Ágoston Hugó: Vallomások – aggodalmas időkből

Ady Endrét ma bemutatni – szószaporítás, enyhén okoskodás, megkésett kötelezettség. Megidézni őt – egy fokkal szerencsésebb kísérlet. Az idő annyira telített munkásságával, hogy az általa megszólított korszakot átívelő kérdéseink nem csupán az ő, hanem mindannyiunk elevenébe találnak. Apokrif interjúnk a páratlanul gazdag Ady-életműből tallóz.

*

– Mester, nemrég egy másik Bandit, Bajor Andort interjúvoltuk képzeletben e hasábokon, aki ötven évvel ön után született, de sok minden fűzte őt is Váradhoz. Van valami ott a levegőben, a talajban, hogy a szelleme fel-feldob rebellis, zseniális alkotókat?

– Oh, Nagyvárad, még megíratlan, talán soha meg sem írható regényem édes, régi városa, te kis Magyarország! Tőled követelem vissza az ifjúságomat, tőled várom a talán-talán föltámadásomat... (Vallomás, Budapest, 1910. nov. 9., Nagyvárad 1910. december 25.)

– Kissé konkrétabban?

– Nagyvárad lakossága meghaladta a félszázezret. Ez a faktum nagy, beszélő igazság mimellettünk, kik ettől a Körös-parti modern, csupa élet, akció és haladásra hívott várostól vezető szerepet várunk. Elvitathatatlan, biztos, első szerepet a már talán agyon is dédelgetett főváros után. Nem a lokálpatrióták nagyzása mondatja ezt velünk, de a valóságból, a tényekből merítők próféciája. Ez a város, melyet lenyűgözött a magyar provinciák kétségbeejtő sorsa, még annyi eszközzel sem rendelkezett, mint többi társa. És mégis csodásat fejlődött. Mi tudjuk, kik ismerjük ennek a haladásnak nehéz útját, roppant áldozatait. Mi tudjuk, hogy mennyi mindent teremtett volna ez az igazán kultúrvárossá predestinált város, ha csak félig megvolnának azok az anyagi tőkék, mely holt vagyon például Debrecenben. (...)Csak egy tervre utalunk, mert ez nekünk a legkedvesebb. Megbecsülhetetlen, századokkal előre segítő nagy tőkénk van – mely eddig alig kamatozott valamit. Világhírre érdemes két fürdőnkre gondolunk, mely valahol, műveltebb országban fürdővárost csinált volna Nagyváradból. (A jövő Nagyvárad, A. E., Szabadság, 1901. január 17.)

– Milyennek találta ifjú korában a magyar irodalmat? – nem volt valami kíméletes vele.

– Ma már a novellákat helyettesíti a tárca. Egy új ízlés és irányzat képviselője vagy csak azt bitorló? – lehet rajta vitatkozni, de az tény, hogy tárcát ma már mindenki olvas, még Gyulai Pál is…Amit pedig előre bocsátottam eddig, az nem akar holmi irodalmi kérdés taglalása lenni. Ez nagyon veszedelmes dolog, mert nálunk az irodalmi kérdéseket negatíve tárgyalják: semmit se bizonyítanak, de mindent tagadnak. Ha mármost én elég merész volnék felvetni a sok eldöntetlenül maradt probléma közül csak egyet is, ha a kérdésre még merészebb volnék természetes ésszel; nagyképűsködés nélkül feleletet adni, olyan alaposan lecáfolnának, hogy a sok tagadás után csak az lenne bizonyos, hogy a kritika egyhangúlag szamárnak nyilvánított. (A tárcatárgyakról, Szil 1898. április 3.)

– Önt, Mester, a magyar költészet forradalmi megújítóját, nemzedékek sora imádja rajongva, sokak szerint a legköltőbb költőnk. Költői művének monumentalitása mögött, tudjuk, gyermeki érzékenység húzódott meg. Az érzékenység hozzátartozik a lángelméhez?

– Szeretném néha tudni, kit átkozzak, hogy én nem úgy teremtődtem, mint más… Teletömöm magam lemondást tanító, Nirvánát sóvárgó, bölcs filozófusok mély tanításaival… Nem ér semmit. Maradok a régi békételen, a régi kesergő. Nem tudom a dolgokat hideg szemmel nézni. Hat reám minden, meg nem nyugtat semmi. Amilyen szerencsém van: egy zajongó, forradalmi világban én volnék az a békés, közönyös nyárspolgár, akit nyugodt hajlamaiért felnyársalnának – ebben a kicirkulált, sima, csendes korban pedig be kell fojtanom a lelkemet, mert ha kitörne egyszer, úgy becsuknának valami bolondok házába, mint a pinty. (Hétről hétre, Dyb., Szabadság 1900. június 3.)

– Mester, 2007-et írunk, száz évvel ezelőtt, harminc évesen, hogyan látta a magyar politikát?

– Ami most Magyarországon történik és történni fog, arra éhesen, kajánul les, figyel a nem koalíciós történelem. Descartes módszerével és szemével próbáljunk belenézni ebbe a szerencsétlen és bolond zavarba, melynek neve magyar politika. Skolasztikusok, svihákok, álgondolkozók összevissza, bitang munkája után a bitorlók helyébe legeslegelőször is jöjjön a józan ész. (...) Magyarország választó népe és Bécs, mintha csak összebeszéltek volna, megbuktattak itt mindent, ami volt. Nem egy rendszer bukott itt meg, hanem sok rendszer, húsz világnézet, száz tradíció, ezer reménység. (...) A valóság az, hogy csőd előtt állunk, s még szökni se tudunk semerre. Mindenki kompromittálta itt magát halálosan, régi rend, új rend, de talán legjobban a tisztelt választóközönség. (Hétről hétre, Dyb., Szabadság 1900. június 3.)

– Nem kis dolog a vallás. Mestert is foglalkoztatta. Miként volt vallásos?

