1940-1941-ben a Nyugat lapjain, Babits Mihály biztatása nyomán, a folyóiratot szerkesztő Illyés

Gyula Egységes magyarság címmel ankétot szervezett. Az ankéton, amely Erdély egy részének

visszatérése alkalmából mutatott rá az olyannyira szükséges nemzeti egység követelményeire,

Illyés Gyula bevezető írását követve Joó Tibor (a korszak kiváló történésze), Keresztury Dezső,

Schöpflin Aladár, Tolnai Gábor, Vass László (akinek a felvidéki magyar közéletben volt igen

fontos szerepe), illetve az erdélyi Asztalos István, Tabéry Géza, Wass Albert, Reményik Sándor,

Kovács László, Molter Károly, (a Brassóban élő, tehát Romániában maradt) Szemlér Ferenc,

Szentimrei Jenő, Tompa László és végül Babits Mihály nyilvánította ki véleményét, a folyóirat

1940/11. és 12., illetve 1941/1. számaiban. Alább a Nyugatban közölt anyagokat gyűjtöttük össze.

I. Illyés Gyula

Az országrészek fájdalommal szakadtak el, sajátos öntudattal térnek vissza. Az öntudat feltámadásában nyilván épp az elszenvedett fájdalomnak volt legnagyobb sarkaló ereje: az elszakadt részek kiállták a próbát; megálltak saját lábukon. Lehetett pillanat, midőn azt hitték: önállóan is megálltak volna. Hisz sorra külön szellemet teremtettek s egy testnek csak egy lelke lehet.

Milyen igéret és várakozás volt a felvidéki szellem. Fogadtuk, mint új színt, frissítő ojtást, tanulmányútról megtért fiút. Különös hatását én egyelőre semmiben sem látom.

A nyár elején egy-két órát Tamási Áronnal töltöttem. Ifjúkori nagy céljainkról beszélgettünk, a műveltséggel megerősödő népről, a néppel megerősödő műveltségről, arról az Új Magyarországról, melyre hajdan életünket tettük. Csüggedt voltam. A mindig higgadt Áron szinte kamaszos lelkesültséggel bíztatott: «Ne félj, jövünk mi; most már csak hetek kérdése».

Ők is visszatértek, meghatottan köszöntjük őket. Hozni azonban, azt hiszem, ők sem hoznak sokkal többet, mint amennyit az elszakadáskor vittek s közben hazulról úgy-ahogy kaptak. Vagy mégis? Hadd vigyem elébük várakozásunkat.

S hadd nyomjam meg a tollat, már magunk közt vagyunk, hadd segítsem őszinteséggel az őszinte választ. A felvidéki szellem nékem politikai parafrázis, az erdélyi szellem ma itt könyvkiadói sorozat. Erdély multja óriási: a két pogány elől erőnk gyakran odahúzódott. De most a jelenről s a jövőről beszélek. A felvidéki és erdélyi szellem közt egy harmadik szellemről, az egész magyarságéról.

Politikában a regionalizmus híve vagyok, a lehető legkisebb egységek függetlenségéé. Ennek köszönhetik a nemzetek is, egyének is szabadságukat. Szellem dolgában a lehető legnagyobb egységeket helyeslem, ez békítheti össze a félreértések miatt veszekvő népeket és egyéneket. Politikai egységnek Ozora, sőt Gyánt-puszta is sok, szelleminek Európa is kevés.

Az erdélyi szellemnek lesz pályafutása a politikában, ahogy a felvidékinek is volt, olyan, amilyen. Szellemi téren is a Felvidéket követi? Beolvad, vagy megőrzi különállását? A kérdés fogas, veszélye is van. De csak az írók, az erdélyiek oldhatják meg. Mi az ő hajlamuk? S mit tanácsolhatunk nekik? Ha van erejük, valóban országot hódíthatnak; ha nincs, örökölt szép állásukat is elvesztik. Én az előbbire bíztatnám őket, de némi figyelmeztetéssel.

Petőfi nem volt gyökeres alföldi, de Kún Lászlónál jobban megülte az Alföldet; aztán pacifikálta: az egész magyarság számára, az egész világ számára. A nevezetes debreceni szellemben a legjellegzetesebben debreceni, mint tudjuk, a rokokóval vegyített franciás enciklopédizmus volt egy dunántúli származék ujjmutatására, Csokonaiéra. Országrészeket általában írók szállnak meg tartósan. Ha Márai Kassán marad, ma az ő szelleme is tartomány. Ezer évi homály után a palócokat Mikszáth szervezte újra törzzsé. S ha holnap Göcsej is szül egy Nyirőt? Én dunántúli vagyok, hallottam már, hogy nekem is van külön szellemem, de leteszek róla. (Bár, ha úgy adódik, Babits-csal, akivel egy megyéből vagyok, elég jó folyóiratot szerkeszthettünk volna otthon is.)

Az erdélyiek sokat szenvedtek és derekasan állták. Mi tartotta bennük a lelket? Az erdélyi szellem-e, vagy az egész magyarságé? Az örömtől könnyezve tértek vissza, megadták a választ. De ifjúkori céljainkért, Áron, mi is szenvedtünk és álltuk a próbát.

Céljainkért... De mi is hát az erdélyiek célja, a mult nagy fegyvertárából mit őriznek a maiak, miben van erejük és mire? Ezt csak ők mondhatják meg. Mi csak azt mondhatjuk: a magyarságnak valóban egységre van szüksége. Ha csak azt hozzátok vissza, amit közös multunkból kaptatok, rengeteget hoztok.

Ime, az első kézfogás után megosztjuk gondunkat velük: az a legmeghittebb fogadtatás, a legőszintébb bizonyíték, vagy valóban testvérként üdvözöljük őket. Nem azt várjuk tőlük, hogy mik ők külön, hanem azt, hogy mik velünk. S hogy mit tegyünk immár együtt? Ha mondandójuk van, ne Erdély nevében mondják, hanem az egész magyarság nevében. Magyaros bátorságra bíztatnám őket; nekünk is van ebben iskolánk.

II. Joó Tibor

A magyarság mindig szerencsésen és termékenyen tudta egyeztetni az autonómiát és a centralizmust, ősi életformájának hagyományaképpen, mely erős központi uralom keretében fejlett egyéni kezdeményezést és felelősségvállalást követelt. A territoriálizmusnak nálunk nem volt talaja, a nemzet mindig erőteljesen érezte mind a maga, mind az ország egységét. Még akkor is, amikor kényszerítő körülmények a valóságban határokat metszettek testébe. Sehol sem alakult ki a regionalizmus szándéka, a széttagoltság akarása. Az országrészek fiai mindenütt a teljes, egész, tagolatlan magyarságnak érezték magukat. Ez a lényeges mozzanata a kényszerült magyar regionalizmusnak. Amikor nem volt látható központja az országnak és a szellemi magyarság irányító gyermekei szétszórva éltek vidéki gócpontokban, egyikük sem akart külön regionális szellemet kialakítani és fenntartani, - ami ilyen vonás volt, azt járulékos, másodlagos, véletlen jelenségnek tartották és nem szellemi alkatuk lényegének s alapjának, - hanem mind az egyetemes magyarságot, a minden tájra érvényes magyar formát akarták kifejteni és kifejezni s általánossá tenni, bárhol is laktak és működtek, akár Pesten, akár Debrecenben, akár Nagyszombatban, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Széphalmon, Sümegen, Pusztakovácsiban, vagy akár Bécsben vagy Rodostóban. Amikor még nem is volt «centralizálva» a magyar szellemi élet, már akkor is volt egy centrális uralkodó elve: az egység lebírhatatlan ősi hagyománya. Mindenki azon mérte mind a maga, mind a más értékét, amennyit ebben az egységben jelentett, nem azon, mennyi «regionalizmus» volt benne. A nemzet jobbjainak színvonalát ez jelentette, s ez a színvonal olyan volt, mint a térképnek egy olyan szintvonala, mely az ország határán vonul végig, azt egybetartja és fölébe emelkedik a belső tagoltságnak. Amikor aztán ennek az egységnek a földrajzi központja is kialakult, mindenki «budapesti» író, tudós, művész lett, aki e színvonalig ért, bárhol élt is. De mi volt a «budapestiség», ha nem ez az országos egység színvonala, mikor a «budapestiek» szinte kivétel nélkül mind «vidékiek», szülőhelyüket, neveltetésük helyét tekintve? Tehát «regionalizmus»-t hoztak magukkal. Viszont a jobbak vidéken is a «budapestiséget» jelentették. Azaz az egyetemesen érvényes magyarságot, melyben a táji differenciáltság - helyesebben a történetileg kialakult helyi kulturális változatok - csak szín, de nem az alapforma, még kevésbé a lényeg. Erre a differenciáltságra, az egyéni színekre persze szükség van. Erre is megvolt mindig a hajlam az egység mellett az ősi autonómista magyar szellemben. Ezt a belátást erősíti a legutóbbi húsz év kényszerű regionalizmusa is. A jobbak ezalatt is itthon voltak a változatlanul magyar centrumot jelentő Budapesten, egyéni színeikkel, de otthon is ezt az egyetemes magyarságot képviselték. Ebből csak az maradt ki, aki nem érte el ezt az egyetemes színvonalat. Nyilván így lesz ezután is. Úgyhogy amikor a tényleges, a szó valódi, szükebb értelmében vett regionalizmusra gondolunk, felvetődik a kérdés bennünk, ne inkább provincializmust értsünk-e rajta?

III. Keresztury Dezső

A jószemű idegen - tapasztalatból tudom - ha csak pár hetet tölt is Magyarországon, sajátságos, nyugaton alig tapasztalható jelenséget vesz észre. Budapest s - ami sajnos kissé ugyanazt jelenti - az európaival egyenrangúnak érzett magyar műveltség, úgy látszik, a keleti elmaradottságba, vagy a színes exotikumba süllyedt vidék felett lebeg, mint Mohamed koporsója: se az égben nincs, se a földön. E tárgyról már sokan és sokféleképpen írtak is; nem egy történeti, néplélektani s társadalomtudományi kutató s számos közíró foglalkozott vele. Véleményüket körülbelül így foglalhatnók össze: A magyarság, mint a többi keleteurópai nép is, akkor telepedet meg mai helyén, amikor a keresztény európai műveltség már kialakult s megállapodott, fejlett formák szerint rendeződött. A Nyugathoz csatlakozott tanítvány-népek e kész magas műveltséget vették át s az új-hitűek öncsonkító buzgalmával elnyomták azt a hajlamaik szerint, szervesen fejlődött ősi műveltséget, amelyet magukkal hoztak. Az így támadt szakadékot évszázadok hordaléka sem tudta feltölteni; magasság és mélység közt legfeljebb egy-egy magános lángelmének sikerült hidat vernie, a legjobbak közül is számtalanon felmorzsolódtak azonban a sikertelen erőfeszítésben. Innen e perem-műveltségek töredékes, kiegyensúlyozatlan volta.

Ez az elmélet természetesen egyoldalú s bizonyos, hogy nem fejezi ki a teljes igazságot. A kiindulópontjául szolgáló tények azonban letagadhatatlanok. Magyar megfigyelők is észrevették őket s, különösen az elmúlt évtizedekre vonatkozóan, joggal tulajdonítottak nekik rendkívüli jelentőséget. Hogy pedig a kérdés nem csupán egyes nyugtalan, bíráló hajlamú írókat, hanem a szélesebb körű közvéleményt is foglalkoztatja, mi sem bizonyítja jobban a probléma körül mindegyre kiújuló vitáknál. «Magas műveltségünk a beolvadott, ösztöneikben és eszményeikben idegen rétegek Nyugatról hozott birtoka», mondják a fennen hirdetett népi megújhodásnak azok a hívei, akik a jövő fejlődésének szinte egyetlen útját a magyar népi műveltség uralomrajuttatásában látják. «A magyarság lemond rangjáról, vezető szerepéről s jelentéktelen társként hullik le a Balkán kis népei közé, ha magas műveltségi hagyományait elvetve, sértődött konoksággal visszahúzódik népi műveltségének úttalan bozótosába», felelik az ellenpárt hívei. «Nyugatosok» és «turanisták», «fővárosiak» és «vidékiek», «európaiak» és «tősgyökeresek», «doktrinérek» és «őstehetségek», «sznobok» és «parasztok»: a viták egymással szembenálló feleit még hosszan sorolhatnók tovább.

