Száztíz éve született Claude Lévi-Strauss

A. Gergely András

A XX. század legjelentősebb gondolkodói közötti helyét persze sokan vitatják, de legalább annyian helyeslik is. Ha lehet a társadalomról időszerűt, tartósan érvényeset, mélységében is lényegit mondani, a maga „jól hangolt” tudásbirodalmában Claude Lévi-Strauss (Brüsszel, 1908. november 28.) ezt bőven megtette. Köteteinek, árnyalt gondolatiságának, „vad” társadalomban tett kutatóútjainak, amerikai oktatói életművének, rendszeralkotási hajlandóságának (Mitologikák; Elemi struktúrák, Strukturális antropológia I-II.) és gondolkodásrendje változásainak itt nem lehet méltóképpen teljes a föltárása. De megfontolásra késztető ideái, sőt a maguk nemében „ideológiái” viszont annál figyelmeztetőbb hatásúak.

„…Mi néhányan a nagyon kicsi, nagyon alacsony technikai-gazdasági színvonalú társadalmak tanulmányozásával foglalkozunk, amelyeknek intézményei is nagyon egyszerűek. Arra nincsen sok bizonyíték, hogy ezek a kisközösségek valamiképp a történelemelőtti társadalmak másai volnának, ám lecsupaszított szerkezetükkel még így is világosabban mutatják meg a bonyolultabb társadalmaknál, hogy mik is a mozgatórugói minden társadalmi életnek, és hogy mik minden társadalmi élet legalapvetőbb feltételei. Márpedig megfigyelték, hogy ahol még fennmaradtak ezek a kistársadalmak, ott a közösség tagjainak száma sohase kevesebb negyven, és sohase több kétszázötven főnél. Amikor negyvennél alacsonyabb a lélekszám, az adott kisközösség egy bizonyos idő múlva eltűnik; amikor viszont kétszázötven fölé emelkedik, kettészakad. Minden arra vall, mintha két – negyven főnél nem kevesebb, kétszázötven főnél nem magasabb lélekszámú – csoport életképes volna, de egy – mondjuk – négy-ötszáz fős csoport már nem. A gazdasági okok csak részben adnak magyarázatot a jelenségre. Fel kell tehát tételeznünk, hogy a mélyben más, társadalmi-morális okok is közrejátszanak benne, hogy a jelzett határok között mindig megmarad az egy közösségbe tartozók száma az optimálisnak is nevezhető tartományban. Így lehetne kísérleti úton is bebizonyítani, milyen elemi szükséglete az embernek, minden embernek, hogy különféle kisközösségekben éljen; ezek, persze, össze is foghatnak, mihelyt kívülről támadás éri őket. Ha közös történelmen, ha (a nyelvjárási különbségek ellenére is) közös nyelven és közös kultúrán alapszik, az apró szolidaritások együtteséből ezekben a társadalmakban (bár nyilván másutt is) még egy olyan nagyobb léptékű összefogás is megszülethet, mint amilyen a nemzeti szolidaritás…” (Gondolatok a szabadságról [ford: Ádám Péter]. Nagyvilág 35. 1990-4:573.)

„Ha igaz, hogy az emberek mindig csak egyetlen célt tűztek ki maguk elé, mégpedig egy olyan társadalomnak a felépítését, amelyben élni lehet, akkor a távoli őseinket mozgató erő mibennünk is megvan. Semmit sem játszottunk el; még mindent újrakezdhetünk…” /…/ „Mert ha meggondoljuk, hogy az ember évezredek óta csak ismételni tudta önmagát, olyan szemléleti magaslatra emelkedünk, hogy már nem akadunk fenn ezen az ismételgetésen, és az újra- meg újrakezdés kimondhatatlan nagyszerűsége lesz elmélkedésünk kiindulópontja” (Szomorú trópusok, 481.)

„Az etnológus tiszteletben tartja a történelmet, de nem tulajdonít neki kiváltságos értéket. Saját kutatása kiegészítőjének tartja: az egyik az időben bontja ki az emberi társadalmak legyezőjét, a másik a térben” /…/ „Ha közös történelmen, ha (a nyelvjárási különbségek ellenére is) közös nyelven és közös kultúrán alapszik, az apró szolidaritások együtteséből ezekben a társadalmakban (bár nyilván másutt is) még egy olyan nagyobb léptékű összefogás is megszülethet, mint amilyen a nemzeti szolidaritás…” (A vad gondolkodás, 1963).

§-§-§-§-§

A francia etnológia élő „nagy öregjét” a szűkebb kultúrakutató szakma és az indokoltan tekintélytisztelő szélesebb publikum is kellő derűlátással üdvözölte születésnapján Budapesten. Magyarországon az Artemisszió Alapítvány és a DokuArt rendezésében zajlott le a tisztelgő koccintó. Az eseményen pontosan 100 kötetnyi Szomorú trópusok méretű marcipános torta, pezsgő, vörösbor franciás stílban, valamint fotó-összeállítás és a Francia Intézet igazgatójának rövid köszöntője volt formája a tisztelgésnek. A Lévi-Strauss tanítványaként is ismert néprajzos Földessy Edina 100 maffinba sütött szövegidézettel, az Artemissziósok a Mester életútjának és életművének főbb állomásait lufikra írva sajátos teremdíszítéssel, a DokuArt a szövegekhez illő zenével szolgált. Aki nem járt arra, bánhatja… A tisztelgő attrakcióból a Francia Intézet pezsgőjét itt nem tudjuk szolgáltatni, a maffinokat felbontva viszont a Lévi-Strauss szövegek elérhetővé, vékony csíkokra vágott részleteik összeállíthatóvá váltak, úgyhogy ezek közlése talán nem méltatlan a kortárs mester iránti tisztelgés kifejezéseként…

Alább a tíz évvel ezelőtti rendezvény olvasmányként kóstolható anyagából válogatunk néhány szemelvényt.