– Kálvinista vagyok, s a predestináción kívül mit se tartottam meg a vallásomból, de mint életfelfogás, mint lélek-idomító szisztéma ma is erősen érdekel a kálvinizmus. Nos, hebegve, talán minden modern szociológus kacajára ki kell mondanom, hogy a vallás nem tréfa-dolog. (A. E., Pesti Napló 1909. február 28.)

- Párizsban jártunkban az ön kedvéért végigmentünk a Bulevard de St. Michel-en. Milyen volt akkor Párizsban magyarnak lenni?

- Micsoda magyar kolónia van itt Párizsban, el se tudná képzelni a szolid magyar filiszter. Nekem mondta egyszer egy párizsi rendőrbiztos, hogy ők, rendőrök körülbelül hatezer Párizsban élő magyarról tudnak, de kétezerötszázzal különösen törődniök kell. Nem, nem, ez nem fajta-gyalázás, minden fajtából a legegzaltáltabbak, legfurcsábbak kerülnek ki az idegenbe. Nem igaz az, hogy a magyarok csak kompromittálni tudják a magyarságot, ha külföldön vannak. De igaz az, hogy a magyarok egy jó hányada olyan hunn [!] erényekkel akar és tud ragyogni a külföldön, amelyek bosszantóak. (A. E., Pesti Napló 1909. február 28.)

- Emlékezetes baj történt egy román úrral is, Szegeden.

- Mikor Goga Octaviant, a románok nagy költőjét Szeged úri börtönében traktálta a hivatalos magyar vendégszeretet, üdvözletet küldtem Szegedre. Testvéri üdvözletet a testvérnek. Köszöntő szeretetet a nemes harcosnak, de itt az a fontos csak, hogy egy szanatóriumból küldtem. (...) Kell abban törvénynek lennie, hogy én ugyanakkor bénán, tépetten szanatóriumba zuhantam, amikor Goga isteni diadallal vonult be tömlöcébe. Én is, bár Szeged börtönét csak úrkodó ifjúságom úrfikorából, párbajért ismerem, istenemre, mást akartam. Hiszen volt részem egy kevés dutyiban betűheccért, bátorságért, népszerető indulatért is, de a magyar sors hogyan [!] megcsúfolt. (Ady Endre, Szelíd, új jegyzetek, Goga Octavian rabsága, Világ 1912. április 17.)

– Erdély, Magyarország, Románia.

– (...) Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is, s Magyarország pedig - nem volt. Úri bűnei talán Erdélynek is szörnyűek voltak, Werbőczi-szelleműek, mint a Habsburgok magyarországi, kegyelt és törökmentes nagyurainál, de igaz, saját kultúrára az az Erdély iparkodott, melynek románjai például bibliafordítást magyar fejedelmek által kaptak. S talán az új s ma már könnyen érthető Amerikán kívül, ha a régi keresztény Kelet Róma-ellenes s csoportos lázadásait leszámítjuk, sehol a szektáknak, tehát a lelkek forradalmának bujább talaja Erdélynél nem volt. És Erdélynek, a kicsi Erdélynek a magyarországi török hódoltság idején több lakosa volt, mint az úgynevezett s nemvolt Nagy-Magyarországnak. Elpirulok a magam, látszó, romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást, s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyít[a]ni bennünket. Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleordított, tiport a nagy kultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad haza-politika, s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt. (HSz 1912. november-december)

– Ebben is megelőzte korát, és leckét adott főleg a gyűlölködő utókornak.

– Én erősen magyar vagyok, persze evoltomat is kegyetlen kritikával kísérve. De most jön az igazi vallomás: nemcsak magyar vagyok, ki olykor talán túlságosan önérzettel fajtája exponensének hiszi magát, de patrióta is. Olyanféle és romantikus is egy kissé, mint az olasz hazafiaké s a jobbféle magyar és lengyel emigránsoké, de ez a patriotizmus ma még szunnyad bennem. Amilyen szinte bizonyos, hogy a fajgyűlölet gyökereit is kiirtottam magamból, elannyira, hogy Jászi Oszkáron kívül kevesen lehetnek még nálam gyengédebb és szeretőbb érzésűek a magyarországi nemzetiségekhez, olyan egész bizonyos, hogy a patriotizmus keserves helyzet, és alkalomadtán felébredne bennem. (Vallomás a patriotizmusról, Szabadgondolat 1913. október)

Ady Endre: [Önéletrajz]

