Még tán nem is túl régen lapozgattam elő Gerevich József munkáiból néhányat, melyek a művészetek (ezúttal leginkább a képzőművészet) történetéből emeltek ki személyiségeket, kapcsolatokat, viszonyokat és társadalmi drámákat, majd ezeket pszichiátriai-pszichológiai szemlézésnek alávetve bizonyos felismeréseket foglaltak össze. A több éven és három albumon át megjelenő lélek-képek sok-sok időre való művészetlélektani ismeretkínálattal kecsegtettek,¹ s még alig veszthetett hevületéből a vágyvilágok leíró sodrása, a Szerző újabb szakmai kötettel érinti meg Olvasóit. /Alább persze kiderül: szakmai olvasói viszont Őt magát is/. A nyolcvanas évek első harmadában kiadott alapozó kötete, a Terápiák társadalma „néhány nap alatt tízezer példányban elkapkodott sikerkönyvének” minősült, ahogyan mostani kiadója súgja, de ennél is fontosabb, hogy a pszichiátria társadalmi ügyének, az ügyek pszichiátriájának neves szakmai képviselője mindmáig gazdag alkotói periódusában van, nemcsak mint szerző, hanem mint kutató, gyakorló orvos, terapeuta, magánklinikai vezető is. A Teremtő vágyak kötetei sorozatban járják végig a legjelesebb alkotók közül kiválasztott képviselőket („típusokat” semmiképp nem írnék, hisz a „normáltól” valójában mindenben eltérő, markánsan egyedi, frusztrációkkal és traumákkal bőven megrakott személyiségeket elemzett) az alkotásterápia témaköréhez – emlékeztetésül Van Gogh és Gauguin, Picasso, Cézanne, Klimt, Matisse, Leonardo, Modigliani, Gulácsy, Pollock, Fouquet, Fra Filippo Lippi, Rembrandt, Márffy Ödön, Max Ernst és mások – a lehetséges pokolvilágok képviselőiből szemléltetve esszéjellegű portréiban mindazt, ami alkotó és személyes kapcsolata között lehetségesen alakulhatott. Akkori portréinak többsége nemcsak a múzsák, ideálok, bálványok, tündék, szipirtyók és villők sejtelmes alkotáslélektani világába vezet, de a Mesterekre gyakorolt hatásaik szexus és narkotikum, félsz és alázat, pusztulat és bűvölet közti gyakorlatai súlyos „tipológiai” asszociációkat kínáltak. „Max Beckmann és Mathildája, Amrita Sher-Gil mesebelisége, Rippl-Rónai József és Bányai Elza démoni konspirációi, Ország Lili és Bálint Endre fényjelei, Czigány Dezső és Szilasi Borbála ’kiterjesztett öngyilkossága’, vagy Berény Róbert és Breuer Etelka hangszerpárbaja egyképpen azt szolgálja, hogy a ’Múzsa-variációk’ zárójelenetében Gerevich mintegy tipologizálja ’a kétféle nő: az istennő és a lábtörlő’ (Picasso) típusú rálátásokat” – jeleztem akkoriban. A sorozatban az utóbbi években a művészek traumáival, alkotástörténetével foglalkozó, továbbá műveiket speciális közelségbe hozó könyvsorozatában folytatja (temérdek párhuzamos kutatás mellett is) mindezek tanulmányozását és elemző felhasználását. Foglalkoztatja a különböző művek keletkezésmotívumait vizsgálva mindaz, ami az alkotásokban megjelenik, példaképp a meghatározó múzsa iránti szenvedélyes érzelmek rendszere, pozitív vagy negatív tartalmú szenvedélyek és találkozásélmények rendszere, a festők és múzsáik viszonzatlan, pusztító kapcsolatai, az interperszonális addikcióktól az inspiráló művészi találkozásokig, s ezek történeti példáitól a jelenkoriakig, valamint irodalmi esetelemzésekig is.