Szellemi életünk e végzetes, annyi nemes erőt és igyekezetet elnyelő szakadékának természetesen elsősorban társadalmi okai vannak s bizonyos, hogy előzményei fejlődésünk alkati zavaraiban keresendők. De kétségtelen az is, hogy a magyar történelem folyamán nem egy olyan korszakra mutathatunk rá, amelyben a magasságot és mélységet összekötő híd megvolt s pillérei olyan rétegeken nyugodtak, amelyek bírták is a rájuk nehezedő terhet. Nemzeti klasszicizmusunk korszakos jelentőségű összefoglaló alkotásainak eleven háttere s támasztéka például a magyar középnemességnek az a rétege volt, amely elég műveltséggel és okossággal rendelkezett ahhoz, hogy a kor legjobb szellemeit válassza vezérül s elég erkölcsi és anyagi erővel bírt ahhoz, hogy megmaradjon a maga tájhoz és néphez kötött, gyökeresebb világában. A XIX. század végére ez a réteg csaknem teljesen felmorzsolódott, befolyásának és szerepének egyre jelentősebb részét adta át a lassankint felnövekedett polgári középrétegeknek. A híd pilléreit is az újonnan felcseperedő osztálynak kellett tehát vállaira vennie. Tartotta is őket, ahogy s ameddig tarthatta. Tudjuk, mily nehezen s mily rövid ideig. Az összeomlásban a híd is összeomlott s arról, hogy újra ne épülhessen, eléggé gondoskodott a békeszerződés s ami utána következett. Középvárosaink legértékesebbjei, az új magyar középosztály leggazdagabb s legépebb tenyészhelyei, idegen uralom alá kerültek; a csonka országban, úgy tetszett, csak egy elefantiázisban szenvedő, nemzetközi főváros s egy elsivatagosodó, barbár paraszt-vidék maradt. A világháború utáni két évtized belső ellentmondásai, fejlődészavarai, erőfeszítései és letörései nem utolsó sorban ezzel a ténnyel magyarázhatók. Ennek igézetében reccsentek meg a «romlatlan vidéket» a «bűnös főváros» ellen harcbavivő rohamcsapatok kürtjei, ennek jegyében adta ki néhai Klebelsberg Kunó a «decentralizáció» jelszavát s ennek vészes következményeire akarták felhívni az ország figyelmét a falukutatók csoportjai. Az eredmények eléggé ismeretesek: nincs ma az országban gondolkodó ember, aki a leomlott híd felépítésének égető szükségét kétségbe vonná. A gyakorlatban azonban: csupa félbenmaradt kezdemény, részletmegoldás, kínzó hiányérzet.

A visszatért területek - ezt hallottuk legtöbbször hangsúlyozni - a társadalmi és műveltségbeli ellentéteket áthidaló, minden igaz magyar értéket fenntartás nélkül összefoglaló népközösség eszméjét hozzák a fogság éveiből ajándékba a társadalmi, gazdasági s szellemi szakadékokban annyira bővelkedő csonka-országbeli magyarságnak. A társadalmi valóságok eszmei szépségű s tisztaságú ábrázolásaira azonban, sajnos, nagyon sokszor rácáfolt már a valóság s a történelem számos példáján megtanultuk, hogy az egykori szabadsághősökből gyakran válnak az abszolutizmus legerősebb támaszai. De tudjuk azt is, hogy a visszatért részekkel visszakaptuk nagymúltú, eleven életű középvárosaink egész sorát is. Olyan művelődési központokat, amelyek századokon át vezetői tudtak lenni azoknak a tájhazáknak, amelyekből kinőttek s felnevelői azoknak a néprétegeknek, amelyek elindultak a magasabb műveltség felé vivő veszedelmes úton. Még nem tudjuk, mennyiben befolyásolták e városok jellemét, nevelő és képzelőerejét, önállóságát és lelki függetlenségét az elmúlt sötét évtizedek. A nagy s szép multjukhoz méltó szerep mindenesetre készen várja őket a talán mégis megújúló Magyarországon. A feladat tiszta és világos, vitatkozni legfeljebb a részleteken kell és lehet. A visszatért részek városai a magasság és mélység szerves összekötésében kell hogy segítségére legyenek a fővárosnak és a vidéknek egyaránt. Az egész magyarságért folyó küzdelemben ez lehet legszebb hivatásuk. Oly feladat s szerep, amelyért érdemes a legnagyobb erőfeszítésre is vállalkozniok.

IV. Schöpflin Aladár

A kiegyezés és a világháború közötti korszaknak, amelyet becsmérelni ma szinte kötelező, főtörekvése és - akár tetszik, akár nem - nagy eredménye is a művelt középosztály kialakulása volt. Pótolni akarta a magyar társadalmi fejlődés egy hézagát, amelyet pótolni kellett, ha Magyarország modern és annyira, amennyire lehetett, független állam akart lenni. Innen erednek a nagy hibák is, mint a parasztság és az ipari munkásság elhanyagolása, a nemzetiségi vidékek elárasztása kulturális intézményekkel a gyökeres magyarság rovására a «magyarosítás» illúziójának nevében. A létesítendő középosztály emberanyagát onnan vették, ahonnan lehetett, a régi nemességből és lateiner osztályból, de mivel ez nem volt számra és képzettségre elegendő, a parasztságból meg csak sokára lehetett volna a középosztályba tartozó emberek nagy sokaságát kitermelni, hozzávették a hazai kisebbségekből és a nemrég beköltözöttekből azokat, akik hajlandók voltak nyelvileg és érzelmileg a magyarsághoz csatlakozni. Ez a magyarázata annak az asszimilációs mozgalomnak, amely a mondott négy évtizedes korszaknak legjellemzőbb eseménye.

Akkor a nyelvi asszimiláción volt a hangsúly, az emberek hittek a «nyelvében él a nemzet» varázsigéjében. Bizonyos idegenséget mégis éreztek az asszimiláltak első nemzedékében, azokban, akik gondolkodásmódjuk és műveltségük alapjait idegenből hozták magukkal. A fiaik és unokáik azonban már a magyar kultúra levegőjében nevelkedtek és ebből annyi vált a vérükké, amennyit szellemi hajlékonyságuk és befogadóképességük megengedett. Ma általánosságban nézve az unokák élnek. Ezek között a magyarsághoz való viszonyukban három fokozatot lehet megállapítani. Az elsőbe azok tartoznak, akik már annyira simultak a magyarsághoz, hogy lelkileg alig maradt bennük valami az idegen eredetből, családjuk ősi nyelvét már ugyanolyan nehézséggel kellett - ha kellett - elsajátítaniuk, mint akármelyik magyarnak s visszatérni ősapáik, dédapáik nemzetéhez számukra már lehetetlenség. Ezek a teljesen asszimiláltak ma már alig különböztethetők meg a középosztálybeli törzsökös magyaroktól, legfeljebb a nevük által, ha ugyan megtartották. A másik csoport azok, akik nem birtak még ilyen teljesen felszivódni, még erősen érezhető rajtuk az idegen eredet, ha a magyar nyelvet anyanyelvüknek mondják is, bár rendszerint kétnyelvűek. A magyarsághoz való tartozásukat azonban komolyan veszik. A harmadik fokozatba azokat sorozzuk, akiknek magyarosodása, ha családjukban, társadalmi kapcsolataikban a magyar nyelvvel élnek is, felületes maradt, nem hatolt be a lélek mélyebb rétegeibe s inkább gyakorlati érdekből való, nem igazi szolidaritásból a magyarsággal. Ezekből telnek ki Szekfű Gyula disszimilánsai. Ha tehát asszimiláltakról beszélünk, erről a megkülönböztetésről nem szabad megfeledkezni.

Már most az «egész magyarság» szempontjából nézve, azt kell megállapítani, hogy aki asszimilálódott, az általában véve nem bizonyos regionalizmushoz asszimilálódott, még akkor is, ha vannak is regionális megszokásai, mint például a tájszólás és ha él bennük a lokálpatriotizmus szép elfogultsága. Senki sem asszimilálódik székellyé vagy palóccá, hanem magyarrá.

Erdélyben sok tekintetben más a helyzet. Az erdélyi románok és szászok közül aránytalanul kevesebben asszimilálódtak, mint az anyaországi németek és tótok közül. Aki ott asszimilált, az a legtöbb esetben Erdélybe beszármazott családok ivadéka. A gyökeres erdélyiek között kisebb is az asszimiláció szerepe.

Ha a magyar társadalomról beszélünk, gondolnunk kell arra is, hogy a mi társadalmunk középosztálya még nem olyan véglegesen, változhatatlanul kialakult valami, mint a németeké, vagy franciáké. A mi középosztályunk nagy tömegében még fiatal, sok csökevénye él még benne a multnak, még a szemünk előtt alakul, s még nem találta meg végleges egyensúlyát. A kisebbségi kérdés mai új aspektusából folyóan, ha lesz is mindig, mint ahogy nemzetiségileg vegyes vidékeken mindig van és lesz, asszimilálódás, ez már nem lesz olyan tömeges, mint a multban volt. A mai asszimiláltak asszimilálódása nemzedékről nemzedékre teljesebb lesz s erre talán nem jogosulatlanul kérnek megfelelő kiméleti időt. De számolnunk kell egy másik asszimilációval: a magyar parasztság nagyarányú asszimilálódásával a középosztályhoz. Ezt úgy érzem, nem is kell csinálni, meglesz magától is. A középosztály ezután már nem szerezhet elegendő succrescentiát az asszimiláltakból, succrescentiára pedig mindig szüksége lesz. Onnan merít majd tehát, ahonnan lehet: az alatta élő néprétegekből, elsősorban a parasztságból.

Az egész magyarság regionalista szétszakadozásának veszedelme pedig nem hiszem hogy fenyegetne. Azok az elválasztó vonalak, melyeket a legutóbbi két évtized vont magyarok és magyarok közé, el fognak halványulni, ahogy a felvidéki és a kárpátaljai magyarokkal kapcsolatban igen hamar és nem is mindenben zavartalan örömünkre máris nagyon elhalványodtak. Az erdélyi regionalizmus, amelynek messzenyúló és mély hagyományai vannak, nyilván meg fog maradni, de lecsökkenve az 1918 előtti mértékre. (Természetesen feltéve, hogy a kormányzat nem fog vaskos hibákat elkövetni az erdélyi ügyekben.) Erdélyi irodalom talán lesz ezután is, de nem hiszem, hogy idők multával sokkal erdélyibb lesz, mint Kemény, Jósika, Gyulai Pál, Szász Károly irodalma volt. Külön íz Vörösmarty dunántúli, Arany és Petőfi alföldi, Mikszáth palóc íze mellett. Ha ezeknél legalább egyelőre valamivel erősebb lesz is, attól sem kell nagyon megijedni. Ha netalán vannak centrifugális erők, azokat le fogja győzni a nagy magyar tömb centripetális ereje.

V. Tolnai Gábor

Míg a magyarság műveltségi teljesítményei elérkeztek odáig, hogy a történelem vizsgálója az egész magyarság kifejeződését érezhette bennük, az évszázadok útján sok mindennek kellett történnie. Alakultak a politikai, a társadalmi körülmények; az alkotó egyén helyzete a társadalomban, s megváltozott a viszonya Magyarországhoz és Európához. A személyiségek teremtő-készsége a történelem változásai során találja meg a ma már jelképesnek érzett teljességet. Hatolj be a történelem mélységeibe és meg fogod lelni műveltségünk életében az alkotó ember önmagáratalálását.

Milyen volt a magyar szellemi ember helyzete, míg az évszázadok útján elérkezett önmagához és alkotása az egész magyarság jelképes kifejezéséhez?