Arra gondoltam először, hogy úgynevezett életrajzomat szigorú logikával kezdem ennek az írásnak a napján, s végzem megszületésemnek, ez igazán nem fontos eseménynek, dátumával. De az én életkoromban már meggyávul egy kicsit az ember, s nem mer már könnyen az öreg szabályok ellen lázadni, tehát kezdjük csak avval, hogy születtem. Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22. napján Szilágy megye Érmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám Ady Lőrinc, a belső Szilágyságból, Lompértról került ide, mikor édesanyámat, az egykori érmindszenti református papnak korán elárvult leányát, akit egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky-leány volt apai nagyanyám - nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos. Az Ady-család egyébként - bár ez se fontos - a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XVI. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. De erős és büszke hagyományok éltek a famíliában, s az apám, aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal, amelyekből mindig megszökött, gyerekeit bármi módon taníttatni akarta. Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család újabb fölemelését, amint illik, a vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg - a fiai. Engem 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba vittek, ahol az alsó négy osztályt végeztették el velem a kedves emlékű, nagyon derék, kegyes atyák. Talán - s ha igen, alaptalanul - katolikus hatásoktól féltettek otthon, mikor az ötödik gimnáziumi osztályra elvittek a vármegyei ősi, kálvinista zilahi "nagyiskolába", a mai Wesselényi Kollégiumba. Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom s magamviseletem pedig fogcsikorgató, de gyakran megvaduló szelídség. Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én, mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később még Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás. A hírlapíráshoz - természetesen a magyar viszonyok között - régen ápolt s titkolt írói, költői ambíciók juttattak el. Hétéves koromban verset írtam, második vagy harmadik gimnázista koromban írott újságlapot csináltam, Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzőkörben, s mint zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban. Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokonaiaskodó életemből sikerült kiszabadulnom, s 1900. január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként... A vidék sértett, nyomott, s a legfantasztikusabb terveim voltak: London vagy talán Szentpétervár, Moszkva, de nem, mégis Párizs. Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek 1904-ben Párizshoz és Párizsba segítettek, s így gyerekes, nagy elégtételemre kikerülhettem Budapestet. Párizsból a régi, Vészi József és Kabos Ede csinálta Budapesti Naplóval sikerült észrevétetnem magam és jobban, mint Nagyváradról, ahonnan pedig már e laphoz fölkínált utam volt... Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellákat, verset. Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban ráfigyelni arra, amit mindig erősen érezve és szenvedve éltem. Írásaim, különösen a versek, egyszerűen fölháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval elértem mindent, amit Magyarországon új poétának el lehetett érni, de nem haltam meg. A verseim s az üldözések harcias, jó híveket is szereztek, s négy-öt év Budapesten és Párizsban gyönyörű viaskodással és lázasan siető munkával telt el. Holott talán illendőbb lett volna félreértett lírikusként s jó korán megboldogulnom, de belém ütött az elhivatás mániája s az a babona, hogy egyelőre még mindig írnom kell. És talán nem is volt ez rossz, mert mikor én szabálytalanul túlléptem a magyar lírikus valakiknek kiszabott, legszélső, 33 évet, egyszerre csak jönni kezdtek hozzám a folyton serdülők, a fiatalok és fiatalabbak. Minden év, túlélt év, új seregét hozza hozzám az iskolás fiataloknak, leányoknak, fiúknak, s már ezért is érdemes a törvényes magyar költői korhatárt túl- és lefőzni s megmaradni a lehetőségek között, sőt fölött fiatalnak.... Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.

1913. szeptember

Az Érdekes Újság Dekameronja I. [1913.]

*

Kocsis Francisko: „Sem utódja, sem boldog őse..."

Ady korszerűsége – a fordító szemével

Amikor Kassák Lajos a Szintetikus irodalom (1916) című kiáltványában (amelynek szövege először a Galilei-körben hangzott el és keltett nagy feltűnést) Ady Endrét és költészetét a magyar avantgárd irodalmi törekvések zászlóshajójaként mutatta be, ezzel az izmusokhoz keresett gyökereket a magyar irodalomban.

Eszerint “gyarapodnak azok, akik a legtöbbet adó művészi értéket találják meg produktumainkban s irodalmunkat nem gyökértelen divatnak, hanem az előttünk járó irodalom egyenes és törvényszerű továbbfejlesztésének értik.

A magunk hite és tudása szerint, mi sem valljuk magunkat másoknak, mint néhány progresszív egyéniség áthidalásával az analitikus irány tovább fejlödésének, az értékes életjelenségek tudatos szintetizálóinak.

Mozgalmunk első »hírnökeinek« valljuk: versekben Ady Endrét, prózában Révész Bélát.

(...) S ha most felidézem, bizonyára Önök közül is sokan emlékezni fognak arra az Ignotus írásra, ahol Adyt magyarázva így kiált fel a Fekete zongoránál: »Kutya legyek, ha értem ezt a verset, de az bizonyos, hogy nagyon szép«. Amit Ignotus ésszel még nem tudott felfogni, kultúrával telt finom idegeivel már megérzett s mi most szívesen használjuk fel érvnek tulajdon munkáink magyarázásához ezt a bátor kijelentést, amit annak idején mindenki fegyvernek kapott elő Ady és hívei ellen.”

Ha szószerint vennénk Kassák kijelentéseit, miszerint ők igenis folytatói bizonyos kezdeteknek, azt kellene hinnünk, hogy az alkotók nemzedékei, az esztétikai irányzatok és értékrendszerek közötti valamennyi ellentét semmivé lett, netán eleve meg se született, csakhogy ezek a polgárpukkasztók - ún. frondeur-ok - csak egyetlenegy költői felmenőt neveztek néven, Adyt, mert egyedül őt tartották az európai művészeti szinthez méltó alkotónak... Ady nyelvi, költői kifejezésben és eszmeiségben megnyilvánuló újító erényeit nem csak hogy nem tagadják, hanem jócskán túllicitálják, ami lehetővé teszi számukra, hogy harciasan testületileg tagadják a Petőfi és Arany nevével fémjelzett posztklasszicista, és Adyt megelőző kulturális teljesítményeket. Az így létrejött hiátus - Kassákék a klasszikus epigonizmust emlegették a korszakkal kapcsolatban - a fő érv a radikális tartalmi-formai változások mellett.

Mindaz az újszerűség, amivel Ady a magyar irodalomba lépett, nem zilálta szét az addigi értékrendeket, nem volt forradalmi olyan értelemben, hogy megtagadja a múltat, éppen ellenkezőleg, a lehető legbársonyosabb átmenet volt a nemzeti kultúra egyik szakaszából a másikba, annak dacára, hogy szédületes jelképvilággal és nyelvi frisseséggel tűnt fel, amelyek őt egyből a költészet jéghegyének legtetetjére röpítették, és példává, viszonyítási mintává avatták. Mindezek dacára, a jelen távolából tisztábban láthatunk, hogy Ady csupán érintőlegesen kapcsolódik a kor áramlataihoz, a nyugati iskolák közül meg egyikhez sem fűzi semmiféle elmélet. Nyugatról Ady kulturális többlettel és izgató alkotói lendülettel érkezett haza, amelyek szellemi energiáit egy öntörvényű lírai világegyetem megteremtésére mozgósították, a lírai én egzisztencialista mélységig hatoló kapcsolataival együtt. Adynak sikerült friss levegőt lehelnie egy irodalmi nemzedék tüdejébe, szilárddá tette a nyugathoz igazított kulturális kötelékeket, és megkönnyítette az utána következő évjáratok csatlakozását az önkifejezés egy hatékony vonulatához...