Az idők sodrásaiba azután bekerült Gerevich a pszichiátriai betegségek teljes spektrumának diagnosztikáját és kezelését végző, negyven éves klinikai és két évtizednyi magánrendelési tapasztalatával megalapozott tudásanyaga, s mivel orvosi filozófiája szerint az alkalmazott terápiás módot mindig a páciens igényei és tulajdonságai határozzák meg, fölötte nagy felelősséget ró az orvosra a megfelelő gyógymód kiválasztása, ami „a páciens személyiségének és biológiai szervezetének erőforrásaira, öngyógyító képességeire épül”…, a pszichológiai problémák és pszichiátriai betegségek közül kiemelten foglalkozik a hangulatzavarokkal (depresszió, bipoláris zavar, öngyilkossági késztetés), a szenvedélybetegségekkel (alkohol- és drogprobléma, dohányzás), a szerencsejáték-szenvedéllyel, az evészavarokkal, a partner-kapcsolati problémákkal (válás előtt, közben vagy után) és a szexuális zavarokkal. Terápiás repertoárjában tehát egyéni és csoportos kezeléseket egyaránt végez, beleértve a pár- és családterápiát, illetve szakemberek továbbképzését is.² E sok évtizedes gyakorlat fókuszálta munkatársával együttes érdeklődését a függésmódok, az öngyilkosság és az agresszió közötti változatokra, ebből pedig kötet lett Agresszió, öngyilkosság, addikció címen.³ Felzaklató, nyugtalanító szakmai kiadvány ez, de nem titkolt célja a tanulva tanítás kivitelezése: tudós emberek a pszichológia-pszichiátria gyógyvidékéről, klinikai gyakorlattal és tesztekkel, felmérő szemlézéssel mutatják meg a modernitás korának ifjúsági, alkoholista, szerfüggő állapotát és ezekből fakadó „kilátásaikat”, melyek nem másabbak, mint pusztító körülmények, pusztuló emberek, pusztulásra ítélt szubkultúrák látleletei. A lét, az élet rabjai, akik aktuális és várható bajaik nyomán egyenesen zuhannak a kilátástalanság szakadékába, előtte az agresszió minden értelmű függésnyomait mutatják, s nemegyszer a reménytelen túlélést önpusztítással tetézik.