Történelmünk első félezer esztendejében, míg európai nagyhatalom volt Magyarország, műveltségünket középponti vonzókör szabályozta: a kolostor és a királyi udvar. (Mint Nyugat-Európában.) A műveltség gondoskodó és támogató urai a középkori kereszténység, majd a renaissance, nemzeteken felülálló, európai iskolájának a tanítványai, s országhatároktól függetlenül, egyetemes szokások szerint rendezték be a szűkebb haza szellemi parcelláit. A középkori és a renaissance alkotó, a gondoskodó, a mecénás központjában éli életét, s ebből a társadalmi helyzetből következő törvények szerint formálja meg műveit. A szellemi kertészkedés tovább alakuló, egyetemes szokásaitól, az Árpádok, az Anjouk és a Hunyadiak egymást követő nagyhatalmának bukása tereli csak el a hazai fejlődést. Mohács idejében, a Rajnától nyugatra éppúgy, mint keletre, az Alpokig; a szellemi ember kilép a mecénás lassan korlátokat jelentő vonzásából. Az író, a művész, a tudós, az erős polgári társadalomban maga is polgár lesz; felelősséggel egyedül az igazságnak tartozó, független, szabad ember. A pártokon, nációkon, világnézeti harcokon felülálló Erasmus a példakép; magatartásának eszményi voltát irígy szemekkel csodálja a szellemi világ. De mindenkinél irígyebben tekintett feléje Magyarország szellemi embere. Mohács után a hazai író, művész és tudós nehéz viszonyok közé kerül. A három részre szakadt, pusztúló országban megszűnt a királyi udvar, a városi élet szépen indult fejlődése a háborúskodások során elakadt, de új életlehetőséget szán a helyzet a feudalizmusnak. A szellemi ember számára nincs most egyéb út; az állandó harcokra berendezkedő nagybirtokos urak «provinciális» udvaraiban kereshet csak menedéket. Szomorú társadalmi visszaesés ez a renaissance királyok udvari bősége után. De a szellem makacs ragaszkodása az élethez, a visszaesésben is csodát művel. Az egyetemes műveltség-társadalmi fejlődéssel nem haladhat együtt a magyar, de az ötszázéves európai ojtás a katakombában, a mécsvilágnál is tovább virágzik. Nem is csak virágzik, hanem olyan színekkel termékenyül meg, amilyeneket azelőtt nem ismert műveltségünk. Irodalom, művészet, tudomány, amely a királyi udvarban csillogó európai egyenruhában járt, most a «provinciák» világában új szépségekkel gazdagodik. Balassa lírája, Tinódi zenéje, a vizsolyi biblia, az erdélyi és a felvidéki pártázatos renaissance építőművészet, Pázmány Péter és Zrinyi Miklós munkái, - hogy csak az elmulhatatlan teljesítményekre utaljunk - mind a nagybirtokos urak és azok támogatottjainak alkotásai. Ez a provinciákon kiteljesedő műveltség a hazai «regionalizmus» világába Európát olvasztja be; Magyarország és Európa most találja meg a műveltségben először a kristályosodást. Mohács előtt az európai és a magyar műveltség külön úton járt, a fennmaradt emlékek szerint; ettől kezdve lép végleges, elszakíthatatlan közösségre. Kétszáz esztendeig él a provinciák főúri udvarain ez az új értékekkel folyvást bővülő műveltség. Innen átköltözik száz évre a vidék nemesi kúriáiba, hogy a tizenkilencedik század elején visszataláljon ismét oda, ahonnan elszakadt: a középpontba. De most már nem a kolostorba és a királyi udvarba, hanem a magyarosodó és polgáriasuló nagyvárosba, Pest-Budára.

Hogy mi volt a középpontokhoz kapcsolódó, majd a vidékre szorult műveltségi életnek történeti értéke, vázlatos szavainkból is könnyen leszűrhető. Nyugodt, békés időben a centrum magához húzza és táplálja a műveltséget; a szerzetes központok, s az uralkodói székhely: Esztergom, Visegrád, Buda, az erdélyi fejedelemség közjátékában Gyulafehérvár, majd megint Buda és végül Budapest. De a «provinciális» kényszerhelyzet volt éppen az, ami beolvasztotta műveltségünkbe az egész magyarságot és ezután a kiterebélyesedő központ műveltsége, a vidék mellékközpontjaiból újabb színekkel bővül évtizedről évtizedre.

Nyugat, 1940 november

*

I. Asztalos István

Erdélyi szellem volt s létezik ma is. A Dávid Ferenc s Bethlen Gábor szelleme. Világviszonylatban haladó szellem a neve.

Most olyan az erdélyi szellem, mint a nagy sötétből hirtelen világosságra került ember. Dörzsöli szemét s pislog tájékozatlanul. A sok dícsérettől ki-kifeszül, büszkélkedik kényszeredetten. - «Kiállta a próbát.» - De vajjon mi az ördögöt tehetett volna egyebet? Nem jókedvéből állta, dehogyis jókedvéből. Kénytelen volt állnia, tartani a hátát. - «Ahogy lehet» - vallotta meg őszintén. S bizony volt idő, mikor a sok bátorság mellett erényt csinált a gyávaságból is. - «Nem az a legény, aki marja, hanem, aki bírja...» - adta ki a jelszót. Csak akkor csikordult fel, mikor már bírni sem lehetett. - «Tenni is kell, ne csak bírni!» - hirdette meg a legbátrabbja s szétütött sokak közt, munkára biztatón. Nagy bajúsza remegett s verte az asztalt. Az ökle fájult meg attól. Egy fecske volt ő, s a tavasz még sehol.

Mitológiába is burkolózott az erdélyi szellem. Behúnyta szemét s misztikát regélt, szépséges, megejtő, babonás misztikát. A valósághoz kevés közűt.

Mártiromkodott is az erdélyi szellem. Túlsírt a határokon s még meg is élt belőle.

De hibái mellett erénye is akadt. A kényszerűségben sok szép szándékot megvalósított. Megteremtette irodalmát, felismerte a maga jelentőségét. Megtanulta a nemzetiségi kérdést, a saját bőrén tanulta meg. Felnevelt egy fiatal generációt, amely aztán talán a legnagyobbat tette, hitvallást tett Marosvásárhelyen az erdélyi magyar szellemről.

Most áll s pislog tájékozatlanul. Tájékozatlanul s egy kicsit gyámoltalanul. - «Kiállta a próbát...» - Dehogyis állta. Magyarnak maradni nem dicsőség, hanem kötelesség. A próba most következik. Már is bátorságra biztatják s bátorságra csak ott van szükség, ahol félni is lehet. A mártiromkodás megszünt, a mitológia nem elég immár. Meg kell látni s meg kell hirdetni a valóságot. Az erdélyi szellem nem maradhat hazai exotikum, helyi különlegesség, íze erdélyi marad, más úgyse lehet, de a lényege magyar kell legyen. Ami gond Ozorán, az gond Csíkban is. A nemzeti felszabadulás után, gazdasági felszabadulást kíván az erdélyi szellem, független magyar hazát, szabad szót, és békét.

II. Tabéry Géza

Partiumban Csarnóháza alatt ömlik egybe a Körössel a Jád. A folyó és a patak eredete egymáshoz igen közel esik. Csakhogy a Körös előbb Kalotaszeg felé ír kanyarulatot, hogy szélesebb, naposabb völgyeken haladtában vegyen határozottabb nyugati útirányt. Ugyanekkor a Jád szűk hegytorkokba ágazott medrében számtalan vízeséssel bukdácsolva, rövidebb útján éri utól a Köröst. Kies találkahelyükön gyakran nyaralok. Így figyeltem meg, hogy egyesülési szögüktől lefelé párszáz lépésnyire még élesen megkülönböztethető a közös meder baloldalán sodródó transsylván jellegű Jád hüvösebb és a Körös alföldiesebb hajlamú vizének jobboldalon hömpölygő, enyhébb hőfoka. Két-három kilométerrel tovább a Jád pisztrángja már meg sem él az egységes Körössé vegyült hullámokban: - az egybeolvadt két víz különállása tökéletesen megsemmisül.

Huszonkétéves különcsörtetés után az erdélyi magyarság ezidőszerint érkezett meg Csarnóházára. Lelki élete, szemlélete jelen percben elüt még valamennyire a törzsmagyarságétól. Előrelátható magatartására, áthasonulására két évtizedes multja adjon feleletet.

Akad valahol feloldozás számunkra talán, amiért nehéz idegenségben újjászültünk egy ódon fogalmat, a transsylvanizmust, és hogy e ma már életrevalótlan szülöttünket főleg irodalmi berkekben igyekeztünk feltáplálni mesterséges eljárásokkal.

A körötte kataklizmásan átváltozott világban milyen alapot is keríthetett talpa alá ezerkilencszáztizenkilenctől fogva az erdélyi magyar szellemiség? Írói legfeljebb zsibbadt nemzeti szellemünk indítását szorgalmazhatták indulók szerzése helyett. Szimfóniák helyett szimbolumokban szólhattak a legjobb esetekben. Védekezésre korlátozott helyzetükben a nemzeti és emberies szellem oly öntvényét készíthették csupán kisebbségi néphasználatra, amely bölcs, vagy agyafúrt hajlékonyságával vizsgaszem számára első tekintetre felismerhető volt magyarországi tollakkal való egybevetésében. Törzsmagyar humanistában példánakokáért sohasem tapasztaltunk annyi nemzeti harmatot, amennyi humanizmus legnemzetibb erdélyi íróinkból is párolgott a tudat alól. Lényegileg ez a vegyületi különbség így sem volt készakaratos különút-törés. Annyiban ütött el mindössze a magyarországitól, amennyiben az erdélyi magyar életsors és sorsalakította gondolkodásmód is különbözött a magyar honitól. Jó író minden időben saját környezete örömének, búbánatának, óhajainak dalolója. Hogyne különbözött volna hát az erdélyi és magyarországi írás, amikor a trianoni határon innen és túl élő nemzet két felének fátuma is különbözött?! Ha majd visszatérésünk nyomán az erdélyi nép élete is visszahasonul nagyáltalában a magyarországiéhoz, fog halványulni fokról fokra az erdélyi írásnak eddig sem határozott külön színe, hanem külön árnyalata.

Ám necsak a tollra elmékezzünk. Állítólagos különmagyarságunknak volt politikai pódiuma is, bár az erdélyi magyar politika a letűnt huszonkét évben távolról sem mutatott oly eldifferenciálódást a törzsmagyarságtól, mint az irodalom. Közéletünkben, - annak kötöttebb, s egyben nehézkesebb adottságainál fogva, - jóval kisebb mértékben jelentkezett az 1919 előtti magyar szellemtől való függetlenedésünk látszata. Viszont legfontosabb nemzeti terepszakaszunkon, az idegenhatalmi ellenőrzésnek leginkább kiszolgáltatott nevelésügyünkön a közös műveltségbeli elváltozás hullafoltjai már-már ijesztő módon jelentkeztek. Egyházközületek, írók és politikusok felcserkedtek egymással versenyt e tünetek eltüntetésén, képességeikhez és eszközeikhez mért buzgalommal. Munkaeredményük mindenekelőtt azzal a negativummal mérhető, hogy misszióteljesítésük nélkül a legifjabb erdélyi magyar nemzedék, - elképzelni is félelmetes, - még távolabbra hullhatott volna az egységes magyarságtól, mint amilyen messzire esett. A magyarság visszaegységesítésében itt sürget legsürgősebb segítségért a beavatkozás.

Ettől függetlenül a történelmi kényszerből magunkra öltött neotranssylvanizmust, huszonkét éven át használt öreg fegyverünket, Istennek hála, - elbúcsúztathatjuk. Készítsünk méltó helyet neki szellemtörténelmi múzeumunkban. Jó hasznát vettük a nehéz időkben és a retrospektiv megbecsülést becsülettel érdemelte ki.

III. Vass László

A hazatérő magyaroknak mondanivalójuk van az anyaországhoz. Az volna baj, ha szótlanul térnének vissza, némán, tanulságok és szenvedélyek nélkül. Kissé vádoló és dorgáló, kissé tanító és leckéztető a hang. Érezni, hogy régóta készültek a nagy találkozásra. Külföldjárók beszéltek ily türelmetlenül a maradi nemzethez száz évvel ezelőtt. Széchenyi István egyik kezében ostorral, másikban okos nyugati receptekkel lépte át hazatérőben a nyugati kaput. Az itthoni jobbak úgy tekintettek rá, mint a messiásra, aki megváltja az országot, átformálja a társadalmat és a nemzet fülébe súgja a megújulás titkát. Valahogy így reméli a hazai magyarság most is a csodaszert a visszatérőktől.

A hasonlat, persze, nem egészen pontos. A nyugatjárók többnyire önként vállalkoznak a messzi világlátásra. Húsz éve a vak sors szórta szét a világ négy égi tája felé a nemzet tekintélyes részét. Akik most hazatérnek a keserves bolygásból, bizonyára sokat tudnak mondani, keserű és bölcs tanácsokat is. Kétséges azonban, hogy a megújulás titka valóban a birtokukban van-e. Micsoda kóros elváltozásban szenvedhet a társadalom, hogy a segítséget és a teljes gyógyulást most azoktól várja, akik összehasonlíthatatlanul mostohább viszonyok között élték nemzeti létüket...

Nem ismernek bennünket, - ez volt a felvidéki magyarok első benyomása a hazatérés friss napjaiban. Mindenki a megváltó szót várta tőlük. Veszélyesen népszerűek lettek. Az első hetekben úgy utaztatták őket végig az országon, mint valami csodalényeket, akik még tudnak magyarul beszélni s írásaikat is meg lehet érteni. Mintha messzi keletről, az uraltövi őshazából hozott volna ide Julián barát egy maroknyi hírmondó csapatot: - Nini, ezek is magyarok, olyanok, mint mi vagyunk... Csoda-e ez a tájékozatlanság? Az itthoniak tudatában úgy élt az elszakított Felvidék, mint a hegyek és fenyőerdők koszorúzta táj, omló várromokkal és pisztrángos patakokkal. Hányszor rajtakaptam itthoni írótársaimat, amint a hazatért felvidékieket ünnepelve, egyszerre csak a késmárki, lőcsei gótika, meg az eperjesi renaissance remekeiről kezdtek áradozni s a podolini kísértet kedves árnyéka borongta be ünnepi ódáikat. Arról egészen megfeledkeztek, hogy az igazi Felvidék ott kezdődik, ahol a belvedere-i döntés értelmében búcsút kellett vennünk a zoboraljai, a pozsonyi és sárosi magyaroktól, a Tátra szlovák és cipszer népétől. Innen már csak egy lépés volt a romantikusan elképzelt «felvidéki szellem»-ig.

