Timothy Snyder azt javasolja: olvassuk újra Kelet-Európa történetét a számok nyelvét használva. A számok a polgári lakosság körében elkövetett genocídiumról szólnak, ami a földrésznek ezen a részén történt abban az időszakban, amikor az állampolgárok a XX. században kialakult két totalitarisra rendszer által elkövetett támadás, megszállás és szándékos rombolás célpontjai voltak. A II. világháború idején történt és az azt követő események kutatása alapján az amerikai történész arra a következtetésre jutott, hogy Kelet-Európa volt a földrajzi, az erkölcsi és a politikai központja a XX. században elkövetett tömeggyilkosságoknak, s e központ részeként jelöli meg Belorusziát, Ukrajnát, Litvániát és Lettországot.

Ha Marc Mazower szerint a XX. században Európa a sötétség kontinense volt ("the dark continent"), akkor Timothy Snyder számára Ukrajna és Beloruszia e sötétség szíve volt. Timothy Snyder egyaránt hivatkozik a nácik és a kommunisták bűntetteire, és azt állítja, hogy a totalitarizmus idején meggyilkoltak többsége kelet-európai volt. Megfigyelése szerint jóllehet a szovjet-oroszok – miként a Szovjetunió többi állampolgárai – maguk is elszenvedték a szovjet totalitarizmus megtorlásait, a közülük származott áldozatok száma sokkal kisebb volt, mint a szovjet Ukrajnából, Belorusziából, a megszállás alatt álló Lengyelországból vagy a kulturális és vallási kisebbségek csoportjából származottaké. Egymás mellé helyezve az áldozatok számát – a hitleri Németország 10 millió civil lakost ölt meg, a Szovjeunió pedig 5 milliót – Snyder úgy véli, hogy a nácizmust és a kommunizmust ugyanaz a minősítés illeti.

Kelet-Európa sajátosságai

Mennyire érthetünk egyet Timothy Snyderrel? Igaz az a tézis, mely szerint Kelet-Európa volt a földrész és általában a totalitarizmus történelmének legsötétebb fele? Ha igen, akkor mi a magyarázat az ebben a térségben végbement tragédiákra? A történelem jobb megismerése végett valóban szükség van arra, hogy az áldozatokról számszerű összehasonlítást végezzünk? Európa keleti régiói jobban ki vannak téve a totalitarizmusnak, mint a nyugatiak? S ha igen, akkor mivel magyarázzuk a Kelet-Európában érvényesülő nyugati hatást, illetve kulturális vonatkozásban és identitás tekintetében mi a különbség a földrész e két térsége között? Jogunkban áll-e újraírni Európa újkori történelmét a XX. század közepén elkövetett atrocitásokból kiindulva?

Sokak agyába kitartóan ott motoszkálnak a Kelet-Európa múltjával kapcsolatos megválaszolatlan kérdések. Jóllehet a hajdani szocialista országok mindenikében a történészek, a politológusok és az újságírók számos információt bányásztak elő az archívumokból, korabeli újságcikkekből és dokumentumokból álló gyűjteményeket jelentetnek meg, cikkeket és monográfiákat írnak, váratlan leleplezések történnek, és ma már intézményesült ez a tevékenység, mégis úgy tűnik, hogy a politikusok nincsenek meggyőződve arról, hogy valóban fel kellene tárni a közelmúltat, hogy fontos volna megvitatni a közelmúltbeli nagy politikai tévedéseket, az azokból reánk maradt örökséget, és szükség lenne a társadalomhoz intézett politikai üzenet megváltoztatására. Másrészt az olyan országokban, mint Románia, eléggé hiányos az elméleti felkészültség, a történészek ki sem látszanak az archívumokból előkerült dokumentumokból, és rabjai azoknak az előítéleteknek, amelyek ma is befolyásolják a kutatómunkát. Ezért, feltételezhetően nem véletlen az, hogy Adam Michnik – a totalitarizmus elleni harc terén nagy tapasztalatot szerzett értelmiségi – óvatosságra int: a nagy sietségben nehogy hitelesként fogadjuk el a kommunista intézmények által gyártott információkat.