A rokon- vagy társtudományok szakemberei (szociálpszichológusok, szociológusok, elmeorvosok, lélekgyógyászok, terapeuták, drogkutatók és függőség-elemzők, mentálhigiénés specialisták, de még spirituális világok „papjai” is) nem oktalanul hívják föl figyelmünket arra, hogy nem titkolható, viszont adatszerűen is igazolható, mennyi belső és rejtett összefüggés mutatkozik az agresszió-szülte viselkedésmódok, a függések, az erőszakosságból fakadó öngerjesztő alárendelődés és az öngyilkosság mozzanatai, módozatai között. Olyan társadalmi színpadról beszélhetünk itt, ahol a főszereplők közötti esemény-menet a kötet tanulmányai szerint is valamiféle dramaturgiai egységbe, történés- és összefüggés-rendbe formálódnak, ebben pedig szinte meghatározódnak a jobbára férfiak megtestesítette elkövetői szerepek az agresszió oldalon, s vele szemben állnak az elszenvedő, áldozati esetté silányuló női attitűdök, ami adatokkal és kutatásokkal is igazolhatóan a modernitás-kori durvulások-agresszivitások bűnös körébe vezet a sztori eseményrendjében. A drámai vég, az áldozattá válás, áldozatul esés a férfiakat amúgy is az elszenvedői körbe löki a viselkedési hálózatok bugyrai között, mivel a modernitás kényszereivel talán egyértelműen ők szembesülnek másképpen, leplezetlenebbül, mint mások, hisz családfői énjük szenvedne a belső kényszerek, családi szerepek méltatlan viselése vagy alulteljesítése miatt. Vagyis a habitusok készlete valahol sérül, repedezik, épp a terhelés növekedése és az ellenállóképesség nem kellő hőfoka és készültségi szintje miatt, ugyanis a gazdasági presszió, a megfeleléskényszerek, a divatok-trendek-modellek feszélyező követelménye leginkább drámai próbatételeket képvisel, nem pedig emberbaráti megoldásokat. E „hazavitt”, szállítható frusztrációk, melyeket akár egy ökonómiai logika, egy szervezetrendszer vagy egyén adományoz kényszerítő feltételekkel bővítetten, nem könnyen kompenzálhatók a családi miliőn belül, s ennek egyéni átélési, feldolgozási vagy kezelési modelljei sem okvetlenül adottak vagy tanulhatók könnyedén. Az agresszió társas csoportok szintjén, akár a családban is, ma már nem „képzelt” félelem levezetési módja, frusztrációk és stressztűrő gyakorlatok meglétével is számolva, hanem olyan társadalmi tény, szociológiai vagy kriminalisztikai esemény, mely meg is követeli a társadalom teljesítetlen (és teljesíthetetlen) elvárásainak megkettőzött rendszerét – összességében súlyosabb árat kérve, mint azt a társadalmi biztonság eleve szavatolná is. E kitettségi és viselkedési állapot kifelé is, a társas kapcsolatok irányába is mintegy „elvezeti” a feszültségeket – jobb esetben. Gyakoribb azonban az italba, függésmódokba, kábítószerekbe, dohányzásba és más elveszettséget erősítő mechanizmusokba zuhanás, a feszültségek egymásközti levezetése, a nyílt sértettségi és számonkérési játszmák kezdeményezése – ebben pedig a nők rendszerint a vesztesek oldalára kerülnek. A kötet adatai is mutatják, milyen függő helyzet származik a felnőni nem képes, „mamahotel-lakó”, pszichés kisülésekben további önsorsrontásra ítélt egyénként elkövetett agresszivitás, a versenyszellem melléktermékeként megjelenő kiegyezésképtelenség, a belső démonokat speciális kiutakon át a „bárki mások” ellenében levezetett dúláskedv, melynek priméren az agresszió a legáltalánosabb jele. S jele utcán és közlekedésben, munkahelyen és emberi kapcsolatokban, tűrésképtelenségben és győzniakarásban, mintaválasztásban és sodródásban is. Legyen a háttérben a mindenkori Moloch kényszerítő ereje, a siker-fókuszú létmód bármely próbatétele, a démonoktól függő egyén vergődése, a félreértett kapcsolatiság talmi eseményei vagy a mindenkori „másik fél” méltatlanságának élménye – ezek mind-mind hajlamosító hatások az agresszivitás örökölt, tanult, ellesett, vitézségi mutatvánnyá tett változatai között. Sőt: a nemzedéki modellek hagyományozása, a változáshoz adaptálódni képtelenek görcsölései, az új pályákat megnyitó eredménycentrikusság programjának alulmaradása szinte egyként vezet az agresszió újabb és újabb módozataihoz, majd a függések elhatalmasodásához, s ezekből fakadóan az ellehetetlenült élethelyzetek végső állapot-meghatározásához, a „folytathatatlanság” közérzetéhez, vagyis az öngyilkossághoz. A képzelt jövő kapuinak bezáródása, a kilátások elsötétedése és a tervek reménytelenségbe pottyanása ezután már öngerjesztő folyamatként hagyományozódik, alávetettséget szül, a tudatos sorsrontás felé tereli (olykor csak az egyed, máskor egész korcsoportok, közösségek) kényszerpályás mozgásait.

