Negyven évvel a jelentős események után joggal várhatnánk el, hogy a hatvanas évek és a modernitás korabeli problémakomplexuma megfelelő helyre kerüljön a kortárs társadalmi tudatban. Arra számítottunk, hogy az összefoglalóan csak ’68-nak nevezett történelmi periódus referenciapontként szolgál majd korunk társadalmának modernizációs időszakában. Ám ez idáig ezt senki nem gondolta így. A kritikai baloldal az utópikus energiák kimerülése feletti agóniáját ’68 politikai olvasatában véli megoldani. A politikai baloldal sajtója többször hivatkozza Raymond Aron felettébb egyoldalú olvasatát az 1968-as diákmozgalomról, mint azt egy demokrata baloldali valaha is tenné. A Magyar Gárda és a szélsőjobboldali szubkultúra értékrendszere egyenesen ’68 tagadása, a mindenféle kisebbség vagy partikularitás elutasítása az új törzsiség és Gemeinschaft nevében. És végül az évek óta folyó zene-szex-drog elemeire épülő ’68 kanonizáció továbbra is alapvetően fontos, a modernitás jelenlegi kondíciójára vonatkozó végkövetkeztetések levonásától fosztja meg az „emlékezőt”.

Legutóbb a Terror Háza munkatársai gondolták úgy, hogy a „Szabadság a paplan alatt” címmel rendezett kiállítás érvényes és életképes módon járulhat hozzá a kulturális emlékezet bővítéséhez. A felszabadulás, a szabadság és a szexuális forradalom jegyében rendezett kiállítások számtalan esetben terelték el a figyelmet a hatvanas évek további lényeges diskurzusaitól. Ezek nemcsak alapvetően változtatták meg a szociológiai, a politikatudományi vagy a filozófiai közbeszédet, hanem a későmodernitásnak is új szakaszát nyitották meg. Tagadhatatlan, hogy, egy-egy ’68 kapcsán rendezett kiállítás alapvető tematikájának a represszív tolerancia elleni küzdelemnek kell lennie. Ugyanakkor, hogy ’68 öröksége és az abból kibontakozó számtalan, a mai társadalmakat kísérő ellentmondás vizuális megjelenítése csak a lentebb ismertetett keretben váljon lehetségessé és érdekessé, az mégiscsak azt üzeni számunkra, hogy a ’68-cal beköszönt posztmodern „értékrend” társadalmi tudatba való beépülését a kiállítás szervezői sem tekintik céljuknak. Tény: nehéz a szexualitás, a politikai vagy a művészeti korszakváltásról egy olyan kiállítást rendezni, amely a látogató számára még újdonsággal bírhat. Jean Baudrillard a mai helyzetet az orgia utáni állapotként jellemezte. Az orgia esetében nem jelent mást, mint „a modernitás kirobbanásának, a minden téren való felszabadulás a pillanatát. Politikai felszabadulást, szexuális felszabadulást, a termelő erők felszabadulását, a pusztító erők felszabadulását, a nő felszabadulását, a gyermekét, a tudattalan ösztönökét, a művészetét. Az összes ábrázolási modell és az összes antiábrázolási modell elfogadását. A valóságnak, racionálisnak, a szexualitásnak, kritikának és antikritikának, növekedésnek és növekedési válságnak. Végigjártuk a tárgyak, jelek, üzenetek, ideológiák, gyönyörök termelésének és virtuális túltermelésének minden ösvényét” [Baudrillard, 1997]. Baudrillard felteszi a következő kérdést is: mit tegyünk az orgia után? Kérdése jogos, hiszen a modernitás nem az értékek átalakulásához, hanem az értékek szétszóródásához és elmosódásához vezetett, ennyiben tehát nehéz megragadni a dolgok esztétikai, szexuális vagy politikai meghatározásának elvét.

