Nina Yargekov kifejezése a Double nationalité (2016) [Kettős állampolgárság és/vagy Kettős nemzetiség] című regényének központi sajátosságára mutat rá. A gondolat Paul Ricœur-variáció, a concordance discordante (ütköző egyezés Angyalosi Gergely fordításában) furcsa szembeállításának változata. A kifejezést a feszültség – enyhülés, kettősség – egybeolvadás hullámvonalaival és kontrasztjaival együtt a regényhősnő kettős hovatartozása telíti értelemmel.

A keresgélést egy emlékezetvesztéstől szenvedő fiatal nővel együtt kezdjük. Eleinte a térképen, amelyről mintha leszorult volna az általa emlegetett Yazigie nevű ország, ám a másikkal sem megyünk sokra, hisz a lutrenzsoák régiója sincs sehol megjelölve. Nevének kiejtésével is nehézségek akadnak, mégis Rkvaa Nnoyeig számára megkönnyebbülést jelent az, hogy a párizsi repülőtéren mindkét útlevelére rábukkan. Az még nem nyilvánvaló számára, hogy megérkezett-e, vagy éppen most indul valahova. A szálloda felé autózva mindjárt sorsközösséget vállal az arab taxisofőrrel, hisz az átmeneti amnézia ellenére önmagáról sikerült felderítenie azt, hogy yazig bevándorlók Franciaországban született leszármazottja. A francia jogi státus születése, a másik állampolgárság a szülők származása szerint illeti meg. A taxissal együtt tehát mindketten a jelentékteleneket, szerencsétleneket, a Földgolyó elesettjeit, társadalmilag megvetett, súlytalan, legyőzött embereit magába foglaló, „Mi” jelölésű többséghez tartoznak.

Az amnézia, az önazonosság kérdése, az önmegszólító elbeszélő mód és a politikai vitairattal vetekedő szövegrészek hatásos együttessé szerveződnek Yargekov sokszólamú, időszerű, egzisztenciális, kulturális, jogi, ideológiai, imagológiai síkokat érintő regényében. A „belső kereszteződések”, egymással szembekerülő látásmódok vitája és megbékélése egyazon virtuális személy tudatában zajlik, érintkezik, váltakozik, hullámzik és higgad le időnként. A kettős azonosság tehát Ő maga, benne játszódik le az ütköző egyezés, az alak így maga a „széttartó egybetartás”. Vagy ilyenként éli meg magát, és ezt kívánja fikciós képzelete és elmemunkája által az elbeszélő megértés tárgyává tenni.

Minthogy a regény komplex kérdések, keleti és nyugati, európai és világjelenségek, sokrétű társadalmi, nemzedéki, problémák átmeneti terepéül a megszólító, beszélő hangot, lényt jelöli ki, kivételesen megterheli szerepét. Más művek megosztják, több alakra, más-más szólamra bízzák a különféle álláspontokat: a konfliktusok a figurák és a világ, a gyermek és a szülő, az egyén és a közösség vagy más szemben álló pólusok között pattannak ki. A Double nationalité drámai ellentétek sorát illeszti női alakjának mentális terébe, egyetlen személy képviseli tehát a vádat, a védelmet, a szembesítést s a közvetítést is közöttük. A kiérlelt elbeszélői stratégia megértéséhez közvetten mindazon emberi, családi, szakmai tapasztalat is támpontot szolgáltathat, ami a magyar származású, bilingvis, franciául író jogásznő, szociológus, kutató, bírósági szakfordító eddigi pályáját és személyiségét alakította. A szövegben is, olvasójában is keverednek a fikcióbeli elemek és az életrajzi adatok kirakósai. A rejtélyes homályosításokat néha megvilágítások követik, az elbeszélő máskor ejti a szálakat. A bizonytalanságok térképén előbb Párizs, majd később Budapest utcatérképe is fokozatosan kirajzolódik. Mintha lassan itt is, ott is hazaérne a tévelygő, aki belső monológjában gyakran utal Odüsszeuszra. Vagy éppen hol itt, hol érezné elveszettnek magát.

