/egy ál-Kazinczy parafrázis dallamára/

Még a közpolitikai időt is alig mérték a pragmatikus politikai sikerrel, amikor már fölsejlett, hogy bátortalan és szociábilis kormányzati tervek vagy akciózások nemhogy közjóra nem vezetnek, de egyenesen a válságosságba terelik a népek jobb jövőjének esélyeit. Nem először, s nem csupán minálunk volt ez így, de a „szociális állam” kivénhedt koncepciója nemcsak meggyökerezni nem akaródzott, hanem a legdurcább daccal legott önmaga ellen is fordult a Fidesz színeváltozásai során. Avagy hát ha nem is önmaga, de a „köz” ellen, melynek első ciklusától ügyes befolyásolója lett/lehetett, ugyanakkor kíméletlen magánosítója is. Volt ugyan még halovány szó valami reformléptékű változtatási igényről a 2008-as szociális népszavazás előtt – de ez feledhetővé lett, s azóta mintegy semmiféle kockázatos elmozdulás szóba nem jöhetett, a szociálisan (elvben) érdekelt elitek menedzseri készsége akár változást is előkészíthetett volna, csakhogy ezt egyhamar belátták: elég a közpolitikai felelősséget a háttérbe szorítani, s a maradékot lehet akár vészvillogóval is megoldani, ám semmiképp sem reformálni kell a szociális szektort, ha nem akarna a Jó Állam belebukni a megértő üzemmódba.

A „jót s jól” klasszikus állameszménye még valami felvilágosodásos tévképzet emléke maradhatott, azonban semmiképp a modern magyar (sőt Magyar) kormányzásé. A közpolitikainak gondolt, vagy ekként megnevezett divatos „jótevői” attitűd világos módon vált a lehasznált múlt feledhető örökségévé – s valljuk be, sikeres gesztussá lett az „értékalapú kormányzás” lendületes elutasításának gyakorlása. A „Jó Kormányzás” mint korszerűtlen „idea” fogalmazódik meg Kiss Ambrus Rossz kormányzás Fidesz-módra című kötetében,ⁱ s olyan kötelmekkel vagy illedelmekkel terhelt masinériaként, mely demokratikus és együttműködő államokra épülő stabilitást kínál, nyitott és partnerségre elszánt marad, hatékonysága és elszámoltathatósága alapfeltétel, jogállamisága és politikai konzisztenciája magas szintű állami normák képviseletére, parlamentáris biztonságra és érdekegyeztetésre számít a politikai résztvevők köreiben, erőszakmentességet és plurális arculatot garantálna a közügyek képviseletében vagy védelmében. A nyíltság jegyében azonban más alapnorma (sőt alaptörvény és alapszintű, de alkalmi módosításai) születtek, tehát a társadalmi párbeszéd helyetti megoldások egyre nyíltabban csak a vagyoni zsákmányszerzésre, politikai gyarapodásra, teljes pályás letámadásra álltak be.

Kiss Ambrus az egészségügyet mint „mozdulatlanságra kárhoztatott rendszert” elemzi (29-45. old.), az oktatást mint létfeltételt tekinti (47-64. old.), a szociális kasszát, munkaerőpolitikát és nyugdíjrendszert mint a lehetséges jövő biztosítékainak három sarkpontját határozza meg (65-84. old.) és taglalja részletesen kötetében. A jól kormányozni nem óhajtó, szociálisan megfelelni nem tervező, jövőképzetekkel okszerűen nem rendelkező állampárti berendezkedés a 2010 utáni években még véletlenszerűen szót emelt ugyan a Jó Állam koncepciójáról, mi több: kommunikációs kampányok révén még esetleges kérdéskörökben is alkalmi alkukra késznek mutatkozott – de a 2014 utáni időszakban immár egyértelművé vált, hogy semmiféle jó kormányzásra nincs esély, nincs is szükség, sőt aligha volna ehhez kormánypárti támogató is, tehát a harmadik Orbán-kormány Fidesz-narratívája szerint eredendően is bukásra ítéltetett a jó kormányzás bármely változata, s ami még a kormányzás eredményességének tesztje lehetne, az maga lenne a jó kormányzás végleges halála…