„Az etnológia megpróbálja a kultúra rendjében elvégezni ugyanazt a leíró, megfigyelő,

rendszerező és értelmező munkát, amelyet a zoológus vagy a botanikus végez el a természet rendjében. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az etnológia természettudomány, de legalábbis törekszik rá, hogy önmagát a természettudományok mintájára alkossa meg” (Lévi-Strauss: Strukturális antropológia II. Osiris, 2001).

„Azért írok, hogy ne unatkozzam. Szeretem az írást, szeretek írni, de nem keresem állandóan a szép mondatot. Időnként mégis tudatában vagyok annak, hogy sosem jutok el az eszményihez, ha nem találom meg a megfelelő formát is” (Szomorú trópusok, 1955)

„Sartre azokat a társadalmakat, amelyeket az etnológusok kutatnak, ’elmaradott társadalmakként’ képzeli el, amelyek másoknál jobban szenvednek az élelem szűkösségétől vagy évszakfüggő tilalmától, és amelyekben az emberek azért élnek, hogy reggeltől estig egy terméketlen és fenyegetett földön dolgozzanak. Ez minden bizonnyal egy fantazmagóriák vezette szemlélet, amelyet a romantikus klisék választékának körébe kell száműzni, főleg mióta az etnológus Sahlins kimutatta, hogy vadászok és gyűjtögetők még a mi korunkban is bőségben élnek: olyan életet élnek, hogy napi néhány óra munka elegendő, méghozzá nem is szükségképpen minden nap ahhoz, hogy kielégítse egy család szükségleteit” (Les Temps Modernes, 1998)

„Egyfajta egyetemes törvényt kell kidolgozni.” (Pensé sauvage, 1958)

„…a mítoszok válogatás nélkül összehordott halmazába próbálok valami rendet belevinni” (Mitologikák)

„…az osztályozás bármely formája jobb a káosznál” (Pensé sauvage, 1958)

„Egy ha nem is önkényesen, de gazdagsága és termékenysége miatt intuitíve kiválasztott mítoszból kiindulva, amelyet aztán a más művekben felállított szabályok szerint elemzünk, minden szekvencia számára megkonstruáljuk transzformációs csoportját vagy magán a mítoszon belül, vagy azzal, hogy láthatóvá tesszük ugyanazon népesség több mítoszának sorában az izomorfia-viszonyokat” (Pensé sauvage, 1958)

„A kutató végül mindig saját énjére kénytelen hagyatkozni. Csak ez az egy énje van, hogy kutatásainak utánajárjon” (Strukturális antropológia II.).

„Nem próbálok meg íróként írni, inkább rendet próbálok vinni ezekbe a válogatás nélkül összehordott mítoszokba” (Strukturális antropológia II.).

„Az általunk vizsgált társadalmak – jegyzi meg egyszer – lehetőséget kínálnak nekünk a kisebb kísérletekre, amelyek összegyűjtése alkalmat ad egyfajta ideális laboratórium

berendezésére, amelyben felállíthatjuk és verifikálhatjuk hipotéziseinket. Mindenesetre ott kell keresnünk őket, ahol találhatók”.

„Mielőtt elismernénk, hogy a mítoszokban minden egyes, legkisebb részletnek is megvan a megfelelő funkciója, beszámolókra kell támaszkodnunk úgy, ahogy elérnek hozzánk, ahogy eddig is áthagyományozódtak. Úgy látszik, ezek olyan történetek, amelyeknek nincs se füle, se farka. De ez a látszólagos inkoherencia megint csak kihívást jelentett számomra. Lehetetlen, hogy a több száz s még több évezred során – ahogy a paleontológia és az őstörténet újabb felfedezései egyre jobban kitolták az emberiség életkorát – képtelenség, mondtam magamnak, hogy az emberek azzal töltötték volna ezt a hosszú időt, hogy abszurd dolgokat meséljenek. Azt gondoltam, hogy ebben is kell lennie valami rendnek és ésszerűségnek, és ebben a szellemben közeledtem a problémához”.

„A nyugati filozófia elvont ellentétekről gondolkodik, mint: lét és semmi, szabadság és

determináció, véges és végtelen, és még mi minden... A mitikus gondolkodás konkrét és közvetlenül a tapasztalatból vett kategóriákra reflektál” – mondta egy beszélgetésben.

A Brazíliai albumnak megvan a megfelelője a Szomorú trópusok című anti-útikönyvben: „Soha többé nem fogják az utazások érintetlenül elénk tárni a kincseiket”. 1962-ben egy beszélgetésben még egyszer belement ebbe a kérdésbe, hogy kívánna-e magának egy eredeti társadalmat. „Természetesen ez az, amit kívánunk, amit minden utazó szeretne. Szívesen találnánk magunkat egy ideális állapotban, ahogy ez Kolumbusz Kristófnak még adva volt, és fedeznénk fel egy új világot. Sajnálatos módon azt kell megállapítanunk, hogy még a legprimitívebbnek nevezhető társadalmakban sem létezik már egy ilyen világ. Ahhoz, hogy a múlthoz hasonló körülményeket találjunk, nem Amazóniába kéne az embernek mennie, hanem a holdra. Az a megállapítás, hogy a világból egyetlen világ lett, hogy vége van, ez az utazás keserű felismerése…”

„utálom az utazást és a kutatni utazókat” (Szomorú trópusok, 1955)

„de ennyi idő múltán már nem emlékszem, hol és mikor. A fotódokumentumok számomra csak a létüket bizonyítják, anélkül, hogy tanúságot tennének róluk, vagy érzékletesen megtapasztalhatóvá tennék őket számomra. Ma újra megnézve, ezek a fotók az üresség benyomását teszik rám, annak hiányát, aminek a megragadására a kamera objektívje végső soron képtelen” (Brazíliai album)

Egy beszélgetésben Lévi-Strauss azt mondta: „Kétségbeesetten próbálunk kitérni az elől a belátás elől, hogy az állítólag primitív társadalmakban önmagunkat láthatjuk. Kénytelenek vagyunk azt tapasztalni, hogy mindenütt embereket találunk, mert bármilyen körülmények között éljenek is – szegénységben vagy megaláztatásban –, mégis emberek maradnak. Ezt csak akkor tudjuk felfogni, ha kellőképpen közel kerültünk a bennszülött társadalmakhoz, és túljutottunk egy ennyire idegen társadalom különlegességének látszatán” (Brazíliai album)

„Az a csodálatos, hogy ezek az indiánok egy huszadára, egy ötvenedére vagy éppen egy század részére csökkent népességszámmal életképes társadalmakat teremtenek újra, és még a társadalomban élést is képesek voltak újra feltalálni” (Brazíliai album).