A Terror Háza hatvannyolca

A Terror Háza időszaki kiállítása kísérletet sem tesz erre. Tizennyolc évvel a rendszerváltás után már senki nem csodálkozik azon, hogy a Kádár-rendszer betonszürke, szögletes és dögletesen unalmas modernitását képes volt megtörni a beatzene önnön szabadságának kisszerűségével. Az egyetlen terembe összezsúfolt kiállítás keretében a szervezők elképzelése szerint megfér egymás mellett a Janis Joplin- és az Ulrike Meinhof-idézet, továbbá azok a korabeli jelszavak, melyeket napjainkban már pólókra sem nyomnak rá. Az előbbiek mindegyike más-más tudáskoncepcióban gondolta el kora társadalmát, és válságának egészen más olvasatát adta. Ennek tartalmáról a látogató nem tud meg semmit. A falakon olvasható jelszavakat összegereblyézett panel-esztétikával és a Kádár-rendszer tárgyi rekvizitumaival vegyíti a kiállítás. A magánélet „államtalanítását” a beatzenészek, és a táncdalénekesek visszaemlékezései teszik szemléletessé. A kiállítás sematikus voltán nem tudnak változtatni többek között Bereményi Géza, Najmányi László vagy Kukorelly Endre beszámolói sem, mivel a hanganyaggal is bőven telepakolt teremben szavaikba vág Zalatnay Sarolta, vagy éppen Kádár János mondatfoszlányai. Közelebb hajolva halljuk őket, de élménybeszámolóik nem tompíthatják a kiállítás egyoldalúságát.

S ha már a társadalmi felszabadulásról értekezünk, a kiállítás megemlíthette volna Heller Ágnes és Vajda Mihály a Kortársban, 1970 októberében megjelent Családforma és kommunizmus című írását. Minden tekintetben hozzátartozik a magyar ’68-hoz, még ha a hatvanas-hetvenes évek jelenlegi kanonizációja nem is tartja ezt fontosnak. Tudniillik a nyugati újbaloldali diskurzust nem kis mértékben befolyásolták a hasonló marxista indíttatású tanulmányok. Hiszen a magyarországi ’68 nem az Illés zenekar feloszlásával ért véget, hanem 1973-mal, a filozófus-perrel, mely néhány társadalomkutató „antimarxista” nézetei ürügyén, az MSZMP KB május 8-i ideológiai határozatával vette kezdetét. E sorokhoz a nem-felejtés okán idekívánkozna az újbaloldalról végletesen leegyszerűsítő könyvet író, egykori MTA főtitkár, Köpeczi Béla felmondó levele, amelyet a Lukács-tanítványoknak címezett. Színvonala azonban nem kívánatos, és tanulságképpen inkább Ludassy Máriát idézzük az MSZMP szellemi kimúlásának megpecsételődéséről: „Az ideológiai határozatnak volt akár pozitívnak is nevezhető hozadéka: a marxizmus egyszerűen megsemmisült szalonképes filozófiai témaként. A már a hatvanas évek második felében is köznevetség tárgyát képező hivatalos dialektikus és történelmi materialistákat leszámítva, senkit sem érdekelt többé, ami ’68 előtt még harci kérdés volt, ti. hogy a fiatal Marx antropológiai nézetei, elidegenedéselmélete lehet-e a pártideológiává züllesztett marxizmus-leninizmus filozófiai alternatívája. A Filozófiai Intézetből Márkusék kiűzésével nemcsak a filozófusokat, a filozófiát is kiiktatták: kizárólag agit-prop. témákat volt szabad kutatni” [Ludassy, 1998].

A Terror Háza kiállítótermében olvasható MSZMP- és KISZ KB-idézetek tökéletes példái annak, hogy a párt ideológusai mennyire nem értették a modernitást. A marxizmus és a szocializmus ekkor már régen nem az MSZMP ügye volt, és a marxista – és nem a kommunista – értelmiséget is leszoktatták arról, hogy világnézeti horizontját a marxizmusból vagy a marxizmus nélküli Marx-olvasatból töltse fel. A kiállítás erről nem szól – nem szólhat, hiszen rabja a szervezők ifjúkori szocializációjának és élményeinek –, marad tehát Komár László, a Füles magazin szexidoljai és a „mindent elsöprő” hosszúhaj és farmer. Ez is egy történelemolvasat, ám a ’68-ból merítő és újjászülető kortárs modernitás megértéshez ezen az úton nem jutunk közelebb.