A kötet a lehető legkevesebb kételyt hagyja afelől, hogy „a rossz kormányzás és politikai tér teljes uralása” jellemzi napjaink fő folyamatait, de a kötet közpolitikai témakörei alapján „világossá válik az egyes közpolitikai területek elemzése által, hogy miképpen történhetett meg, hogy a Fidesz-KDNP képes volt alibizni a kormányzati munkában”, közben uralkodni a politikai ellenzék felett, merész bátortalansággal kezelni a ciklus elején az egészségügy átalakításának esélyeit, a politikai reformkényszerben is meglátni „a nem cselekvés politikáját követve” meghatározóbb esélyét annak, mire lehet alkalmas a Jó Állam mítoszát mindenestül a menekültügy tétjére tenni, s mindezt az ellenzéki politizálás lehetővé tette légkörben a rossz kormányzás bebetonozásáig eljuttatni.

Kiss Ambrus, aki szerzőként politológus, a Policy Agenda egyik vezető elemzője, maga is gyakorlott közigazgatási szakember, hangsúlyosan is jelzi: nemcsak a politikai kommunikációból hiányoztak a közpolitikai szempontok, de az utóbbi négy évben egyáltalán nem látszott olyan közpolitikai vezérfonal sem, amely vezette volna a kormányzati működést. Igaz, nézőpontja eléggé sajátos, mivel mint elemző nem kormányzati hangadó, szavazórobot, megfeleléskényszeres alattvaló, hanem gondolkodó és kritikus ember, aki az intézményrendszerek működési logikájában a racionalitások, társadalompolitikai folyamatok, eredményes tervezés, a munka világa és a szakszervezeti érdekerők szempontját is követni hajlamosnak tűnik, s ezért talán nem is igen láthatja másként a 2010 utáni kormányzati „közpolitikai” eredményességet, mint a legitimitását a migráncs-tematikával megszerző és megvédő „jó kormányzati célok” rosszra fordulásának valóságát. Miután ez időszak elején még (és már) egyre tisztábban kivehető volt a jobboldalra süppedés és valaminő „konzervatív” társadalomkép formálódása az Orbán-kormány bűvkörében, /avagy nevezzük inkább ezt aulikus konzervativizmusnak…?/ egyúttal annak kimondása sem vezet messzebb, hogy a társadalom (meg)osztottsága az időben mindig el-eltolt válságkezelés metodikájával terhelt, nem pedig a „parlamenti kétharmad” birtokában megoldást kereső versenyképesség növelésével és haszonvételének maximalizálásával, ami nem máshoz, mint gondolkodás, tervezés és racionális cselekvés hiányához vezet, vagyis leginkább a fiskális megtakarításokban és bárminemű „liberális” gazdaságpolitikai vízió totáli elutasításában kulminál. A vagy „migránshelyzettel”, vagy „rezsicsökkentéssel”, vagy „gyurcsányozással”, vagy multiellenes retorikával helyettesített kormányzati „jó döntések” a 2014–2018 közötti időben is a kötetben kiemelt közpolitikai alapkérdések (egészségügy, oktatás, szociális rendszer) támogatás-szűkítésében jelentkeztek újra, a három szféra sokrétű kölcsönhatásaival terhelten (munkaképes népesség, eltartottak aránya, korfák romlása, nyugdíjmegtakarítások elzsákmányolása, számkivetettek út széléről az árokba kotrása, felkészületlen tudástőke, európai típusú pályaképek lehetetlensége) végül a kötetben is sokrétűen ismertetett számadatok jegyében is kimutathatóvá teszi, hogy esélytelen a szociálpolitikai jövő, reménytelenek a szociáldemokrata perspektívák, s még reménytelenebb a megtévesztő retorikáktól mentes „ésszerű” kormányzás elérkezése. A kormányzati teljesítmény, mint a tipikus „vezérdemokráciák” felől az autoriter államgépezet kiépítése felé sodródó politikai masinériáknál ez másutt is evidens tapasztalat, semmi szín alatt nem vezet példaképpen a „kórházfejlesztések” esetében a hatékonysághoz, a kórházi eladósodás vissza-visszatérő sok éves problémájának megoldódásához, a külföldre menekülő orvosok vagy a sodró tempóra kapcsoló árszintű magánklinikákra menekülés szabályozásához, a gyógyszerlobbi visszafogásához, az egészségügyi ellátási minimumok meghatározásához, a szolgáltatási szférába átcsúszó állami egészségügy korlátozásához – egyszóval semmihez sem vezet, ami állami feladat lehetne, miközben az állam a központosítások, elvonások, büntetések, vezetőcserék, belső érdekeltségi konfliktusok maximális csúcsra járatásához járul hozzá csupán. Mintegy teljességgel ugyanez a helyzet az oktatásban, ahol a tanárhiány, az óraszám-túlterhelés, az iskolakötelezettség időpontja, a tankönyvellátás, a túlközpontosított és agyonbürokratizált rendszeregész működése vált jellemzővé – eltérően a szociális gondoskodás megoldásával, ahol ennél még sokkalta drámaibb a helyzet, sőt egyáltalán nincs helyzet, csak a kiszolgáltatottság anatómiája kapta meg előjogait, a totálisan bürokratizált állami beavatkozás és tervutasítás, leépítés és kivéreztetés nyerte el prioritását… Kiss Ambrus nem titkolja fejezetcímeivel sem: az „ötlet és bátorság nélküli kormányzás” jellemezte egészségügy, a „védeni a múltat mindenáron” karakterű oktatásügy, és a „növekvő egyenlőtlenségek” célrendszerével jellemezhető rossz kormányzás nemcsak mímelt közpolitika-csinálás arculatát ölti, de a felelőtlen ráhagyás, a „ne tégy semmit, abból baj nem lesz” felelősségű udvari szolgálatképesség, valamint a közmunkával terhelt, elvonásokkal súlyosbított, kiszolgáltatottá tett intézményrend fenntartása és erősítése érdekében hozott különjogok, törvénykorrekciók mindennemű ellenállás letörésével is számolni kész közállapotok totalizálásához járul hozzá a továbbiakban is.

