Áthatás, gyógyítás, önámítás a színen

Lehet, szinte észre sem vesszük, amikor a szó helyett a lenyomat, a betű, a megértés alapját szolgáló hatás lopakodik a tudatunkba, sokszorozva a közlést, „ehetővé” téve a befolyást, mintegy „megetet” azzal, hogy értelmesnek akarhatunk látszani, s ennek formája immár a közlések értése, fogyasztása, „bekajolása”. Még több tájékozódási táplálék kínálkozik, ha mindezt a látás és fogyasztás dömpingjében tesszük, önkiszolgáló módon, s engedelmeskedve a kiszolgáltatottság öngyógyító eszköztárának…

Analógiaként szeretem idézni az erre mint folyamatra prímán érvényesnek látszó megoldást, melyet Pierre Bourdieu szociológustól kaptunk meg, amikor a Collége de France-on tartott éppen két hosszú előadást 1996-ban a televízióról, melyekben a tévé okozta károkról, a kultúrát és demokráciát veszélyeztető manipulációról, az embert mint fogyasztót és „birtokba vevőt” meghatározó politikai mezőről húzta le a leplet alapos kritikai észrevételeivel – s mindezt a televízió is közvetítette…!! Ennél szebb ötlet, mint hogy a láthatatlan hatalomként jelen lévő cenzúrát, a hatalmon levők és oda törekvők által rabul ejtett médiát magában a közvetítő médiában tegye a hatalmi érdekek leleplező fogalomkészletének főhősévé, kevesen formáltak meg.ⁱ De e kevesek közé tartozik az a Marshall McLuhan kanadai filozófus, irodalomkritikus és médiaelmélénc, aki bevéste nevét a kommunikáció elméletének klasszikusai közé, s már a hatvanas évek közepén magában a mediatizált világban kezdett a könyvek médiumáról, a vizuális közlések mediatizáló hatásairól, és magáról a közlés mint mediatikus elem feladatáról teoretizálni. Meglepő, sőt, meghökkentő üzeneteit azután a legtöbb média fölkapta, sőt nemcsak hírelni kezdte, de gyarapította is, sőt túlfokozta, ahogy illik. McLuhan 1967-es könyve a reklámot és médiát megkaparintó összhatás tüneményeként magát a médiumot nevezte meg, azóta pedig fogalmi derivátumként megmaradó könyvcíme bevonult a közléselméletek historikumába: „A médium maga az üzenet”.

Közlés ide vagy oda, „globális faluban” élők világi és világok közötti találkozása, véletlenek sora vagy a manipulálható világok legjobbikának manipulált valósága kínálta, ma már nem tudni, de „the medium is the message” kötet csekélyke változtatással „the medium is the massage” címen tolakodott a piacra. Benne volt ebben a „mass age” tömegtermelési színjátékának kezdete, az üzenethordozó hatások tömegméretűvé válásának felülbírálata is, de nem különben az a látásmód, amelyet McLuhan következetesen vall az elektronikus közléskorszak meglepő tapasztalatairól. Ezek között is arról, hogy az elektronizált információ vége-nincs tömege nem a közléshordozók uralma csupán, s nemcsak világnagy biznisz, hanem az emberi érdeklődés, tájékozottság, védekezőképesség, tudatosság, adat-éhség olyan totális eszköze, mely azt is áthatja, akit látszólag nem hat át. Jelen van ugyanis benne a tudás mint a mindenség kezelésének eszköze, a tudástörténet mint leigázási folyamat megannyi eljárásmódja, a kiszolgáltatott ember még kiszolgáltatottabbá válásának rögös útja is, melyről az akkori tudomány-felfogások „objektív” és „deskriptív” elvárásrendszere épp oly kezdetleges felfogásként maradt meg, mint a tudások tudhatóságának és a közlések közölhetőségének végső képtelensége. McLuhan pompásan élt e megtévesztő diskurzus csoszogós és elavult érveinek kritikájával, ezért a 67-es kötet 1996-os újraformálásával még tetszetősebb hatásokra érzékeny újraközlésével mintegy „tükörfordításban” tekint saját eredeti közléseire – ám azokat még karikírozottabban, még letisztultabban formulázza, s társra akadt ebben Quentin Fiore vizuális toldalékai révén, melyek az ismeret, az eredetiség, a tudományos tudás, a megérzés, a közlésfolyamatok személyes/tömeges megosztottsága és hasonló hipotetikus gesztusokra épülnek. Az illusztrált kötet így nem nélkülözi a „nagyotmondás” cikizését, a bölcselmek mulatságosságát, a hatások megdolgozó gyakorlatát más értelmezési keretbe illesztő megértés nyugalmát, a szenvedélyes és attraktív érvelésre épülő tanmesék fókuszfénybe állítását sem.

