Átmegyünk, átjutunk, átkelünk. Valami rosszabb, tűrhetetlenebb, kibírhatatlanabb felől a vélt nagyszerűbb felé. „Balkániságból” a vágyott nyugati mézesbolt, dőzsi, nyugati kényelem és keleti nyugalom felé. Át, bárhova, csak itt ne kelljen maradni…!

Az átmenni, átjutni, átmenekülni, átkelni reménye és vágyképe jellegzetesen „innen nézvést” kép. OTT már másként hangzik mindez. Sem nem olyan cuki, mint gondoltuk-reméltük-álmodtuk, sem nem olyan barátságos, mint megszoktuk. Saját hazai nyomorunk (legalább részben) közös, legalább valamennyire ismert, legalább a megszokásában eltöltött évtizedek-századok sajátlagos identitást adtak: a miénk, tehát… (jó, tehát pocsék, tehát tűrhető, tehát a semminél jóval jobb, stb.). Odakint meg (de furcsa is ez…!!!?) szinte azonnal migránsok leszünk. Éppúgy utáltak, mint amiképpen mi utáljuk őket – ha nem ismerjük is, ha még be sem jöttek, ha még azt sem tudjuk, mifélék. De utálni önvédelem. Az individuum Önvédelme, az ÉNtudat röfögő terjeszkedése, a kiterjeszkedés és betelepülés szabadságjogának privatizálása, s végtére is az identitás, önmeghatározás, kivagyiság környezet-független megjelenésmódja. Avagy a lét átmenete, egyszerűen és kínosan.

Átmennénk, sokan-többen-mindannyian – de az úgysem lehetséges. Meg nem is eszélyes, mert …munka, birtok, lakás, gyerek, ház, beteg após, nyelvtudás hiánya, munkaképesség elmúlta, megélhetési nyűgök elutasítása, tranzit-zónákban lét kikérése, boldogtalanná válás félelme, visszaút hiánya, miegyéb.

No meg…, hisz épp énrám várnak ott…! A „várva várt Nyugat” ha szembejön, már kiderül, hogy nem ugyanaz. Nem boldogít, nem ajnároz, nem akar előzékenyen csakis kedvemre tenni. Ha nekem várva várt nyugat, Neki egyáltalán nem várva várt Kelet…! /A Kelet mostanság amúgy is rosszabbul hangzik, más kínosabb jelzőkkel terhelt, mint korábban volt…!/.

S akkor még ott van (ha nem első, de harmadik-negyedik lépcsőben) az ottaniak elutasítása…, ennek félelmes jelei, gesztusok, türelmetlenségek, méltatlanságok, bizonytalanságok tengere. Valamiért nem akarják, hogy éppen én, éppen most és éppen így, közéjük telepedjek abban a reményben: Nekiek is mily jó leszek majd…! S akkor jönnek a migráció-ellenes tüntetéssel, fenyegetéssel, terrorral, gyújtogatással, verekedéssel, szélsőjobbos vonulásokkal, parlamentári szintre emelkedő újfasizmusokkal és rasszizmussal. Mer nekik csak valami senkiházi jöttment vagyok, akire még a kukájukat sem bízzák, nemhogy a szüretet vagy a metróvezetést, épülettervezést vagy egyetemi óraadást. Ráadásul zeng az ének folytonosan a kereszténység véghelyzetéről, Európa beteljesülő végzetéről, az iszlám áradatról, a minden végvonaglások várhatóságáról…

Elnagyolt számok szerint, persze, és csak nagyságrendekben beszélve: az 500 milliós Európába tavaly is 56.000 menekült érkezett. Az EuroStat adatai szerint azonban ezek egy része családegyesítés, külföldön születés, megszerzett állampolgárság és számos további változatban osztódnak, s tükrözik a címbe emelt kulcsfogalom rétegzettségét: önmagában a tranzíció semmit sem mond, ha fenyegető szám, ha nem…, csupán egy folyamat pillanatfelvétele. És éppenséggel mióta világ a világ, mindig is volt népvándorlás – Európában is, majdnem a világ bármely táján is.