A regény felütésétől kezdve izgatott, hogy vajon a „szenvedő szerkezet” mint metafora és grammatika,ⁱ az önmegszólító mód, a történet alanyaként folyamatosan „Vous”-t (ön, maga) emlegető beszédmód vajon fenntartható-e egy terjedelmes regénytörténet elbeszélésének végéig. Nem mindjárt eldönthető a kérdés, hogy itt ránk vonatkozik-e a névmás, a megszólítás, vagy az elbeszélő hang önmagát s ezzel a párizsi repülőtérre éppen megérkező fiatal nőt illeti-e meg a már-már személytelen harmadik vagy a magázódó második személlyel, vagy egyidőben mindhármunkat? Ha a megszólalóra, önmagára vonatkozik a közlés, akkor a történet lényegében egyszerre léptet színre egy fiktív lányt és egy hozzá beszélő hangot. Tehát alakot és elbeszélőt. A kettőt egyszerre. Egy lenne, azonos lenne e kettő? Vagy éppen ez az osztódás, megosztottság, kettős perspektíva áll a kísérlet középpontjában? Pontos a francia kritikus észrevétele, mely szerint „Elle est ce »vous«, signe de son alterité à elle même, signe d’un singulier peut-être pluriel, elle est autre, inconnu.” Ő maga ez a Maga, az önmagához viszonyított másság, az egyes, esetleg a többes jele, ő maga a másik, az ismeretlen.ⁱⁱ A kitalált nevű lány saját belső „többes lényének”, alakulásának, lehetőségeinek titkait nyomozza. Csavarosan, mégis kimondottan racionálisan, észérvekkel szembesítve a közvetlen tapasztalat gyakori irracionalizmusát.

A 688 oldalas könyv egészében mégis tudatosan rejtett marad, talán nincs, nem is lehet végső válasz. A tények és a képzeltek, alakok, beszélők, beszédtárgyak, azonosságok, másságok, hitelességek és közhelyek igaza vagy hamissága között magunknak kell döntenünk. Ezt kívánja sugallni a furcsa grammatikájú beszédmód, maga az elbeszélői stratégia, valamint a kételyeknek, kettőségeknek formát kereső poétika. Az alapkérdésre és a regény dilemmáira adott saját válaszom szerint mindenkoron sok egymással civódó vagy harmonikus összetevő, folyamatosan változó és alakuló állapot tákolmányai vagyunk. Legyen útjaink jellemzője akár a helyhez kötöttség, vagy éppen a választott, illetve kényszerű helycserék dinamikája. Ha pedig a félmúlt és a jelen korszak uralkodó létformájává vált a helyek, nyelvek, kultúrák közötti folyamatos közlekedés, akkor immár a legtermészetesebb létmóduszként közelíthetjük meg a többnyelvűség és a többes kulturális hovatartozás tényét. Többletként, előnyként, lehetőségként, gazdagságként. A kérdés mindenképpen időszerű, s az is marad az elkövetkező időkben is. A Double nationalité közvetlen, tágabb kontextusát az a 20. század nagy történelmi fordulatai óta folyamatosan gazdagodó regénykorpusz alkotja, amit az ezredfordulótól kezdődően a szerző kettős helyzetéhez hasonló körülmények között élő, kétnyelvű írók világszerte létrehoznak és gazdagítanak.ⁱⁱⁱ