A fent megfogalmazott kérdésekre adandó válaszok azért is késnek, mert a totalitarizmus kutatásában összehasonlíthatatlanul nagyobb figyelem irányul a kommunizmus feltárására, mint a fasizmuséra. Továbbá, megtörténik, hogy az írott történelembe belevegyítik a szóbeli történelmet, a visszaemlékezéseket, amelyek nem mindig válnak javára a tudományos megismerésnek. Megtörténik, hogy vitathatatlan bizonyítékként, általánosítási alapként kezelik a magántapasztalatot, ami szintén nehezíti a megismerést. A társadalmi-politikai és intellektuális jelen magában hord még sok olyan konnotációt, amit a XX. századi szélsőséges ideológiák véstek a tudatba. Ime, hát ezért válik Timothy Snyder cikkének témája még inkább provokációvá, és azt hiszem, megérdemli a nyílt vitát, amely mentes azoktól a sztereotípiáktól, amelyek hosszú időn át a politikai nyelvet és a képzeletbeli közös Európát uralták, nincs megfertőzve az "ideológiai csomagtól", amely megakadályozza a gondolkodást, és habozás nélkül beindítja a terelőakciót.

A kelet-európai értelmiség alig tud valamit a holokausztról és a Gulagról, erre vonatkozó ismereteik elégtelenek, az ezekről bennük kialakult kép hiányos, nem beszélve azoknak a személyeknek a sokaságáról, akik csak korlátozott mértékben juthatnak hozzá a hiteles történelmi ismeretekhez, és teljes közönyt tanúsítanak. Nyugathoz viszonyítva Románia nagyon keveset tud a közelmúltjáról, a totalitarista ideológiákról és politikai rendszerekről, a második világháborúval, a fasiszta és a kommunista munkatáborokkal és kivégzőtáborokkal kapcsolatos tényekről. Olykor nem is kíván tudni róluk. Dr. Miriam Korber Bercovici-nak, a holokauszt egyik túlélőjének a szavait idézzük: „Van egy unokám, csodálatos fiú, aki Fat-Frumosról írt államvizsga dolgozatot, de hallani sem akar a mi múltunkról. Azt mondja, hogy tegyük túl magunkat rajta, mert az rég volt. Nem sírok. Megértettem, hogy Leszek Kolakowskinak is hasonló gondot okozott az unokája.” Vajon arról van szó, hogy egyes fiatalok számára a jelen szempontjából semmit sem jelent a múlt megismerése, vagy pedig annak a hatásáról, ahogyan az iskola és a média kezeli a múltat? A mai Európában – és különösképpen Kelet-Európában – arra van szükség, hogy sarkításoktól mentes történelmet írjanak, és hogy olyan történelemszemléletet alakítsanak ki, amely kevésbé alapoz az érzelmekre. Tehát meg kell haladni a romantikus felfogást, amely szerint a történelem és a nyelv a nép lelke. A statisztikai adatok, számok lenyűgöző felvonultatása mellett lényegbevágó az okok megfejtése, a tények higgadt vizsgálata, a politikai döntések indoklásának a megismerése, vagyis a tények és a propagandisztikus célból kreált fogalmak közötti viszony feltárása. Az archívumok ideológiai célból vagy pedig hatalmi érdekből történő feltárása nem érdemel hitelt.

Befogadás és kizárás. Miért van szükség a történelemre?

A kulcsfogalmak és a radikális nyelvezet tárgyalásakor is hasonló a helyzet. A közösségi szemléletben szinte érintetlenül megmaradtak a kizárásra vonatkozó fogaknak. Annak, ami ideológiai kötődéstől mentesen történt, bármennyire is valóságos, nem tulajdonítanak fontosságot, ebből aztán súlyos értelmezési hibák, ítéletként mondott féligazságok születtek, hamis kép alakult ki a múltról. E visszásságok nagy része a tanterveknek és a tankönyveknek, az elavult oktatási rendszernek, valamint az utóbbi húsz év politikai elitjének tulajdonítható. Nem véletlen, hogy a Románia történelméről szóló alternatív tankönyvek szerkesztése hihetetlenül nagy, dogmákat érintő vitát keltett, a román történelemről szóló egyetemi kurzusok pedig a hazai témákat nem helyezik bele az európaiakba, a világtörténelembe, képtelenek arra, hogy a kulturális, nyelvi és vallási kisebbségek történelmét tárgyalják, és nem található meg bennük a szükséges magyarázat a múlt századi szélsőséges megnyilvánulásokra. E hiányosságok nagy része annak tulajdonítható, hogy a tanügyi rendszer reformját végtelenül sokat vitatták, de nem végezték el. A következmények felmérhetők a társadalmi átlag szintjén keringő történelmi információk vizsgálatával, valamint a politikai vezetők felkészültségét és magatartását jellemző változatos példák alapján.