A ’68-asok hatvannyolca

Hiszen a ’68 utáni Kádár-rendszer korántsem volt a legvidámabb barakk. Természetesen ebben az esetben nem a kádári fogyasztói társadalmat kérdőjelezzük meg. Kornis Mihály Kádár-könyvében elég sokat beszél ennek hátteréről és mai társadalmi-erkölcsi következményeiről, valamint a valahai rock- és egyéb zenekarok politikai háttéralkujairól is bőven olvashatunk már. Hiszen a hatvanas évek még sem a hetvenes vagy nyolcvanas, és kár lenne a magyar avantgárd képzőművészetet vagy zenei ellenkultúrát egy lapon említeni az Erdős Pétert személyesen ismerő és bratyizó zenekarokkal.

A magyarországi ’68 kifulladását leginkább a valahai világnézeti értelmiség érezte meg. Miként azt Fodor Géza is megfogalmazza Petri György költészete kapcsán: a csalódottság „nem a negativitásba való „belevetettség”, hanem a vélt pozitivitás elvesztésének motívuma” [Fodor, 1991]. Akárcsak ’68-as, úgy az ezt követő értelmiségi magatartásnak is alapvető jellemzője az elvont radikalizmus belső ellentmondása. Petri első kötetében ezt olvassuk: „Kibékülni a horgászokkal bizony/helyükre tenni az illúziókat.” A világnézet-szükséglet maradt, s idővel bekövetkező tovatűnése nem a posztmodern irónia jegyében zajlott, hanem a vállalt „izmus” képviseletének lehetetlenségének, illetve szigorúan elméleti revíziójának következménye. És a Kádár-rendszer ideje ezzel lett „nem ideje semminek”, és világa azzá, „mely időtlen időkig képes tengődni az ideiglenességében”. Ezen alapállást a már említett Fodor Géza nagyon pontosan írja le: „világnézet, de nem absztrakt, hanem szinte ösztönné vált világnézet az oka, hogy „az élet természetes ajándékai” e nemzedék számára oly kevéssé tudják „ellentételezni a sötét erőket”, oly kevéssé tudnak győzelemmé lenni a történelmi és egyéni világnézeten, oly kevéssé tudnak függetlenedni a társadalmi rendszertől s a történelmi fordulataitól, s ezért oly nehezen kapnak helyet nem életében, de világképében” [Fodor, 1991]. Az „egység utáni sóvár vágy” elfojtott frusztrációhoz vezetett, miként Petri fogalmaz: „Évekig tartott/amíg kilábaltál a hazugságból/sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad./ De végül számonkérted, visszakérted.”

Hiszen ’68 azzal az illúzióval kecsegtetett, hogy lehetséges a Történelem, hogy a filozófia a világnézetben gyökerezik, de a politika nyelvére is lefordítható. Ennek a gondolatnak az útját Magyarországon a pártállam, Nyugat-Európában a modernitás állta el. A tudományok korában a filozófia megszűnt megváltástannak lenni, a politika pedig túlságosan is változékony és kontextuális ahhoz, hogy egy világnézeti gondolkodás alapját képezhesse. Kelet-Európában – bár folyt a mindennapok visszavétele a Párttól – a baloldali értelmiség Kafkával ébredt, azaz „végtelen sok remény van, csak nem minékünk.” Az újbaloldalt és a marxista reneszánsz értelmiségeit lenullázták, terelőpályára küldték, vagy az állambiztonság révén a tudomására hozták, hogy a mindennapok szabadsága nem mindenkinek jár.

