Évszázados áttekintés egy muzeológiai kelléktárban

Szinte sosem hisszük el kételyek nélkül, milyen kíméletesen „egyszerű” egy műalkotás „megértése”. Akár színházi produkció, akár filmes beszédmód, akár képzőművészeti mű, valamiképpen szinte könnyen úgy képzeljük: értjük, amiről szól, átéreztük, amit közöl, „olvasni” tudjuk üzenetét, élvezni az érintettséget és beavatottságot – melyet pedig (jól tudjuk) szinte semmi munkával nem készítettünk elő… Nincs igazi, speciális képzettségünk a filmekhez, operákhoz, fotókhoz, plakátokhoz, színdarabokhoz, versekhez…, mégis úgy vélhetjük, egyértelműen megértettük enélkül is azt a jelentésteret, melyet közvetítenek. Kételyeink persze igazolódnak is utólag, ha „közelebb léptünk” a megértés nehézkesebb dimenziói közé, a történetiség bugyraiba látva, a jelentésterek széles ívét mind-mind csatolva ahhoz, ami alapkészletünk volt. Föladjuk: belátva, hogy „persze minden bonyolultabb”, de annyira talán már mégsem, hogy impressziók minőségében ne tekinthessük elfogadhatónak vagy érdeminek, amit ezután (már-már kételyekkel, de mégis) megérthettünk.

Épp ezt a köztes élményt, a rálátás és betekintés, az impresszió és megértés, az elfogadás és rácsodálkozás komplex kulturális tapasztalatát kínálja az az album, melyet bár igencsak réginek tűnő, ténylegesen azonban még nem túl sokszor meghaladott múzeumi katalógusként, egykori kiállításként – azaz jelentéstulajdonítóan kiemelő és értelmező gesztusként –, egyúttal forrásművek kínálataként vehetünk kézbe. A zsidó nő a címe – így, a maga egynemű és közvetlen, általánosító és látványos, kihívó és informatív rejtelmeivel együtt is, lakonikusan, de annál többet sejtetően. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kiadványa egy 2002-ben rendezett kiállítás anyaga, részint annak előkészítéséből, részint látvány-kínálatából összerakva.¹ Úgy katalógus, hogy a kiállítás vezetőjeként is beválik, de a látnivalók hátteréhez is összegzi a legkülönbözőbb tudásterületek spektrum-fényeit, s lesz oktató kavalkáddá, lapozható emlékanyaggá, föltáró ismeretkinccsé egyszerre. Építve a kételkedő énünkre, hogy „ugye” semmit sem tudtunk mindezekből… Tegyük-tehessük hozzá: tényleg nemigen tudunk, s azóta sincs (újabb) ilyen katalógusunk, könyvünk, „leltárunk” és forrásművünk. Minapában éppen a zsidóság életviteli hagyományának egyik részkérdéséhez kerestem forrásmunkákat, és órák százai mentek el azzal, hogy töredék-adatokat, kiegészítő megerősítéseket, továbbgondolható kérdéseket találjak más (egyebek között világhálós) forrásokban, cikkekben, kötetekben és adatbázisokban – de efféle összegző áttekintést még távoli rokonként sem találhattam. Ez persze nemcsak egy kiállítás anyagának, de különösen katalógusának fontos erénye. Pótló funkciójú, és hosszú időtávon át is pótolhatatlan, ha nincs.

Ami pedig kínálkozóan van, nem kevesebb, mint tizenkét írás, jobbadán tanulmánynak nevezhető, de ismeretközlő vagy információs háttérként is kiválóan szolgáló dolgozat az asszimilált magyar zsidóság egy első korszakát követő második időszakról. Hol kérdező és magyarázó („Hol voltak a zsidó nők?” – Toronyi Zsuzsa), hol egy kitágult törzsasztalnál irodalmi hősökkel összeismertető („A pesti zsidó nő mint allegória” – Konrád Miklós), hol politikai („A ’fiúknak nevelt lányok’ és a tikkun olam szerepe a magyarországi zsidó nők politikai szerepvállalásában” – Pető Andrea), máskor szikáran történeti („A zsidó nők a holokausztban” – Karsai László), alkalmasint pszichológiai is („Az első magyar zsidó pszichoanalitikusnők” – Borgos Anna; „A progresszió női műhelye – kollektív életrajz-kísérlet” – Juhász Borbála), s megint más esetekben szociológiai („A nők felsőbb iskolázásának kérdései”; „A zsidó házasságkötés” – Karády Viktor), vagy kultúrakutatási és vallásantropológiai („A nők világa egy budapesti zsinagógában” – Papp Richárd), vagy irodalomtörténeti („Az eltűnt írónők nyomában. Tűnődések a magyar zsidó irodalom női feléről” – Pécsi Katalin), s persze nem utolsósorban judaisztikai („A liberális judaizmus álláspontja a nők szerepéről a zsidóságban” – Kelemen Katalin).