A figyelemfelkeltő cím és a regény provokatív kérdésfelvetései elérték hatásukat a francia, német, szerb kritikában s azon erdélyi, romániai, budapesti kritikusoknál is, akiknek alkalmuk volt megismerni és bemutatni Nina Yargekovot és munkásságát. Regényét érdeklődés övezi, pozitív kritikai fogadtatásban, díjazásban részesült. Vannak értő kritikusai, lesznek értetlenkedők, vannak kultúrák, melyekben fordítani fogják és kiadják,^iv lesznek, amelyekben majd elhallgatják. A magyarázat nem feltétlenül az egyes közegek hatalmi ideológiájában rejlik, hanem a kivételesen időszerű és érzékeny kérdésekben, amiket Yargekov regénye fikciós burokban elénk tár. Vitára ingerlő szembesítés a cél és az eredmény, kihívás, ami időnként semlegesíti a fikciós keretet, vagy éppen szétfeszíti azt. Néha túl közvetlen a politizálás, amit ez a szokatlan hangvételű és rejtett azonosságú elbeszélői szólam megenged magának. Zavaró is, egyszerre ironikus, szarkasztikus, nevettető, s minthogy regényként nyújtották át nekünk a Double nationalitét, akkor olvasóként is csak e keretben kezelhetjük.

A szerző nyilatkozata is a megformálás módjára és az írói célkitűzés megvalósításának mesterségbeli vonatkozásaira helyezi a nyomatékot: „[…] ha egy könyv tényleg arról szól, hogy az embernek a kettősséghez-hármassághoz joga van, ha jogod van gondolni valamit, majd annak az ellenkezőjét úgy, hogy közben racionális vagy, akkor nem elég ezeket egyszerűen betenni egy könyvbe, hanem az írásfolyamatban is meg kell mutatni, hogy ez mind egyben van. A mondatok szerkezetében, megírtságában is benne kell lennie ennek a sokféle darabnak. Arra próbáltam tehát koncentrálni, hogy egységes legyen a könyv. A humor, a lány gondolkodásmódja, a szókincse ne változzék. De változzon az, hogy mit gondol

saját magáról. Így tud látszani az, hogy ez a sok darab mind ugyanoda tartozik” (Keszeg 2017).^v

Átlagolvasóként reagálva a műre a beszédmód közvetettsége, a folyamatos virtualitások, a tényszerűségek helyett szereplő lehetséges körülmények, adottságok, a követhető elbeszélői logikát felváltó ingázás a képzelt, álmodott, valós között, a tények, a valótlanságok és fantazáltak variálása bizonyos mértékben nehezíti az eleinte emlékezetvesztésben szereplő lánnyal kapcsolatos események követését. A narráció nem állít, hanem feltételez, nem közöl, hanem a ténylegesen le nem játszódó eseménysorokat tudattörténésekkel helyettesíti. A szerzői képzeletet talán a virtualitások, a fantasy műfajok, az imaginatív síkokon pergő filmek iránti mai fogékonyság jellemzi. Másfelől vitathatatlan az ellensúlyként működő intellektuális felkészültség jelentősége. Módosítva az olvasói és értelmezői stratégián, majd visszafelé újra olvasva a regényt, lassan összeáll egy lehetséges összkép. Noha a közlés grammatikai alapviszonya állandó, a terjedelmes opuszt alakító elbeszélés következetesen a francia többes második személyében szól alakjáról, felmerül bennünk: lehet, hogy e narratív módusz rendeltetése az, hogy ellensúlyozza az igen sok közvetlenül felvetetett, érzékeny, több kultúrát, ideológiát, nemzeti mítoszt, régi hiedelmet és az új sztereotípiákat érintő, azokat romboló, bíráló hangvételét. Hogy alkalmas-e a regényműfaj a közvetlen politikai érvelésre és ellenérvekre, az aktualitások bírálatára, az felfogás és értelmezés kérdése.