„Ezentúl valamennyien indiánok leszünk, éppen azon vagyunk, hogy azt csináljuk magunkból, amit őbelőlük csináltunk” (Brazíliai album).

„Egyesek azt az álmot dédelgetik, hogy olyanok maradnak, amilyennek elképzelésük szerint teremtve lettek. Ne feledjük, ez öncsalás: ezek a társadalmak semmiképpen nem térnek ki jobban a történelem elől, mint azok – amelyek közé a mi társadalmunk is tartozik –, amelyek történelminek tudják magukat, és nem védekeznek ez ellen. Abban az ideában, amelyet a történelemről alkotnak maguknak, fejlődésük motorját vélik fellelni. Egyetlen társadalmat sem lehet tehát abszolút ’hidegnek’ vagy ’forrónak’ tekinteni. Ezek elméleti fogalmak, a konkrét társadalmak az idők folyamán ilyen vagy olyan értelemben egy olyan tengelyen helyezkednek el, ahol soha nem foglalja el egy társadalom e pólusok egyikét egészen” (Válasz Sartre Les Temps Modernes-ben megjelent cikkére)

§-§-§-§-§

Élete és munkássága röviden

Keringett egy történet néhány évvel ezelőtt arról, hogy Claude Lévi-Strauss Marcel Mauss leányának a fia lenne, és így anyai ágon Émile Durkheim közvetlen leszármazottja. Ez azonban sajnos nem igaz. Lévi-Strauss Brüsszelben született. Édesapja középosztályba tartozó, vallását elhagyott zsidó művész volt, aki a művészetek szeretetét, valamint szkepticizmusát Fiára is átörökítette. Lévi-Strausst már fiatal korában érdekelni kezdte a geológia. Felsőfokú tanulmányait 1927 és 1932 között végezte a párizsi a Sorbonne-on, itt filozófiatanári képesítést szerzett, ehhez társult később a pszichoanalízis és a marxizmus iránti érdeklődése, mivel sokkal inkább tudományos módszernek, mint dogmának tekintette azokat. Jogi diplomát is szerzett, ám – mint bevallotta – „nem annyira az elhivatottság hajtott e felé a pálya felé, inkább az az idegenkedés, amit az olyan más tanulmányok iránt éreztem, amelyekkel addig kísérleteztem”. Ezután két évig mint friss diplomás egy gimnáziumban tanított Maurice Merleau-Ponty-val és Simone de Beauvoire-ral együtt, akik évfolyamtársai voltak az egyetemen.

1934-ben tanári állást kapott a brazíliai São Paolo egyetemének szociológia tanszékén. Az egyetemet még a franciák alapították (a francia kiküldetések diplomáciai funkciói sorába mindig is beletartozott a francia kultúra terjesztése). Brazíliai tartózkodása alatt Lévi-Strauss számos utazást tett az ország belsejébe. 1937-ben összesen már öt hónapnyi tereptapasztalatot tudhatott maga mögött, s ez teljesen megváltoztatta a primitív népekről alkotott véleményét. Azt gondolta, hogy tudatlan, statikus kultúrába merevedett automatákkal fog találkozni. Ehelyett azonban valóságos emberekre lelt, akiket magával egyenrangúnak kellett elismernie. Rádöbbent, hogy azok igen kifinomult elképzelésekkel rendelkeznek mind a társadalomról, mind a halálról.

Lévi-Strauss első antropológiai tanulmánya egy 45 oldalas cikk volt a borom indiánok társadalomszervezetéről, mely 1936-ban jelent meg. Elhagyva az egyetemet, 1938-ban

egyéves expedícióra indult Brazília szívébe. A nambikuara és a tupi indiánokról szóló cikkeinek anyagát ekkor gyűjtötte. Ez az utazás szolgált Szomorú trópusok című könyvének az alapjául is.

A II. világháború kitörése után visszatért Franciaországba és egy évig katonai szolgálatban állt. A német megszállás után Martinique-re, majd Puerto Ricóba, végül New Yorkba ment, ahol Robert Lowie és Alfred Métraux állást szerzett számára a New Schoolban. (New School for Social Research=Új Társadalomkutató Iskola)

Lévi-Strauss New Yorkban számos fontos ismeretséget kötött. Itt találkozott először Jean-Paul Sartre-ral, jóllehet korábban egy időben diákoskodtak Párizsban. Kapcsolatuk az elkövetkező évek során állandó civakodássá fajult. Jelentősebbnek tekinthetjük Roman Jakobsonnal, a prágai strukturális nyelvészeti iskola egyik tagjával való megismerkedését. Jakobson fonémaelemzési módszere számottevő hatást gyakorolt Lévi-Strauss munkásságára. A strukturális nyelvészet tanulságaiból vezette le azt az elgondolását, hogy a kulturális univerzálék az általa „struktúrá”-nak nevezett szinten és nem a kézzelfogható tények szintjén léteznek. Az összehasonlító szociálantropológiában, miként a komparatív nyelvészetben, gyümölcsözőbb azokat a mintákba rendeződő viszonyokat összevetni, amelyek az emberi viselkedésformákat összekapcsolják, mintsem önmagukban az egyes kulturális elemeket. Ezeknek a gondolatoknak jó részét Lévi-Strauss Jakobson folyóiratában, a Wordben tette közzé a L'analyse structurale en linguistique et en anthropologie (A strukturális elemzés a nyelvészetben és az antropológiában) című tanulmányban. Ez az írás a későbbi strukturális antropológia voltaképpeni megalapozása.