A kötet négy nagyobb blokkba szervezi a szerkesztett írásokat: a Kockázatos alkoholfogyasztás fejezet két írásából (Gerevich József, Vandlik Erika, Bácskai Erika, Rózsa Sándor tanulmányaiból) a fejezetcímet kitekintéssel spektrumba véve szólalnak meg a Szerzők, a másodikban Agresszió, ivás és drogfogyasztás keretébe illesztve a családon belüli erőszak, a viselkedésmódok és agresszivitás italfüggő hatásai, az erőszak-ciklus lefolyása, a kórházban már kezelt népesség agresszióra vonatkozó hiedelmeinek kérdései, a súlyos ivás mint a fizikai agresszió előidézője és a nemi különbségek vagy korcsoport-függési mutatók tematikai köre kerül sorra (Gerevich József, Bácskai Erika, Czobor Pál tanulmányaiban), majd a Dohányzás, alkoholfogyasztás, agresszió és öngyilkosság függésköre, egészségi mutatói, serdülőkorúak dohányzási és alkohol-függési trendjei vagy jellemzői, a gyermekkori bántalmazással összefüggő öngyilkos viselkedés és vonás-agresszió alkoholbetegek körében felmért tényszámai, a párkapcsolati erőszak, öngyilkossági hajlam, és öngyilkossági kísérlet látható összefüggései kapnak helyet (Matuszka Balázs, Bácskai Erika, Czobor Pál, Gerevich József írásaiban), végül a Művészet, addikció, agresszió, öngyilkosság fejezetben a kötet három fölöttébb izgalma tanulmánya található József Attila öngyilkosságában, Vincent van Gogh esetében és Csáth Géza példájával illusztrálva (Zsédel Krisztina, Gerevich József, Pezenhoffer Ibolya, valamint Barna Bianka vonás-agresszió tematikája révén). E művész-életek traumái a kötet korábbi fejezeteire bizton építve az alkotói kivételesség és a szocio-demográfiai értelemben nem releváns „küldetésesség” közfelfogásokból is ismert példatárát emelik be a kötet intellektuális hatókörébe, nemcsak annak jelzéseként, hogy anonim alkoholisták vagy mindennapi dohányosok függéskényszerei miként teszik megválaszolandó világképi alapkérdéssé a vállalhatatlan vállalását, vagy ennek vállalhatatlan mivoltában is az élethez tartozó jellegét, de a sötétséggel szembeni tisztaság mindenkori kontrasztját és ennek verzóját is, minthogy elvont ivás vagy függés sincs, így elvont mentesség sem lehetséges mindabból, ami függővé és függéssé teszi a lét mentális bugyrait.

A Gerevich József és Bácskai Erika összefogta tanulmányok, melyekben kettejük folytonos jelenléte a témakörrel kapcsolatos életmű-mennyiségű ismeretről bizonykodik, hiába látnak túl a rejtélyeken és frusztrációkon túli világokba, mindenki helyett és mindent „megoldani”, kezelni, vagy akár csak diagnosztizálni is nehezen tudhatnak. Saját, békés vagy álnok együttélő démonaink számára kijelölt helyen és rétegzettségben, változandóság és felismerések közepette legalább nevet adhatnak kiszolgáltatott korunk még kiszolgáltatottabb egyedeinek, a lét perspektíváit nem az időben vagy messzeségben, hanem magában az Emberben lelik meg.

A megkövetelt elgondolkodás esélye

A fennebb körülírt kötetek részint a látható régmúltból, részint a vakjelenből kisugárzó hatásai (néha elkerülhetetlen módon is) az alkotás, a tudás, a gondolkodás alapkövetelményéről vallanak. Annak tudásáról is, amiről már azt hihetnénk, tudván tudjuk, s csupán a másként látók kérdéseiből fakadhat fel a kellő bizonytalanság, mit is gondoltunk ki a megcsököttségek ellen. Ha meg az alkotói, kreatív tudósi feltételek már adottak, akkor sem kevésbé, hanem annál is inkább afelé menet, amiről csupán kétes tudásunk van. Ugyanez a pályakép, az életút termése szempontjából még inkább így van.