Az a jelenet, amelyben Konstanca polgármestere náci tiszti egyenruhába öltözve, az SS stílusát idézve menetel egy divatbemutatón, a minimális kulturális, történelmi és elvi tájékozottság hiányáról szól, valamint egy hírhedtté vált politikusnak a választókkal való kapcsolatában megnyilvánuló felelőtlenségéről. A nyugati sajtó azonnal reagált rá, az igazságnak megfelelően állítván, hogy politikusunk produkciója „legfeljebb egy afrikai diktátor palotájában képzelhető el". Amikor a XX. századi totalitarista rendszerekről beszélünk, és amikor földrészünk kevésbé ismert történelmét mutatjuk be, tudni kell azt, hogy a kelet-európai kulturális, szervezési és közigazgatási tapasztalat különbözött, és ma is különbözik a nyugat-európaitól. A rövid ideig tartó demokrácia hagyományai és gyakran vitatható eredményei azzal magyarázhatók, hogy a társadalmi emancipáció megkésett, a polgári szemlélet nem létezik, a XX. század egész ideje alatt végig érvényben van a nemzet és a nemzetállam romantikus eszméje, a politikában pedig az integráció helyett a diszkrimináción és kulturális kizárólagosságon alapuló kasztrendszer konzerválódik.

A múlt század elején Nyugathoz viszonyítva nagyon lemaradt Kelet-Európa modernizálódása, majd pedig berendezkedett és zavartalanul uralkodott egymás után két totalitárius rendszer is anélkül, hogy az értelmiség – néhány ritka kivételtől eltekintve – kritikával illette volna azokat, vagy a polgári magatartás szembehelyezkedett volna velük. Az 1989-es politikai változás ellenére Kelet-Európában az értelmiségi elitnek és a lakosság többségének a gondolkodása nem változott meg. Az olyan országokban, mint Románia, Bulgária, Szerbia, Moldova, Ukrajna, a többpártrendszer bevezetése, a demokrácia törvényeinek és a velük kapcsolatos közbeszédnek az átvétele nem volt elegendő ahhoz, hogy a totalitarista ideológiákat, magatartást és döntéshozatalt meghaladják.