A ’68-asok egy részét alkotó nagy generációnak a rendszerváltáshoz érve már nincs érdemi mondanivalója: András Ferenc Az utolsó nyáron című filmje példaértékűen mutatja be ezen generáció fásultságát és tanácstalanságát, a forgatókönyvet jegyző Csengey Dénes személyes sorsa pedig tragikusan példája annak, hogy ebből nem lehetett jól kijönni. Míg Csengeyről a jobboldali értelmiség teljes hallgatása mellett a Jobbik nevez el könyvtárat, addig a baloldali értelmiség egy jelentős része – okulva ’68-ból – a Sollen nélküli világnézet megalapozására tett kísérletet. Őket szokták a kritikai baloldaliak „posztmodern értelmiségnek” titulálni, akiket önelégültségük és felelőtlenségük akadályoz meg abban, hogy Nagy Elmélet újraírásába fogjanak. Valóban csak ennyit takarna a „posztmodern értelmiség” címkéje?

A mi hatvannyolcunk

A baloldal fragmentáltságára nincs itt módunk kitérni, de mint azt a hazai ’68-olvasat, illetve a „posztmodern, baloldali és liberális értelmiségre” vonatkozó kritika alapján megállapíthatjuk, az aktivista baloldal – a „baloldal” kifejezés alatt ebben az esetben nem a politikai baloldalt értem – jelentős része még mindig azt gondolja, hogy a hatvanas évek levegőjét szívja. Számára ’68 az utópikus energiák fenntartásának mítosza lett. Ezen értelmiségiek számára a ’68-as események évfordulója kapóra jött boldogtalanságának feloldására és fontosságtudatának bizonygatására. Holott ’68 egyik üzenete éppen az, hogy az értelmiség elvesztette társadalomformáló szerepét, hiszen a modernitás problémakomplexuma nem teszi lehetővé, hogy ideológiai válaszokat adjunk olyan kérdésekre, amelyek megoldása tulajdonképpen lehetetlen lenne általa. Nem kell sok ahhoz, hogy belássuk: a hagyományos baloldali eszkatológiával nem sokra megyünk a második modernitás problémáinak kezelésében. Zygmunt Bauman a posztmodernitás kapcsán úgy fogalmazott: „most először kerültünk olyan helyzetbe, hogy a modernitást külső nézőpontból vehetjük szemügyre.” Hiszen a posztmodern nem Fukuyama lektűrjével, hanem ’68-cal vette kezdetét. Megszűnt a szubjektum nélküli Történelem, és az objektív helyett az interperszonális valóság lett az új filozófiai paradigma. A posztmodern revízió nem azért szükségszerű, mert így könnyebb az értelmiségi váteszszerepről való lemondás, hanem mert a modernitás komplexitása nem teszi lehetővé a történelmi cselekvést, nincs egyértelmű iránytű a Történelem irányát illetően. Vajda Mihály fogalmazza meg a következőket: „Pluralista világszemlélet. Éppen ezért derűs, mert nem akar diktatúrát gyakorolni sem a ráció, sem az irráció nevében, s időnként ironikusan önmagától is hajlandó elhatárolni magát. Kaotikus: elfogad többféle, akár egymásnak ellentmondó beállítottságot, szemléletet, magyarázatot. És persze tudatlan – a mindent megmagyarázni kívánó ellenféllel szemben.” Vajda egy oldallal arrébb így folytatja: „Igazságra törekvésünknek azonban most már nem szabad az ember szabadságát korlátoznia. A mások szabadságán sem szabad többé igazságunknak csorbát ejtenie. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha nem univerzálható (partikuláris vagy akár individuális) igazság” [Vajda, 1993].

A ’68 után személyessé tett Történelem, bár kétségtelenül magában hordozza az esetlegességet, de ez nem jelenti azt, hogy az értelmiség újra a megváltó paradigma társadalmi aktora kell, hogy legyen, vagy ismét eljött volna a Fehér Ferenc által szociális kérdések metafizikai felfogásának tekintett gondolat ideje. Ales Erjavecnél olvashatjuk a következő hivatkozást: „A posztavantgárd erénye épp annak fölismerésében rejlik, amit elődei nem voltak hajlandók elfogadni, magyarán, hogy a hatalmat birtokló középosztály egy töredéke az, amely a világot – egyszerre teremtő és romboló hatással ugyan, de fáradhatatlanul alakítja. Nem törekszik tehát e tény elleplezésére, vagy – a múlt avantgárdjaihoz hasonlóan – annak színlelésére, hogy képes lenne a munkásosztály vezetésére, illetve a művészet és az élet között feszülő ellentmondások áthidalására; s éppen e szerénysége adja sajátos hitelességét. […] Minden múltbeli avantgárd azt képzelte, hogy az emberiség tart valahova, s a mozgalom különleges föladata abban áll, hogy fölfedezze az ígéret földjét, és ügyeljen, hogy az emberek időben odaérkezzenek; ezzel szemben a posztavantgárd azt tartja, hogy az emberek egyazon időpillanatban különféle irányokba igyekeznek, amelyek között esetleg vannak értékesebbek és kevésbé értékesek, s így a föladat lényege kalauzolni és kritizálni” [Erjavec, 1994]. Ezt a kritikai értelmiségnek is be kell látnia.