Ignotus az első kritikus és irodalomtörténész, aki Adyt a legkisebb fentartás nélkül a magyar írásbeliség szentségei mellé helyezi és egész kulturális eszköztárát beveti meggyőződésének alátámasztására. Az ő számára, aki a "l'art pour l'art" elvének szószólója, az alkotó első számú célja az esztétikum kell hogy legyen, az ideológiai jellegű üzenetek pedig csak másodrangúak lehetnek. A tézisirodalom elmélete szerint a művészet alárendelt helyzetben van és szerepe a politikai eszmevilág közvetítésében merül ki. E megvilágításban a művészet csak eltorzítva képes kifejezni a valóságot, leragad bizonyos vonatkozások ábrázolásánál, eltávolodva az élet egzisztencialista gyújtópontjától. A szerző, aki e szemlélet mellé szegődik, maga metszi el saját, jövőbe nyúló szálait, elszigetelődve egy olyan időben, amely rendkívül gyorsan múltba vált. Ignotus számára Ady nem csupán nyelv- és stílusteremtő, hanem olyan alkotó, aki az ő valamennyi esztétikai elképzelése feltételeinek megfelelt. Így fölfedezte benne azt az eredeti alkotót, aki fordulópont az egész nemzeti irodalomban, s a belőle áradó hatékony befolyással újjá formálja annak egészét, fejlődésvonalát és befogadási módját, amelyet majd a kortárs, illetve a jövendő hazai és külhoni olvasókra tesz. És szemernyit sem tévedett ebben, hiszen az Ady-féle vihar után a magyar irodalom helyzetképe egycsapásra gyökeresen megváltozott.

Ady korában az ő költői korszerűsége, mind a nyelvet, mind stílusát és magatartását illetően olyan mély benyomást keltett, hogy pusztító csapásként érzékelték a klasszikusokon való békésen kérődzők, akik képtelenek voltak elszakadni az egyhelyben járó, önemésztő manierizmustól. Így aztán nem csoda, ha az avantgárd hívei feltétel nélkül felsorakoznak mögötte. Ő az első ugyanis, aki felrázta a megfeneklett irodalom nyugalmát, megérezte a kikerülhetetlen újítás szükségességét és erőteljes hangon gyakorolta az "új idők új dalait".

Ami az Ady-fordításokkal kapcsolatban koncepcionálisan figyelemreméltó, az éppen az a tény, hogy a nemzeti nyelvek nem fejlődtek párhuzamosan, a kifejezőképesség és a nyelvi fejlődés potenciáljának megközelítőleg azonos szintjén. A köztük mutatkozó eltolódások jó néhány századon át ívelnek. Miközben a nyugati irodalmi nyelvek kristályosodni kezdtek és világi műveket hoztak rajtuk létre, a földrész keleti részén lévőkön még épp csak hogy krónikákat fabrikáltak az uralkodói kancelláriákban. E történelmi valóság folyományaként, egy időben olyan fordítások keletkeztek, amelyek azzal sugallták volna a szöveg megírásának idejét, hogy a nyelvi állapotot hozzá igazították, anélkül, hogy tekintetbe vették volna az eredeti mű nyelvének fejlettségi foka és a fordítás nyelve közti eltolódásokat. Hogy ne történhessen semmiféle félreértés ezen a téren, tegyük fel, hogy egy 1800-ban írt francia szöveget az 1800-ban beszélt román nyelvváltozattal fordítanak le. Az effajta nyelvi egyeztetés elfogadhatatlan megoldás, mert az archaizáló hatás erőltetése azt sugallja az olvasónak, hogy a két nyelv szintje azonos volt, szóbősége egy lapon emlegethető.

Az efféle gyakorlat a szerzőt rövidíti meg, hiszen egy sor árnyalat és mögöttes jelentés, amit az eredeti nyelv sugall, elvész a fordítás során, a kommunikáció pedig hiányos, szegényes, közönséges lesz.

A magyar irodalmi nyelv egy lépéssel megelőzte a román nyelvet, a német nyelv közvetlen szomszédságában, erőteljesen kitéve a reformáció újító hatásának. Ráadásul a magyarnak megvan az az előnye, hogy viszonlag könnyen alkot új fogalmakat, lévén agglutináló nyelv, számos árnyalási lehetőséggel. Továbbá, bár jobban idegenkedik a kölcsönszavaktól, nagyszabású kölcsönzésekbe bonyolódott, főként a németből. Ezért aztán a 18. század eleji magyar írónak gazdag, jól strukturált, kifejező irodalmi nyelv áll rendelkezésére. Petőfi már korszerű magyar nyelven írt, s nincs szükség régi kifejezések szótárára, hogy a mai olvasó megértse. Így aztán őt csakis az Eminescu utáni, kikristályosodott román nyelven szabad fordítani, archaizálása semmiképp sem indokolt. Minden alkotó olyan nyelvezetet érdemel, amely hozzá illik, szolgálja őt. Ebből az is következik, hogy az ellenkező, a túlzottan aktualizált, neologizmusokkal zsúfolt véglet sem követendő.

Amikor Ion Muresan az Efectul admiratiei. Poeti maghiari din Transilvania c. antológiámat méltatta, meglepődött a két háború közötti szerzők modern hangvételén. Pedig igazság szerint az akkori magyar nyelv a mai román nyelvi állapotnak felel meg, így ekként fordítandó. A két nyelv fejlődése közötti eltolódás azóta lényegesen csökkent, olyannyira, hogy ma már hozzávetőlegesen egy kifejezési szintre kerültek, de a további nyelvfejlődés kiszámíthatatlan tendenciái miatt ezután is ajánlatos résen lenni.

Ady költészete, minden nyelvi sajátosságán és eredetiségén túl, semmiféle archaizálást nem igényel. Nyelvileg legalább annyira korszerű ma is, mint amennyire modern öntörvényű, utánozhatatlan költészete.

Fordította: Cseke Gábor

ADY ENDRE: Drumuri înfundate

Larg câmp de taine mă chema,

Cu sute de căi netede ispita,

Iar eu hotărât şi fredonând

Am izbit în urmă-mi poarta.

