Jövőben [2009-ben] lesz 1968 újabb kerek évfordulója. Kérdem fiatalabb kollégáimat, semmit sem mond nekik ez az évszám.

Egy magyarországi történész, Gergely András egyik tanulmányában (A magyar 1848-49 és Európa) felhívja a figyelmet arra, hogy az európai történetírás az utóbbi évtizedek során látványos fordulatokat vett a forradalmi esztendő eseményeinek értékelése terén. Az 1960-as évekig úgy tartották, hogy „1848-49 nem hozott törést, nem jelentett választóvonalat a nemzetközi viszonyokban. (...) Nem változtak meg a határok, nem rendeződtek át az erőviszonyok. 1849 végére restaurálódott a régi rend.(...) Az 1960-as évekből a nemzetközi kapcsolatok történetének nem egy kézikönyve meg sem említi az 1848-49 évi forradalmakat". A következő évtized történeti munkái már észreveszik az államrendszer megrendülését, a nagyhatalmak magatartásában jelentkező eltéréseket. Aztán 1980 után „az elemzők már egy (...) strukturális válságról beszélnek". Eszerint 1848-ban „valami tehát végérvényesen megváltozott a nemzetközi rendszerben (...). Az 1990-es évek óta az elemzések már egyenesen korszakhatárról, nagy törésről (...) beszélnek.”

Bizony, 1968 is korszakhatár, világtörténelmi - bár legtöbbünk számára még túl közeli ahhoz, hogy felismerjük. Akik fiatal felnőttként élték meg, talán emlékeznek arra, hogy valami akkoriban megdobogtatta a szíveket, hogy történt valami Csehszlovákiával, itt, a közelben, ami talán hasonlított egyben-másban a magyar 1956-ra. Dehát mindez rég volt, rárakódtak rétegekben a felnőtté válás egyéb eseményei, egyetemi vizsgák, szerelmek, a kikerülés az Életbe, építőtelepre, iskolába, körorvosi rendelőbe, az ütközés a Hatalommal, a túlélési stratégiák keresése, sízés a hegyekben, nyaralás a tengerparton, alkoholizálás. Családot alapítani. Kivándorolni vagy kitartani. Megöregedni. Hogy valamik történtek egyebütt is, Amerikában, Franciaországban, ez is banális szürkeségbe merül, azok ott úgyis folyton mindenért tüntetnek, sztrájkolnak, gépkocsikat borítanak fel, gyújtogatnak...

Most viszont egy könyv lapjairól váratlanul, szélviharként ismét meglep 1968 szédítő, részegítő, veszélyes éve, elfelejtett, sós-édes ízével.

Mark Kurlansky 1948-ban született az Egyesült Államokban, 1968-ban tehát 20 éves. Jegyezzük meg a nevét: ha szerencsénk lesz, még olvashatjuk nem-fikciós könyveinek egyikét-másikát. Még gazdagíthat bennünket világunk néhány fontos „röntgenképével" (népszerű könyveket írt egyebek közt a só vagy a tokhal világtörténetéről, illetve a baszk népről).

Az a könyve, amelyikről most szólunk, 2004-ben jelent meg magyarul a Heti Világgazdaság kiadásában, címe: 1968 - egy év, amely felrázta a világot. Cikkünk nagyrészt ennek a munkának egyfajta recenziója.

Összefonódó, nagy hatású történések

A világban állandóan történnek a dolgok, megszokottak és váratlanok, kegyetlenek-véresek, kulturálisak és politikaiak. Mi történt 1968-ban? Miért volt más, mint más évek előtte és utána? Milyen előzmények és körülmények gerjesztették szédítő és félelmetes eseményeit? Újabb utalás 1848-ra - mi több: analógia. Hiszen akkor is a máshol kitört forradalmak híre robbantotta ki az eseményeket. A különbség: amaz európai futótűz volt, 1968 az egész világot mozgásba hozta. Az a helyi társadalmakat mindenestől felkavarta és meglendítette, ennek a dinamikája elsősorban a diákság (az egyetemi hallgatók, itt-ott gimnazisták és néhány fiatal egyetemi oktató is) tiltakozó mozgalmait eredményezte, melyek a legtöbb színhelyen (Tokióban, Kairóban, Belgrádban) nagyobb, látványosabb konfliktusok és következmények nélkül lezajlottak, de néhány helyen (az Egyesült Allamokban, Franciaországban, Lengyelországban, Németországban, Mexikóban és a legnagyobb méretű következményekkel Csehszlovákiában) befolyásolták, kisebb-nagyobb mértékben alakították az országos politikát, sőt, valamiképpen a globálist is. Meglegyintettek nem egy, szilárdnak tételezett (illetve bizonyult), fegyelmezetten hallgató társadalmat is. Mint például a magyarországit. Vagy a romániait.