„2015-ben megközelítőleg 4,7 millió bevándorló érkezett az EU-28 tagállamaiba, míg a hivatalos adatok szerint legalább 2,8 millió kivándorló hagyta el az Európai Unió tagállamait. Ezek az összesített számadatok ugyanakkor nem az Európai Unió egészének ki- és bevándorlási adatait tükrözik, mivel tartalmazzák az uniós tagállamok közötti migrációs folyamatokra vonatkozó adatokat is”.¹

Akkor talán nem éppen velem volna baj…! Vagy nem mivelünk, akik csak jobb létet, esetleg jóllétet, alkalmasint legalább létet szeretnénk. Nem olyat, amilyen volt, hanem az álmokhoz közelebbit…

Napjaink európai integrációs folyamatainak akár csak felületes szemlélése alapján is a legnyugodtabb tudományos könnyedséggel kijelenthető: nemzetekben, nemzeti kisebbségekben vagy a lokális identitások nemzeti keretekhez képesti létformáiban gondolkodni igen kockázatossá vált mostanság. Az Átmenet képzete emígy vagy amúgy…, de azért (vagy nemcsak azért, mert a kisebbségi létformák, identitások többlet-kockázattal formálhatók csupán napjaink identitás-politikái közepette, hanem) főként talán azért, mert maga a viszonyítási alap, a többségi „keret” lett az eddig bármikori államformáló erők alkotta szerkezetnél, struktúránál képlékenyebbé. Az Átmenet útja torpant meg valahol, vagy ütközött önnön határaiba, nem tisztázott célok kerítésébe, vagy odáig vezető utak szalagkorlátjába… Eközben elmállanak a nemzeti identitások, egyre inkább és egyre erőteljesebben. Értelmezésemben természetesen nem vehetem sorra ennek minden lényegi okát, ezért csupán rövidke felsorolásra kényszerülök, de azt is csak félve teszem meg, mivel körülöttünk államalkotó politikák, nemzetformáló buzgalmak, identitás-erősítő erők, többségi elven túlsúlyos prioritás-elvet gyakorlók nyernek egyre erőteljesebb teret, s közben határozottan úgy tesznek, mintha a mikrohistóriai változások, vagy akár a földrésznyi (így ázsiai, afrikai, közel-keleti, északi és déli, keleti és nyugati) átalakulási folyamatok még mindig kizárólag nagytérségi vagy nemzetállami keretek között szerveződhetnének, ránk ezek hatással nem is lennének. Vagyis szemben állnak, szembe mennek az Átmenet küzdői is a globalizáció harsány logikáival.

Átmenetek életből – életbe

A mintegy könyvtárnyi szakirodalom ide-idézése helyett meg kell itt elégednem a puszta utalásokkal: ha és amikor vitathatatlan és kétségtelen ténnyé válik (ha tetszik, ha nem, ha akarjuk, ha nem) a hálózati társadalmak kialakulása, akkor képtelenséggé válik még mindig olyan hagyományos létformák, államkeretek, politikai integrációk és kisléptékű társas mozgások között fogalmat alkotni a kisebbségi létről és kisebbségi térről, amilyen feltételek akár csak negyedszázada vagy egy-másfél évszázada voltak jellemzőek. Ha nem gondolunk itt másra, mint a világgazdaság folyamataira, az energetikai, katonai, szövetségi politikai, nemzetközi érdekpolitikai és további jónéhány ide sorolható tényezőre, amelyek ma már nem (okvetlenül, vagy nem csupán) nemzeti vagy földrésznyi keretek közötti játszmák és színjátékok részei, akkor tudomásul érdemes vennünk, hogy a gazdaság kétségtelenül átkábelezi, áthálózza a nemzetek gazdaságtanát, átszövi a nemzetgazdaságok hálóját, átformálja a nemzetközi és államközi kapcsolatok rendjét, prioritás-mutatóit, a szereplők helyét és rangját is – néha nem is évtizedre vagy évekre szólóan, de puszta hónapokra akár. Mondjuk úgy: átmenetileg bizonyosan.