A tudásterületi elkülönítések persze a legtöbb esetben egyúttal „áthallások”, átlátások is, értelmező közelítésben ugyanis megjelennek itt az Izraelita Nőegylet jótékonysági tevékenységei (Julia Richers tanulmányában) és szociális vállalásainak tényadatai (Lendvai Mária szemlézésével), de nem kis szerepet kap az összképben az, hogy a (főképpen persze pesti vagy fővárosi) szociális viselkedésmódokban, rangoktól és politikai felépítménytől független közéleti ügybuzgalomban milyen szerepet vállaltak a nők, akár férjeik támaszaként, akár tőlük független életviteli és szervezeti ragban, de éppenséggel konkrét életutak és tevékenységi módok között az elhíresült dámák is nevet kapnak (példaképpen Gedő Ilka, az „irritatív” és analitikus művészetet kezdeményező, az intellektuális kihívások terén korszakalkotó „tradicionalizmussal” alkotó képzőművész portréjában, Hajdu István életrajzi tanulmányában). Mindezt a kiadvány záró blokkjában „a kiállításban szereplő nők életrajzai” fejezet teszi egyedivé (149-173. oldal), egyúttal arra is utalóvá, mennyi intézményes jelenlét (egyesület, kör, társaság, képviselet, iskola, közéleti háló, kapcsolati kultúra, népkonyha, szociális gondozás, anyagi támogatás, stb.) van jelen olyanok esetében, akiknek sorsáról és teremtő közreműködéséről szinte semmit sem tudunk, s talán ennél is kevesebbet a művészeti életben, közéletben, férjeik és apáik „hátországában”, otthonteremtő szerepében, mecénási, múzsai, alkotóművészeti létében megtestesülő identitásaikról.

A kötet, ha csak belelapozunk, portrék sokaságával gazdag, de a szellemi és vallási jelentéshátterek még többet kínálnak. A színésznő, a szobrász-keramikus, a párbajtőrvívó, a zenész, a költő vagy divattervező, de akár az irodalmi hősök és múzsák széles köre nemcsak meglepő, de arról is elgondolkoztat, miképpen hat kölcsönösség vagy hagyomány a férfi-szerepekre a női mentalitások esetében, vagy fordítva, a hithű életmód és történelemviselt élethelyzet miképpen keretezi a zsidó női szerepviselkedés és családi-közösségi feladatvállalás lehetőségeit. Gazdag példatár mindez, s nem csupán a kiállításé, hanem immár a katalógusé is, melynek szerzői között a női jelenlét szintúgy figyelemreméltó. Amit napernyős dámák és makrancos családanyák korából, a magyarországi zsidó nőmozgalom korai históriájából, vagy a portrékon túli szakrális hagyománykövetésből a kötet ugyancsak fölsejdít és példáz, az megint nem szokványos, és még kevésbé csupán „kiállítási”. Éppúgy szerepel itt a legkorábbi női szerepek öröksége, mint a mai életvitel számos tradicionális jele, s szintúgy jelen van a „jón és rosszon túli” sokféleség mindabban, aminek az életutakban, értékrendekben és továbbadott mintakészletekben épp a zsidó nők voltak főszereplői. A katalógus – visszafogottan és érzékítő módon megmunkált mivoltában látványosan is – csak egyetlen kötet ezen a hagyománykötött könyvespolcon. Ekképp azonban biztos és nélkülözhetetlen helye van a 20. századi életutak és életművek kulturális sokféleségének könyvtárában. Egyúttal arra is emlékeztet, mi mindenről nem kell és nem is érdemes „úgy tudnunk”, ismerjük. A történetiség díszletei között ugyanis megannyi belső kör intim jelentés-árnyalata, hagyományos szerepek kibontakozási módja, ezek megjelenítődésének és megőrzésének megannyi változata búvik meg. Nem utolsósorban a spiritualitás saját hozományának és a lelkiség részválaszainak gazdag kelléktárával kiegészülve.

A. Gergely András

1 A zsidó nő. Kiállítás a Magyar Zsidó Múzeumban, 2002. április 25. – 2002. szeptember 2. Kurátor: Toronyi Zsuzsanna /egyúttal a katalógus szerkesztője is/. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest, 2002., 176 oldal.