A földgolyó bármely pontján történtek, 1968 eseményei nem választhatók el egymástól. Az évekkel korábbi amerikai történések (háborúellenes, polgárjogi, majd feminista mozgalmak) időben megelőzték - és gerjesztették is - az európaiakat és mexikóiakat. A különböző országokban hirtelen felbukkant szervezők-vezetők számon tartották, alkalmasint meglátogatták egymást, próbáltak kommunikálni, „egyeztetni" - nem sok sikerrel. Aztán olyan világpolitikai események és tények, mint a vietnami háború (amelyben az amerikaiak 1961-től 1973-ig vettek részt), Fidel Castro kubai forradalma, illetve totalitárius, de sok széplelkű nyugati „társutas" szemében „emberarcú" állama, a központi nigériai kormányzat ellen fellázadt és az államból kivált Biafra tartomány reménytelen (végül elbukott) függetlenségi harca, mindezek egyidejűleg több társadalom háborúellenes mozgalmait, segítőkész szolidaritását, nem egy esetben „történelmi naivitását" vagy éppen a jólétből adódó lelkiismeretfurdalását inspirálták. Ami aztán gyakran a hatalom aránytalanul erőszakos lépéseit váltotta ki. És mindez hirtelen összecseng, szinte egyidőben, egyszerre szórja rémítő és ígéretes sziporkáit a világ - bizony - tévénézőinek szemébe.

Mert minden 1968-as esemény (és azóta a világ minden eseménye) attól az, hogy filmezik, majd (azonnal) megjelenik a képernyőkön. Igen, ez volt 1968 következményei és következtetései közül a legfontosabb. A hatalmi összecsapások, mindenféle küzdelmek résztvevői elsősorban a nyilvánosság, a tömegtájékoztatás feletti befolyásért harcolnak azóta. Akkor ismerte meg a világ, a televízió révén, a menetelések, ülősztrájkok, épületfoglalások, tank elé állások tiltakozási technikáit - és a hatalom nem késlekedő válaszait: a sisakos, pajzsos, könnygázt és fegyverzetet bevető rendőröket és katonákat.

Jogkövetelő tiltakozások ideje

A korszakban a világ legfontosabb, immár sok éve zajló eseménye a vietnami háború. A II. világháború után előbb a franciák vívták (sikertelenül), hogy gyarmatukat megőrizzék. 1961-ben aztán az amerikaiak, addigi pénzügyi és logisztikai segítségnyújtásuk után, katonákat is bevetnek, sőt, már ők folytatják a „kereszteshadjáratot a kommunizmus ellen".

Az Államokat foglalkoztató események ekkoriban: az évek óta folyó polgárjogi mozgalmak, a vietnami háború, az újabb választási év. A déli államokban színesbőrű és északi, fehér diákok évek óta vívják békés eszközökkel, de esetenként halálveszélyt is vállalva, a faji megkülönböztetés elleni küzdelmüket. Ugyanakkor nem egy északi nagyvárosban zajlanak olyan, leginkább a vietnami háborút elítélő tömegtüntetések, amelyekre a rendőrség kezd könnygázzal, nagynyomású vízsugárral, nehézfegyverzet bevetésével válaszolni. Évek óta tart Martin Luther King nagyszabású, békés polgárjogi mozgalma, tüntetéssorozata.