Lévi-Strauss francia kulturális attaséként még egy évig az Egyesült Államokban maradt a háború után. Franciaországba visszatérve, 1949-ben közzétette nagyszabású munkáját a rokonsági rendszerről Les structures élémentaires de la parenté (A rokonság elemi struktúrái) címmel. A munka, amelyet Elementary Structures címen 1969-ben fordítottak angol nyelvre, széles körű vitát váltott ki mind az Egyesült Államokban, mind Európában.

1950-ben Lévi-Strausst kutatási igazgatónak (directeur d'études) nevezték ki a párizsi

École Pratique des Hautes Études-ön.

1953-ban az International Council of Social Sciences (Nemzetközi Társadalomtudományi Tanács) titkárává választották, amely tisztségét 1960-ig viselte. Ebben az időben Lévi-Strauss már Franciaország legnagyobb hatású antropológusának számított, és igen sok tanítványa, követője volt. 1958-ban megjelent Anthropologie structurale (Strukturális antropológia) című tanulmánygyűjteményében az emberi gondolkodás véleménye szerint egyetemes érvényűnek tekinthető általános rendezőelveit vizsgálta.

1959 óta lenyűgözően sok könyvet és cikket jelentetett meg. 1960-ban közzétette La Beste d'Asdiwal (Asdiwal története) című mítoszelemző tanulmányát; 1962-ben jelent meg egy könyve a totemizmusról, valamint a La pensée sauvage (A vad gondolkodás). Az 1960-as években belekezdett egy nagyszabású munkába, aminek eredményeképpen Mythologiques közös cím alatt négy kötet jelent meg: a Le cru et le cuit (A nyers és a főtt), 1964-ben, a Du miel aux cendres (A méztől a hamuig) 1967-ben, a L'origine des maniéres de table (Az étkezési szokások eredete), 1968-ban és a L'homme nu (A meztelen ember) 1971-ben.

Lévi-Strauss, aki a jelentésárnyalatok nagy kedvelője, minden munkáját bőségesen megtűzdelte homályos utalásokkal, szójátékokkal. Aki meg akarja érteni módszerét, kezdje a Mythologiques köteteivel. Lévi-Strauss 1969-ben a New York Times egy riporterének nyilatkozta, hogy azért foglalkozik a primitív kultúrákkal, mert nem kedveli azt az századot, amelybe beleszületett. Kortársai közül egyesek ugyanis olyan „pszichológiai és erkölcsi mérgeket rejtegetnek”, amelyek embertársaik halálát okozzák. Lévi-Strauss egész munkássága ezen az alapgondolaton és az összefüggések felfedezésének ragyogó képességén nyugszik.

§-§-§-§-§

Szövegek Lévi-Straussról

„Lévi-Strauss, akivel először foglalkozom, bár a legmodernebb, a legrejtélyesebb, és irodalmi kifejezéssel a legradikálisabb négyük közül, a leggyorsabban visz minket a témához, különösen, ha valaki a könyvek ama futómadarára irányítja a figyelmét, melyre most én is fogom, a Szomorú trópusokra. A könyv szélsőségesen szövegcentrikus természete miatt – az irodalmiságot minden lehetséges alkalommal előtérbe tolja, egyik zsáner követi a másikat, az egész írás csak a saját kategóriájának felel meg – valószínűleg az általunk ismert egyik leghatározottabban önmagára vonatkozó antropológiai szövegnek nevezhető, mely a világ „miért”-jére vonatkozó kérdést a legszemérmetlenebbül a „hogyan kell írni” kérdésre változtatja. Továbbá, hasonlóan Lévi-Strauss összes többi munkájához, viszonya a „kulturális realitáshoz” (akármi is legyen) homályos, távoli és bonyolultan finom, látszólagos közeledés, ami ténylegesen visszahúzódás, annak érdekében, hogy az etnográfia természetére vonatkozó elfogadott elméleteket hasznos kérdésekké alakítsa. Lévi-Straussnak valóban sajátos módszere van a „jelenlétre”. Akármit is gondoljanak az antropológusok a Szomorú trópusokról – hogy kedves mese, feltáró látomás, vagy egy újabb példa arra, hogy mi a baj a franciákkal – kevesen teszik le úgy a könyvet, hogy ne lennének legalább egy kicsit megzavarva.

Forrás: CLIFFORD GEERTZ: Jelen lenni: az antropológia és az írás helyszíne. In Az értelmezés hatalma. Századvég, Budapest, 1994.

Bevezetés a Mérföldkövek a kulturális antropológiában egy fejezetéhez

„Lévi-Strauss munkássága terjedelmes, sokrétű és igen bonyolult. Eljárását ő maga ’strukturalizmusnak’ nevezi. A strukturalizmus azonban nem egységes irányzat vagy metodológia, és az antropológiában sem Lévi-Strauss az egyetlen képviselője a strukturalista vizsgálatoknak. A struktúra alapeszméi már jóval korábban felmerültek, A. R. Radcliffe-Brown, Georg Peter Murdock és sokan mások azonban egészen mást értettek rajta.

Lévi-Strauss munkássága három fő területre irányult: (1) szociálantropológia és rokonságelmélet; (2) az emberi megismerés és a mentális folyamatok; (3) strukturális

mitológia.

A szociálantropológiát számos fontos elméleti vonatkozásban gazdagította. Ezek közül a legismertebb az ún. affiniális rokonság (alliance) elmélete, amely a társadalomban inkább a házassági kapcsolatok jelentőségét hangsúlyozza, mintsem a leszármazásét. Ennek alaptétele az, hogy a nők cseréje az egyes férficsoportok között megerősíti a társadalmi szolidaritást és nagyobb esélyt ad a túlélésre a társadalom minden tagja számára. Lévi-Strauss véleménye szerint a házasság kulturális szabályozása – bizonyos típusú házasságok preferálása, illetve mások tiltása – a nők áramlását eredményezi az egyszerű társadalmakban. Ez az ajándékcserével is társuló „áramlás” pedig megszilárdítja a társadalom különböző tagjainak együttműködését. Figyelemre méltóak az incesztus tilalmát elemző vizsgálatai is. Elgondolása szerint ez a tabu mintegy összeköti az ember természeti és kulturális vonásait. A természet ennek érvényesülése során túllép önmagán és megalkotja a kultúrát, hiszen egy emberi ösztön – a szexualitás – a kultúra által válik szabályozottá. Az ember így elveszti állati természetét és kulturális személlyé válik. Levi-Strauss itt egy már Freud által is felvetett kérdésre ad sajátos választ.