Mert meg kell végre állapítani, hogy nem a hazatért magyarok találták ki a «felvidéki szellem»-et. Míg odaát éltünk, jobb- és baloldal, egyformán megyegyeztünk abban, hogy szlovenszkói, illetve felvidéki szellem nincs, aki pedig ilyent hirdet, az gyanús idegen szándékból megbontani kívánja az egységes, osztatlan magyar szellemet. Egész kisebbségi publicisztikánk, ankét-irodalmunk bizonyíthatja, mindig vallottuk, hogy a magyar nemzetnek mint szellemi egységnek kell megjelennie mindenütt, ahol magyarok élnek. Kisebbségi nemzetrészek tehát nem teremthetnek és nem élhetnek teljesen önálló és öncélú nemzeti műveltséget. A «felvidéki szellem» különös fogalma az itthoni húszéves csodavárásból született.

Ahány párt, annyiféle elképzelésben élt ez a «szellem». Egyesek szerint «Marcia su Budapest»-et követeltek szegény felvidékiektől. Hiába mondottuk és írtuk ismételten, hogy nincs «felvidéki szellem», csak felvidéki tapasztalatok vannak, az itthoniak makacsul ragaszkodtak a kényelmesen elképzelt messiásokhoz. Később aztán a gyengébbek, akik húsz éven át a kisebbségi ügynek is parvenűi, kiválasztott élősdijei voltak, konjunktúrát szimatolva a népszerűségben, valóban elhitték, hogy létezik ilyesmi, s egyéni pecsenyéjüket már a «felvidéki szellem» görögtüzén kezdték sütögetni.

Bevalljuk, évekkel ezelőtt, még a kisebbségi korszak derekán élt bennük bizonyos messiási küldetéses hit. Költőink énekelték, hogy mostoha, kitaszított életünkkel különleges tervet forgat a sors. Elrendeltetésünk, roppant szerepünk lesz nemcsak a magyarságban, hanem az egész Dunamedencében. Talán azért is bírtuk ki a húsz esztendőt, mert hittünk ebben az eljövendő szerepben. Minden kisebbségi osztályrészes népnél megvan ez a szükséges injekció-szerű malaszt. Természetes, mikor ránkvirradt a felszabadulás napja, mindnyájan gyöngéknek éreztük magunkat a szerepre. Nem mintha megbuktunk volna a kisebbségi életiskola leckéiből, de a világmegváltás igazán nem tartozott a tantárgyak közé. Az önfenntartás éppen elég energiánkat használta el.

Sajnáljuk, hogy annyi fájdalmas félreértés keletkezett hazatérésünk körül. Féltjük ettől most az erdélyieket is. Az ő érkezésüket még színesebb legendák előzték meg, mint a miénket. Erdély a legsajátosabb magyar vágykép, amelyben élőbb a hagyomány, mint a valóság. Ez a képlet ott gyökerezik valahol még a fejedelemségi emlékekben, népies, érzelmi romantikája pedig a Déva várát építő tizenkét kőműves balladájában. Szőttesek, varrottasok, balladák, legendás hírű fejedelmek: mindez szép és szépítő összessége a «kisded Erdély»-nek. A Budai Nagy Antalok és a hirhedt siculicidiumok Erdélye lassan elsikkadt. Kár volt róla megfeledkezni! Az Albina-bankok asztalán már készült Erdély számára az új keleteurópai időszámítás, a millenniumi társadalom képzeletében még mindig úgy virágzott a «tündérkert», akár a fejedelmek idején. Jókai esküdt hívei azt gondolták, hogy a Királyhágón túl minden rendben van, semmise változott, talán még most is valamelyik dicső fejedelem-fi őrködik «tündérkert» javai fölött. Ebben a ragyogásban tűnt el Erdély huszonkét esztendeje a nemzet szeme elől a szörnyű szakadékba. Az utolsó kép, amit megőrzött róla az emlékezet, fájdalmas volt és patetikus. Két évtizeden át jóformán a repatriáltak, a vagónlakók szemével nézte a társadalom Erdély vergődését.

Most, hogy a keleti országrész fele hazatért, a régi millenniumi vágykép is feltámadt. Az itthoni társadalom csodákat vár s a bűvös receptet az «erdélyi szellem»-ben sejti. Nem lesz ebből is félreértés, csalódás és harag? Húsz éven át, az «erdélyi szellem» (transzilvanizmus) sokat vitatott kérdés volt maguknál az erdélyi íróknál is. Kétségtelen, mélyebb történelmi alapja van, mint a felvidéki szellemnek. De a fogalom ismét elég tág ahhoz, hogy a hazai pártok megtöltsék a maguk portékájával.

A nyilt szemű utas ethnográfián és fejedelmek arcképcsarnokán túl többet lát a mai Erdélyben. Fölfedezi itt is, mint a Felvidéken a romok közt építő magyarokat; a bástyás templomok mélyén átérzett és cselekvésre formált kereszténységét, amely irányít és belső megtartó közösségre nevel. Látja a székelyföldi kereskedő és iparos népben a középosztályba-jutás útjait. Megható igyekezettel siet megismerni a patina alatt a kisebbségi vaskorszak érdes nyomait; a valahai «tündérkert» díszletei mögött a népszenvedélyek dúló harcterét; a dicső multat zengő várkastélyok körül a falusi kunyhókból, iskolákból és templomokból épült új végvárakat, ahol a nemzet legkeletiebb ága vért és velőt ontva oly derekasan védte puszta létét és dunavölgyi elsőbbségi jogait. A halinabőrbe és díszes szőttesbe öltöztetett irodalom mögött a hétköznapok szomorú történeteit.

A hazai utas, aki a Felvidék után most Erdélyt barangolja, meglepő rokonságot lát a két országrész magyarjainak nemzetszemléletében. Téves tehát az a kényelmesen skatulyázó felfogás, amely egy idő óta azt hangoztatja, hogy a «felvidéki szellem» szociális, az «erdélyi szellem» pedig történelmi szemlélet. Hogy a felvidéki magyar a jövőt fürkészi, az erdélyi a multon csüng. Maguk az erdélyiek is tiltakoznak e torzító megállapítások ellen. Az egyik kolozsvári magyar lap visszaidézve a «felvidéki szellem» értelmezése körül támadt vihart, megmondja őszintén, hogy az erdélyiek szeretnék megkímélni a közös országépítő munkát hasonló félreértésektől. Mert valljuk mi is, mondja a kolozsvári lap, van erdélyi szellem, van ilyen ősi földet, házat megtartó erős szellem. Mégis, ha újként hat majd a hazatértek ajkáról az erdélyi beszéd, nyugodtan vallhatja ezt a magáénak az egész magyarság. Ha közvetlen lesz a hozzászólás, a tervelés, a javallás, vagy a bírálat szava, Erdély lelkét, szellemét félre ne értse senki! Szociális és hozzá egészséges a lélek Erdély magyarságának megpróbált szervezetében, - hangsúlyozzák a kolozsváriak, - jaj, ha a vérvisszaömlesztés operációs örömében idegennek, vagy zavarónak érezné meg bárki is e keringő ősi vérsejtek anyagát...

Az idegen elnyomó hatalom szorító ereje sem a Felvidéken, sem Erdélyben nem engedte meg, hogy a kisebbségi magyarságon belül tovább fejlődjék az osztálytagozódás, a régi kasztszellem. Kellett, hogy mindenütt összébbtömörüljön a magyarság minden társadalmi rétege, ha megtartani kívánta nemzeti létét. A nyomás megtanította őket, hogy kis életüket nagy történelmi célhoz igazítsák. Vérükké vált a történelmi szemlélet. Ami hiány van a fiatalabb nemzedékben, az iskolák pótolhatják. Közös sors neveltjei, a húszéves önvédelmi harc közös kisebbségi élményeket és rokonlelkiséget eredményezett. Ha a trianoni nyomás egyikkel talán kegyetlenebbül is bánt, mint a másikkal, mindkettőjükben közös volt az új magyar életforma bölcs felismerése. Náluk a szociális, népi magyar szemlélet nem mai keletű és nem a totalitás politikai jelszava, hanem természetes kisebbségi élmény. Az önvédelem legerősebb fegyverneme. Súlyos örökség, idehaza is kötelez. Váratlanul jött többlet. Az egész magyarságnak használhat a zord időkben.

A leszakított ágak összeforrnak a törzzsel. Az északi sávon lassan kialakul a teljes lelki egység. Nemrég közöttük jártam, Gömörben. Szűkebb hazám ez a vidék, a kisebbségi harcok, fájdalmak és örömök sok-sok emléke fűz hozzá. Szorongva fürkésztem a falvak és városkák lelkét: hogyan tükrözi vissza a már itthon eltöltött két esztendőt. Nincs-e vadhajtása a megújuló törzsnek? A gömöri országútról behajtott a vihar az egyik faluba. Este volt, a koromsötétben alig találtam rá a főutcára. Csak a felvidéki kultúrház ablakán szűrődött ki világosság. Mint régen, húsz esztendőn át. A tűz nem aludt ki. Öregek, fiatalok ültek a kultúrház hosszú asztala körül, elmélyedve egy kiterített térkép fölött. Megesküdtem volna, hogy Görögországot nézik, vagy az angol szigetországot. A beszélgetésük aztán mindenről felvilágosított: «Nagy áldozattal jár az öntözőcsatornahálózat megépítése, de ha egyszer meg lesz, akkor a Tisza és a Duna vidékén új, boldogabb Kánaán fog felvirulni...»

A gömöri falucska új tanítója, egy «anyaországi» fiatalember mondta ezeket az okos szavakat, s ahogy magyarázott, ujjaival a térképen mutatta a kiépítésre váró alföldi csatorna útját. A felvidéki magyarok lázas szemmel figyeltek. Úgy nézték a szép kenyérformájú ország közepét, mintha eddigi életüket, a húsz esztendőt is ott élték volna le, a hegyeket soha nem látott síkságon. Csodálatos lelki folyamatnak voltam tanuja. Pár éve ebben a maguk-építette kultúrházban még puszta létükért harcoltak egy idegen hatalom ellen a magyarok, az iskolájukért, a szövetkezetükért. Számukra a térkép húsz éven át mindössze Pozsonytól Técsőig terjedt, nyugat-keleti irányban, s képviselőik a prágai parlamentben küzdöttek jogaikért. Most, íme az egész érdekli őket s részt kérnek az egész ország feladataiból. Évekkel ezelőtt még ostromlott bástya volt ez a kultúrház, most felmagasodott torony, ahonnan végig lehet látni a haza széles térségein. A hortobágyi öntözőgazdaságról vagy a lispei olajfúrásokról úgy beszélnek ezek a két éve hazatért gömöriek, akár a szomszédfalujukban történt eseményekről. Már közel vannak, már lélekben is visszaérkeztek az ezeréves hazába. Álmodni, tervezgetni ugyanúgy tudnak, mint az itthoniak...

Lét és nemlét határán lebegve, az idegen erőszak szorításában és idehaza a trianoni béklyók között a szétosztott magyarság csorbítatlanul megőrizte a közös származás lelki, erkölcsi jegyeit. A közös eljegyzettség érzése ugyanazon ősi népi, történelmi sorssal tartotta össze a szétszórt nemzetet. A hazatérőkben sok a bölcs tanulság. Gyakorlatuk van a társadalmi munkában s tapasztalatuk a középeurópai feladatok terén. Mindez biztos váltó, amit alkalmas időben beválthatnak az egész magyarság javára.

Öntudatosabb magyarságra, tisztult népi gondolatra, emelkedett európaiságra és a közös dunai sors vállalására tanít a kisebbségi sors. Aki nem tanult, annak kevés volt a húsz esztendő, s nem volna sok ezer se.

IV. Wass Albert

Ahhoz, hogy valamit szólhassunk magunkról s arról, ami bennünket összeköt, meg kell vizsgáljuk előbb becsületesen magyarságunk fogalmát, az egység jelentését és tisztáznunk kell az akadályokat, melyek előttünk állanak.