Strălucind se pierdeau printre flori

Drumuri ce urcau spre piscuri,

Eu uitam ograda liniştită,

Îmbătat goneam peste câmpuri.

Goneam cântând şi orbit,

De miresme noi, minunate înrobit,

Şi n-am observat la capătul sutelor căi

Că orice drum s-a sfârşit.

Nicăieri, niciunde vechea vatră,

În noapte şi ceaţă s-au pierdut

Şes, drum, flori, miresme şi curte,

Poartă, credinţă, chef, extaz, trecut.

Ades mă-ncurc în sălbatice hăţişuri

Când străbat bezna pustiului

Printre spaime şi amintiri

Şi deasă ceaţa destinului.

Înapoi, spre curtea liniştită,

S-au surpat drumurile toate,

Departe-n ceaţă şi noapte aud

Că-i deschisă-o poartă veche.

Fordította: Kocsis Francisko

Az elsüllyedt utak

Hívott a titkok nagy mezője,

Kellette magát száz sima út

És én legényesen, dalolva

Csaptam mögöttem be a kaput.

Valamennyi út fölfelé tört,

Ragyogón és virágba veszőn

S én feledtem a csendes udvart,

Rohantam részegen a mezőn.

Rohantam dalosan s vakultan,

Befogtak új, csodás illatok

S száz út végén nem vettem észre,

Hogy már minden utam elfogyott.

Sehol, sehol a régi hajlék,

Ködbe és éjszakába borult

Rét, út, virág, illat és udvar,

Kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

Vad bozótok el-elbuktatnak,

Emlékek és borzalmak között

Taposom a vaksötét pusztát,

Sorsomat és a sűrű ködöt.

Vissza, a vén csöndes udvarba

Elsüllyedt azóta mind az út

S távolból hallom, ködben, éjben,

Hogy nyitogatnak egy vén kaput.

*

Pomogáts Béla: Az idilltől a tragédiáig

A magyar huszadik század valójában egy történelmi idillel indult: a honfoglalás ezredik évfordulóján az egész ország - Dévénytől Brassóig és a Magas-Tátrától az Aldunáig - büszke díszletek és magabiztos szónoklatok kíséretével ünnepelt. Aztán eltelt egy negyedszázad és az önmagát ünnepi mámorral kábító ország egyszeriben összeomlott. Igaz, több budapesti kormányzat rövidlátó politikájára, egy elveszített világháborúra, egy hamvába hullott polgári forradalomra és egy vörös diktatúrára volt ehhez szükség. A történelmi idill hiteltelennek és hangosnak bizonyult, az összeomlás azokra a mulasztásokra is rávilágított, amelyeket az 1867-es kiegyezést követő évtizedekben (kerek félévszázad leforgása alatt) valamennyi budapesti kormány a társadalmi és nemzetiségi konfliktusok következtében törékennyé váló állam önvédelme körül elkövetett.

A történelmi és külpolitikai idillnek nem volt fedezete. A nyugalmasabb érzések, az önfeledt béke csak az emberi élet szűkebb köreiben lehetett indokolt és hiteles. A családi körben, meghitt barátok között, egy irodalmi műhelyben, a szülőföld vigasztaló kisvilágában, ahová el lehetett menekülni a világban szerzett rossz tapasztalatok és a történelem várható viharai elől. A költői idill érzését ez a „magánvilág" szabadíthatta fel Ady Endre esetében is, aki politikai és irodalmi küzdelmei közepette mindig szűkebb és tágasabb szülőföldjén: Ermindszenten, a Szilágyságban, Erdélyben keresett menedéket és vigasz-talást. Akárcsak a görög mitológia Anteusza, ő is a szülőföldtől, ennek éltető hatalmától kapott új erőt, akár újjászületést. A „föl-földobott kő" metaforájának is ilyen mitologikus háttere van.

Végül azonban elérkeztek azok a történelmi idők, midőn a szülőföld vált veszélyeztetetté, és a költőnek rá kellett döbbennie arra, hogy már az otthonos kisvilág sem nyújt védelmet a mindinkább elhatalmasodó fenyegetésekkel szemben, hiszen maga a szülőföld is végső veszélybe került. Az első világháború előtt és alatt nagyon kevesen, a politika porondján leginkább a két egymással küzdő államférfi: gróf Tisza István és gróf Károlyi Mihály, a szellem világában pedig néhány költő, mindenekelőtt Ady Endre és Babits Mihály ismerték fel a fenyegető veszélyt. Azt a veszedelmet, amely előidézheti a történelmi ország megrendülését, megcsonkítását és pusztulását, amely Ady esetében még a szülőföld: Erdély idegen uralom alá vetését is előkészítheti. Ennek a drámai felismerésnek és mindinkább elhatalmasodó szorongásnak a következtében váltak uralkodóvá Ady Endre költészetében a sötét színek, és váltotta fel a falusi idil-leket a tragédiákkal terhes költői látomás. Mindenekelőtt az Ember az embertelenségben című költemény tanúsága szerint: ez a drámai vallomás akkor született, midőn az 1916-os román támadás után a költőnek a csúcsai kastély magasából látnia kellett a Székelyföldről hosszú sorokban menekülő magyarok kétségbeesett szekérkaravánjait. Az idilltől a tragédiáig: ezen az elgondolkoztató és mindenképpen személyes drámákról tanúskodó íven helyezkednek el Ady Endre erdélyi versei...