Munkásságának második területe az ember mentális folyamatainak vizsgálata. Szerinte ezek minden kultúrában azonosak, jóllehet megnyilvánulási formáik jelentős mértékben eltérhetnek egymástól. A mentális folyamatok ilyen azonosságát az emberi agy és működése magyarázza. Következésképpen a „primitív” ember ugyanolyan alapelvek szerint osztályozza a világmindenséget, mint bármely más ember – azaz modelleket alkot, s ezeken keresztül értelmezi a valóságot. Azt a tényt, hogy ez az osztályozás a különböző kultúrákban más és más formában jelenik meg, Lévi-Strauss lényegtelennek tartja. A mítoszokat is hasonló szempontok szerint elemzi, mint a mentális folyamatokat – az emberi gondolkodás tudattalan, ugyanakkor strukturált rendezőelveit kutatja bennük. Véleménye szerint a mítoszok bizonyos strukturális sajátosságai teszik lehetővé összehasonlító elemzésüket. A mítoszok strukturális vizsgálatához kezelhető mennyiségűre kell csökkenteni a feldolgozandó anyagot, s hogy mekkora ez a mennyiség, az a mítoszok struktúrájának előzetes tanulmányozása nyomán állapítható meg. Ilyenfajta korlátozás nélkül nagyon nehéz valódi mítoszelemzést végezni, míg ennek a segítségével a mítoszok kultúraközi összevetésére is mód nyílik.

De mik a struktúrák? Lévi-Strauss legalábbis a definíciót megadja. Legfőképpen, a struktúrák nem a valóság kézzelfogható megnyilvánulásai, hanem kognitív modelljei. S mint ilyenek, egyaránt részét képezik a primitív ember vagy éppen a tudós mentális eszköztárának. A tudós modelljei vizsgálati területének megértését szolgálják, míg a primitív (vagy a modern) ember tudatos vagy tudattalan mentális struktúrái a napi életben való eligazodást segítik elő. Lévi-Strauss véleménye szerint az ember ezekre a mentális struktúrákra támaszkodva értelmezi a környezetét és alakítja a viselkedését”

Forrás: Bohannan, Paul – Glazer, Marc Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest, 1997.

Egy kortárs tudós Lévi-Straussról

„Az etnológia modern tudományág, melynek tárgya a kulturális különbség. Az etnológián belül elkerülhetetlen, ám korántsem egyszerű az univerzális/relatív szembeállítás megközelítése. A nehézségeket a legnagyobb hatású francia etnológus, Claude Lévi-Strauss életművének elemzésével szeretném illusztrálni.

Először is meg kell jegyeznünk, hogy a legáltalánosabb, programmatikus nyilatkozataiban – mint például a College de France-ban tartott székfoglaló előadásán – Lévi-Strauss hangsúlyozza az etnológus univerzalista hivatását. A francia etnológia egyik élő hagyományára emlékeztet, amelyet Marcel Mauss alapozott meg; Lévi-Strauss Maussra hivatkozik, amikor az etnológia „végső célját” így határozza meg: „eljutni a gondolkodás és az erkölcs egyetemes formáihoz”; szerinte az etnológia egyik fő problémája „az emberi faj egyetemessége”. A felvilágosodás filozófiájának szóhasználatát és törekvéseit érhetjük itt tetten, melyek szerint létezik egy állandó és egyetemes „emberi természet”, amely a gondolkodás és a megismerés formáiban (igazság és hamisság megállapításában), valamint az értékítéletek formájában (a jó és a rossz megítélésében) nyilvánul meg. Lévi-Strauss, meglehetősen klasszikus szellemben, uralkodó szerepet tulajdonít az egyetemesnek: „A felszíni különbségek alapvető egységet rejtenek”, márpedig az alap hagyományosan többet ér, mint a felszín. Egy némiképp kevesebb értékítéletet tartalmazó, konkrétabb leírás a következőképpen fogalmazza meg e kettő viszonyát: „Szinte azt mondhatjuk, hogy az emberek mindig, mindenhol ugyanazt a feladatot tűzték ki maguk elé, ugyanazon cél felé igyekeztek, s a történelem során csupán az eszközök különböztek”. Ha ezt a képletet az előzővel kombináljuk, világossá válik, hogy a cél az alapnak, az eszköz a felszínnek felel meg, s ez az érv az egység gondolatát erősíti meg. Figyeljük meg, hogy a cél és a feladat nem az észlelhető valóság elemei, hanem gondolati konstrukciók, szükséges hipotézisek, melyek a valóság megértését segítik.

Miután azonban felvázolja az egyetemes/konkrét hierarchiát, azon nyomban meg is fordítja, s ez a megfordítás annál inkább zavarba ejtő, mert Lévi-Strauss nem akármelyik tudomány szószólója, hanem épp az etnológiáé, vagyis az egyes társadalmakkal foglalkozó tudományágé, melynek „fő, bár nem egyedüli célja a különbségek elemzése és értelmezése”. S ez nem a különbségek mögött húzódó közös vonások tagadását jelenti, hanem inkább egyfajta munkamegosztást: az egyik tudomány feladata, hogy a hasonlóságokkal, a másiké, hogy a különbségekkel foglalkozzék. „Mivel az általános jellemzők egyetemesek, ezek a biológiára és a pszichológiára tartoznak. Az etnográfus feladata az, hogy leírja és elemezze, hogyan nyilvánulnak meg e jellemzők a különböző társadalmakban; az etnológus feladata, hogy mindezt megmagyarázza”. Az egyetemes tehát definíció szerint kívül esik az etnológus kutatási területén: ha egy vonás egyetemes, ezáltal máris pszichés vagy biológiai vonássá válik, s megszűnik mint társadalmi jellemző. Az effajta választás előnye, hogy roppant egyszerű. De vajon nem azt jelzi-e, hogy a priori eldöntetett, milyen természetű is a tanulmányozandó dolog?