1968 elején, másfél év hallgatás után (motorbalesetből kellett felgyógyulnia) visszatér Bob Dylan. A korszak másik nagy hatású, emblematikus énekese, Joan Baez 27 éves. Ő fog énekelni az év nagy tüntetésein - és dalai (nem egy közülük Dylan-szerzemény) még évtizedek múlva is '68-ra emlékeztetik a világ ifjúságát. Ebben az évben jelenik meg a Revolution c. Beatles-kislemez. A hippimozgalom, a kábítószeres mámor, a fogamzásgátló tabletták, a virágos ruhák és fém- meg kerámiaékszerek, a „pszichedelikus" zenék, a kommunák, a keleti vallások, az indiai és nepáli utazások kora ez - egy passzív létstratégiáé, amely nem fogadja el a hivatalos politikakat, ideológiákat. Kora tavasztól forr ismét a közélet és az egyetemek környéke. Aztán egyetemi hallgatók és gimnazisták tanépületeket foglalnak el, jobb minőségű étkeztetést, több táncrendezvényt, a vietnami háború befejezését, a négerek történelméről szóló kurzusokat követelve, illetve azt, hogy a Columbia Egyetem új tornatermét ne a harlemi négerek lakásai helyére építsék. 1968. április 4-én merénylő végez Martin Luther Kinggel. A radikálisabb polgárjogi aktivisták jelzik: lejárt a békés tüntetések kora. A John F. Kennedy elleni merénylet után hatalomra kerülő Lyndon Johnson ismét jelölteti magát - de mások is pástra lépnek a Fehér Házba jutásért. Igen esélyes John F. Kennedy öccse, Bobby (Róbert) is - a baloldali fiatalság bálványa. A nyár folyamán ől is lelövik. Aztán szeptember-októberre lecsengenek a diákmozgalmak, visszaáll a béke - de a diákok nem egy fontos követelését teljesítették. Nem múlt el a remény, hogy az új tanév elején újraindíthatják a mozgalmat. Összehozták a „forradalmárok" nemzetközi találkozóját - de nem jutottak közös nevezőre. Egy amerikai diákvezető szerint: ,,Az európaiak túlságosan hatásvadászok és intellektuálisak voltak. Csak beszélni akartak, de az inkább fecsegés volt. Az emberek szónokoltak, és én rájöttem, hogy nem történik semmi". Őszszel megválasztották Richard Nixont az Államok elnökévé.

Aszfalt váltja fel a kockakövet

Franciaország ekkorra már más súlyos válsággal küzd: Indokínánál sokkal gyötrelmesebben mondott le Algériáról (1962-ben), „a nemzet szíve csücskéről", az észak-afrikai gyarmatról, mely másfél évszázadon át volt a franciáké, milliós, több nemzedéken át ott élő francia lakossággal. 1958 óta de Gaulle tábornok az államfő, szinte egyeduralkodó, hazáját nagyhatalomnak hiszi (és álmodja), 1967-ben kivonja a francia csapatokat a NATO-ból, többször is megakadályozza Anglia felvételét a Közös Piacba. Az év unalmas stabilitással kezdődik - aztán kiderül, hogy elöregedett vezetők, dühös munkások, radikális ifjúság, a fogyasztói társadalom hirtelen felbukkanása s talán az unalom is igen robbanékony keveréket képeznek. Itt is márciusban kezdődnek a forrongások, 25 résztvevővel indulnak, aztán ezren lesznek, majd ötvenezren, május végén már tízmillióan. A mozgalmak legbefolyásosabb diákvezére, Daniel Cohn-Bendit utóbb azt mondta: „Ha a kormány nem gondolta volna, hogy össze kell zúznia a mozgalmat, soha nem értünk volna el arra a pontra, hogy a felszabadulásért küzdjünk. Lett volna néhány tüntetés, és ennyi lett volna az egész". 700 éves története során először bezárják a Sorbonne-t. Új közmondások jelennek meg (a házak falán): „Az álmok a valóság", „A túlzás a felfedezések kezdete", „A barikád lezárja az utcát, de megnyit egy ösvényt". Május közepén tetőzik a válság - és de Gaulle négynapos útra érkezik Romániába, ahol a kibontakozó nemzeti-kommunizmus ünnepli. A francia- és olaszországi tüntetések során kiderül, hogy a diákok és a munkások (a kommunista pártok) különböző dolgokról beszélnek, nem értik egymást. Hiába próbálták a diákok - és az őket tisztelettel kezelő Sartre - megteremteni a szóértést. Június közepére lecsillapodtak a hullámok, a közrend ismét szilárd. Leaszfaltozzák a diáknegyed évszázadok óta kockakővel burkolt utcáit - többé nem lesz itt barikád.