Saját weboldalán is fölidézi Gerevich József azt a szentenciát, melynek megfelelni nemcsak nem könnyű, de olykor sérelmesen fura is. „Mint minden művészi alkotás, az élet is megköveteli, hogy elgondolkodjunk rajta”. Az Albert Camus-től megidézett kontrasztot azonban éppen Gerevich 70. születésnapja cáfolta, mely alkalomból átvette az Oláh Gusztáv életműdíjat: „Úgy kell élni, hogy az ember ne kapjon díjakat. A boldog emberek szerintem is azok között vannak, akik nem tartják fontosnak, hogy díjat kapjanak azért, amit a legjobb szándékkal, hivatásból vagy emberségből tesznek” – írja közösségi oldalán. De ha illő szerénység és küldetéses mivoltának következetes vállalása mellett mégis vállal valamit, az a tanítás, a szakmai oktatás, a praxis negyven éve, s az iskolateremtő szerepkör, melynek formális „ellentételezése” most akként valósult meg, hogy kollégái, tanítványai, barátai és tisztelői töltöttek meg egy egész kötetet születésnapi üdvözlettel – azaz mégsem csupán jókívánságokkal, hanem méltó szakmai tanulmányokkal. A terápiák társadalmától a teremtő vágyakig című, munkásságának széles spektrumát hűen visszatükröző tanulmánykötet, amelyet kollégái, tanítványai, barátai és tisztelői töltöttek meg tartalommal.⁴

A lélekelemző szaktudásnak persze nem lehetek birtokában, így a kötet huszonhat tanulmányát és harminc szerzői kompozíciót nem is vállalnám „áttekinteni”, úgyhogy itt csupán a futó látképet idézem föl, melyen egy-egy térpont és témakör önálló tartomány, sajátos légkör, speciális szín és árnyalat a kutatástörténet horizontján. A kötet címében már jelen van a kezdet, a Terápiák társadalma (1983-ban megjelent sikerkönyve) s a Teremtő vágyak sorozat is, melyben a művészetpszichológia traumákkal, alkotástörténetekkel illusztrált elemzései összegezhetők. E köszöntő opusz, mely Ocsovai Dóra és Zsédel Krisztina ötlete és szorgalma révén jöhetett létre, az alkotó folyamat traumafeldolgozásként is értelmezhető kérdéseire fókuszál – részben. De fölteszi a kérdést: több-e a pszichiátriai beteg a művészek között? „Hogyan hatnak a függőségek a művészek életére és alkotókészségére? Valóban felfedezhetők az alkoholizmus jelei a szépirodalmi művekben? Segíthet-e a művészet a gyermekvállalás nehéz kérdésében? Milyen módszerrel lehet nyomon követni a pszichiátriai betegek állapotának változását a rajzaikon keresztül? Mi jellemző a tinédzserek szerhasználatára? Mit jelent a bullying és kik esnek leginkább áldozatául? Mire kell odafigyelni a fogyatékos tanulók integrálásakor? Hogyan függ össze az agresszió az öngyilkossággal?” – szól a kötet ajánlója.

De már a kötet borítóján, a talányosan varázsos Gulácsy Lajos: Az ópiumszívó álma című festménye sugallja a kedvenc festőhöz kapcsolódó, művésztársi és társművészeti világok iránti elkötelezett érdeklődését, szenvedélyes elemzőkedvét. Gerevich sokrétű érdeklődési körére épít e kötet tanulmányainak színmintázata, mely tükrözi is, miként szövi át életútját és életművét a pszichiátria és a pszichológia tudománya, s mennyire tükrözi habitusát hétköznapjaink pszichiátriai kórképek gyógyításától az egészséges és a beteg psziché közötti határtól, a deviancia és normalitás kereteitől kezdve mindaz, ami hétköznapjainkat tudományos talányként is befolyásolja. Ha csak a kötet művészetekkel foglalkozó kreativitás-témakörét nézzük, a művészi érzékenység és a pszichiátriai zavaroknak kitettség, a kreativitással és tehetséggel együtt élő szenzitivitás, zsenialitás és elmezavar együttes megjelenéseit az emberiség kultúrtörténetén keresztül, akkor annak fölismerése már szinte önként kínálkozik, hogy adódó pszichiátriai kórképekben miként szenvedett Salvador Dalí, Frida Kahlo, Csontváry Kosztka Tivadar, Rainer Maria Rilke vagy Modigliani (pl. Németh Attila írásában erről van szó, 39-48. old.). De arra is választ kapunk, milyen összefüggés van a bipoláris depresszió és a művészi alkotókészség között (ez Janka Zoltán írásából kiderül, 49-69. old.), s hogy a hangulati állapotváltakozás milyen hatással van a kreativitásra, az alkotóképesség mely zavar mely stimulusai által meghatározott, s milyen tudományos magyarázatok kínálkoznak hírességek életrajzának elemzésében is.