Sőt, lokálisan is. Ha nem vesszük tudomásul, hogy egy ázsiai madárbetegség, egy afrikai törzsi konfliktus, egy közel-keleti szélsőséges politikai mozgalmi csoport, vagy akár egyetlen jól megformált („nemzetiség” nélküli) számítógépes vírus képes akár több földrésznyi politikai és gazdasági, biztonsági és kapcsolathálózati rendszert totálisan átrajzolni hosszú hónapokra és évekre, akkor megint csak saját házunk táján próbálunk nézelődni, de csupán a padlás picinyke szellőzőablakán keresztül. Ha nem látjuk át, mennyi esélye van egy nemzeti politikának függetlennek maradni európai, afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai alkalmi konfliktusoktól, akkor folytathatjuk a nemzeti tervezést vaksin és érvénytelenül, de mindenképpen távol maradni remélünk a világ sodró szeleinek romboló hatásaitól… – ami pedig szolidan szólva is képtelenség. Ha nem vagyunk képesek mérni és mérlegelni nemzetközi migrációs tömegek új exodusát, helyi és nemzeti kultúrákra gyakorolt kihívó, megszorító, válságot jelző, gazdasági stratégiaváltást követelő, munkaerőpolitikai engedményeket és kisebbségjogi feltételeket egyaránt kierőszakoló hatását, akkor ismét csak a saját fürdőkádunk horizontját leszünk képesek szemlélni, nem pedig a valódi történéseket…

Rövidre zárom, mindenki képes ezt a belátást kiterjeszteni tudásterülete megannyi tartományára, hatások és kölcsönhatások, kényszerek és dilemmák, kihívások és megoldások eszköztárára. Mindezt csupán azért vetem föl, mert az elmúlt egy-másfél évtizedben mind az EU-eufória, mind annak kényes egyensúlyai és közös kényszerei egymás után lettek létélményei a kétpólusú világrendszerből lassan kimasírozó nemzetállamoknak. De az Átmenet bármelyik zónáját tekintve is, e „tekintet” nem pillanthat el az európai földrészen belül kialakult sok évszázados osztottság fölött, nem tekinthet át a civilizációs határokon, a hatalmak kooperációján és népek közösségein is múlni képes emberléptékű dimenziók árnyalatain, mint ahogy azon sem szökellhet át, hogy a politikai kultúra tagoltságában „a kezdetektől” szerepe volt a „primitív” és a kulturált, a „törzsi” és a letelepült, a mobil és a szedanterizált, a kooperatív és a szegmentált szereplőknek is. Lehet és kell, de nem elegendő barátra és ellenségre, ellenfélre és vetélytársa osztani a szomszédságot, mert minden bipolaritás kézenfekvő háborút fial ugyan, de sosem harmóniát, s ha mégis valamely „igazságot” szül, azt akkor súlyosan valakik, a Mások, a Másikok ellen teszi… Vélekedésem szerint egyre kevésbé lehet mindezt, az őslakost a betelepülttől, az etnikait a gazdaságitól elkülöníteni (vö. törökök és kínaiak Németországban, lengyelek és románok Svájcban vagy Londonban, pastuk és nigériaiak Magyarországon stb.), egyre nehezebb az „államit” a társadalmitól a kontrasztok és konfliktusok szféráiban is különválasztani, s egyre érvénytelenebb marad minden korkérdés tudományos taglalása is, ha nem képes, nem meri a kívül- és belülnézeti képet egyszerre/egyidejűleg átlátni. Annál is inkább, mert számos, korábban tetszőleges egyértelműséggel kezelhetőnek tűnő fogalom vált vitathatóvá, érvénytelenül elvonttá, élettelenül papírformátumúvá… Ha létezik az európai régiók fóruma, ha e régióknak ténylegesen van lokalitása, ha e lokalitás etnikai és kulturális szereplőkkel telített, ha e telítettség mindig is összefüggött az épp aktuális (állam- vagy párt-)politikától szinte „független” hozott politikai kultúrával, mentális örökséggel, közösség-fogalmaktól vagy kisebbség-definícióktól nagymértékben meghatározott törekvésekkel, akkor ma is folytonosan föl kell tenni a látszatra költői kérdést: hol van a közép-európaiság határa, honnan nézve definiáljuk a „közepet” (Liverpoolból vagy Aradról, Trentóból vagy Vilniuszból?), s honnan nézve „kelet-európai” az átmenet, hol is van a kezdő- és végpontja, mi az iránya és tempója, minek megy át valahová és mit akar ott majd csinálni…?! Már csupán kiegészítő kérdés ehhez: mi alkothat egyáltalán „belső” dimenziót, ha a nemzetek önképe a származási közösség egysége volt (ami fölbomlott), ha önlegitimálása a nyelvre épült (ami éppen foszladozóban), ha térbeli-földrajzi határoltsága a messzi múlté, ha lakossága egyre több migrációs potenciállal föllazult, ha gazdasági önfenntartása régóta csak viccek tárgya immár, s ha demarkációs vonalait nem önmaga, hanem a kortárs, a közös, a szomszédsági, a nagytérségi mozgásdimenziók formálják sokkal inkább…?