Az etnológus végső célja Lévi-Strauss szerint az emberi elme egyetemes alakzatainak a megismerése; ám eredeti célja (felejtsük el most az „egyedüli” jelzőt, különben nem tudunk továbbmenni) itt az, hogy a különbségeket tanulmányozza. Eléggé sajátos módja a cél elérésének, hogy nekiindulunk az ellenkező irányba. Habár már Rousseau is javasolta ezt a megközelítést, és Lévi-Strauss alkalmazkodik hozzá, amint az egyetemes leibniz-i koncepcióját is átveszi, mely szerint a konkrét tények megfigyeléséből általános jellemzőkre lehet következtetni: minden egyes tény ezen általános és alapvető tulajdonságok egy bizonyos kombinációja, más lehetséges kombinációk közül. S ez nem más, mint Lévi-Strauss strukturális tervezete: „a társadalmak átfogó leltára, melyet az antropológia megkísérel felállítani”, az észlelhető tények csupán „a számtalan lehetőség megfelelői, amelyek közül minden társadalom választ egyet”. A megfigyelés tárgya csupán a konkrétum, amit azonban csak az általánosba tett kitérő segítségével lehet megérteni.

Ezzel némileg túlléptünk cél és eszköz ellentétén; mégis, a megingások és a habozások ellenére azt mondhatjuk, hogy egy túlnyomóan univerzalista tervezettel van dolgunk. Nem egészen bizonyos azonban, hogy Lévi-Strauss ki is tart emellett. Bármit papolnak is végső célokról és mélystruktúrákról, az etnológusoknak a társadalmak közötti különbségekkel kell foglalkozniuk; s ez a tény elkerülhetetlenül a relativizmus irányába hajlítja álláspontjukat. Lévi-Strauss elsőként az erkölcsi ítélet egyetemességét veti el. Ha valóban léteznének „egyetemes erkölcsi alakzatok”, képesnek kellene lennünk arra, hogy összehasonlító ítéleteket alkossunk minden egyes vizsgált kultúráról; márpedig Lévi-Strauss még akkor is tagadja, hogy az etnológiának joga lenne ítélkezni, amikor fenntartja a minden kultúrában közös absztrakt tulajdonságok leltárának képzetét. „El kell fogadnunk, hogy minden társadalom a meglevő emberi lehetőségek skáláján belül döntéseket hozott, s a különféle döntéseket nem hasonlíthatjuk össze egymással”. Tehát szembe kell néznünk azzal, hogy „lehetetlen erkölcsi vagy filozófiai kritériumokat felállítani, amelyek segítségével értékelhetnénk azokat a döntéseket, amelyek az egyes civilizációkat arra indították, hogy bizonyos élet- és gondolkodásmódokat előnyben részesítsenek, másokat pedig elvessenek”. A bölcsesség azt diktálja, hogy ítélkezés nélkül fogadjuk el ezeket: „Egyetlen társadalom sem alapvetően jó, és egyik sem ... teljesen rossz; mindegyiknek vannak bizonyos előnyei saját tagjai számára, azzal a változatlan kikötéssel, hogy egy bizonyos, többé-kevésbé állandó mennyiségű gonoszság mindig megmarad”. Akik nem értenek ezzel egyet, azok „az egyik kultúrát abszurd módon a másiknál magasabb rendűnek tartják”.

Lévi-Strauss természetesen tudatában van annak, hogy a szubjektivitás az emberi lények alapvető alkotóeleme. „A társadalomtudományok helyzete más; a különbség pedig a tanulmányozandó tárgy belső jellegéből adódik, vagyis abból, hogy egyszerre szubjektum és objektum”. Vagyis az ember ontológiai szempontból szubjektum, a társadalomtudományokban azonban a megismerés objektumává válik (tehát episztemológiai szinten objektum). Ám semmi okunk arra, hogy e két szintet összetévesszük: az episztemológiai szubjektum és objektum fogalma teljesen relatív, a megfigyelő és a megfigyelt szinonimái, míg az ontológiai szubjektum és objektum két különféle szubsztancia, vagy ember, vagy dolog. Lévi-Strauss is pontosan tudja, hogy a társadalomtudományoknak ez a különleges jellemzője (hogy az „alany” a tárgyuk) egy olyan erkölcsi előírást von maga után, ami a természettudósokra nem vonatkozik: „Tudományunk akkor lépett érett korba, amikor a Nyugat embere lassacskán rádöbbent, hogy sohasem érti meg önmagát, amíg lesz a föld színén akár egyetlen faj vagy nép is, amelyet tárgyként kezel”.

/…/ Ám ha szakítani akarunk a humanizmussal, a tanulmányozandó tárgyból el kell tüntetni a szubjektivitás nyomait; Lévi-Strauss legalábbis erre a következtetésre jut. Amikor Sartre az „esztéta” jelzővel illeti azokat, akik „úgy akarják tanulmányozni az embert, mintha hangya volna”, Lévi-Strauss így válaszol: „Akkor hát elfogadom az esztéta jelzőt, amennyiben úgy hiszem, hogy az embertudományok végső célja nem az ember megalkotása, hanem szertefoszlatása”. E meglehetősen titokzatos mondatnak két lehetséges értelme közül kell választanunk. Vagy úgy érti Lévi-Strauss, hogy a tudomány feladata az elemzés, nem pedig az oszthatatlan entitások elfogadása (ám ez azon túl, hogy evidens, nemigen kötelez bennünket arra, hogy hangyákként kezeljük az embereket), vagy pedig (s ez a valószínűbb) úgy érti, hogy az embertudományok művelésének következtében az ember szétmorzsolódik, szertefoszlik, mint a kémiai anyagok. Lévi-Strauss mondatának ezt a második értelmezését erősíti meg, hogy így határozza meg az embertudományok feladatát: „a kultúra visszaállítása a természetbe, s végül az élet visszaállítása fizikai-kémiai feltételeinek egészébe”.