(Forrás: Ady Endre: Levél a végekről. Erdélyi versek. Válogatta és a bevezetőt írta Pomogáts Béla. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007. )

*

Vatai László: Az Isten szörnyetege

...Szürke külső történések, s mögöttük lüktető hatalmas belső élet. Ez volt Ady. Ez az aránytalanság természetesen feszültségeket teremtett. Elsősorban nem költészetében, hanem külső életében. A tűzhányónak túl vékony volt a kérge, szükségképpen össze kellett repedeznie, el kellett pusztulnia a kibírhatatlan belső nyomás alatt. Negyvenkét éves korára teljesen összetört az élete, de addig mint a forró láva ömlöttek a versei, s gigantikus méretekben és csodálatos formákban kristályosodtak ki. Kortársai természetesen alig tudták lemérni ennek a lírai alkotásnak roppant nagyságát és szépségét. A költő emiatt mérhetetlenül szenvedett. Nem volt aszkéta-természet, rögtön hódítani vágyott, s elismerést követelt. Ha nem érthették élete egyetlen lényegét, a szubjektív belső lírai tartalmat, akkor élete külső vonatkozásaiban követelte, s hajszolta az elismerést. Költészetének roppant aránya már magában is égig csapkodó gőgnek mutatkozott, de élete külső vonatkozásaiban is szinte dölyfös volt. A meg nem értett titán gőgössége élt benne. Ugyanakkor menekült is az értelmetlen világ elől: végső kimerülésig hajszolta a mámort.

...A körülötte élt emberek - anyját és talán Lédát kivéve - alig fontosak. Szüksége volt néhány emberre, akik segítették életét adminisztrálni, s az unalom semmiségével töltötték ki üres idejét, vagy akikre anyagilag támaszkodott. De ezek lényegileg semmit sem jelentettek neki. Amikor nem forrongott, ömlött, vagy kristályosodott lelkében a lírai láva, akkor szinte metafizikai unalomban élt. Ennyire szubjektív lélek számára kegyetlenül unalmas a külső világ, s ez rettenetesebb a fizikai szenvedésnél, vagy csapásnál is. Ebből menekülni kell. Ady menekülésül a bort választotta. Lehet, különben is hajlama volt rá, de ebből a rettenetes metafizikai unalomból más kiutat nem is talált.

Az idő múlásával milyen parányok lesznek a körülötte sürgölődött figurák. S ahogy versei fölül lassan lekopnak a parányoknak írt ajánlások, úgy nő Ady személye és életműve az időben.

(Forrás: Vatai László: Az Isten szörnyetege. Ady lírája. Bibliotheca Mikes International. Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban)

*

Szonda Szabolcs: Esendő, mert gondolkodó

A publicista Ady Endre és a magyar-román viszony

A publicista és tárcaíró Ady Endre munkásságát vizsgálva több szempontból sokatmondó írásokra bukkanunk, ha csak azt az értő szövegválogatást lapozzuk fel, amelyet 2002-ben jelentetett meg a budapesti Noran Könyvkiadó, Akik alusznak és akik fölébrednek címmel, Magyar írók novellái a román emberről alcímmel. A kötetben összesen 44 írás szerepel, ebből 18 az Adyé, és ezek irodalmi igényű publicisztikájának egyik nagy témakörét, a magyar-román viszonyt értelmezik - nyílt levél (Magyar és román / Levél Goga Octaviánhoz), jegyzet (Románok Rodostója; Románia), kroki (Aki Jancuért ült), tárcanovella (Száz bujdosó család; Egy pap és egy eklézsia) és esszészerű röpelemzés (Goga Octavian vádjai) formájában.

A szerző ezekben annyira éleslátóan világítja át korának jelenségeit, hogy mondatait mai olvasója szinte önkéntelenül saját idejébe olvassa bele. Szövegeiben általában egészséges (ön)iróniát alkalmaz, néhol a lírájából jól ismert szimbolikus és allegorikus elemek származnak át ide. Jó ráérzéssel kezeli az ugyancsak ironikus célzatú, közvetett idézését a korabeli előítéletes szólamoknak is. Olyan témákat vizsgál, mint a kollektív tudat, a néplélek, ahogyan az a mindennapokban működik (A Csögi-tábla; Szelezsán Rákhel kísértete; Veturia asszony halála), a tudatlanság és az ehhez társuló identitászavar, a tekintélyelvűség, illetve a primitív létkörülmények és a civilizáló törekvések közti viszony (Wiesner Rudolf elváltozása), az etnikai elfogultságok és a házasodás (A föltámadt leányság), a buzgó hitélet és a racionális gyakorlatiasság „mérkőzései” (Tavaszi mise; A dumbravai lóvásár; Puskásné Krisztusa), a renegát lélektani mozgatórugói (Románia), a politikusok és kultúremberek közti viszony (A leszerelt köztársaság), a kis kultúra komplexusa (Goga Octavian vádjai) és az ezt ellensúlyozó, pszichológiai kompenzáció gyanánt értelmezhető berögződések (oktalan rálicitálás, dicsekvés, irigykedés, szavak a tettek helyett, érzelmi alapon működő ítélőkészség stb.) - Aki Jancuért ült.

Az Ady Endre szemléletében és témakezelésében megnyilvánuló kiegyensúlyozottságra, tárgyilagosságra, ugyanakkor az empatikus megközelítésre szemléletes példa a következő részlet a Goga Octavian vádjai című írásból, melyben többek közt a kultúrák közti, időben kialakuló szerves különbségeket és azoknak a néplélekre gyakorolt hatását taglalja: „Bizony ez a furcsa Magyarország egy kicsit mindig Európával élte az életét, a keresztes hadjáratokon, protestantizmuson, franciás forradalmon keresztül egészen a szocializmus testes, izmos való valóságáig. Szerencsénk vagy átkunk: nemcsak keresztül-kasul hatott, de át- és áthasogatott bennünket a legnagyobb civilizációk minden kilüktetése. Nem mondom, hogy elképzelhetetlen, de egyelőre szédítően nagy, színesen gazdag a mai románságnak a mi intellektuális kultúránk, főképpen pedig vakító, tehát bosszantó is. Ám helyünk, a geográfia igazi értelme, ezt így rendelte és döntötte el, sok hasznunk nincsen belőle, csak dísz ez, életjog és remény.”.