A kritikai baloldaliak szinte egésze kiábrándult a Nagy Elméletből. Viszont a „régi szép időkre” visszatekintők – társadalmi felhatalmazás híján – a következő utakon indultak el: míg egy csoportja már a kiábrándulás másnapján elkezdte összerakni a következő Nagy Elméletet, addig egy jelentős részük Rorty szavaival olyan posztmodernekké lett, „akik posztmarxistának tartják magukat, még mindig meg akarják őrizni a szívnek azt a tisztaságát, aminek elvesztésétől Lenin félt, ha túl sok Bachot hallgat” [Rorty, 2007]. Esetükben tanulságos lenne Kiss Viktor megjegyzése, amely szerint „a szellemi dekonjunktúra idején nem a célok, még csak nem is a felismert tények, hanem az összefüggések hiányoznak – a célok és a társadalmi tények között. Hogy mit is kell ma tulajdonképpen szintetizálni? Miből lenne Nagy Elmélet?” [Kiss, 2008]. Az elmélet ’68 után politikai feletti irányba fejlődött tovább, és a praxis – baloldali körökben jól csengő fogalma – szubjektuma osztályszempontból meghatározatlanná vált. Míg korábban a baloldal a tragikus történelemélményeire épített („tökéletesség bűnösség korszaka”, fasizmus, II. világháború), úgy addig ma a flexibilisebb valóságkép és az összekuszálódott modernitás eltérő alapállást hív életre. ’68 a modernizációról szólt, mintsem a kapitalizmus megdöntéséről. Hiszen, hogy a munkásosztály már akkor sem és ma sem aktora a Történelemnek, annak filozófiai és szociológiai okai is vannak. Ezekért nem okolható az értelmiség. Azért azonban igen, hogy ha ’68-at hallja, akkor rögtön diákmozgalmak kifulladásával a Renault-gyár előtt síró lány jut eszébe. A kritikai baloldali értelmiség a mai „munkásosztályt” még mindig ebbe a képbe akarja belezsúfolni. Ez a „képzelődés” pedig nem a munkásokról szól, hanem a baloldali értelmiség szereptévesztéséről. Holott nem egy „út végén a radikális értelmiségiek megkapták, amit akartak, ámbár nem tetszett nekik, amit kaptak. Megvolt az egy hit, egy vezér és a totalitás, de az egy kultúra, amelyről álmodtak, nem volt az övék” [Heller, 1997].

’68-cal kilengett a modernitás ingája és napjainkig az utolsó előtti jelentős Esemény volt annak történetében. Az utolsó az inga visszamozgásával vette kezdetét, amikor is az a kelet-európai szocializmusnak üzent, hogy a modernitás egydimenziós olvasata nem a modernizáció, hanem a modernitástól való megszabadulásnak módja. Tudniillik 1968-ban a látszatforradalom gyermekeinek (Jürgen Habermas) történelmi reflexiója nem egy univerzálissá váló negativitásból fakadt. Racionalitás- és ideológiakritikát gyakoroltak, amellyel a modernitás egy következő szakaszának ágyaztak meg. Heller Ágnes ezt így fogalmazza meg: „amit most posztmodernnek neveznek, az a 68-as attitűd, gondolkodásmód és képzelet hosszútávú felszívódása a modern világban. Igaz, ha valami felszívódik, az eltűnik, de megváltoztatja annak a dolognak a textúráját, melybe felszívódik. Ez a textúra a modernitás” [Heller, 1998]. Ám a „fundamentális liberalizáció” (Jürgen Habermas) programja úgy tűnik nemcsak az otthontalanság diszkrét báját magának vindikáló kritikai értelmiség, de a magyar társadalom számára sem gyakorlat.

