Iancu Laura szerint a moldvai magyar kisebbség helyzetfelmérése, ügyeinek gyökeres kezelése el sem kezdődött

A Kányádi Sándort 80. születésnapján köszöntő budapesti rendezvényen Iancu Laura költőnő Kányádi Sándor c. megrázó versével köszöntötte az erdélyi költőfejedelmet, s benne az alábbi súlyos szentenciát mondta ki nyelvünk állapotáról: “ki egyszer lenyelte / a nyelvet / egyetlen egyszer lakhat jól / vele...”. A Budapesten élő csángó alkotó eddigi műveiben népcsoportja sajátos gondolkodásmódjának, hagyományainak kifejezésére vállalkozott. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

– Hogyan fogalmazná meg csángó voltát? Gyakorlatilag mit jelent ma csángóként élni?

– Moldvában, Magyarfaluban született magyar vagyok. Ezt nagyon nehéz így kimondani? Nincsenek csángók. A csángóság egy állapot! A 19. századi moldvai magyar folklór, a népköltészet még a Kárpát-medence egyazon nyelvén formálódott. Azóta, bizonyos hiányosságok és hatások miatt, az írásbeliség hiánya és a román nyelv hatása miatt a moldvai magyar tájnyelvek sajátos, „életképtelen” mederbe terelődtek. Ez számomra továbbra is egy állapot, és nem egy önálló nyelv. Csángó mivoltom azt jelenti, hogy abban a térségben születtem, amit a közbeszéd Csángóföldnek mond. Egyébként mint mindenki másnak, nekem is van identitásom, amiről szívesebben hallgatok, mint kibeszélek, írok...

– Szülőhelye, Podu Turcului környékén gyakoriak, vagy inkább kivételek a vegyes házasságok, amelyek erősítik a szabályt?

– A község, ahol születtem, a szájhagyomány szerint török település volt, ahová aztán románok kerültek. A község szülőotthonnal rendelkezik, a moldvai magyarsághoz mindössze annyi a köze, hogy az 1970-es évek közepétől a magyarfalusi asszonyok itt szültek és szülnek ma is. Közelében egyedül a 30 km-re fekvő Magyarfalu magyar közösség, s közel 1500 főnyi lakosa van. A település nyelve a helyi magyar dialektus. A kétnyelvűség, a két nyelv együttes használata csak az iskoláskorúakra jellemző, és nyolcadik osztályig tart. Aki városra kerül, az általában nyelvet választ, attól függően, milyen nyelvű közösségbe kerül. Aki otthon marad, az biztosan a magyar nyelvet választja, mert a felnőttek nyelve: magyar. Vegyes házasságok ritkán születnek. Ma is odafigyelnek arra, hogy a vallás a vallással házasodjon.

– Mikor járt utoljára otthon? Milyen emléket hordoz gyermekkorából?

– Húsvétkor, egy hétig. Két-három havonta hosszabb időre hazamegyek. Tekintélyelvű nevelést kaptunk. Mindig fel kellett nézni apámra, anyámra, idősebb testvéreimre. Akik viszont felemelt karral, ujjal az égbe mutattak… Nem magukért akartak ilyennek vagy olyannak nevelni. Úgy érezték, felelősek azért, hogy a gyermekeik föltekintsenek. Minél magasabbra.

– Akkortájt, amikor Csíkszeredába került, milyen benyomásokkal szembesült? A beilleszkedési gondok Pesten is léteznek. Azért mégis, milyen különbségekkel?

– Faluról városra, román nyelvről magyar nyelvre váltani 12 évesen – maradandó emlékekkel járó vállalkozás. Csíkszereda az én második Podu Turcului-om, ha szabad így fogalmazni. Önként mentünk oda. Választhattunk: kemény munkával helytállunk, vagy utcára kerülünk. Haza már nem mehettünk volna – legalábbis egykori román iskoláink vezetői ezzel riogattak. A mi nyomorult szorgalmunk és csodálatos tanáraink munkája végül a moldvai magyarság legszebb és legsikeresebb történetét írta meg. Csíkszeredában a nyelvtudás bizonyos szintjét az ember elérte, kicsit talán az ún. tudományba is belekóstolt. De a felnőtté válás tere már Budapest volt, ahol nagyon sok hozzám hasonló előtörténettel rendelkező ember él. Ez egy világváros, nagyon sokrétű a társadalma, valahová bizonyosan be lehet csapódni. Persze, nem alvilági csoportokra gondolok. Nagyon kevesen fogadtak bizalmukba, de akik igen, azok olyanok, akiknek köszönhetem azt, hogy most egyáltalán vagyok. Sokan visszaéltek, sokan kihasználtak.

– A pesti csángók tartják-e egymással a kapcsolatot, egyéni, személyes kapcsolatokra gondolok, vagy beszélhetünk-e szervezeti kapcsolattartásról? Jársz-e csángó táncházba, tájjellegű előadásokra, olyan alkalmakra, ahol csángó részvétel feltételezhető?