Bármilyen logikátlannak látszik is, az emberi szubjektivitás kizárása Lévi-Strauss szerint olyan szükségszerűség, amely előtt a tudomány gyakorlójának fejet kell hajtania. De ahogy már láttuk, Lévi-Strauss tisztában van a morális és a politikai veszélyekkel, amelyek akkor jelentkeznek, ha másokat tárgyként kezelünk, így ezt a szükségszerűséget valamiféle tragikus ellentmondásként érzékeli. „Az a tény, hogy [az antropológia] képes az emberi jellemzők objektív leírására, episztemológiai szinten azt a helyzetet tükrözi, amelyben az emberiség egy része úgy bánt a másikkal, mint tárggyal”. Ez a tudomány tehát annak köszönheti a létrejöttét, hogy „egzotikus kultúrákat, amelyeket puszta dolgokként kezeltünk, ennek megfelelően dolgokként kezdtünk tanulmányozni”. Ebből a szemszögből nézve tehát az etnológia a gonosz megnyilvánulása, és el kell tűnnie a föld színéről.

Azt gondolom, megnyugtathatjuk Lévi-Strauss-t, és mindazokat, akik osztoznak félelmeiben: a szóban forgó gonosz csupán illúzió. Egy ember nem attól válik tárggyá, hogy a megismerés tárgya lesz: a társadalomtudományok semmiféle belső szükségszerűsége nem kívánja meg ezt. Ha a strukturális antropológia célja az, hogy az alanyt lefokozza tárggyá, akkor a humánum kizárásáért (amit nehezen tudok elképzelni) nem az „antropológia”, hanem a „strukturális” a felelős. Tény, hogy a 19. századi európai gyarmati politika jelentősen fellendítette ezt a tudományágat, és az is tagadhatatlan, hogy „az antropológia az erőszak érájának a gyermeke”. Ám a szülők hibái nem feltétlenül sújtják gyermekeiket; az azonos eredet nem mindig jelent szerkezeti azonosságot. Nincs semmi erkölcstelen az emberi lény megértésének a kísérletében. Erkölcstelenné akkor válunk, ha a megszerzett tudást például arra használjuk, hogy embereket tárgyakká fokozzunk le”.

Forrás: Tzvetan Todorov: Lévi-Strauss. Orzóy Ágnes fordítása. Magyar Lettre Internationale, 18. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre18/02.htm

Boglár Lajos a Faj és történelem-ről

„Iskolateremtő személyiség, akinek számtalan híve van, és számos kritikusa, akik egyetértenek abban, hogy munkái mindig gondolatébresztők. Bizonyos, hogy Lévi-Straussról nem lehet tárgyilagosan írni: életművét a francia tudomány legnagyobb teljesítményei közé sorolják.

Külön kell szólnom a „Szomorú trópusok” c. kötetről, amelyben megrendítő terepélményeit stilisztikai és szakmai értelemben is brilliánsan írta meg. Ezen a ponton elkerülhetetlen egy szubjektív kitérőt tennem: ugyanis abban a szerencsében volt részem, hogy első dél-amerikai terepmunkám azon az úton vezetett, amelyet húsz évvel korábban, Claude Lévi-Strauss hagyott a matogrossói szavannán. Jómagam 1959-ben juthattam el hozzájuk, immár felvértezve Lévi-Strauss tapasztalataival és tanácsaival. Ezek az indiánok jelentették az első és alapvető etnológiai élményt mindkettőnk számára.

És éppen ez a megejtő módon megírt könyv váltotta ki több szakember, többek között Edmund Leach bírálatát. Röviden erről annyit, hogy szemére vetették: kutatóútjai nem igazi terepmunkák, hiszen csak néhány hetet töltött egy-egy indián csoportnál, azonkívül nem tanult meg egyetlen törzsi nyelvet sem, ami nélkül igazán nehéz pontos adatokhoz jutni, például a mitológia terén. Azt is kifogásolták, hogy kutatóútja kezdetén kialakított modelljén, pontosabban munkahipotézisén nem változtatott.

Arról van ugyanis szó, hogy Lévi-Strauss – más antropológusokhoz hasonlóan – azt vallotta: a kutatónak a terepen lehetősége van arra, hogy egy „redukált modellt” alakítson ki, azaz egyetlen embercsoport vizsgálatából megtudja, mi az általános az emberiségben. A francia tudós minden művében állította, hogy a megfigyelő (az etnológus-antropológus) az idegen közegben szerzett első benyomások alapján megteremt egy közvetlen és egyszerű modellt, ami megfelel egy hiteles néprajzi valóságnak. Pedig – s ez a bírálat lényege – a szóban forgó kezdő vagy indító modell lényegében csak hipotézisek és benyomások keveréke.

Ezzel kapcsolatban azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom: Lévi-Strauss számára a legfontosabb az volt, hogy személyesen tapasztalhatta: bár az emberi társadalmak empirikusan különböznek, az egység abban mutatkozik meg, hogy az emberi gondolkodás lényegében mindenütt egyforma. S még valami: ha Lévi-Strauss betartja az íratlan szabályt, és korrigálja első benyomásait, valószínűleg nem születik ilyen szép könyv… /…/

Minden társadalom rendelkezik egy olyan mechanizmussal, amely kanalizálja a kapcsolatteremtési folyamatot; első éveiben a gyermek szorosan kötődik az anyjához, később tágul a kör: következnek a nővérek, majd az anya- vagy apaági nőrokonok, azután a férfirokonok, végül az idősebb rokonok, így a nagyszülők zárják a sort.