’68 és a Magyar Gárda

A Kádár-rendszer unalmas modernitását hátrahagyó magyar társadalom egyelőre nem fogékony a posztmodern társadalom üzeneteire. És ebben sem a politika, sem az értelmiség nincsen segítségére. A nyitottság, a partikularitás tisztelete, a különböző kisebbségek tisztelete meglehetősen fordított irányt vett hazánkban, mint azt a modernitás logikája diktálná.

A szélsőjobboldal politikai szubkultúrája folyamatosan fogadja magába a tömegeket, megtévesztve őket azzal, hogy egyes egyének jogainak korlátozása, továbbá a pluralista intézmények elvetése lehet a gyógyír bajaikra. Solymosi Frigyes, akadémikus a Szombat 2007. júniusi számában így nyilatkozott a Magyar Gárda hivatalos megalakulását megelőzően: „Nyilvánvalóan én nem tudom, hogy az ezt a zászlót (Árpád-sávos – kiegészítés B.B.) lengető embereket mi motiválja és mit akarnak ezzel üzenni.” Holott az üzenet egyértelmű: a Magyar Gárda mint „posztmodern” jelenség nem kér a posztmodern társadalomból. A ’68-at követő modernitásra adott válaszuk illeszti be őket a posztmodernről folyó hazai diskurzusba. A szélsőjobboldal szubkultúrái „ideológiájukban” és nem pedig politikájukban mutatnak bizonyos folytonosságot történelmi elődeikkel. Ideológusaik a mindennapok humanizálását vagy liberalizálását nem az egyén jogainak kiteljesedéseként élik meg, hanem az egyéni szinten jelentkező bizonytalanság érzeteként, amelyért a felelős a Soros-Alapítvány, az Open Society Institute, és minden olyan intézmény és szervezet, amely esélyt biztosít az „államon élősködőknek”. És ez a morális konzervativizmus már az alsóbb társadalmi rétegek egy jelentős részét integrálta. Létrejött az Új Többség, amely a felsőbb osztálytól kezdve a szegényekig terjed (a legszegényebbig nem, hiszen a cigányság célpontja az „aki nem dolgozik, ne is egyék”-politikának).

Balázs Gábor folyó kutatásában arra keresi a választ, milyen magyarázata van a franciaországi „konzervatív forradalomnak”.¹ Megállapítása szerint ennek elemei a következőkben foglalhatóak össze: per az erkölcsi szabadság ellen, azaz a kulturális liberalizmus elutasítása. Ezzel szorosan összhangban 1968 májusának bírálata és különösen azon értelmiségé, aki „a bevándorlók érdekében magára hagyta a munkásosztályt”. További jellemzője a „kevert társadalom” elutasítása, amely az intézményi antirasszizmus bírálatától, egészen a szociobiologizmusig terjed. És végül az emberjogi liberalizmus kárhoztatása, amelynek interpretációjuk szerint nem is lehet más a célja, mint a nép identitásának lerombolása. Balázs Gábor egy korábbi írásában Sarkozy kapcsán példamutatóan mutatta be ezen tudáshalmaz gyakorlati érvényesülését. Csak röviden idézünk ebből: „A balliberális politikai korrektség béklyójától megszabadult „komplexusok nélküli jobboldal” („la droite décomlexée”) megszületéséhez annak egyik alapkövét, a 68-as liberális-libertárius közmegegyezést kellett pályán kívül helyezni. Egyszer s mindenkorra” [Balázs, 2007]. Tagadhatatlan, hogy a magyar szélsőjobboldali szubkultúrák, ha mást nem is, de ennyit megértették ’68-ból. Ötvözik a „klasszikus” fasizmus és az ellen-68 jegyében megszülető posztfasizmus elemeit. Hozzáidomulnak a politikai kultúrához és igyekeznek szalonképessé tenni üzeneteiket. Habár a közvélemény-kutatások alapján politikai támogatottsággal nem rendelkeznek, de kulturális hálóik által terjesztett szellemi produktumaikkal jelentős kárt tesznek a társadalmi szövetben.