Nina Yargekov elbeszélője mindenképpen az elevenjébe vág, s helyenként az éles pamflettől sem riad vissza. A Franciaország, illetve Párizs, Yazigie, pontosabban Magyarország, Budapest között jövő-menő hősnő Európának hol a nyugati, hol a keleti térfelén veszi számba a nemzeti közhelyek, jelképek torzító hatását, és az ideológiai felhasználásból származó visszaélések változatait. A nemzeti hagyományokból, önmítoszokból éppen aktualizált képzetek és szimbólumok rendszerint nem a kulturális örökség megismerését szolgálják, hanem ki vannak téve a céltudatos egyszerűsítésnek. Közhelygyűjtemény keletkezik, amit az egyes országok, pártok, intézmények az imagológiai örökségből előrángatott elemekből tákolnak össze, és a saját politikai céljaiknak megfelelően deformálnak. Az ilyen tárgyú regényoldalak a tudatos kritikai intenció ellenére is gyakran kiáltványszerűek, publicisztikai tónusúak függetlenül attól, hogy a fiatal nő éppen a francia átlagember arabokkal kapcsolatos sztereotípiáival, vagy a magyarországiak zsidógyűlöletével és cigányellenességével, illetve a nemzeti kisebbségekben gerjesztett téveszmékkel szembesül-e éppen. Mintha a közvetettségre irányuló beszédmód néha túl közvetlenül billenne át az aktuálpolitika elutasító véleményezésébe. A szellemes érvelésű, hiteles erkölcsű, az irónia és a paródia, a szarkazmus és a humoros hangnem között játékosan közlekedő prózának ez az egyik poétikai buktatója és hatáseffektusának forrása is.

A regény francia és idegen fogadtatásaiban a politikus véna, a játékosság, az európai aktualitások merész kritikájának fontosságát hangsúlyozzák. A mű központi kérdéseihez annak az előadásnak a témája is közel vihet bennünket, amit Nina Yargekov a kétnyelvűség és az azonosság közhelyeiről tartott tavaly Romániában. Kiváló ismerője a tárgykörnek, hisz a prózaíró elméjében a jogtudományi felkészültség, a francia-magyar közvetítői tapasztalat és a kétnyelvűség, a két kultúrához tartozás tudata is ott munkál. Egyezem véleményével, hogy a kisebbségi magyar vagy más kultúrák természetes és a történelmi körülmények által meghatározott helyzete alapvető hasonlóságot mutat a kivándorlók, bevándorlók gyermekeinek pozíciójával, akiknek a családi közeg átörökíti a származás szerinti anyanyelvet, míg iskoláztatásuk, a kultúra megszerzésének közege immár egy másik nyelv, társadalmi és történelmi környezet és műveltségszerkezet. Ismerős a beleszületett alaphelyzet, ami a 20. században nem csupán a második világháború után kisebbségben születettekre, hanem sokunk nagyszüleinek, szüleinek nemzedékére is vonatkozott. Az, hogy a határokat ide-oda tologatták a fejük fölött, holott ők maguk egy helyben maradtak a régió északi, keleti vagy déli vidékein, az az Osztrák-Magyar Monarchia 19. század végén született nemzedékeit érintette közvetlenül. Saját nyelvüket az új közeg hivatalos nyelvével kellett kiegészíteniük, vagy éppen e kötelesség és a hűségeskü megtagadásával kerültek peremre, mint saját kántor-tanító nagyapám vagy Kosztolányi Dezső édesapja, a szabadkai gimnázium tanára. E látószögből a regénybeli tapasztalatoknál is tragikusabbnak tűnik mindaz, amit a Trianon-jelképpel folyó visszaélésnek nevezhetünk. A regényben is, a köznapokban, a politikában, a többségi államban és a kisebbségekre oktrojált ideológiában is. Idézhetjük tehát Ricœur nézeteit folyamatosan, aki éppen a régmúlt sérelmek napirenden tartásától óvja a mindenkori józan történelmi, nemzeti és kulturális azonosságtudatot.

