkal”, civil szervezetekkel, fejlesztő intézményekkel, egyházakkal, kormányzati stratégiát segítő innovációs potenciállal kellene korlátozni, és egyben megpróbálni befolyásolni az életképesebb önértékelési struktúrát és önismereti erőteret, amelynek egyébiránt hagyományai megvannak ebben a közegben: a tőkehiányos gazdálkodás és a szervezetlen piac ellenszerei a hagyományos térségekben régtől fogva a különböző kooperációs megoldások (kaláka, munkasegítség, ajándékozási formák, stb.) voltak, amelyek összhangban álltak a kisrégiók, megyék, gazdasági nagytájak, ökokulturális harmóniában egymást kisegítő területek belső érték- és eszközrendszerével. Ezek meglévő hagyományait, a kooperációs technikák túlélő karakterét is felhasználó, így a modernizációs lehetőségeket éppen ennek révén szerves közegbe ágyazó mechanizmusait oly módon kellene kialakítani, hogy azok ne kerüljenek konfliktusba a kisebbségi térben élők környezetével, ne legyenek a pontszerű fejlődés lehetetlenségét bizonyító érvénytelen fejlesztések hivatkozási alapjai.

E három elgondolásban nem a külső beavatkozás direkt megoldásairól van szó, hanem a változásokat elősegítő áthatásokról és kölcsönösségről. Ha a kisebbségi léthelyzetben megélt élmény, hogy a helyi csoportok, a politikai érdekképviselők és a kül- vagy belországi értelmiségiek közötti kapcsolathálózatban vaskos törésvonalak vannak, akkor ennek átfedése, átívelése lehetne a minimál-feladat bárki számára, aki e helyzeten változtatni hajlamos. A kisebbségek önszerveződési problémái amúgy évszázadosak, nem először van ez így a hagyományos gazdasági szerkezetű térségekben – mégis túlélnek ezek a csoportok nagyobb történelmi korszakokat is. Ha nem is mindig sértetlen identitással, de a lokális szolidaritások formáinak egészséges használatával, s talán a nemzetállami szerkezet vagy a politikai állam egész túlszervezettsége ellenében is.

Könyvészet

Albert Ferenc - Bodó Barna - Papp Z. Attila 1997. Peremlét és megmaradás. Szórvány füzetek, Temesvár, 120 p.

Antohi, Sorin 1998. Les roumains pendant les années 90 – géographie symbolique et identité sociale. Transitions, ex-revue des pays de l’Est, Vol. 39., No.1. 112-134. p.

Bagi Andrea 1998. Túlélőművészet Kárpátalján: adaptációs technikák egy kisváros példáján (Beregszász). Kézirat, a kutatás dokumentációja számára, 32 p.

Bárdi Nándor 1998. Törésvonalak a határon túli magyar politikai közösségekben. /Konferencia-vitaindító, a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézete szervezésében, „Globalizáció és nemzetépítés Közép-Európában”, Budapest, 1998. szeptember 18./.

Beszteri Béla - Mikolasek Sándor szerk. A kisebbségek helyzete Közép-Kelet-Európában és Magyarországon. Tudományos konferencia 1997. április 29., Komárom, VEAB, 215 p.

Bezák, Anton 1997. The relationship between regional and national unemployment trends in Slovakia. Földrajzi Értesítő, XLVI. évf. 3-4. sz., 155-160. p.

Biró A. Zoltán - Gagyi József - Oláh Sándor 1994. Gazdálkodási gyakorlat a Székelyföldön. Antropológiai Műhely, 94/1. sz., 7-39. p.

Biró A. Zoltán 1997. A társadalom védelme és/vagy építése. Elemzés a romániai magyar elit „termelődéséről” és szerepéről. Antropológiai Műhely, 3-4. sz., 5-37. p.

Biró A. Zoltán 1998. A Magyarország-kép átalakulása a romániai magyar közéletben és a mindennapok szintjén, Csíkszeredából nézve. /Konferencia-vitaindító, a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézete szervezésében, „Globalizáció és nemzetépítés Közép-Európában”, Budapest, 1998. szeptember 18./.

Bodáné Pálok Éva 1996. Kisebbségi jogok és intézmények Magyarországon. Regio, 3. sz, 125-141. p.

Bodó Barna 1997. Kisebbségi érdekvédelem – kormányból és/vagy ellenzékből. /Tudományos tanácskozás előadásai/. Szórvány füzetek, Temesvár, 75 p.