Hatvannyolcas világkörkép

Mexikóra akkor már évtizedek óta jellemző a fából vaskarika: az Intézményes Forradalom (az uralkodó párt neve a század eleje óta: Intézményes Forradalmi Párt). A „Forradalom", amely fél a forradalomtól. A helyzetet meghatározza a szélsőségesen polarizált társadalom: néhány nagyon gazdag család, nagyon sok nagyon szegény ember, emiatt meglehetős politikai instabilitás, az amerikai tőke erőteljes jelenléte, ezzel szemben a hazai politika erősen balos jellege. 1968-ban az állam „jó passzban van", erősödik a középosztály, tüneményesen fejlődik a gazdaság - és az ország (pontosabban az elnök és kormányzata) rettegve-bizakodva várja az ősszel sorra kerülő olimpiai játékokat, a világ egyik legfontosabb PR-eseményét. A kormány nem akar semmilyen problémát az olimpiai játékok alatt. Október 2-a délutánra az ifjúsági szervezetek rövid gyűlést szerveznek a Tlatelolcóra, a „Három kultúra terére". Egy szemtanú évtizedekkel későbbi visszaemlékezései szerint: „Megkezdtük a beszédeket. Hirtelen balról, a templom felett zöld fénnyel világító helikopterek tűntek fel. A téren hirtelen sokan összeestek. Aztán fehér kesztyűt viselő fegyveres férfiak kerültek elő, talán a liftből. Lerendeltek bennünket a földszintre, ahol elkezdtek verni". A háttérben ropogtak az automata fegyverek.

Az olimpia tíz nappal később megkezdődött, és helyi zavargások nélkül lezajlott.

Az NSZK-ban évek óta tart a robbanásszerű gazdasági fellendülés, az ország végre békét, jólétet és nemzetközi presztízst nyújt állampolgárainak. Immár két évtizede tart az elviselhetetlen állapot is: az ország szétszabdaltsága, Berlin fulladásra ítélése a Szovjetunió által. Ami, hála a nyugati hatalmak szolidaritásának, nem sikerül. 1961végéig megépül a kommunizmus kudarcának gyilkos emlékműve, a Berlini Fal másfél évvel később, meggyilkolása előtt, John F. Kennedy, a karizmatikus amerikai elnök megrendülten üzeni a berlinieknek és a világnak: „én egy berlini vagyok". Időközben botrányok sora jelzi, hogy túlságosan lanyha a német múlt feldolgozása, egykor tevékeny nácik magas hivatalokat viselnek. A 300 ezer diákot képviselő nyugatnémet diákszövetség már 1966 végén elkezdi tüntetéseit, elsősorban a (Nyugat-) Berlini Szabad Egyetemen - a vietnami háború ellen, majd az NDK elismeréséért, az egyetemeknek nagyobb szabadságot követelve, olcsóbb villamosjegyet, jobb kollégiumi lakáskörülményeket, a náci múltú, magas rangú tisztviselők lemondását. Miután Rudi Dutschkét, a németországi megmozdulások vezetőjét meglőtték, a merényletre felbujtó képes folyóirat tulajdonosa ellen tüntetnek.

Olaszországban az egyetemek nem megfelelő felszereltsége ellen tiltakoznak. Az egyetemet 12 napra bezárták, a rendőrség 200 diákot sebesített meg.

A spanyol diákok egy nemzedéken át hallgattak, most nyíltan fellépnek a fasiszta rezsim ellen - a madridi egyetemet 38 napra, május végéig bezárták.