Amikor a holokausztot és a Gulágot elemezzük, a történelem tanulmányozását kapcsolatba kell hozni a nyelv, a kultúra és a gondolkodás fejlődésének vizsgálatával, nem korlátozódhat csupán a történelmi tények vagy a statisztikai adatok felsorolására, mint a történelmi igazság egyetlen és kizárólagos tárházára. A statisztikai adatok összehasonlítását – amit Timothy Snyder végzett a New York Review of Books 2009. július 16-i számában megjelent cikkében – követnie kell a reflexiónak az emberről és a közösségekről, arról, hogy a családban és az iskolában milyen ismereteket szívnak magukba, és különösképpen el kell gondolkozni arról, hogy miként válaszolhatók meg azok a súlyos kérdések, amelyeket a vezetőknek és a tömegnek a döntéseket és a politikai akciókat megelőző magatartása vetett fel. Például arra, hogy a befogadás vagy a kizárás annak tulajdonítható-e, hogy valamely közösség milyen kulturális értékeket vallott magáénak egy adott időpontban? Melyek a modern világban azok az intellektuális és ideológiai tényezők, amelyek a „végletek századában" elősegítették az emberi faj degradálódását? Ki, mikor és milyen célból találta ki az ellenség fogalmát? Mit jelentenek az olyan kifejezések, mint a fajellenség és az osztályellenség? Ki az, aki a lakosságból háború idején ellenséggé válik, és e megbélyegzésben mi a szerepe az előítéletek feltámasztásának? Mit sugall és mit szabályoz a mi és a ti fogalompár? Kit képvisel a mi, és kit a ti akkor, amikor ugyanannak a nemzeti közösségnek a tagjairól van szó? Ime, egy sor kérdés, amelyekre nagyon nehéz kielégítő választ találni csupán a számokra való hivatkozással vagy pedig a náci, illetve a szovjet parancsra elkövetett gyilkosságok lokalizálásával. Ami pedig a Kelet-Európának nevezett térség földrajzát illeti, az nem egyéb, mint a történelem infrastruktúrája. Véleményem szerint a totalitarista rendszerek által elkövetett tömeggyilkosságokat generáló egyéni és közösségi politikai kultúra felmérése megfelelőbb módszernek tűnik ahhoz, hogy a totalitarista rendszerek intim szféráiba jussunk, hogy megfejtsük az e rendszerek által okozott rossznak az értelmét, és hogy meghaladjuk ezáltal annak a politikai vitának a szintjét, amelyet a jelenkori nagyhatalmak folytatnak. Ami pedig a rosszak rosszát, Auschwitzet, a halálgyárat illeti, az összehasonlíthatatlan. Ennek megítélésében csatlakozom az amerikait történész által tett megkülönböztetéshez. Snyder megjegyzése, miszerint „az emlékezet szélsőséges eltávolodásokat követett el a történelemtől", rendkívül hasznos, mert megindokolja azt, hogy miért nem volt sohasem akkora nagy szükség a történelemre, mint manapság. Nyugattól eltérően, ahol a történelemírás és a fasiszta, illetve náci múlt vállalása a múlt évtizedek egyik nagy próbatétele volt, Kelet-Európa még mindig abban a fázisban van, amikor vallania kell a saját történelmének a megelőző korszakbelihez képest más (ezúttal politikai vagy más megszorításoktól mentes) megismerését; azt, ami összhangban van a jelen elvárásaival. És e megismerésnek tekintetbe kell vennie az archívumokban található információk sokaságát, a metodológia és a fogalmak tisztázása terén elért eredményeket. Nem arról van szó, hogy ki kell találni egy új nemzeti történelmet, miként azt a kommunisták megkísérelték, hanem a saját történelmünkben meglévő eseményeket, tényeket, neveket, intézményeket kell újragondolni. A holokausztot és a Gulágot azokból a törvényekből kell megismerni, amelyek katonai akciók, lágerek, tömeggyilkosságok által, a tömeg gondolkodási struktúrája és az elit politikai kultúrája révén, a radikális akciókban megnyilvánuló reflexek elszabadításával lehetővé tették ezeknek az intézményeknek a működtetését. A problémafelvetés gazdagítani fogja az ismereteket, közismertté teszi azokat a fertelmes bűntetteket, amelyekről a Timothy Snyder írásában található időrendi eseményjegyzék szól, és elősegíti azok bevallását, vállalását.

Románia abban az időszakban van, amikor lényegessé vált, hogy elszakadjon a totalitarista doktrínák és rendszerek hatása alatt kidolgozott történelemtől. A múlt kutatását illetően rendkívül hasznos a társadalmi-politikai nyelvezet kulcsfogalmainak dekódolása, a jelen elméleti megalapozása és a jövőbeli projektek végiggondolása. A fogalmilag megalapozott történelemszemlélet elterjedése a médiában, ahol a történelemírás, az irodalom, a szociológia és a politikai gondolkozás eredményei napvilágot látnak, hozzájárul ahhoz, hogy a történelmi fogalmakat fejlődésükben ismerjék meg. A román kultúrának annál is inkább szüksége van ennek az újító módszernek az alkalmazására, hogy a jelenleg használatban lévő történelmi felfogások jelentős része a XIX. századból való, korunktól idegen eszményeket fejez ki, és meghaladott politikai nyelvet konzervál, illetve termel. Azt hiszem, ez a történelem feltárásának racionális módja, amelynek keretében a fasiszta és a kommunista totalitarista rendszerek egymással összehasonlítva leírhatóvá és értelmezhetővé válnak.

(Fordította: Zsehránszky István)

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2009. október 13., 1-5. old.