Nina Yargekov prózája a mai közvélekedést befolyásoló szólamok éles bírálata, amit kettős kötődésének mindkét forrásvidékére kiterjeszt. A franciaországi állapotokkal kapcsolatos állásfoglalásait közvetlenül is vállalhatja: korábban a kettős állampolgárság franciaországi felfüggesztésének terve váltott ki belőle felhördülését. Azóta Nyugaton és Keleten is voltak, lehettek új tapasztalatai azokkal a nézetekkel kapcsolatban, amik az öröklött, a beleszületett és a megszerzett azonosságformák értékes együttesét tagadják, elutasítják. Ez egyben a szabad választás lehetőségének megbélyegzése. A Kettős nemzetiség érinti azt a kérdést is, hogy a kisebbségi magyarság számára nem elfogadható a magyarországi mentalitás és xenofób eszmerendszer. Mi több, létfeltétele a saját közvetlen környezetével kialakított együttműködés. Idegenségtapasztalata francia és más környezetben mindenkinek lehet, odatartozás-tapasztalata ugyancsak. Az éppen Budapesten tartózkodó lánynak valaki megemlíti, hogy a Keleti pályaudvar környékén különös események zajlanak. Odasiet, s a látottak megértetik vele a kirekesztés és számítás mechanizmusainak működését, a menekültekkel szembeni bánásmód emberi jogokat sértő eljárásait, amiről francia tapasztalatai is vannak már. A Visszatérés, Új indulás, Egyirányú menetjegy fejezetcímek kirajzolják az ívet, amik között a két pólus, város, közeg között közlekedő, magát, eredetét, felmenőit, forrásait kereső lánynak választania kell. Talán a visszautat választás fejezetcímét találom a legjellemzőbbnek: jobb nem menettértit, hanem egyirányú jegyet váltani.

A szerző tisztelője Paul Ricœurnek, neve többször felbukkan a regényben. Bizonyos narratív megoldások és tézisek hátterében is a francia gondolkodó hatására ismerünk. Az egyik elgondolkodtató mozzanatban is, amiről a filozófus Emlékezet – felejtés – történelem ^vi című tanulmányában értekezik. Az ezredvégi balkáni háború idején írja: „Van, ahol gyakran az emlékezés deficitjét és a felejtés túlsúlyát kifogásolják (főleg a nyugati világban), ezzel szemben máshol (például a Balkánon), ahol a múltbeli nagyság, de a múltbeli megaláztatások élménye is, a felejtés ellenében hatnak, inkább az emlékezet túltengésére panaszkodhatnának” (uo.). A múlthoz rögzülés, az elveszett dicsőségen rágódás kiváló eszköz az egyes kelet-európai hatalmi gépezetek számára ahhoz, hogy a közvélekedést saját céljaiknak megfelelően manipulálják. Ezt észleli a Kettős nemzetiség elbeszélője és női alakja Magyarországon, ezt tapasztalja az erdélyi magyar kisebbség befolyásolásában és a média propagandisztikus alárendelésében is.

A regény jellegzetes poétikai eljárásait illetően már említettem a közvetett beszédmódot és az eseményszerűség áthelyezését a megtörténések síkjáról a képzeltek, a lehetséges síkjára, amiből elbizonytalanítás származik. Még egy formaalkotó mozzanatot említenék, amit ugyancsak Ricœur érvelése világíthat meg közelebbről. Történelem és retorika^vii című tanulmányában olvassuk: „az emberi cselekvés olyan természetű, hogy önmegértéséhez elbeszélést kíván, amely alapvető artikulációit rekonstruálja. […] a történet a cselekvés cselekményét meséli el azáltal, hogy elrendezi az okokat, az intenciókat és a véletleneket. Az út, amely összeköti a történetet a cselekvéssel, két irányból is bejárható: az elbeszéléstől a cselekvésig, ahol az elbeszélés arisztotelészi kifejezéssel mimésis praxeôs, vagy a cselekvéstől az elbeszélésig, ahogy elbeszélést igényel ilyen vagy olyan módon a cselekvés”.

A furcsa, képzelt nevű magyar-francia fiatal nő egész történetének mozgatója kétségtelenül az önmegértésre törekvés. A kalandok, a mese, az eseménysor úgy áll össze regénnyé, hogy általa olvasóként is egy önértelmezési folyamat részeseivé válunk. Akkor is, ha az események csak helyenként érintkeznek a lehetséges vagy valós körülményekkel, és akkor is, ha egy irreális logika vezérli sorozatukat. A konkrétumok és a képtelenségek közötti ingázás eltávolodás a szokványos narratív rendtől, de csak olyan mértékben, hogy egészében érintetlen maradjon a műfaji körvonal. Yargekov utal említett interjújában arra, hogy teljességgel nem kívánta kizárni a cselekményességet, mert a történetváz nélküli nagy szerkezet a kísérlet egészét meghiúsíthatja. A Double nationalité helye biztosítva van azon kortárs művek között, amelyek a jelen idő alapkérdéseire keresik a válaszokat.