– Nincs pontos adat arról, hogy hány csángó él Budapesten. Az egyetemi tanulmányokat folytatók száma bizonyosan meghaladja a 130-at. Különösen a kezdeti időkben egymásra támaszkodtunk, összetartottunk. A beilleszkedés során az ember – szerencsére – egy sereg helyi barátot, segítőt is szerez magának. A kör folyamatosan tágul. Van, hogy találkozunk, nagyobb létszámban is, de ennek semmiféle jogi, intézményes kerete nincs. Találkozunk, beszélgetünk. A moldvai magyarságról.

– Betölti-e vállalt feladatát a Csángó Szövetség?

– A Csángó Szövetség nincs könnyű helyzetben, mert a népcsoport, amelyet képvisel, a mindenki által ismert történelmi körülmények miatt nem egy akaratos, öntudatos, jogainak érvényesülését tűzön-vízen át követelő közösség. Nehezíti a Szövetség dolgát, hogy a román állam nem támogatja a moldvai magyar kisebbség ügyét, sőt... Úgy tűnik, hogy a helyzet alapos felmérése és a gyökerek kezelése még el sem kezdődött. Valamennyi problémát egy perc alatt és ingyen meg lehetne oldani, ha az érintett két-három hatalom illetékese leül és nem az ön-, hanem a közösségi érdeket venné figyelembe. Maguk a csángók is másként viszonyulnának magyarságukhoz, kultúrájukhoz, ha nem megtűrt, hanem támogatott nép volnának. Félő, hogy az apró civil lépések „elfáradnak” egyszer.

– Hogyan értékeli Beke Györgynek a csángókkal kapcsolatos írói-riporteri teljesítményét?

– Gyuri bácsi ragyogóan meg tudta rajzolni a csángó ember lelkét, világképét. Írásai, különösen a riportjai nélkülözhetetlenek múltunk, történelmünk „rekonstruálásához”. Olyan helyen és olyan időben szólt a moldvai magyarságról, amikor nem éppen dicséret járt érte. Volt idő, amikor a köztudatban „nem léteztünk”, csak egy-egy hír, tudósítás formájában. Sok más szerző írásához hasonlóan, Beke György írásaiban is a csángók jajgatása hosszabbodott meg, jutott el olyan helyre, ahová reménykedve panaszkodtak a veszélybe jutottak. Halála előtt néhány héttel azt mondta nekem: szeretné, ha eljárnék hozzájuk legalább egy alkalommal hetente, mert tanítani akar engem, „mindent el akarok mondani” – mondta. Gyűjtöm a köteteit, olvasom és gondolkodom.

– Segít vagy visszahúz a kétnyelvűség?

– Aki két nyelvet bír, az nem érzi azt sem, hogy akadályoztatva van, és azt sem, hogy nagyon ki lenne segítve. Az a tehetség azért kell abba a tojásrántottába – hogy Kányádi Sándor bácsi receptjét idézzem. Az én esetemben a probléma vagy a nehézség az volt, hogy nem kétnyelvű, hanem kétszeres félnyelvű voltam, hiszen mind a magyar, mind pedig a román nyelv egy alrendszerét ismertem. Előbbinek egy tájnyelvi változatát, utóbbinak egy konyha-szintjét...

– Világlátását befolyásolták-e utazásai?

– Természetesen hatott rám mindaz, amit a távolban láttam. A szibériai és a franciaországi élmények a legkedvesebbek. Egyébként nem vagyok egy utazó ember. Talán azért is, mert 12 éves korom óta rengeteget utaztam Erdély, Moldva és Magyarország között. És akárhol vagyok, mindig hazavágyom.

*

Iancu Laura (1978, Magyarfalu – Moldva), csángómagyar író, költő. Hatgyermekes katolikus családban nőtt fel. Csíkszeredában járt középiskolába, egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, óvodapedagógusként, majd teológus-hittantanárként diplomázott. A BCE Századvég Politikai Iskolában politikai szakértőként, a Szegedi Tudományegyetemen néprajzosként végzett. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Néprajzi Tanszékén végzős PHD hallgató. A Moldvai Magyarság c. csíkszeredai folyóirat, illetve az Irodalmi Páholy szerkesztője. Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Magyar Írószövetségnek. Kötetei: Johófiú Jankó. Magyarfalusi csángó népmesék és más beszédek (Velence, 2002); Pár csángó szó (versek, Csíkszereda, 2004); Magyarfalusi emlékek (paraszti fénykép-monográfia, Budapest, 2005); Aranyréce (mesék Moldvából, Budapest, 2005); Karmaiból kihullajt (versek, Budapest, 2007)

Forrás: ÚMSZ-Színkép, 2009. május 22-23., 1. old.