Brazíliában a négy éve tartó katonai diktatúra ellen tüntettek a diákok. Júniusban erőszakos összeütközések következtek a diákok és a rendőrség között Argentínában, Ecuadorban és Chilében is.

A japán egyetemeken az amerikai katonaság, a vietnami háború, illetve termőföldeknek a tokiói repülőtér építése céljából történő kisajátítása ellen vonultak ki.

Az Egyesült Királyságban is a vietnami háború volt a szikra, majd a tüntetések helyi kérdések irányába mozdultak el (ösztöndíjak, az egyetemek irányítása). Tanév végére a diákok Anglia-szerte elfoglalták az egyetemeket.

Csehszlovákiában és Lengyelországban természetesen „másról szóltak a dolgok" (vajon?): a szovjet (gyarmati) helyzet válságáról. Lengyelországban március elején társadalomtudományokat hallgató egyetemi diákok (és néhány tanárjuk) kezdtek kényelmetlen kérdéseket feltenni a hatalomnak - amit az a munkásőrséggel és az antiszemitizmus felkorbácsolásával szerelt le (illetve a kb. 30 000-es lélekszámú, integrálódott-asszimilálódott maradék lengyel zsidóság elűzésével). Ugyanakkor a lengyel katolikus egyház püspöki kara körlevélben áll ki a diákmozgalom mellett. A lengyel értelmiség megértette '68-ban, hogy a rendszer nem fejlődőképes. Csehszlovákiában a pártvezetés robbanásszerű válsága már 1967 őszén a prágai egyetemi hallgatók tüntetésével kezdődött: a diákok - a kollégiumok gyakori áramszünetére, de vélhetően egyebekre is célozva - „több fényt" követeltek. Ezt követte Novotny leváltása, Dubcek lett a pártelnök - és következtek az „emberarcú szocializmus" létrehozásának bizonytalankodó próbálkozásai, Tito és Ceausescu támogatásával, a Szovjetunió meg fegyelmezett csatlósai (Lengyelország, Magyarország, az NDK és Bulgária) intézményes rosszallása közepette - a Varsói Szerződés „internacionalista segítségnyújtásáig", azaz a Szovjetunió és az említett négy ország csapatainak augusztus 21-i bevonulásáig, annak minden következményével.

Mindezen túl: a (nyugati) világ nagy egyetemein baloldali, nem egy esetben magukat nyíltan marxistának valló filozófusok és társadalomkutatók próbálják megtalálni egy élhetőbb élet eszmei keretét, a tisztességes (értelmiségi) lét feltételeinek elméletét. A pillanat (az évtized) legnagyobb hatású írója Albert Camus, könyvei a cselekvés erkölcsi imperatívuszáról szóltak, legbefolyásosabb gondolkodója pedig Herbert Marcuse német származású, szovjetellenes, hegeliánus-marxista filozófus. Akkoriban egyetemi tanár volt Kaliforniában, és úgy látta: a munkásság a jóléti társadalom miatt elvesztette vezető szerepét, ezért azt az értelmiségnek kell átvennie.

1968. december 21-én felszállt az Apollo-8 űrhajó. Három asztronauta körberepüli a Földet - és az emberiség először látja a megrendítő és megható képet, ami azóta szinte megszokott látványunk: az otthonos kék bolygót.

Elenyésző eszmei örökségű „hősök"

Mi történt '68 túlélő „hőseivel", Daniel Cohn-Bendittel, Rudi Dutsch-kével, az amerikaiakkal? Beilleszkedtek a Rendszerbe, vagy radikális hatalomellenes szervezetekbe léptek, és elestek a rendszer elleni harcban, esetleg sokéves börtönbüntetés várt rájuk. Eszmei örökség nemigen maradt utánuk.