„A nagy civilizációs ugrások olyan folyamatok, melyek majdhogynem romba döntik azokat a társadalmakat, melyekben bekövetkeznek” – indít a kötet A. N. Whitehead szentenciájával, aki az egyértelműségekhez és egyneműsítés-igényhez kapcsolja a megértés eszközét, s ezt a kapaszkodó gesztust a „színtiszta babona” jelzővel illeti. A tudás, a tanulás folyamatába iktatott eredetiség és merevség oktatási folyamatba erőltetése McLuhan számára a legvilágosabb érv az ellen, hogy a történések mibenlétéről kik és miért, hogyan és meddig akarnak „érvényes tudással” bírni… – éppenséggel az elvitathatatlanság igénye helyén a kölcsönhatások és szituatív válaszképesség eszköztára helyett. Az ötven éves szentencia-kötet húsz évvel későbbi interpretációja pedig ily módon nemcsak „visszapillantó tükör” lett a hatvanas évtized zöldségeire, de egyben a mai ifjabb nemzedékek médiamanipuláció-ellenességének is alapjává vált. McLuhan egyúttal nemcsak szentenciózus, de vízióit az idő igazolta kritikai somolygásba is visszavetíti, miközben megerősít arról: a média nemcsak átmos, de minden felületen átmozgat, fölfrissít, ellazít, relaxáltat, jóllakat, elbódít is, tehát totális masszázsban részesít. A Médiamasszázs. Egy rakás hatás című kötetⁱⁱ ezt a könyvészetileg is sok rakás hatást egybemontírozó felfogás-folyamatot kínálja, indítva egy nyers tojássárgájára applikált védjegy-impulzusától az Alice Csodaországban egyik illusztrációjáig, átfutva jelek, jegyek, effektusok, funkciók, szekvenciák, hökkenések, belelátások, víziók, hangok és gondolatok, képek és filmek, képnyelvi kérdőjelek vaskos tömegén.

A kötet, kimunkáltságát (és Votisky Zsuzsa kiadói merészségét, ízlés- és közlésvilágához közeli vállalását) tekintve mintegy kínálja is az oldalanként legalább egy meglepő közlés fölidézését. Ezek olykor csupán folthatások, de jelentéses üzenetek, máskor merész asszociációk, megint máskor tanmese-parafrázisok, de-koncentrátumok, átírások, gondolati bukfencek, vizuális stimulációk, melyekből egyetlen idézése is visszahat a többi értelmetlennek tetsző érvelésmódja felé, de éppen együtt formálják a többlet-üzenet tanulságát vagy esélyét, úgyhogy minden kiemelés nemcsak copyright-rablás, hanem funkciótalanítás is. Ahogy ez provokációnak hat (mint McLuhan munkásságának talán java része is), az idézet elsnasszolja az esélyét annak, hogy időbeli, térbeli, korszakos, kortalan, emberi vagy gépi többletinfókat épp a magunk szabadsága felől konstruáljunk újra. A régesrégi hallomásból látásba, emlékezetből nyomtatásba, vizualitásból ritmikába, akusztikaiból kinetikaiba átívelő nagy folyamat ezért nem citálható ide egyetlen mondatban sem, mert simán önmaga cáfolatává válik egy elektronikus „papíron” és egy net-fogyasztó reggelijeként, s minden „esztétikai zagyvaságot” a léthez hozzárendelő felfogások között a nevetséges rend-igény felől az intuíció merészsége felé vezető kaland ellehetetlenüléseként fogalmaz újra.

McLuhan olvasójára is ez az élmény vár. Tégy le minden közhelyes magabiztosságot, s gondolkodj el a dolgok menete, a jelentések oka, a tünemények módjai felől, s lépj ki a megszokott habzsolásból, hogy pár másodpercig legalább önmagad boldog ürességével lehess teljesebb, mint a melletted közlés-zabáló és boldogságpótlékokban fürdő egyedek. A Lao-ce vagy Eckhart mester-idézetekkel berekesztett kötet, talán nem véletlenül a végső megértés lehetetlenségéről hoz példaképeket, melyeket akár a CTRL+del+C igazságával is megerősíthetünk: „Csak a törlő kéz ír igazságot”. S más kérdésnek tetszik, de nem független az indító impressziómtól: ha mindez McLuhan kötetére is vonatkoztatható, a nyomtatott könyv-termék is maga a bódulat üzenete, akkor kinek igazsága kelt „igaz” képzetet? S ha Eckhart mester mellett döntünk, akkor kell-e McLuhan kötetéért a boltba rohannunk…?

Kell. Késztetései, akár a kor-kritikaiak, felújítottak, újragondoltak is – amíg még/már ebben a kulturális mintaszövevényben élünk, ahol a könyvek kínálják a könyvtelen-jeltelen világok képtelenségének körképét –, mégis túlélték az elmúlt fél évszázadot, s lehet, most utoljára kínálják a tovagondolás esélyét. Lehet, legközelebb már csak a Törlés gomb sejteti csupán a vesztett tudás tudhatóságát. Addig pedig, a rakás hatás mediatizált kényelmében akár egy masszázsra is rászánhatjuk fejünket vagy létünket…

A. Gergely András

i Alaposabban lásd Pierre Bourdieu: Előadások a televízióról. Osiris Kiadó. Budapest, 2001.

ii Kiss Barnabás fordítása, Müllner András lektorálta, Typotex Kiadó, Budapest, 2012., 160 oldal