Mindenki önmagán keresztül méri le a fogalmakat. Számomra magyarságom ezt jelenti: mint ember tartozom vérség és lelki alkat szerint egy családhoz s ezt a családot szeretem erényeivel és bűneivel együtt, s javáért munkálkodni életem értelme ezen a földön. Tehát ember vagyok s ezáltal magyar. Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz a magyarságom is. Ha csak magyar volnék s nem ember, olyan lenne ez, mintha gyalogosan vágnék neki a tengernek, hogy élelmet vigyek testvéreimnek a tulsó partra. Ostoba volnék, elfogult, egyoldalú és kártékony. Emberségem az, mely a magyarsághoz, mint családomhoz való viszonyomat szabályozza. De szabályozza egyúttal magyarságom viszonyát a többi népek irányában is, ha nem is mentesen az önzéstől, de mindig törekedve az igazságra. Magyarságom a gyökér, mely hozzáköt földhöz s nemzethez. Emberségem a korona, mely a fa törzsét egyenesen nőni tanítja, s mindig fölfele. Hogy amellett a magyarságom helyhez kötött, abban nincsen semmi meglepő. Ha sehova-sem-való magyarnak tudnám magamat, akkor már gyökértelen lenne bennem a magyarság. Regionális a magyarságom, mint ahogy emberségem is az, midőn azt mondom, hogy magyar vagyok. Magyarország a hazám, de Erdély otthonom, s ezt nem is akarom soha elfeledni.

Mi az egység? Ha mindannyian egyet akarunk. Ha mindannyian másképpen is akarjuk azt az egyet, már akkor is egység az. A különböző felfogás vitát virágzik, s a vita felismerések és tisztázások gyümölcsét érleli. Csak jóindulat kell hozzá és megértés egymás irányában. Tudni és megérteni azt, hogy az is jót akar, aki másképpen akarja a jót, mint én. Ehhez még csak az szükséges, hogy mindenki igazán jót akarjon.

Itt érkeztem el az akadályokhoz, amiket elhallgatni nem szabad. Minden egységnek veszedelme a tagozódás. De csak az olyan tagozódás, mely nem közös gyökérből indul és nem közös irányba nő. Tudom, elnyomás alól szabadult népünket kétféle betegség veszedelme fenyegeti, mint behozatali cikk az anyaország felől: a politikai pártosodás, s az osztályellentétek. Minálunk Erdélyben voltak eddig gazdák, iparosok, kereskedők, papok, tanítók, tanárok, munkások és tisztviselők. Ezek együtt mind magyarok voltak. Ennyi volt közöttünk a párt és az osztály. Legalább is én így látom ezt. Különböző foglalkozásokat űző magyarok voltunk, s bár apró érdekeink vékony ágacskái néha keresztezték is egymást, a vezérágak közös irányba nőttek, s ez az irány magyarságunk iránya volt. Igaz, hogy mind szegények voltunk, s a szegénység közelebb hozza egymáshoz az embereket. De talán szeret bennünket egy kicsit az Isten, s ezentúl sem fulladunk bele a tejfölbe. A bacillusok pedig csak a kövéreket szeretik.

Ezeknek az egységet megrontó betegségeknek a leküzdésében jut az írókra elsőrendű feladat. Ha külön utakon indulnak emberek közös kincset keresni, kiáltókat kell vigyenek magukkal, kik a sűrűségen át egymásnak megkiáltják az eredményt, a felfedezett titkot, s ha kell, a veszedelmet. De aki egyszer kiáltónak szegődött, jól nézze meg, hogy mit tart a kezében, s a sárga agyagot aranynak ne kiáltsa.

És most, hogy idáig eljutottam, már felelhetek őszintén és becsületesen: egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon. Otthonán keresztül szolgálja hazáját, s minden akadályon keresztül igaz jószándékkal törekszik a közös cél felé.

És a cél ugyebár egyszerű: hogy békességben, s igazságban éljünk mindnyájan egy födél alatt. S kiket egyformán ver a zivatar, egyformán süssön azokra a nap is.

V. Reményik Sándor

Reményik Sándor Babits Mihályhoz intézett levélben felelt kérdésünkre, melyet a költő hozzájárulásával egész terjedelmében közlünk:

Budapest, Lorántffy-kórház, 1940. nov. 4.

Igen tisztelt Kedves Barátom!

Öt hónapja vagyok Budapesten, s történelmi sorsfordulókat éltem át ebben a kicsiny kórházi szobában, alig-alig véve tudomást eddig a körülöttem zúgó eseményekről. Ami nemzetemet, Erdélyt s mindezekben önmagam jobbik lényét érintette, alig jutott tudatom küszöbére. A beteg idegek börtöne minden román börtönnél, minden 22 évi babiloni fogságnál súlyosabb természetű, mert másfajta börtönökben úr lehet a lélek, akárhogy megalázzák, de kényelmes kórházi szobában is nyomorult rabszolga, mivel önmagát veszítette el. - Most jobban vagyok, s mindezeket csupán azért bocsátottam előre, hogy némileg megindokoljam, miért nem tehettem szívem szerint azt, amit tennem nem engedett a betegség. A Nyugat augusztusi számában olvastam «Az erdélyi költőről» szóló tanulmányodat. Most köszönöm csak meg. De egész lelkemből. Akkor is mélyen megindított és magasra emelt, most még inkább, hogy tisztább szemmel olvasom. Én önmagamban mindég elválasztottam a költőt az embertől. Csodálkozva érzem, hogy Te, aki az életemből alig ismersz valamit, milyen lényegesen látod az embert is bennem. Tehát a költészet mégis lényegadás. Én úgy éreztem mindég, hogy az ember semmi bennem, a költő pedig különös percek felvillanásaiból összeragyogó drága káprázat, ajándék-valami. Te azzal végzed, hogy az embert és a magyart egyformán látod bennem, az erdélyi magyart. Köszönöm, hogy látod, igen erős vígasztalás és biztatás ez nekem a jövendőre nézve is, ha ilyen számomra adatik még. Külön köszönöm azt, amit «a szerelmetlenség titkairól» oly fínom megértéssel és gyöngéd tapintattal megírtál. Ezt így, velem kapcsolatban még senki el nem mondotta.

Általában vallom ma is azt, amit 1918-ban a magam és az erdélyi irodalom «történelemelőtti korszakában» Neked írtam, mikor első szárnypróbálgatásaimat színed elé küldtem: Magasabb, «szakszerűbb» és súlyosabb bírája az én költészetemnek magyar nyelvterületen nem lehet.

Most pedig még ennyit: Ma vettem a Nyugatnak levelét, mely a Te nagybecsű aláírásoddal ellátva is arra kér, hogy az egységes magyar szellemről rendezett vitában magam is részt vegyek írásommal.

Nagyon kérlek, engedjétek el nekem ezúttal a hozzászólást. Szívesen szóltam volna hozzá, de erőtlen még a hang annyi szenvedés után és fáradt az agy és zavart a szív. Ilyen felelősségteljes hozzászólást csak teljes erőből lehet kicsendíteni. Annál kevésbbé tehetem, mert a transzilvánizmus kérdése óhatatlanul szőnyegre kerül, és én azt sem babonának, sem konjunktúrának, de egyszerűen egy puszta színnek vagy árnyalatnak sem tartom a magyar egység keretén belül, hanem mindezeknél sokkal többnek. «Titoknak, Északfoknak, idegenségnek» - de olyan idegenségnek, amelyből megtermékenyül az egyetemes magyar Lélek.

Isten Veled. Hálás tisztelettel és szeretettel köszönt régi és mindég igaz híved:

Reményik Sándor

Nyugat, 1940. december

*

I. Kovács László

Az elmúlt évtizedek alatt az erdélyi író mindig a legjobban csodálkozott azon, ha őt a többi magyarságtól elhúzódó, szakadár szellemű magyarnak tartották, vagy ennek gyanujával illették. Ha nyiltan jött felé az ilyen vád, egyöntetűen föl is vonult ellene.

Viszont igaz, nem menekülhetett meg attól, s ezt természetesnek is tartotta, hogy az «erdélyi» megkülömböztető jelző hozzátapadt. Természetes volt ez az elmúlt két évtized alatt, amikor nem is lehetett magyarországi magyar író. S elkerülhetetlen volt, hogy e megkülömböztetés mélyebben járó és valóban jellemző értelmet is kapjon. Ahogyan írói csoportok, valamilyen cél érdekében összefogozó szellemi emberek, külön jellemzésekhez jutnak az irodalom életében.

Miért kerülgette az elkülönülés gyanúja? S mi lenne az egy vagy több jelentése e jelzőnek, erre sokkal nagyobb igényű, szélesebbre fogott tanulmánnyal lehetne felelni. Sok mindent felemlegethetne róla e tanulmány, olyant is, amit ráfogtak, és olyant is, amit az erdélyi író magáénak mond, de a kívülről néző nem emlegetett. Beszélni kellene ebben a tanulmányban arról, hogy mi az «erdélyi» jelentésében az, ami a régmultban is igaz volt, s igaz marad a jövőben is, s beszélni arról, ami időlegesen csupán az 1919. utáni erdélyi magyar íróra talál. Csak arról nem lehetne egy ilyen tanulmánynak nevetség nélkül szólani, hogy az erdélyi író nem volt nyílegyenesen és töretlenül magyar.

A szellem külön világában a «regionalizmus» szóval is fogalmazódott a vád.

Irodalom, vagy szellem szűkebb hazájáról, földi kiinduló pontjáról beszélve rögtön fölmerül az erdélyi ember előtt az, hogy a regionalizmus milyen sokféle lehet. Lehet például igen gyakran osztály-regionalizmus. Láttuk, hogy az egységre ez a regionalizmus mennyivel veszélyesebb lehet, mint a táji elkülönülés, vagy táji kiindulópont. Láttuk, mennyivel könnyebben lesz szűk és szemellenzős, szemben azzal a regionalizmussal, amely elkerülhetetlenül kapja valamely táj, vagy vidék képtárát, multbeli tanításait, egyéni élete legendáit és babonáit. S különösen az irodalommal és költészettel foglalkozó tudja, hogy az író képtára egyúttal a gondolkozása is. S nem indulhat senki csak a saját iskolájával, anélkül, hogy ebben szándékolt külön útkeresés, vagy valamilyen irányban tagadás, vagy lázadás volna. A dolog ott dől el, hogy hova tud feljutni. Minden nagy költészet különleges, és ugyanakkor mindenütt és minden időben jelenvaló.

De függetlenül a földön oly ritka nagy költészet emlegetésétől, s az egység gondolatáról beszélve irodalmi mozgalom, vagy irodalmi csoport kapcsán, vajjon kereste-e valaki jobban ezt majdnem mindennapi külön feladatként, mint az erdélyi író, amikor irodalom-politikai érdekeket, s vele nemzetpolitikai érdekeket nézett. Az a szellem, amit együttes megnyilatkozásokban magáénak vallott, vagy a földre szállatni szeretett volna, azt mondta, hogy a kis politikát, a bénító világnézeteskedést az előtérből a háttérbe kell lökni, hogy a szenvedélyek között árván ne maradjanak a nagyobb érdekek. Sőt a nagy célok érdekében tisztelni kell az egyéni véleményeket, ha ezek tiszták és önzetlenek. Igy bármennyire kibékíthetetlenül állnak is szemben egymással, gyakran éppen az elhatározó pillanatokban tudnak mégis találkozni. (Találkozni csupán az eszmék élősdieivel nem lehet.) Ez a másokra való tekintet, amikor önmagamat keresem, ez a magamnak diktált hasznos fölény az, ami az úgynevezett «erdélyi szellem»-et lényegében jellemezheti. Majdnem megvalósíthatatlan emberi ideál, s nyilván nemcsak Erdélyben fordultak nyiltan ez ideál felé az írók, ez nem véletlen dolog. Erdély a természeti, népi, nyelvi, és hitbeli kibékíthetetlenségek földje. S az erdélyi író megérezte azt, hogy e földön azé a jövendő, aki ez ideál felé a legközelebb tud eljutni. Ezért vigyázott elsősorban az őt közvetlenül érdeklő irodalom szellemére. Azt kívánta, hogy ez a szellem ne a politika mögé elvarázsolva szolgaként kullogjon, elválasztó falak mögé húzódjon, csak lopakodva járjon, s «gazdájának» jelszavakat fényesítsen, hanem, ha valóban emberé és magyaré, aki az ösztönök világából magasabbra lépett, akkor üljön valóban királyi trónja székén, vagy legalább is «főispán»-ként fejetföltartva járjon.

Az erdélyi író nem akart bölcsebb lenni mindenáron a szellem magyarországi emberénél, de mit tehetett volna jobbat kisebbségi léte alatt, mint megpróbált afölé a politika fölé kanyarogni, amelyet a politika eszközeivel amúgy se győzhetett volna. A magának diktált szellemmel azonban igen, ha ehhez fölényt és erőt érzett magában. Politika volt ez is, de e politika útja magasabbra vitt, mint azé a másiké, amely a mindennapi életet mérgezte meg, s inkább csak a marakodást jelentette a hatalomért. Az erdélyi író a transzilvánizmusról beszélt, s beszéltek erről még többet vele kapcsolatban mások. De e transzilvánizmus nem a nagy magyar gondolat ellen szólt, hanem éppen ellenkezőleg. Figyelmes románok jól látták ezt. Volt benne figyelmeztetés a magyarok felé is, figyelmeztetés mindarra az elkerülhetetlen adottságra; amely főként Erdélyben másként fogalmazza meg a magyar vezetés gondolatát.