Először is fontos, hogy mindenkitől mást kap: dél-amerikai terepmunkáink egyik antropológiai tanulsága, hogy megfigyeltük: a legkisebb közösségekben sem egyformák az ismeretek, azaz rétegzettek, így az információk is szelektívek, aminek következtében a csecsemő vagy kisgyermek nővérétől a női feladatokról szerez ismereteket (látva-hallva tudja meg, mi a dolga az ültetvényen, a tűzhely mellett, stb.). A fiútestvértől pedig megtanulhatja, mi a férfiak feladata (erdőirtás, vadászat, stb.). A folyamatos belenevelődés révén így lesz ismert az ifjú törzstag előtt, hogy milyen a munkamegosztás a közösségen belül, ugyanakkor természetesnek és sajátjaként fogadja el a körülvevő világot, és egyúttal minden egyebet idegennek, de legalábbis másnak minősít, elsősorban a különös, a sajátjától eltérő szokások miatt. Már pedig tudjuk: a kulturális különbségek példái végtelenek, akár a rokonsági rendszerekre, rítusokra vagy vadászeljárásokra gondolunk.

Ha a megismerés folyamata ennyire szabályozott (és zárt), van-e esélye annak, hogy egy idegen személy „beljebb” jusson? Az antropológiai kutatás egyik fő célja éppen az, hogy belülről figyelhesse meg az adott kultúrát.

Az antropológia-etnológia születésétől kezdve feladatának tartotta, hogy megismerje és lehetőség szerint megértse a különböző kultúrákat. A megismerés alatt nem a szubjektív kognitív fogalmat értve, és nem is objektív adatgyűjtést, hanem a holisztikus értelemben vett, azaz a kultúra globális sokrétűségét figyelembe vevő megismerést. Ezt pedig az antropológiai terepkutatás vezéralakjai, úgy mint Malinowski, Mead, Boas által kialakított résztvevő-megfigyelő módszer tette és teszi lehetővé. Magyarán, amikor a kutató beilleszkedik az idegen közösségbe, tartósan részt vesz a hétköznapi és ünnepi életvitelben, és megfigyeli a kulturális jelenségeket.

Lévi-Strauss is megemlíti Nimuendaju nevét, akit nem véletlenül neveznek a brazil etnológia atyjának: hogy a guarani indiánok kultúráját alaposan megismerje, öt évet töltött közöttük, törzstaggá avatták, megtanulta nyelvüket: neki köszönhető a guarani teremtési mítoszok egyedülálló fordítása is!

Egy kultúra belső feltárását a korai etnológia nem tudta teljes mértékben teljesíteni: a kutatók ugyanis nem voltak képesek tárgyilagosak lenni, azaz nem tudták levetni „nyugati” béklyóikat.

Szóljunk azonban az átlagemberről is: ha meg akarja érteni az „idegen”kultúra egyedeit, akiknek az életvitele, viselkedése és mentalitása elüt az övétől, mit tegyen? A nevelés, a szocializáció lehet az útja a türelmes befogadásnak, ami fellazíthatja az etnocentrikus korlátokat…”

Forrás: Boglár Lajos utószava Lévi-Strauss Faj és történelem című kötetéhez (Napvilág Kiadó, Budapest, 1999.

§-§-§-§-§

A Szomorú trópusok hangulataiból

„…a történelemnek – amelyet a demográfiának, a technológiának, a történeti földrajznak és az etnográfiának kell segítenie – az a feladata, hogy kifejlessze a tényleges infrastruktúrák tanulmányozását, ami nem elsősorban a mi dolgunk, miután az etnológia mindenekelőtt pszichológia” (Szomorú trópusok, 480.)

„Sok állatfajtól eltérően, amelyek nem tudják megváltoztatni önmagukat anélkül, hogy fajtájukat is meg ne változtatnák, az embernek sikerült megváltoztatnia önmagát úgy, hogy a világot is megváltoztatta, és strukturálnia önmagát azzal, hogy önmaga építi fel struktúráit anélkül, hogy azokat akár kívülről, akár belülről egyszerűen elfogadná valami időtlen predesztináció értelmében” (Szomorú trópusok, 480.)

„Eljárásunk azt a meggyőződést fejezi ki, hogy az embereknek mindig és mindenütt ugyanazt a feladatot kellett megoldaniok, azonos cél felé törve, és útjukon csak az eszközök változtak. Bevallom, hogy engem nem nyugtalanít ez a magatartás; a jelek szerint ez felel meg legjobban a történelem és az etnográfia tanúsította tényeknek; és főleg ezt tartom a leggyümölcsözőbbnek” (Szomorú trópusok, 481.)

„A haladás rajongói megjárhatják, hogy oly kevés figyelmet fordítanak rá, hogy esetleg észre sem veszik azt a mérhetetlen kincset, amit felhalmozott az emberiség annak a keskeny barázdának két oldalán, amit oly merően néznek; ha a régi erőfeszítések fontosságát lebecsülik, akkor azokat is lebecsülik, amelyek még ránk várnak” (Szomorú trópusok, 481.)

§-§-§-§-§

Olvasnivalók Lévi Strauss körül…

Szomorú trópusok. Gondolat, Budapest, 1975.

Faj és történelem. Napvilág, Budapest, 1999.

„A mítoszok struktúrája” In Strukturalizmus. Európa, Budapest, 1971.

„Az utánzó és az útmutató”. Nagyvilág, 1984. 6.

„Történelem és dialektika”. Filozófiai Figyelő, 1985. 12.

„Az egyén mint faj”. Helikon, 1992. 34.

„A struktúra fogalma az etnológiában”; „Asdiwal története”. In Bohannan – Glazer:

Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest, 1997.

Strukturális antropológia I-II. Osiris, Budapest, 2000.

Todorov, Tzvetan: „Claude Lévi-Strauss”. Magyar Lettre Internationale, 18.

Angyalosy Gergely „A francia kultúrfilozófia Barthestól Derridáig”. Magyar Lettre Internationale, 30.

On-line:

http://www.fszek.hu/konyvtaraink/kozponti_konyvtar/szociologiai_gyujtemeny/evfordulok/levi-strauss/?article_hid=30614