Észrevehető: az esendő, mert gondolkodó, tépelődő, saját belső világát folytonosan felülvizsgáló ember ír így, aki talán arra döbben rá minduntalan, hogy eleve semmi sem véglegesen elkönyvelhető, és bármilyen opciója is legyen valakinek, mindaddig, amíg azt egészséges, követhető, értelmezhető érveléssel támasztja alá, lehet vele kommunikálni. Ahol írásaiban Ady érezhetően enged az olykor intoleráns közhangulatnak, ott is igyekszik igazolni érveit, hogy párbeszédet kezdeményezhessen-folytathasson. A sorok közt arra a hatalmas kommunikációs szakadékra is rámutat, amely gyakran ott húzódik az etnikum- vagy - egyáltalán - emberközi viszonyokban, ma talán még hangsúlyosabban, mint az ő idejében. Valószínű, ezért is fogalmaz oly módon, hogy engedje olvasóját gondolkodni, következtetni, dönteni. (Részletek egy hosszabb tanulmányból)

*

Onagy Zoltán: Lepucolni a verspatinát

Matuzsálemkorú költő halálakor állította a búcsúztató főhivatalnok, miközben könnyeit törölgette a meghatottságtól, hogy X. Y. halálával a magyar irodalom lett szegényebb. Ami óvatos hangon is marhaság. Minimum. A magyar irodalom azzal szegényebb, hogy a honoráriumok összege annyi, vagy kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt. Azt már én írtam egy Ady és a nők című kisdolgozatban, hogy „Ady zsil, Ady zsiv, Ady búgyet zsity”. De kétségeim vannak ezzel kapcsolatban.

Ülünk a Csendesben, kérdem irodalmár barátomat:

- Van a költészetnek olyan szegmense, amelyik él és virul 2007 végén? Ady 130. születésnapján? Ady él?

- Nem. Nincs olyan szegmense. Németh László már az ötvenes években kimondja, azóta a helyzet rosszabb, a politika kicsúszott a költészet alól. A líra úgy áll a világhoz: én ilyen vagyok, én így érzek, ezt gondolom. A módszer annál hatékonyabb, minél heroikusabb az ego. Ez az oka, hogy az újkori nagy lírát fiatal emberek írták, akiket a korszellem nem tanított meg gyanakodni, szétszedni az egyirányú érzéseket. Néhányszáz fiatal ma is ír, néhányszáz olvas verset, megtalálják egymást az irodalmi szájtokon, néhány tucat ebből kifejezetten tehetséges, de a líra a versenyben már a különlegességek kategóriájában fut, nem kerül a főpályára.

- A folyóiratok versrovatából áradnak a versek, évente száznál több verseskötet jelenik meg.

- Az nem más, mint a hagyomány. Arany 1882-es halálától Ady 1906-os Új versek kötetéig az irodalomtörténet szerint lyuk van a magyar költészetben, repedés két korszak határán. Ez több oknak tulajdonítható. Hárommillió magyar nyelvű olvasó és lehetséges költő áthajózik Amerikába, másik három pedig a kiegyezés után virágzó Monarchia óriásépítkezésein tolja a taligát. Se író, se olvasó. Néhány név - Komjáthy Jenő, Vajda János, Kiss József - írja ugyan az életművét, de nincs fogadókészség, nincs közeg, nincs olvasó. A lyuk huszonnégy év. Amíg kialakult az új rendszer, új mecenatúra, új olvasó. Most tizennyolc év telt el a rendszerváltás óta. Még nem látszik, hogyan tovább. Pénz nélkül a folyóiratok megszűnnek lassan. Valami más következik.

- Nagyon fontos kötetek jelentek meg az elmúlt tizenöt évben...

- A lendület elviszi egy darabig ezt a nagy és súlyos szerelvényt. De hát mi jelent meg? Oravecz Imre Szajlája fontos, de vagy harminc éve írta folyamatosan. Azóta prózakönyvvel jelentkezik. Térey János versregényei - véleményem szerint - szenvedélyes ujjgyakorlatok a drámák elé, semmi egyéb. Szálinger Balázs nagyeposza (A sík) elköszön a lírától. Nem tudok több fontos verseskönyvről ez elmúlt évtizedben. Ha mégis volna, az üzlet, fényezés, hogy a kiadó ne veszítsen többet a kelleténél.

- És Ady?

- Ady forradalmi helyzetben kelt át Verecke híres útján, fülébe ősmagyar dal rivallt. Éppen úgy, mint Petőfiébe. Petőfiből negyvennyolc, Adyból a századforduló kaotikus vákuuma faragta le a fölösleget, maradt annak, akit látunk. Ma se ősmagyar dal, se forradalmi helyzet. A költészet érzékeny, iszákos, narkomán lelkecskék játéka, hogy a hiányérzetet, a szomorúságot kiírják magukból. Nem közönségigény. A halott nagyok megmaradnak, persze. Olvassa őket, aki olvassa, amikor igénye van, leveszi a polcról. A könyvtárakban is, amíg lesz könyvtár az országban, mert előbb-utóbb a fenntartási költségek miatt bezúzásra kerül az állomány, hiszen megtalálható a neten, és mert kell a papír a bulvárlapokhoz.

- Ha ennyire reménytelen a helyzet, akkor?

- Nincs reménytelen helyzet, csak jó irányba kell elindulni a mocsárból. Ady fantasztikus fazon, elképesztő élet, regényhős. Szédületes regényt írhatna róla valaki. A nevet nem kell megismertetni, a korszak az első világháborúig kifejezetten jó regényháttér, a férfi-nő, férfi-nők viszony többnyire érdekes. Brüll Adél férjével, a biszexuális Diósi Ödönnel Párizsban, Nagyváradon, és Ady. Léda és Ady halva születő kislánya. Dénes Zsufa, a nőstényfarkas, és Ady. A szűz libácska Csinszka és Ady a csucsai hegyen. A csucsai mosónőtől születő Ady-fiú. Szuperklasszis élethelyzetek. Ha író volnék, beleásnám magam, és egy év alatt megírnám. Sikerkönyv.

- De hát Adyról számtalan visszaemlékezés, életrajz jelent meg.