A „szocialista" államok dermedtségéről, gondolhatnók, lepergett a nyugati diákság megmozdulása. Persze, nem így volt ez, hiszen ha az írott sajtót (és a televíziót) uralta is a hatalom, a rádiót úgy-ahogy lehetett hallgatni, illetve megtanultunk a sorok közt is olvasni. A lényeg az esztendő nyugati eseményeiben az volt, hogy íme, az ifjúság, a diákság történelemformáló erő (is lehet) - amint az volt 1848-ban és egyéb forradalmakban is, de ezt már elfeledtük. Hiszen azt, hogy mi is történt '68-ban, és annak mi az értelme, a nyugatiak is csak évtizedek múlva kezdték tisztázni. Egy 1958-ban 18 éves, érettségiző budapesti diák, majd egyetemi hallgató később ezt írja a lázadóról, aki volt: „Teljesen kivörösödtem. Nagyon erős szegénypártiság, nagyon erős rendszerellenes indulat, morális dühök jellemeztek. Tüntettünk, megkockáztattuk a kicsapatást, kipróbáltam a bátorságomat a rendőrrel szemben - ez volt a lázongásom. Ki ellen, mi ellen? A rendszer ellen, azután a szüleim ellen, a felnőttek ellen, és végül a világ ellen." A kommunikációra képtelen felnőttek világa „egyszerűen haldoklik. Alkalmatlan, hogy felfogja azokat az új impulzusokat, amelyekkel mi jövünk. Kisebbség vagyunk, de előbb vagy utóbb miénk lesz ez a világ." (Lengyel László: A távol közelében. Kérdez: Hankiss Elemér. Bp. 2002)

Romániában ennél is kevesebb történt, persze: farmernadrág (kockáztattuk, hogy ollóval belevágnak), hosszú haj, Beatles-mintára, azt is vágták-nyírták a milicisták (a szakáll teljesen tilos, elképzelhetetlen volt még). És mégis: a hatalom felmérte a veszélyt, és zseniálisan elejét vette bármilyen megmozdulásnak. Június elseje, a vizsgaidőszak kezdete után voltunk, nem jártunk már órákra, de megtaláltak és berendeltek az egyetemre egy kari gyűlésre. Közölték, hogy bölcs pártunk elenged több vizsgát. Természetesen szívünk forró hálájával küldjünk köszönő táviratot Bukarestbe. Az így könnyebbé vált vizsgaidőszak után jött egy újabb, felejthetetlen nyári szünet... De bennünk maradt a pillanat röpke szédülete: íme, félnek attól, amit tehetnénk, ami lehetnénk...

Kísérlet egy meghatározásra

Mi is volt tehát 1968? Forradalom? Ha igen, kik vívták, ki ellen, kinek az érdekében? Amit bizton állíthatunk: egy generáció vívta szülei nemzedéke ellen. A kaján utókor sietett megállapítani, hogy az egész nagyon hamar zajlott le, résztvevői egy utópiáért csaptak össze a hatalommal, és azzal végződött, hogy utóbb konformisták, „filiszterek" lettek ők is. Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. 1968 előbb kezdődött és tovább tartott: gyermekeivé lettek az 1989-ben a Tien-An-Men téren tüntető pekingi diákok (akik ellen tankokat küldött a kormány), de a latin-amerikai „városi gerillák", a németországi konformizmus ellen terrorista eszközökkel küzdő Vörös Hadsereg Frakció, az Aldo Morót elrabló és megölő olasz Vörös Brigádok is.

Orbán Viktor a minap Tusnádon „1968 örökségének" nevezte a hagyományos család- és munkacentrikus értékrend felbomlását. És talán az is igaz, hogy „az amerikai, francia és nyugatnémet ifjúság utcai tüntetésekben megnyilvánuló elégedetlensége már reakció volt a megindult, feltartóztathatatlan társadalmi és kulturális változásokra" (Pelle János; hvg, 2007. augusztus 17.).

A világ összezsugorodott, illetve globálissá vált. Zenénk, táncunk (és táplálkozásunk), egymással való beszélgetésünk ott a világhálón. Mindannyiunk népviselete a farmer, a szakáll vagy a borotvált koponya, a tetkó és a fülbevaló. Talán ma jobban tudjuk, milyen világot szeretnénk. A világ ma globálisan érthető és érthetetlen. És mindez talán 1968-ban kezdődött.

Forrás: ÚMSZ-Színkép melléklet, 2007. augusztus 25-26., 4-5. old.