A mintegy száz oldalas áttekintés aprólékossága nemigen kínálja a részletes ismertetést, de a konklúzió fejezete (88-96. old.) haloványan sejteti a Progress könyvek sorozatának szerzői szándékát is: a közérdekű kérdések esszészerű megválaszolását követően-kísérően a „mit is lehetne tenni” programosságát állítja szembe a kormányzati indolenciával, s a „jövő a jelenben” állapotát sejtetve formál ellenzéki és kritikai nézőpontot a társadalmi megszólalás maradék reményében. Ezt teszi Kiss Ambrus is, csöppet sem titkolva a Jó Állam bukásához vezető út képtelenségeinek a pártok válaszaira, tematikus megoldáskeresésére, továbbá a társadalmi válaszra esélyes alapkérdések újrafogalmazási szándékát késztető módon.

A „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot” Kazinczy megfogalmazta alaptétel (A nagy titok, 1808) a posztmodern és posztkommunista állami sodrásoknak talán megfelelni is képes volna, ha ugyan meg nem szűnt volna a szántás és vetés hasznos célrendszere, a nagy titok képviseletének felvilágosultabb módja, a központosított felvilágosulatlansággal szembeni megokolt kritika létjoga. Ez azonban már mind a múlté. A nemzeti történelem-oktatás ugyan mind ki fogja hagyni az efféle bajkeverőket, s visszaadja a népnek a nagy királyok, lovastengerészek, udvari arisztokraták méltó dicsfényét, de talán a kormányzati működésképtelenség sosem lesz majd a progresszió példaképe. Ámbár, lehet, korai ezt még kijelenteni… A „nagy titok” olcsó csínytevéssé egyszerűsítése végül is az európai szintű átláthatóságot is biztosítja a rossz kormányzat részére, a visszatántorgás progresszióvá átnevezésére meg sokan akadnak, akik készek lennének bátran vállalkozni, s jó kormányzati innovációkkal hozzájárulni a rendszer-újraváltozás további ezeréves sikereihez…

A. Gergely András

i Noran Libro, Budapest, 2018., 96 oldal