- A klasszikusok élete szótár. Időnként életet kell lehelni bele. Új életet új nyelven, új szemléletben. Lepucolni róla a patinát. Egy élettel és hivatkozásokkal teli regény közelebb hozná Ady költészetét is.

*

Ady András: Álmomban Endre voltam

(Apokrif II.)

mint átázott kötés vörösen

szivárog a hajnal, ájult

félhomályban neved

motyogom, s a leírt szó,

mely gyilkol vagy gyógyít,

lepihent rég; míg közöttünk

redőket vet a csend, képzeletben

még lehet csak heverni egymás

mellett, mint két meztelen lehelet...

te éjjel kártyáztál, istent asztal

alá ittad, s én tét voltam, ha

szárnyakban játsztatok

részegen, boldogan

neked már mindegy,

hisz védenek a gyűrött

abroszra írt imák, a világ

felett kifeszített versek, fényed,

s a szövetség, mely a vér-borból

torkodon lefolyt...

neked már mindegy, de én

koravén bolond, külön

sugarat remélek

2007

*

Ady-emlékek a Nyugatból

Ady Endre párizsi életmódja lényegesen különbözött a pestitől. A redakciós robot nem volt rajta, hívek szaporodó sokasága itt nem bolygatta a nyugalmát, hajlandósága szerint, zavartalanul élhetett és ez a kívánság egyszerű, beosztás dolgában majdnem polgárias volt, rendes időben lefeküdni, rendes időben fölkelni és közben a napi teendőit teljesíteni. A délutáni órákban Ady megírta kéziratait, a terminust, amikor verset, cikket kellett szállítani, alig mulasztotta el. Borozó hajlandósága megnőtt, annyira, hogy kéziratait most már csak akkor tudta megírni, ha a borospohár mellette volt, szellemének biztonságára azonban óvatoskodva vigyázott és kevés ízleléssel, nagyobb szünetekkel ivott, ha dolgozott és ha az önfegyelmezés még sem sikerült és a mámor elsodorta, a munkát abbahagyta.

Szabad idejében sokat olvasott, főként lapokat. Szenvedélyes újságolvasó volt, francia lapokon kívül naponta megvásárolta a magyar újságokat is és töviről-hegyire, egész a hirdetésig, végigolvasta a betűmezőket. A folyóiratok közül különösen a "Mercure de France"-ot kedvelte, ezt a lapot, amikor Pesten élt, elő is fizette és főként a nemzetközi, társadalmi cikkeit olvasta el nagy érdeklődéssel. Könyvekre inkább Léda figyelmeztette őt, ami elébe került, azt figyelemmel elolvasta, de rendszeres, buvárló olvasottsága nem volt. A francia lapokban tükröződő nemzetközi élet emelte Ady figyelme elé a perspektívákat és mert a jól szerkesztett újságokból mindent elolvasott, mindenről volt fogalma.

Ady zsenijét méri, hogy egy java cikktől annyira meg tudott termékenyülni, hogy a fogalmak, nézetek velejét pontosan megérezte és az elszerzett kis magból nagyszerű, látó-ítéleteinek egész lombozata terebélyesedett fel.

(Révész Béla: Ady Endre, Nyugat, 1921. 20. szám)

Akik Adyt közelebbről ismerték, mind nagyon jól tudják, milyen nehezen volt ő kapható arra, hogy költői műhelyébe bepillantást engedjen. Sőt hozzá tartozott gyermekesen mulatós természetéhez, hogy félrevezesse azokat akik kíváncsiskodtak, hogyan csinálja a verseit. Osvát - tőle és Hatvanytól tudom az alábbiakat - egy kávéházi összejövetelkor sürgette Adyt, adja már oda a verseket a lap számára. Ady ekkor egy szomszédos asztalhoz ült s úgyszólván annyi idő alatt, amennyibe a versek leírása került, már kezébe is adta Osvátnak két szép költeményét (a Két szent vitorlás s a Mai asszonyok udvarában címűeket). A szintén köztük ülő Hatvany csodálkozott a költő gyors versírásán, mire Ady tréfás nagyzolással vetette oda, hogy ő mindig ilyen könnyen és hamar dolgozik. A hitetlenkedő Hatvanynak mindjárt fel is ajánlotta, adjon egy verstémát s ő azonnal kész lesz a verssel. Hatvany tüstént szolgált is verseszmével. Fölemlítette Ady előtt, hogy a megelőző napon, a Kisfaludy-társaságban Beöthy Zsolt keményen kirohant az új poézis (értsd: Ady) nemzetközisége, magyartalansága ellen, hát írjon Ady erről verset. Ady egyszeriben megírta a feleletet s hatalmas erővel, szuverén önbizalommal zuhogtatta szavait az őt igaztalanul és értetlenül támadó maradi táborra: "Gyáva kakasként fut az ellen, Dúlt bóbitájú, nyomorult, Fellegvárába beszorult, Szemétdombjára beszorult, Mi várhatunk Tyukodi pajtás. Mienk a vár csak táborozzunk, Dalolgassunk, igyunk, együnk, Táncolva vígan fölmegyünk, Mikor akarjuk fölmegyünk, Ne siessünk, Tyukodi pajtás..." Hatvany gyönyörködve olvasta az ex abrupto-verset s még évekkel is rá, már Ady halála után, érezhető volt az elbeszélésén, mennyire meglepte őt akkor a költő friss és könnyed alkotó-ereje. Pedig ami Ady legtöbb verses munkáját illeti: nem így állt a dolog. Ady hirtelen raptusban, amibe a Hatvany elmondta eset elemi erővel ragadta bele, tudott azon frissiben írni (ilyenkor leggyakrabban a kuruc költészet hangján szedte versbe a mondandóit), de egyébként nehezen és izzadságosan írta a költeményeit, melyek mindegyike egy fájdalmas darab volt az életéből: "életes vers", ahogy a költő hívta őket.

(Földessy Gyula: Ady-élmények, Nyugat, 1923. 15 -16. szám)

Forrás: Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007. 11. 25-26