Persze, Gerevich nyomdokain nem nehéz feltételezni, hogy az alkotás folyamata a pszichiátriai beteg oldaláról éppúgy megközelíthető, akár dinamikus rajzvizsgálatokkal is, mellyekkel olvasatot lehet készíteni a rajzoló páciensek állapotát követő terápiás folyamatban, minthogy a regresszió, de a progresszió is megjelenik a képi közlésben, ennek olvasata viszont a terapeutának közvetíti a beteg aktuális állapotát (így Hárdi István írásában, 15-22. old.). A művészetterápia ekképp nemcsak a terápiában, hanem a rehabilitációban is hatékony lehet, mint ezt intézményesen is fölismerték tanítványai a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján, ahol az elkészült alkotásokból kiállítás is nyílt (Simon Lajos – Kovács Emese, 103-114. old). Minden ide (is) tartozó munkát nemcsak a kötődés jellemez, hanem a folytatás, a kreatív alkalmazások, pályasikerek, új generációk beérkezése, elismeréseik munkává változása és tudományos produktumaik visszahatása is a mentori, témavezetői, alkotótársi kapcsolatra. Az ebben az értelemben „több generációs” könyv illőképpen reflektál Gerevich József mentor-tanítványi kapcsolatainak fontosságára, a szerfüggőség kialakulása, a rizikótényezők vizsgálata, az addiktív kórképek prevenciója és gyógyítása terén régóta társa Bácskai Erikával közös szerkesztésben készített munkáik, köteteik, kvantitatív és empirikus vizsgálataik eredményeit összegző munkatársiságra, s nem utolsósorban az életrajzi dokumentumok, művek, levelek elemzésével elvégzett kísérletek is erősítően hatnak. Főként arra, hogy felgöngyölítsék, milyen kapcsolat lehet a vonás-agresszió, a függőségek és az öngyilkossági viselkedés között híres művészek életében, milyen esélyekkel kísérletezik a narratív pszichológia, az addiktológiai alkalmazási lehetőségek, a függőség nyelvi mintázatainak vizsgálatán keresztüli megértés (s erről a kötetben Hollósvölgyi Iván versein keresztül Szabó József láttatja a belső összefüggéseket, 115-126. old). Érdekes tanulmány kínálja az agresszió és a szerhasználat összefüggéseiről, a serdülők és a fiatal felnőttek körében, prevenció és a kezelés területén komoly jelentőségű felismerések perspektíváiról kialakítható tudást (Ágoston Csilla munkájában, 127-141. old.). De ugyanígy a tanult tematikák egyéni folytatásának lehetőségeit láttatja egyes személyiségjegyek vagy kórképek előfordulása révén az autoagresszióval, az ADHD-val küzdőknél is sérült önértékelést, vagyis öngyilkossági gondolatok rizikóját feltáró módszertannal (Czobor Pál, Kakuszi Brigitta, Bitter István tanulmánya, 177-189. old.). Gerevich József témavezetése mellett elkészített doktori disszertációjának egy része is szerepel a könyvben Egri Tímeától (219-230. old.), melyben a fogyatékkal élőket ért agresszív magatartás (pl. bullying) megelőzésének fontosságára irányítja a figyelmet, vagy Rihmer Zoltán munkatársaival megformált dolgozatában, mely a szuicidium és az agresszió affektív betegségekben való előfordulását mint közegészségügyi problémát kezeli (165-176. old).