A nagy politika mellett a társadalmi berendezkedés, a rétegek egészségesebb érintkezése szempontjából is volt valami, ami az erdélyi magyar életben más képet mutatott, mint az anyaországban. Régi adottságok is segítettek benne, de román imperium alatti sorsa külön is kényszerítette az erdélyi magyarságot arra, hogy majdnem egy osztállyá lapuljon. Kegyetlen okok, szomorú kényszerek csalták elő testvéri hajlamát. A nemzet lelke egészséges volt, s az egy osztállyá lapítgató külső nyomás nem züllesztette el, hanem belső erejét növelte. Egységesebb magyarságot teremtett, amelyben a gazdag magyar könnyebben nyúlt a szegény magyar keze után, s a tekintély a szellem felé. Tudta, hogy a szegény magyarban saját jövendője is él, és a szellem a legelvehetetlenebb jó.

Ha igaz az, hogy nem mindig tisztán művészi okok segítettek az erdélyi könyv sikerének, akkor főként a mögötte meghúzódó lelkület segített, és nem a «halina» kötés, vagy egyéb kiadói fogások, ahogyan ezt üzleties világunkban némelyek elképzelik. És nem is a nemzeti szentimentálizmus, vagy politikai gyöngédség. Az ilyen gyöngédség, ha megcsalták, nem szokott ettől megnőni. És miért tegyük föl például azt, hogy a magyar lélek nem volt hasonlóan gyöngéd a felvidéki író iránt?...

A nyugtalankodónak még ezen kívül is mondani kell valamit e sikerről. Mi az oka, hogy az erdélyi író először a magyar vidék olvasóközönségét hódította meg. Miért kezdte közelebb érezni magához a vidéki magyar az erdélyi írót, szemben azzal a magyar íróval, aki többnyire mind Budapesten él? Én azt hiszem azért, mert az erdélyi író is «vidéki» volt, s a maga világát jobban megtalálta benne, mint mondjuk a «pesti regionalizmusban». Mert ilyen is lehet. S amikor az erdélyi író elindult, hogy a maga irodalmi életét függetlenül megteremtse, hangosan szót tett ez ellen a regionalizmus ellen. Tehát nemcsak játék ezt most visszamondani. Kényszerült a decentralizációra, de ez a kényszer elégtelen lett volna önmagában, ha nem lett volna egyúttal egészséges önérzet és termékeny akarat is benne. Gondoljunk csak húsz évre vissza, az akkori egy központban élő irodalomban egy-két nagy kivételtől eltekintve, milyen kevés magyar író képzelete és gondolata járt a magyar vidéken. Ma a helyzet megváltozott, de ebben az erdélyi író járt elől. Először ő ment ki, majdnem együttes akarattal falura és vidékre, hogy aztán utána majdnem mind falukutatni induljanak a fiatal magyar szellemek. A külömbség csak az, hogy az erdélyi író elsősorban vigasztalódni ment a falura, s nem mindjárt lázadozni, vagy ott politikai fegyvert kovácsolni. A magyar életerő bölcsőit és forrásait kereste. Erre volt sorsa elviseléséhez szüksége. És mindenképpen jó volt e népről mesélni önmagának, és mindenkinek. Innen kiindulva kívánt európai is lenni. Mintha bizony valaha is döntő lett volna irodalomban és művészetben, hogy honnan veszi alkotásához az író az anyagot. Végeredményben a művészet kérdését a maga tisztaságában nézve: nem is lehetne vele kapcsolatban regionálizmusról beszélni, mert az alkotás útja az anyagtól elindulva csak függélyes irányú lehet: magyarhoz és emberhez, Európához és világhoz csak így juthat el. Úgy nő, mint a fa. Az sohse elég, ha csak a póza magas, és nem éppen olyan mély a gyökérzete is. Nem európai az, aki csak európai. És magyar se az, aki csak magyar. A népköltészet alapjában véve nemzetközibb, mint a polgári költészet. Sokkal nyitottabb kapuval enged magába hatásokat; míg a polgár néha tudatosan védekezik.

Erdély a népek együttélési próbája. Az erdélyi magyarnak nincs ideje saját nemzeti létében elfelejtkezni. Ha kicsinyben is, de naponta európai problémát kap. Népek versenyében él. S joga végeredményben csak az, ha jobb, életerejében sugárzóbb, lelkében egészségesebb a vele élő népeknél. S az igazságért kiáltoznia csak önmagához szabad. Nem előjogokból, hanem valóban magasabbrendűségből kell élnie, és uralkodnia ősei földjén. Ha erről megfeledkezik, akár a hatalom vagy vezetés birtokában. akár e nélkül, végzete ajtaját nyitotta meg. Jól tudja, hogy az életrevaló nép a maga problémáit nem erőszakkal, hanem erővel oldhatja meg.

Ebben a szellemben szeretne egybeölelkezni minden jóakaratú magyarral.

II. Molter Károly

Vagy másfél évtizede, hogy néhány nyugtalan szó esett, Ravasz László cikke és Kuncz Aladár válasza, meg kisebbségi ankétja nyomán, az irodalmi schizmáról. Akik akkor válaszoltunk, akik védekeztünk, hogy eszünkben sincs a magyar szellem kettészakítása, láthattunk nem egy gonosz mosolyt Erdélyben és hallottuk a gúny szavát, hogy «schizmadiák» kezdtek írni az elszakított részeken. Komoly személyiség is akadt, aki szemünkre hányta, hogy teljessé tesszük a szakadást az anyaországtól, ha helyettesíteni próbáljuk a tőlünk elzárt magyarországi írást. Fájdalmas és meghökkentő volt ez a figyelmeztetés, futólag Kármán és Kisfaludy Károly rémlett föl előttem, szép erőfeszítésük, hogy Pest legyen irodalmi központunk, - ó, hogy el voltunk irodalmiasodva a román étvágy és hatalombahelyezkedés első nagy napjaiban! De hamarosan észrevettem, hogy az események sodra erősebb minden szándéknál, tervnél és aggodalomnál. Nem jár be többé a Nyugat? Pótoljuk, ahogy lehet, csekély magunkéból. Csakhogy ott volt előttünk a rossz román példa: néhány erdélyi román intellectuel folyóiratot akart indítani «Epigónok» címén. Ezt már nem, inkább semmit! - És mégis, - összes kétségeink ellenére a maguktól megindult tollak nem álltak el új, vagy újnak vélt erdélyi mondanivalóiktól.

Később is, talán mindvégig a 22 fekete év alatt kísértett a vád, valahányszor közírás vegyült a szépirodalomba, hogy nem vigyázunk eléggé, mert Erdély csak otthonunk, de Magyarország hazánk! Mikor Folberth Ottó, az erdélyi német író kiszabta egyszer az erdélyi szászok szellemútját a «Geisterwald»-tól a Szamos völgyén át a Reich felé, az erdélyi magyarokét a Nagy Magyar Alföld felé a Maros völgyében és az erdélyi románokét az Olt tutajain az ókirályságba, - azt hiszem, valamennyien kínos udvariassággal mosolyogtunk. A régi szász vágyálom, - a jobb hijján önálló Erdély, - nem kellett! Erdélyi magyar irodalom? Az igen. De hajszálnyi elkülönítést sem bírtunk volna el soha a magyar egységtől! Transsylvanizmus. Hogyne, - de a magyarországi színképnek egy színe akartunk lenni, ha nem is énekelhettük Mentovich Ferenc «Uniódalai»-t. Ki látott át közülünk a regátba és ki ne látta volna a Kárpátokon innen, hogy milyen opportunusan hallgatnak az erdélyi román szellemek? Sohasem felejtem el az öreg Agârbiceanu szimplista és diadalmas szavait: a románság szerencsés történelmi szériában van, a nép lírája már derűlátó, egységes a román lélek és bízik a latin faj szerencsecsillagában! Így a vén regényíró pópa, - és, ha lehet, még óvatosabb lett az ember, még sokkal inkább húzott Pesthez, mint egykor Magyarországon.

Jöttek aztán bíztatóbb jelek is. Észrevettük, hogy nincsen még olyan magyar összekötő intézményünk, mely buzgóbban esekednék a pesti elismertetésért, mint ez a mi irodalom-fiókánk, mely egyre-másra maga is költötte már «pelyhes magzatait». Helyesen: nem a keletkezéshez kellett az erdélyi magyar irodalomnak a pesti távlat, hanem a megbírálására. A nem létező erdélyi román és regionális szász írás mellett Pest volt nekünk a sokat hangoztatott Európából a magyar nyugat. «Lehet, hogy Goga európéer, - mondta nekem a legértelmesebb román a városban, - mert kitűnően tud magyarul, ez az ő nyugati nyelve és Ady barátságával is dicsekedhetett». Ez csak félig volt bosszús irónia, mert ez az úr valóban féltette román népét a magyar fölénytől: Goga románra fordított «Az ember tragédiája» pedig sohasem került Bukarestben előadásra. Inkább húszéves vígjáték-sablonokat és operetteket adtak elő Pestről. Petőfit. Adyt hébe-korba fordították ugyan, de sem irodalmunk értékével, sem udvarisságukkal irántunk nem mentek odáig, hogy Pesttel a szemünkben és szívünkben, érdeklődve fordulhattunk volna feléjük.

Hogy most hazatértünk Magyarországra, még az is különös emlék, hogy miket olvastam Romániában figyelemmel. Egy svájci egyetemi tanár szerint a helvét-német irodalom a birodalmi németség növekedése és diadala. Vagy: dr. Glondys, erdélyi szász püspök és bölcselő, aki maga is holland eredetű, büszkélkedett, hogy a hétszázéves erdélyi szászság irodalmilag sohasem svájciasodott, sohasem hollandiasodott el. Ezt egy erdélyi német ruhabemutató könyvben írta. Könnyű volt nekünk is megállapítani, hogy az erdélyi magyar írás, legkomolyabb termékeiben, csak a külsőségeiben hozott etnikai újat, apró eltéréseket. Néhat sallangjaiban. Ezen a fölfedezésen még az se változtatott, hogy a transsylvan legjobbak nyelvileg valóban gazdagították a magyart és humanisztikus szempontból valóban különböztek is a magyarországi átlagtól. De nem az ottani legjobbak műveitől! A tájnyelv hasznosítása? Sohasem ez volt a lényeges: mindig a mondanivaló súlya. Nálunk is igaz volt a fizikai törvény tréfás félrealkalmazása, hogy minden magyar szellem annyit nyer súlyban, amennyi az általa kiszorított ostobaság és maradiság súlya.

Bármely magyar toll megállt volna, ha a svájciasodás veszélyét érezte volna. Politikánk és szellemünk mögött ott virult a revizió reménye. Hogy elsápadt a regáti törzstiszt, mikor kezébe vette udvaromon az Erdélyi Szépmives Céh egy új könyvét: «Ilyen könyveket adnak ki Önök itt vidéken?» Fegyvernek érezte a szép külsejű könyvet, magyar fegyvernek, s nem román dicsőségnek, hogy ilyen könyvek kiadását engedte az állama. Félt, - maga se tudta mért, - s mintha ugyanazt fejezte volna ki szeme, amit hajnalban egy részeg magyar mondott: fölkapva álmos fejét a kávéházban, mikor két erdélyi írót látott belépni: «Tiltakozom a kultúra térhódítása ellen! - A két író megölelte az öreget, kedves iróniája volt a legszebb magyar bizonyítványuk.

Bizonyos, hogy a magyarországi átlagízlésnek nem volt eléggé irredenta az erdélyi magyar írás. Nem gondoltak arra, hogy csak az erdélyiek tudták, mit lehet. És nem mindenki volt frontkatona, aki tapasztalatból tudja, hogy a küzdelem hevében senki se hangoztatja váltig a zászló színeit. Harcban az ember minden porcikáját az önfenntartás és az ellenség foglalja el. Éppen olyan naiv dolog volt elhaló irredenta szólamokat kívánni az erdélyiektől, mint félni attól, hogy egy tartós különélés alatt ártani fognak az egységes magyar szellemnek. Mert irredenta volt a puszta létezésünk is, míg az erdélyiséget Kemény Zsigmond értelmében fejezték ki legjobbjaink: hangulatban és tragikumban, vagy a Mikes Kelemen fanyar és kedélyes világnézetében. Alig volt tájnyelvi irodalmunk, inkább a hegy-völgy világának eltérése az Alföldtől érzett jelesebb líránkban és prózánkon. Az erdélyi önállóság emléke - nem mondom - jó mentő-öv volt a süllyedőknek és erőt sugallt néhány kitűnő könyvből a tehetetleneknek; nem cél volt azonban, hanem eszköz a megmaradásunkra. Az ember kiegyenesedett a hallatára.