Ha szétfolyik a társadalmi kohéziót adó legfőbb támoszlopok sora; ha megszűnik a (nagy)család és rokonság térbeli együttlétének és gazdasági funkcionalitásának megannyi jegye; ha nemcsak térségivé, de nemzeten és határon túlivá válik a gazdasági, tulajdoni bázisok, piaci kapcsolatok, tudásformák, pályaképek, kontaktus-zónák egész rendszere… – akkor ki jogosult még mindig kisközösségi identitások véderejéről értekezni, vagy közép-európai kezdeményezéseket kelet- és nyugat-független törekvésekként értelmezni? Ha a közösség és társadalom vélt vagy képzelt, régen még megvolt, mára azonban szertefoszlott „egysége” inkább csak további málladozottsághoz visz most már, akkor lehet-e még nemzetpolitikai dimenziók között méricskélni kis kollektívák megmaradási képességét, autochton világát, autonómia-igényét?

Lehet, ez is csupán Átmenet.

De ez talán túl idealisztikus képzet. Minden átmenet, minden változás legstabilabb fogalma épp ennek állandósulása.

Erről mindenesetre nem az én képzelményeim fontosak, hanem mindazoké, akiket érint. Az átmenetekről mindenütt a helybeliek tudnak épp a legtöbbet, lévén megannyi formában kisebbségi státusúak, akiknek egész kulturális kánonja a belső törekvések és külső behatások elleni félszek szerint komponálódik. Én itt csupán jelezni kívánom, hogy nem kizárólag egy-egy országban, nem is állam és állam közötti kapcsolatban, kistérségi dimenziók közt, hanem immár európai és nem-európai, közülünk való és idegen, saját és migráns, ismerős és ismeretlen dinamizmusával mérhetők mostanság a valódi kapcsolat-történetek. Átszőtték a nemzeti határokat, átírták a nemzeti identitásokat, kisajátították a nemzettörténeti állapotokat más érdekek, más elbeszélések, európai és nemcsak európai narratívák… – s lettek belőlük internacionális, multi- vagy pluri-kulturális identitások, egyetemes hontalanságok, földrészek közötti mozgások, földrészeken túli és választottan nem helyhez, nem gyökerekhez, hanem időlegességekhez kötött hovátartozások, vegyesházasságtól az elmagányosodásig, életképtelenségtől a válások számának megnövekedéséig.