Bodó Barna 1997. Azonosulás, elitek, peremlét. In Peremlét és megmaradás. Bánsági helyzetkép 1996. Szórvány füzetek, Temesvár, 20-57. p.

Bodó Julianna szerk. 1998. Fényes tegnapunk. Tanulmányok a szocializmus korszakáról. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 222 p.

Brunner, Georg 1995. Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában. TLA, Magyarságkutatás könyvtára XVII. Budapest, 99 p.

Cs. Gyimesi Éva 1996. Két kultúra peremvidékén. /Tudomány és egyetem a kisebbségi létben/. Tiszatáj, 1. sz., 3-11. p.

Csanády András 1997. Túlélő társadalmi formák és azok tudata. Konferencia-előadás, 1997. december 4-5., kézirat, 17 p.

Cseke Péter 1995. Népiség - populizmus - nacionalizmus az ezredvégen. Korunk, 4. sz., 95-102. p.

D.Lőrincz József 1997. Milyen értékek alapján épül a romániai magyar társadalom? Antropológiai Műhely, 1. sz., 5-29. p.

Dávid Gyula - Veres Zoltán szerk. 1997. Egy kisebbség kisebbségei. Erdélyi Könyv Egylet, Stockholm, 246 p.

Gagyi József 1997. Az új elit a Székelyföldön. Hargita megyei változások 1968 után. Társadalmi Szemle, 4. sz, 58-69. p.

Gagyi József 1998. „...Sokféle jel volt égen s földön...” - A krízis kulturális szerepéről. In Jelek égen és földön. KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 101-124. p.

Gáll Ernő - Magyari-Vincze Enikő 1995. Az erdélyi magyar egyetem - szimbolikus mezőben. Korunk, 4. sz., 57-70. p.

A.Gergely András 1998. Hagyományos térség - nemhagyományos régiók. In Csanády András szerk. Hagyományos térségek megélhetési szerkezete. AB Aeterno, Budapest, 186-196. p.

Gheorghe, Nicolae - Acton, Thomas 1996. A multikulturalitás problémái: kisebbségi, etnikai, nemzetiségi és emberi jogok. Replika, 23-24. sz., 207-218. p.

Gyurgyík László 1993. A szlovákiai magyarság a népmozgalmi és népszámlálási adatok tükrében. Regio, 3. sz., 71-86. p.

Ira, Vladimir 1997. The perception of potential ethnic tensions. (The region of East Slovakia and Northeast Hungary). Földrajzi Értesítő, XLVI. évf. 3-4. sz., 161-171. p.

KAM 1994. Gazdasági elit a Székelyföldön - 1993. (Helyzetelemző tanulmány). Antropológiai Műhely 5. sz, 1994/2., 7-40. p.

KAM 1995. Változásban? Elemzések a romániai magyar társadalomról. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 259 p.

KAM 1996. Elvándorlók? Vendégmunka és életforma a Székelyföldön. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 258 p.

KAM 1996. Elmentünk? Székelyföldi életutak. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 260 p.

KAM 1997. Így élünk. Elszegényedési folyamatok a Székelyföldön. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 198 p.

Kókai Sándor 1995. A nyíregyházi ún. „KGST-piac” nemzetközi vonzása. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2. sz.

Koszta Nagy István 1998. Szociodemográfiai folyamatok Romániában. (Társadalomszerkezeti összefüggések). Kézirat, a kutatás számára átadva, 37 p.

Koszta Nagy István 1998. Új szövetkezeti modellek. /Kézirat, a kutatás számára átadva/, 27 p.

Kovács Éva - Misovicz Tibor - Bárdi Nándor 1998. Politikai attitűdök az erdélyi magyarság körében. Regio, 1. sz, 81-108. p.

Krygier, Martin 1997. Vitious Circles: Antipodean Reflections on Power, Institutions, and Civil Society. East European Politics and Societies, Vol. 11., No. 1., Winter, 36-87. p.

Lengyel György 1998. Gazdasági szereplők és magatartások. Szociológiai Szemle, 2. sz., 47-66. p.

Matolcsy György 1995. Privatisation - midway. Property Foundation, Institute for Privatization Studies, Budapest, 60 p.

Mink, Georges - Szurek, Jean-Charles 1998. L’ancienne élite communiste en Europe Centrale. Stratégies, ressources et reconstructions identitaires. Revue française de science politique, Vol. 48., No. 1., février, 3-41. p.