S ma mi az erdélyi írás? Halványuló fogalom, vagy az egység érdekében elvetni való? Továbbra is tapadjon hozzá, legszebb értékeire is a «könyvsorozat» példányszám-sikere? Mint nemzeti féltenivaló és mint néprajzi ritkaság követelje az anyaország megbecsülését? Azt hiszem, ezen már túl vagyunk. Egyforma elbánást kérünk Pesten, mert nem a «miles gloriosus» kalandjait beszéljük, hanem, mint a többi magyar író, az egész magyarság életét. Láttam eleinte román lateinert, aki fölényesen beszélt az erdélyi magyar írásról, de hétrét görnyedt Kosztolányi és annak francia becsületrend-gombja előtt: mégis ugyanő írt később könyvet az erdélyi magyar írásról, amelyet titokban - szeretett. Magyarországon most már nemcsak szeretni lehet az erdélyi írást, hanem úgy fogadni. mint a pestit. Nem élünk perem-műveltségben, hanem megtanultuk, hogy a magyarság szellemteste nemcsak a száján, hanem a bőrfelület pórusain át is lélekzik.

Az erdélyi magyar írás ma is, mint tegnap, színvonal-kérdés. Ha Pest jobbat ír, mint Erdély, akkor ez utóbbi nem látszik ki az egységből. Ha meg Erdély ír érdekesebbet, élesebbet és erősebbet, akkor Pest merül el az egység részeinek versenyében. A színvonal nincs helyhez rögzítve és Babits Fogarason is túlnőtt a tájhazán. Az irodalomban csak színvonal-kérdés van, minden egyéb csak szó és szófia, vagy egy körkérdésnyi érdekesség. Mint amilyen például az, hogy lehet-e férfi és nő közt tartós barátság? Lehet hát, sőt mindig lesz: de mindig látszani fog, hogy melyik kettőjük közt a férfi, akinek a másik fél, ha vitatkozva is, elfogadja kezdeményezését. Az erdélyi irodalom annyi vihart látott 22 évig, nemesen állta is azok mérgét, hogyne bírná el ezután a szeretet szélzúgását, mikor immár biztosan áll a maga lábán?!

III. Szemlér Ferenc

Harmadik esztendeje már annak, hogy az Erdélyi Helikon hasábjain megjelent «Jelszó és mithosz» című tanulmányomért Babitstól baráti fejcsóválást, Kállay Miklóstól komoly szemrehányást, Kós Károlytól pedig kemény kitanítást kaptam. Holott e tanulmányom mélyén, álöltözetben, lappangva éppen ez a kérdés bujdosott.

«Azt, hogy mi az erdélyi mű - írtam e tanulmányban - még ma is csak területi ... tényezők alapján lehet meghatározni. Ez a meghatározás azonban ... nem fajilag különít el, hanem csak egy változatot jelez.»

Később egy másik folyóiratban közölt cikkem ismét felújította ezt az állításomat - valamivel bővebben és határozottabban: «Mennyiben tekinthető sajátosan különálló irodalmi jelenségnek egy olyan szellemi megnyilvánulás, amelyről határozottan tudjuk, hogy az eredeti közösségben kidolgozott és attól átvett eszközök segítségével jött létre? Vajjon bizonyosan állíthatom-e azt, hogy Mikes Kelementől közvetlen út vezet-e például Tamási Áronig, vagy Bethlen Miklóstól gróf Bánffy Miklósig? Avagy pedig azt kell-e hinnem, hogy a két távoli láncszem között ott van a magyar irodalom egésze Kazinczyval, Csokonaival, Petőfivel, Arannyal, Adyval, sőt Babits Mihálylyal is? Nekem ez utóbbi feltételezés valószínűbbnek tetszik...»

Mondom, mindezt három évvel ezelőtt írtam, de ma sincs okom változtatni rajta. Az erdélyi irodalom nagyrésze ma ismét a közös áramlásba került és különállásának külső jegyei nehezen lesznek fenntarthatók. Ha belsők csakugyan voltak, ezeknek most kell majd megmutatkozniok. De tőlem, aki jelenleg is számon kívül maradtam, ki merhetné azt követelni, hogy a magyar irodalom és a magyar szellem egységét megbonthatónak hírdessem? Barátaim! ha veletek volnék, talán tetszelegve játszanám meg a különöst, az érdekest, az exotikust. De így távol, csak azt ismételhetem, konokan és rendíthetetlenül, hogy egy vérből valók vagyunk!

Mindig tiltakoztam a magyar irodalom tájak szerint való felosztogatása ellen. Nekem Arany nem volt szalontai költő, se József Attila budapesti. Babits vagy Illyés dunántúlisága sohasem ragadott el annyira, hogy elfelejthettem volna magyar voltukat. Ugyanakkor azonban Reményik Sándor vagy Dsida Jenő erdélyiségét is esetlegesnek éreztem ama mindent elborító tulajdonságuk mellett, hogy magyar költők.

Az erdélyi irodalomnak a különállás évei alatt is mindig az egész magyarság irodalma előtt kellett a vizsgát kiállania. Hiába kísérleteztünk volna a helyi jelentőség felnagyításával, hiába takargattuk volna hibáinkat nemzeti hivatásunk köpenyével: a mértéket és összehasonlítást mindég a magyar irodalom egésze szolgáltatta és ez alól nem volt kibúvó. Még a leghevesebb «transzilvánisták», az erdélyi szellem legkövetkezetesebb hirdetői sem térhettek ki ama kényszerű felismerés elől, hogy műveiknek, sőt egész bölcselmi alapvetésüknek is csak akkor van értelme, ha azt az egységes magyar szellem távlatából szemlélik. Ezért volt lehetetlen a szakadás és ezért maradt az irodalom árama egyirányú.

Kétségtelen: lesznek az erdélyi írók műveiben megkapó külön színek, mint például Tamási hőseinek rejtett utakon mozgó észjárása, vagy a Tompa László verseiben búsongó zordonság. De vajjon ez a külön szín nem inkább az író sajátja-e, mint egy elhatároló ismertetőjegyeket feltüntető irodalomé?

Szívből kívánom, hogy minden elütő jegy és rejtett tulajdonság - húsz éven keresztül csak egymás műveiben észrevett jelenség - most az egész magyar irodalmat gazdagítsa! Kívánom, hogy a helyi különösségekben a magyar olvasó ne a mást, hanem önmagát találja meg! Kívánom, hogy az úgynevezett erdélyi szellem a megtágult világban széttekintve meglepődve ismerje fel sajátmagát mindabban, amit addig különvalónak szeretett volna elképzelni.

Ha az erdélyi irodalom regionális szineződéseit nem egy különálló szellemi fejlődés jelenségeként igyekszünk feldícsérni, hanem úgy tekintjük, mint a közös fejlődés sajátos változatát, akkor ez a kívánságom teljesül és az erdélyi irodalom komoly gazdagodást jelent. Ha azonban az erdélyi írók különállásuk külső jegyeit fogják hangsúlyozni s ebből maguk számára mintegy előjogokat érvényesítenek, még a regionális különbözőségek is elsorvadnak.

Az erdélyi irodalom nem kis feladat előtt áll. Most kell beigazolnia érdemességét az előlegezett bizalomra. A változás következtében a hősi korszak dicsfénye nemsokára lehervad az írók homlokáról és a mű ajánlólevele többé már nem a honfibú. A vers, a regény, a tanulmány ezentúl már kénytelen-kelletlen csak önmagáért beszél és nem akkor hat, ha erdélyi, hanem ha irodalom. Kíváncsi érdeklődéssel figyelem ennek az új fejlődésnek irányvonalait és bár történeti folyamatokban nem igen lehet következtetni hasonlóságok alapján, mégis azt kell hinnem, hogy az új helyzethez való illeszkedés hasonló lesz a felvidéki irodalmi élet átformálódásához. Azaz megszűnik egy irodalmi csoport élesen kiemelt különállása, helyette azonban határozottabb körvonalat kap az írói egyéniség. Az «erdélyi irodalom» kényelmes beosztását többé már egyetlen, magára valamit is adó, bíráló vagy olvasó sem használhatja többé, kénytelen lesz viszont tudomásul venni - remélem minél több - írói egyéniség jelenlétét.

A regionalizmus frissesége és újszerűsége pedig ezentúl szintén csak mint az írói képesség velejárója fog megmutatkozni. Ha az erdélyi írónak sikerül az erdélyi tájat giono-i mértékben átlényegíteni, akkor ez saját tehetségének, nem pedig annak a véletlen ténynek lesz többlettétele, hogy az illető Erdélyben látta meg a napvilágot. Egy ilyen regionalizmus, amely magából a műből szárnyal elő s nem képzelt dicsfényként sugarazza körül azt, hasznos lehet az egész irodalomra.

A multat, a végvári vitézek bajtársi közösségét tagadnám meg, ha nem hinnék egy ilyen hatékony és tartós regionalizmusban. Meggyőződésem, hogy élni és hatni fog - jóllehet nem úgy, mint ahogy sok képviselője manapság hiszi. Az erdélyi szellem és erdélyi irodalom azzal hat majd, ami benne nehézségek között edződött érték: tisztaságával, bátorságával és egyszerűségével. De csak akkor lesz ereje és befolyása, ha gyorsan elsajátítja mindazt, amire eddig kevés ideje volt: a közlés fínomságát, a nyelv takarékos használatát, a kifejezés tökélyét - és ha végül nem csak vidéki különösségek festegetésére szorítkozik, hanem saját sorsának rész-problémáit egy egész nemzetre érvényes erővel tudja majd kimondani.

IV. Szentimrei Jenő

Kóró tebenned

Inkább leszek, mint másutt virág

Szülötte földem

Szebb itt az ősz, mint

Más föld tavasszal

S az éj, mint máshol a napvilág.

(Tompa Mihály: Hegylakók dala)

Az erdélyi szellem volt, van és lesz. A hegylakó és kevert népiségű erdélyi magyarság szelleme sohasem fog azonosulni a síkvidéki, bővebb életviszonyokhoz szokott, könnyebben, tehát kényelmesebben termelő magyarság szellemével. De élesen különválni sem fog, mert egyazon fa két ága ők.

Kicsi gyermekkoromban nagyapám egyik öreg, reves körtefánkba muskotályvesszőt oltott. Koraősszel azontúl édes muskotálykörtét hozott az új ág. Aprócska volt a körtéje, de szapora, ízes és lédús. Egy hónappal később a többi ágon kevesebb, öklömnyi nagyságú körte termett, melyeket be kellett vinni a nagy ebédlőbe, az álmáriom tetejére, hogy karácsonytájra megpuhuljanak. Olyanok lettek, mint a mézzel édesített vaj.

A természetnek ilyen csodája tehet az egytörzsű, de két vezérágú magyarság s jobb is, hogy így van, mert a népek uniformizálódása világveszedelem. Halála, sorvadásos betegsége a megújúló és újjáalakító egyéniségnek. Ki a falanszterért rajong az persze másként ítél, de az író örök hivatása védelmezni az emberben az embert, az emberben az egyénit s a népben a nép egyéniségét, a karaktert.

Szükség van-e transzilvanizmusra? Most még inkább, mint valaha. Szükség van Erdélyben a három nép örök versenyére s ebben a versenyben az örök egymásrahatásra. Ez teszi az erdélyi szellemet fürgébbé, mozgékonyabbá és fogékonnyá minden iránt, ami határain kívül haladást, előremozdulást jelent. Más vonatkozásokban konzervativebbek is tudunk lenni anyaországbeli véreinknél. Ami századokon át bevált és talán csak ott helyben hatásos fegyver, attól nem szívesen válunk meg. 1914 előtt Európaszerte mozgalom indult, hogy az iskolát az egyházak kezéből a természetes iskolafenntartó, az állam gondjaira ruházzák át. Erdélyben ugyanakkor a leghaladóbb szellemű kultúrpolitikusok makacs harcot kezdtek a felekezeti iskola mellett. S a legutóbbi 22 év őket igazolta.

Más kérdés hogy mindenki csakugyan transzilván szellemű-e, aki Erdélyben született, Erdélyben élt, sőt kemény transzilvanistának vallja magát? A valódi erdélyi szellemnek Erdélyen belül is, mindig is állania kellett a maga külön háborúját, de nem kétséges, hogy ezé a szellemé a végső győzelem. Nem élhetünk itt együtt világ végezetéig állandó marakodásban, értetlenségben, békétlenségben, mikor lehetne az másként is. A lakosságcsere gondolata minket, erdélyieket döbbentett meg elsősorban. Szászok nélkül az erdélyi szellem arculata épúgy eltorzulna, mintha románjainkat tépnék ki szálanként közülünk. ők sem tudják most, hogy mit kezdjenek székely szakmunkások és cselédnép híján Brassóban s bizony a zsilvölgyi bányák is sokáig meg fogják sinyleni, akárcsak a medgyesi földgázvidék, hogy nem Székelyföldről kapják ezentúl munkás kezekben az utánpótlást.