„Mielőtt megalvadunk”

…fogalmazott a 80-as években Papp Zsolt a marxista diskurzusok elhalása kapcsán. És az új nemzedék sem gondolkodhat másként, ha ’68 kérdéseit és válaszait érdemben be kívánja építeni a kor magyar társadalmának emlékezetébe és tudatába. Lehet kényelmetlennek és szűkösnek tartani a liberális demokráciát, de egy új ’68-at vizionálni értelmetlen. Tény, hogy Magyarország a modernitás egy korszakváltásának határán áll. A nyugat-európai ’68 mostanra ért hazánkba. De amíg a kulturális emlékezetbe mint „munka nélküli munkások, szószátyár diákok és szünidőző tisztviselők” (Raymond Aron) forradalmaként vagy a Szelíd motorosok-párizsi falfelirat-fogamzásgátló-Szörényi Levente tengely mentén épül be, addig nem csodálkozhatunk, ha erőre kap a neokonzervatív ’68-olvasat.

Amennyiben elmulasztjuk a modernitás problémakomplexumának megértését, és nem szállunk be a diszkurzív térbe, akkor könnyen előfordulhat, hogy többen is úgy gondolják majd, hogy „a hatvanas évek szexuális forradalmát valójában nem elsősorban a Manhattanben karriert befutó diplomás nők vették komolyan, hanem a harlemi leányanyák. (…) A hatvanas évek legkárosabb hagyatéka éppen az, hogy a társadalom alsó rétegeit megfosztotta azoktól a hagyományos előítéletektől és intézményi támaszoktól, amelyek lehetővé tették számukra a sikeres hosszú távú tervezést, és azt, hogy ennek révén urai legyenek a saját sorsuknak” [Mike, 2006]. A „moralizáló állam” teória térnyerése vagy ez előbbi idézethez hasonló neokonzervatív olvasatok nemhogy közelebb visznek bennünket a hatvanas évekhez, hanem inkább távolabb a kortárs társadalmaktól. És ezt a magyar társadalom nem érdemli meg. Hosszú idő után újra a Történelemé lehet az első szó.

Irodalom

Aron, Raymond: Az elkötelezett szemlélő. Beszélgetések Jean-Louis Missikával és Dominique Woltonnal. Európa, Budapest, 2005.

Balázs Gábor: Példaképünk, Sarkozy. Élet és Irodalom, 2007. szeptember 28.

Baudrillard, Jean: A rossz transzparenciája. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia. Budapest, 1997.

Erjavec, Ales: Posztmodern és az avantgárd művészeti irányzatok. Magyar Filozófiai Szemle, 1994/5-6.

Fodor Gáza: Petri György költészete. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991.

Heller Ágnes: A politika Isten halála után. In: Életképes-e a modernitás. Latin Betűk, Debrecen, 1997.

Heller Ágnes: 1968-prelúdium a posztmodernhez. Magyar Lettre Internationale, 1998. ősz

Kiss Viktor: „…mag vagy-e, avagy héj” (Thoma László emlékezete). Ezredvég, 2008/1.

Ludassy Mária: 1973. Beszélő, 1998/4.

Mike Károly: Szex és New York – és a konzervatívok. Kommentár, 2006/3.

Rorty Richard: Trockij és a vad orchideák. In: Filozófia és társadalmi remény. L’Harmattan, Budapest, 2007.

Vajda Mihály: Kelet-Európa és a posztmodern. In: A posztmodern Heidegger. T-Twins-Lukács Archívum-Századvég, Budapest, 1993.

Megjelent a Kritika 2008/10. számában, a Szerző szíves engedélyével közöljük.

https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/MTA_Kritika_2008/?query=mike&pg=456

1 Ezúton köszönöm Balázs Gábornak a cikkhez fűzött értékes megjegyzéseit.