Mink, Georges – Szurek, Jean-Charles 1997. Ressources, Calculs et Anticipations de l’Ex-nomenclatura en Pologne, Hongrie et Tchécoslovaquie (1988–1992). Warsawa, Instytut Studiów Politycznych, PAN - Laboratoire d’Analyse des Systémes Politiques, URA-CNRS. 67 p.

Mirnics Károly 1996. Kis-Jugoszlávia hozománya. Írások az asszimilációról és a kisebbségről. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 174 p.

Mirnics Károly 1998. Integráció - leszakadás - kisebbségi társadalom: Szerbia, az ott élő magyarság esete, mint intő példa. Kézirat, 14 p.

Miszlivetz Ferenc ed. 1998. Regionalism, Nation-States, European Integration. Central-Eastern and Western European Perspectives. ISES Discussion Papers, No. 4., Budapest–Kőszeg–Szombathely, 92 p.

Mizsei Kálmán szerk. Privatizáció Kelet-Európában. Atlantisz – Medvetánc, Budapest, 189 p.

Oláh Sándor 1996. A székelyföldi agrártermelés társadalmi feltételei 1989 után. Kézirat, 29 p.

Orbán Sándor 1996. Transzformációs recesszió Ukrajnában. /Diplomadolgozat, Századvég - BKE/, kézirat, 53 p.

Papp Z. Attila 1998. A romániai magyar oktatás helyzete 1989 után. Kézirat, a kutatás adattára számára átadva, 20 p.

Salat Levente 1996. A romániai magyar értelmiség szellemi helyzete. In Filippika az idő ellen. Ariadné könyvek. Komp-press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár. 200-208. p.

Sandru, Vasile Dr. 1997. The Old-New Problem of Ethnic Minorities. Aspects of Roumanian Experience in Building Democratic Inter-Ethnic Relationship. MKI-tanulmányok No. 9., Magyar Külügyi Intézet, Budapest. 26 p.

Schöpflin György 1991. Nacionalizmus a posztkommunista rendszerekben. Világosság, 7-8. sz., 481-491. p.

Síklaki István 1993. Ajánlás a túléléshez. Juss, Hódmezővásárhely, 164 p.

Szalai Erzsébet 1994. Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. (Átiratok sorozat), Pesti Szalon - Savaria University Press. Budapest – Szombathely, 274 p.

Székely, Vladimír 1997. The theoretical outline of methodological procedure of selection of assisted regions. Földrajzi Értesítő, XLVI. évf. 3-4. sz., 197-203. p.

Tamás Pál 1998. Regionalitás és innováció. /Előadás a csíkszeredai II. Társadalomtudományi Szemináriumon, 1998. szept. 7./.

Tóth Attila 1997. Miképp küszködik Kányád és vidéke? Konferencia-előadás, 1997. december 4-5. Kézirat, kiadás előtt, 11 p.

V.Király István 1996. Határ - Hallgatás - Titok. Ariadné könyvek. Komp-press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár. 117-223. p.

Vachudová, Milada Anna - Snyder, Tim 1997. Are Transitions Transitory? Two Types of Political Change in Eastern Europe since 1989. East European Politics and Societies, Vol. 11., No. 1., Winter, 1-35. p.

Veres Károly 1996. A demokrácia paradoxonai. In Paradox (tudat)állapotok. Ariadné könyvek. Komp-press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár. 7-66. p.

Veres Károly 1996. Elit és ellenelit. In Paradox (tudat)állapotok. Komp-press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár. 162-178. p.

Vincze Mária 1997. A falusi foglalkoztatás és a jövedelem szerkezete Romániában. Konferencia-előadás, 1997. dec. 4-5., kézirat, 16 p.

Vogel Sándor 1997. Magyar kisebbség Romániában. Magyar Külügyi Intézet, Tanulmányok No. 8., 26 p.

1 Kutatásaim végkövetkeztetései több ponton izgalmasan összecsengenek a „Globalizáció és nemzetépítés Közép-Európában” c. konferencián (1998. szept. 17-18-án) Bárdi Nándortól, Biró A. Zoltántól, Mirnics Károlytól, Lőricz Józseftől, Kovács Évától, Losoncz Alpártól és Öllős Lászlótól elhangzott referátumokkal, amelyekre összegzésem több pontján gondolati asszociációk révén utalok.