*

Az ismertető közlésnek engedélyezését köszönjük a Szerzőnek! Egy korábbi változata megjelent: „Széttartó egybetartás”: Nina Yargekov regényéről. HUNGAROLÓGIAI KÖZLEMÉNYEK (ÚJVIDÉK), 2018. (19) 3. sz. 1-10. old. http://hungarologiaikozlemenyek.ff.uns.ac.rs/index.php/hk/article/view/2135/2148

i Fontos a grammatikai forma nyelvészeti pontosítása, mert olyan nyelvi lehetőségekre mutat rá, amit a regény esetleges magyar fordítása nehezen ismételhetne meg. Ugyanakkor a hősnőt nem beszéltető, hanem a róla beszélő közvetítő szólam önmagában is jelentésteljes. A regénybeli lány több tekintetben kiszolgáltatottja a külső látószögnek. „Passzív jelentésű igéket, passzív szerkezeteket akkor használunk, ha a cselekvőre (az ágensre) való utalás nélkül akarunk közölni valamit, tehát nem a cselekvő, hanem valaki (vagy valami) más szempontjából, perspektívájából akarjuk előadni, láttatni az eseményeket. Ilyenkor a cselekvés végrehajtóját háttérbe szorítjuk (lefokozzuk, defókuszáljuk), tehát az alany helyére – a cselekvés igazi végrehajtója (ágense) helyett – egy másik mondatrészt teszünk, mintegy kiszorítva a cselekvőt a nyelvtani alany pozíciójából. (…) »A mondatot többnyire úgy alakítjuk, hogy a cselekvés haladása az alanynál veszi kezdetét, vagyis az igének az alanyától indul ki a cselekvés (…)«, és csak ritkán élünk a másik mondatalkotási móddal, amikor is »az alany felé halad a cselekvés máshonnan, mástól« (Simonyi 1879: 25).” (H. Varga Márta: A ’passzív’ jelentés és nyelvi kifejezőeszközei a magyarban. http://finnugor.arts.unideb.hu/fud/fud22/fud22cikkek/20_hvargamarta.pdf ) (2018.08.18.)

ii Christine Mercandier: Livres, Rentrée littéraire, Diacritik, 2016/11/15. https://diacritik.com/2018/06/21/comment-peut-on-etre-francais-nina-yargekov-double-nationalite/

iii A jelenség kulturális, nyelvi és poétikai kérdéseivel foglalkozik a közeljövőben megjelenő tanulmánykötetem is (Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás, Kijárat, Budapest, 2018).

iv A regény Dvojno državljanstvo címmel, Katarina Trajković kiváló fordításában 2017-ben jelent meg a belgrádi Arhipelag kiadónál. Nem vethető sem a szerb fordító, sem a szerkesztő szemére a tévedés, ám a szövegben kiemelt jelentőségű Vörösmarty-utalások, továbbá a Szózat többszöri emlegetése szakértői korrekciót igényelt volna. A verscím semmiképpen sem Molba, ami kérést, kérvényt jelent.

v Keszeg Anna: Az amnézia fővárosai. Interjú Nina Yargekovval, http://kulter.hu/2017/03/az-amnezia-fovarosai/)

vi Paul Ricœur: Emlékezet – felejtés – történelem. Rózsahegyi Edit ford. In Thomka Beáta – N. Kovács Tímea szerk. Narratívák 3. A kultúra narratívái. Kijárat Kiadó, Budapest, 1999: 51-67.

vii Paul Ricœur: Történelem és retorika. Asztalos É. – Somlyó B. ford. In Thomka Beáta szerk. Narratívák 4. A történelem poétikája. Kijárat Kiadó, Budapest, 2000: 11-24.