Gazdasági vonatkozások ezek, de sokmindenben meghatározói a szellem további alakulásának. Voltaképpen mi, akik Erdély egyrészével együtt visszakerültünk, nem is beszélhetünk teljes joggal Erdély nevében. Fejedelmeink a fehérvári székesegyházban nyugosznak és az erdélyi szellem legrégibb műhelye, a Bólyaiak, Kemény Zsigmondok, Szász Károlyok, Kőrösi Csomák dajkája, Enyeddel odaátra szakadt. De talán éppen azért egységes magyarság a mi magyarságunk, mert a nagy közösség tudatát és életeszményeit határainkon túl is olyan őrállók őrzik, mint a brassói Cenk és az enyedi Bethlen kollégium.

V. Tompa László

Egységes magyarság, egységes magyar szellem, irodalom; van-e, kivánatos-e az egység az egész magyar irodalomban, a budapesti és az erdélyi (vagy felvidéki) irodalom közt és így tovább, - ilyen és ilyenforma kérdések helyes megfejtésének szalagjáért 20 év óta sokszor szálltak már lovagi küzdelembe a gondolat és írás magyar bajvívói. Sőt, mi tagadás, megesett egyszer-kétszer, hogy a torna egyik-másik mozzanatában mérges személyeskedéssé, szabályokat elvető, korlátokon túlcsapó csetepatévá fejlődött, úgy hogy a közönség végül alig észlelhetett mást nagy gabalyodásnál, melyben a küzdelem igazi célja, magva elveszett a szemek elől a nagy porfelhőben. Más szóval: a kérdések végül is megfejtetlenül maradtak, amit az is elárul, hogy fölvetésük esetenként - az előbbitől némileg eltérő árnyalatú fogalmazásban újra meg újra időszerűnek és szükségesnek mutatkozhatik. Magam, mint csendes megfigyelő, e viták közben ismételten elgondoltam, hogy ezek a kérdések, így feladva, nem is alkalmasok az eredményes megvitatásra, - értelmük annyira bizonytalan, általánosságba szétfolyó, egyéni tetszés szerint tágítható, vagy szűkíthető.

Próbáljuk meg kicsit mélyebbre nézni ebbe a kérdésbe a legutóbbi megfogalmazás szerint: Egységes magyarság! Nem is szólva sokat arról, hogy magának a magyarság fogalmának értelmezésében is száz közül aligha ért kettő pontosan egyet, meg kell kérdeznünk: hogyan, kire mire, milyen vonatkozásban, milyen mélységben és szélességben értsük ezt, hogy egység? Mást jelent ez a szó, ha vele földrajzi, politikai, területigazgatási egységet, vagy hasonló tárgyi valóságot, mást, ha szellemben, művészetekben, irodalomban való egységet akarunk kifejezni. El lehet gondolni ezt a fogalmat nagyjából való, teljesen általános jelentkezésében, s el úgy, hogy kiterjed a legapróbb gyakorlati részletekre, a mindenkire kötelező egyenruha-viseletig, tökéletes irányítottságig. Bizonyára van is nép, amelynek - különösen bizonyos válságos korszakokban - elviselhető, sőt hasznos is lehet az ilyen mértékben megvalósított egység a politikában, vagy gazdasági munkaterületen. De művészetben, irodalomban? Magyar irodalomban? - - (Nem lennék magyar, ha azt hihetném, hogy magyarlelkű magyarnak magyarul e részben még többet is kell mondanom!)

Igy hát: legyen is, ne is, kell is, nem is egységes magyarság, egység a magyarságban? Igen! Azonban, hogy mindezek megvitatása eredményes lehessen, szükség van a kérdés élesebb körvonalazására, vagyis, hogy ezt a pontos határ nélkül általánosságban elvesző, nagy kérdést pontosabban meghatározott részletkérdésekre bontsuk.

Mi, erdélyi magyarok, mindig erősen éreztük az egységet az egész magyarsággal való szoros összetartozásunkban. De ugyancsak mi: meg tudtuk és meg tudjuk látni a különbséget is magunk és az alföldi, vagy másföldi magyar között. Testvérek vagyunk, de vonásaink - lelkiek és testiek - egymástól sokban különböznek. Aligha is él köztünk, ép lélekkel, tiszta ésszel, olyan valaki, aki ne azt gondolná, hogy a boldogulás elérhető legnagyobb mennyiségét csak egy közös, egységes magyar hazában érhetjük el. Egységeseknek kell tehát lennünk mindabban, ami a más nemzet-egységek közt való helyzetünket, külső ellenállásunkat, vagyis külpolitikánkat - erősíti, beleértve ebbe, a valóságos szükség határáig, azt is, ami formai jelentkezésében már nem is éppen külpolitika, de amire ennek belső háttérül, erőellátást adó terepül szüksége van. Ennek a meghatározását azonban nagyobb részben inkább a fonákjáról, a nemleges oldaláról tudjuk megközelíteni. Mi az tehát, amit nem, vagy amiből, ha valamit mégis kell: minél kevesebbet kívánunk? Kívánunk minél kevesebb vitézkötést, rangot, címet, frázist, vérvalóságot, csizmadia és kéjgázszerű halandsabeszédet, ezzel szemben azonban minél több, a józan kritika előtt is helytálló, teremtő eszmét és teremtő munkát, minél komolyabb számolást az élet tárgyi valóságaival.

Erdélyi szemmel és leegyszerűsítve, körülbelül ezekben kell látnunk az alapjait, a tartó-szerkezetét az egész magyarság közös szellemi magatartásának, egységesítő együttérzésének. Nem lehet azonban kifogásunk az ellen, hogy egy ilyen nagy építményben (mint az egész magyarság, összege az összes magyar erőknek, magyar erőkifejtésnek) az alap, az összetartó szerkezet nagy egysége mellett, külön tagolt formái, ívei, kiugrásai legyenek a részleteknek is. Ellenkezőleg! Igy soha eszünkbe sem jut az sem, hogy egy ország területe csupa alföld, vagy csupa hegység legyen. Ez elviselhetetlenül unalmas, vagy kietlen-rideg is lenne mindenképpen! Vagy tudunk-e elképzelni, kívánunk-e olyan orgonát, amelyiknek minden billentyüje csak ugyanazt az egy hangot tudja megszólaltatni? Mennyivel szebb, teljesebb himnusza az életnek zendülhet meg, ég felé szállva, azon az orgonán, amelyiknek sok, minél több hangja van, hangszínben minél gazdagabb változatul! Ilyen legyen szellemi működésünk eredménye: tudomány, művészet, irodalom!

És végül - nyugodjunk is meg ebben - az életben, nemzetek magatartásában mindaz, ami van, nem éppen csak azért van így, vagy úgy, mert mi így, vagy úgy akarjuk. Természeti folyamatok dolgoznak ezen örök időn szakadatlanul. Örök időn át törekszik az élet egységesítésre, összefoglalásra, de ugyanakkor megosztásra (differenciálásra) is. És egyszer az egyik törekvés látszik erősebbnek, máskor a másik. Ha pedig valamelyik különösen hatalmas lesz: szemünkben, szellemünkben ennek hatalmától eltelve, látjuk meg; ítéljük meg, nevezzük el olykor az egyes korokat is. Természetesen, az is jellemző kissé egy korra, ha néha a mostanihoz hasonló kérdésre kérnek az embertől feleletet!

VI. Babits Mihály

Magyarság csak egyetlenegy van az egész világon. El se lehetne képzelni hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány volna egy emberből. A nemzet épannyira egyéniség mint az egyes ember.

Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy előfordul kóros esetekben egyes embernél is a lelki széthasadás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sőt mivel tökéletes egészség nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb hasadások. A társadalmi osztályok nem értik meg egymást, a tömegek vágya független a közérdektől, népi ösztön és nemzeti tudat elidegenednek, a jó Menenius Agrippa meséje únos-unton újrakezdődik. Az ősöktől öröklött kultura, amely a nemzeti közösség magasabb lelki élete, távolról sem fogja át a nemzet egészét, egységgé, ahogy kellene. Mindezek hasadás-tünetek, s mindezek többé-kevésbbé megvannak nálunk is.

De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, amelyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődni? Ilyesmire nem tud példát a történelem, az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk. S azt hiszem, Schöpflinnek igaza van, ez a veszély nem is nagyon fenyeget. Magyarországot nem a világháború után darabolta szét először a politika. Egyes részei másfél századig is különválva éltek. De magyarságuk mindenütt csak ugyanaz a magyarság maradt. Erdélyt fejedelmi udvara kulturgóccá tette. Saját története s kapcsolatai voltak, s irodalma bizonyos külön színt nyert. De ez mégiscsak ugyanannak az irodalomnak része volt amely a Pázmányokat és Zrinyieket szülte. Nem külömbözött jobban talán annyira se, mint később például a debreceni iskola a Kazinczyékétól.

A mai erdélyi irodalom nem egyenes folytatása ennek. A trianoni szétdaraboltság hozta létre. Mikor első életjeleit adta, voltak akik attól tartottak hogy a politikai különválást könnyen kulturabeli is követheti. Aggodalmasan figyeltük a fiatal erdélyi írók írásait. Óva intettük őket a regionálizmus veszélyeitől, a tájnyelv használatának tulságaitól. Aggályunk fölöslegesnek bizonyult. Az uj erdélyi irodalom egyáltalán nem zárkózott el erdélyiségébe. Kezdettől fogva Budapest felé nézett, s minden külön erdélyi ízei mellett is egész szellemében a mi Nyugatunk irodalmát folytatta. Ami külömben természetes: hisz iróinak egy része, köztük maga Kuncz Aladár, még a régi Nyugatban kezdte pályáját, s a többiek kora ifjuságukban szívták magukba a Nyugat betűit.

Ekként az erdélyi író, mikor erősebb székely vagy kalotaszegi színeket kent festéktáblájára, csak az egységes magyar irodalom szinskáláját gazdagította. Vannak akik Erdély különszínüségét, a sajátos erdélyi levegőt és transzilván hangulatot tagadják. Szó sincs róla hogy ezek között lennék. Erdély valóban különszínü ország. Csakhogy ez az erdélyi különszín hozzátartozik az egységes magyarság színképéhez. Ez már rég elválaszthatatlanul beleszövődött a magyar kultura szőttesébe. Én ezt az erdélyi hangulatot már gyermekkoromban magamba szívtam, mikor még soha nem jártam Erdélyben. Keményből, Jósikából. Sőt Jókaiból aki maga sem volt erdélyi. Később három évet töltöttem Fogarasban. Ennek az emlékei lényeges részévé váltak lelkemnek, nélkülük nem lennék az aki vagyok.

És épenígy nem lenne az erdélyi színek és hangulatok nélkül a magyar kultura sem az ami. Nem is lenne magyar, mert a magyarság nem képzelhető erdélyiség nélkül, ahogy gyűrüd ékkövéből sem vetheted ki valamelyik lapját vagy élét. A magyarságot ugy hordozzuk lelkünkben, mint a mesebeli testvérek hordozták ujjukon a gyürüt, melyben titkos erejük rejlett, s melyről akárhol is megismerték egymást. A mi magyar gyűrünk ékkövének minden lapja és éle más-más színben csillog. De mégis csak egyetlen s szétdarabolhatatlan kincs ez, s valamennyien az egész magyarságot hordozzuk magunkban, mert nem is lehetne hogy az ékkőnek csak egyik lapját vagy élét hordozzuk. Én magamban hordozom Erdélyt is. S az erdélyi író Budapestet. De mindannyian magunkban hordjuk a Petőfi alföldjét és a Mikszáth hegyi rétjeit is.

Minden ami lélek, egységes és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyetért Bergson Henrikkel. A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszinüség is. Megkülönböztető sajátossága ez a sokszinüség az egységben. Mikor nemzeti jellemvonásainkról irtam tanulmányt, ebben találtam meg a magyar jellem egyik kulcsát is. A magyarság szélsőségesebb változatokat egyesit magában, szorosabb egységgel, mint más nemzetek élete és lelke. Fajunk sokféle vért olvasztott magába egy ezredéven át; nyelvünk a legmásfajtább elemeket tudta befogadni anélkül hogy különös jellegét elvesztette volna. Igy lelkünk és kulturánk sokféle táj színeivel gazdag. Ezer éven át szívta magába egy bekeritett, külön kis világ sokféleségét, a történelmi Magyarországot, ezt a «magyar glóbuszt», melynél nincsen összetartóbb és egységesebb, s egységében is változatosabb földdarab a földön. Egyetlenegy testnek érezte, mintahogy egy az eleven test, bármily különbözők is tagjai. Egy, mert egyetlen lélek járja át, egyetlen érzés és emlékezet. Minden nemzetnek oka van félni a regionalizmustól, a magyarnál ennek a szónak nincs értelme. Hacsak él és össze tud kötni bennünket az emlék és kultura s nemzeti tudatunk végkép meg nem hasadozik.

Nyugat, 1941. január