Szakkérdések között részben azonos tematika, de Gerevich pályájától nem távoli a pszichiátriai aspektusú költő- és művészportrék sora: az út, amely Kozmutza Flóra iránti szenvedélyes szerelmétől József Attilát elvezette az öngyilkosságáig, nem mellesleg összefüggésben Anyához kötődése és kettejük kapcsolata kérdéseitől, vagy a versekben is tükröződő hangnemi változások fényében (Zsédel Krisztina írásában, 245-257. old.). Világirodalmi rangú alkotópáros, Verlaine és Rimbaud találkozásélményébe vezet a művészi tükrözés témaköre (Matuszka Balázs, 260-268. old.), vagy Csáth Géza traumákkal terhelt életének részletei egy regénytöredéken keresztül (Barna Bianka megfigyeléseivel, 269-275. old.), s további „múzsai” alkotópárosok, Szabó Magda és Szobotka Tibor példáján (Kiss Éva dolgozatában, 277-284. old.), vagy a szimbiotikus szerelem „pszichózisáról” szólva (Koltai Máriánál, 285-292. old.), ahogyan Zsédel Krisztina írásában is megjelenik Polcz Alaine és Mészöly Miklós, mint A pusztító szerelmet illetően izgalmas témafelvetés, mely az átélt traumák feldolgozása során jelenidejűvé válik a vágyteljesítés keletkezésmotívumában is, mely különleges abból a szempontból, miként zajlik Polcz–Mészöly közös traumák és kölcsönösen függő párkapcsolata során a szenvedést okozó függése önnön párjától (292-302. old.), vagy az írói-költői léten túli, de parallel alkotáslélektani tapasztalat Rippl-Rónai József párizsi és kaposvári képeinek stílus-sajátosságaiban (Plesznivy Edit, 345-358. old.), végül Paula Modersohn-Becker várandós önarcképe mögötti rejtelmekben (Ocsovai Dóra, 358-373. old.).

Több, hasonlóan elgondolkodtató kérdésre híres alkotók példáin keresztül kapunk választ: olvashatunk többek között József Attila utolsó szerelméről, Csáth Géza és Kosztolányi Dezső különös alkotói kapcsolatáról, Verlaine és Rimbaud forró viszonyáról, Gulácsy Lajos művészetét ritkaságszámba menő hiteles kórrajzán keresztül ismerhetjük meg, valamint arra is magyarázatot kapunk, hogy Rippl-Rónai József borongós, fekete képei miért alakulnak át harsány, színes alkotásokká. Végül, de nem utolsósorban az is kiderül, milyen pszichiátriai betegsége volt Frida Kahlo-nak vagy Salvador Dalí-nak... A gyűjteményben szereplő 26 írás⁵ kollégák és tanítványok további alkotóerőben teljes, hosszú éveket kívánó szavaival ér véget.

S ha „minden művészi alkotás”, akkor a művészi tartalmú vagy tudományosan is emelkedett írás szintúgy megköveteli, hogy elgondolkodjunk róla. Akár más, akár ismert, akár újabb hátterekkel a vágyak, indulatok, érzületek tudomány-szférájában.

A .Gergely András

1 lásd akkori cikkemet itt: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/201921-40/m%C5%B1v%C3%A9szi-v%C3%A1gyteremt%C3%A9s-szerelmes-k%C3%A9prajz

2 további részletek saját weboldalán: https://www.gerevichjozsef.hu/

3 Szerkesztette: Gerevich József, Bácskai Erika. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2017., 288 oldal

4 A terápiák társadalmától a teremtő vágyakig. Gerevich József 70. születésnapjára. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018., 416 oldal

5 A szerzők: Ágoston Csilla, Barna Bianka, Bitter István, Czobor Pál, Csorba János, Demetrovics Zsolt, Egri Tímea, Gonda Xénia, Hárdi István, Jádi Ferenc, Kakuszi Brigitta, Kiss Éva, Koltai Mária, Konstantinos N. Fontoulakis, Kovács Emese, Kőváry Zoltán, Marjai Kamilla, Matuszka Balázs, Németh Attila, Ocsovai Dóra, Plesznivy Edit, Rihmer Annamária, Rihmer Zoltán, Simon Mária, Simon Lajos, Szabó József, Tényi Tamás, Ungvári Gábor, Zsédel Krisztina.