Föltehető tehát a kérdés: ha a nemzeti államok sem voltak oly mesebelien egységesek, csak éppen a többiekhez képest valamilyenek, színesebbek vagy egyszínűbbre festettek a nemzetépítések korszakaiban… – akkor a nemzetek utáni európai kisebbségek helyzete mivé lett/lehetne? Inkább esélyeket tartalmaz (vagy) egy önálló identitás-állapot végre-valahára megfogalmazhatósága terén, (vagy) épp ellenkezőleg: olyan állapot jelzője inkább, melynek keretei lehetővé teszik, de egyúttal nevetségessé is változtatják a kisebbségi identitások egyneműnek tetsző, saját színekkel a palettán helyet kereső sajátlagosságát? Ha ehhez hozzávesszük, hogy maguk a kisebbségi vagy akár kistérségi léthelyzetek sem európai mércével mérve, sem ázsiai vagy afrikai léptékkel mérve nem „piacképesek” immár a makropolitikák és globalizációs sodrások időszakában, akkor tudomásul kell vennünk, hogy hiábavaló öröm lehet a kisebbségi státusz láthatatlan kiterjedése a(z állam)nemzetet alkotó politikai többség ellenállása dacára, és még hiábavalóbb vágyakozás lehet az, hogy majd mindenki mástól függetlenül éppen mi majd megvalósítjuk az Átmenetet. Persze tudjuk, el lehet érni akár autonómiát is (lásd a Feröer-szigetiek, a katalánok, vagy akár Koszovó függetlenedési-önállósulási sikerét), és el lehet fogadtatni a világ közvéleményének etikus rokonszenvével az elnyomásban élőkkel kapcsolatos szolidaritást vagy a fenyegetettség tarthatatlanságát (lásd Tibet helyzetét, egyes afrikai menekült-csoportok menedékjogi kérelmét, vagy épp a magyarországi romák európai és kanadai kimozdulásának példáit) – de ezzel korántsem oldódik meg a nemzetek utáni korszak kisebbségpolitikai folyamata. Érintetlen kistérséginek, lényegileg „érintetlen” kisebbséginek maradni, vagy akár a politikai és gazdasági átmenet folyamatában azzá lenni mostanság nehezebb, próbára tevőbb és erőteljesen képtelenebb élmény lesz, mint akár nemzeti színekben szerepelni az európai unió vagy a világ más térségeinek nemzetállami reprezentációjával szemben. Köztes helyzetben még regionálissá lenni is alternatíva talán… De ha mindenki kisebbségivé lesz a szétfolyó többségek korszakában, akkor egyhamar ki fog derülni, hogy nincs az a kisebbség, amelynek ne lenne még kisebb kisebbsége, ne lenne magja, ne lenne mást akaró vagy önállóságát még a kisebbségi státuszon belül is kiharcolni kívánó csoporttörekvése… Ki fog derülni – ami egyébiránt nyílt titok a kisebbségkutatók körei számára – hogy a nem többség/kisebbség dimenzióban tárgyalt, nem „a kisebbség mint egység” értékelv alapján elbeszélt kisebbségi csoportok léte a fő kérdés vagy problematika korunkban. S nemcsak az nem vállalható mindenki számára, ahogyan őket „elbeszélik” valakik, képviselik vagy szimbolizálják valakik, hanem az is, ahogyan önmagukat reprezentálják. Ugyanis roppant mód megosztottak, még csoportminőségű egységeiken belül is vannak meghatározó, domináns kisebbségi erők és vannak sodródók, ellenpártiak és periferizálódottak, elkötelezettek és kiszolgáltatottak, hívek és ellenállók…, meg még mennyi mindenféle más is. Kiderülhet tehát, hogy pusztán nézőpont, interpretáció kérdése, és ezért leginkább a nemzetközi tudományos tolvajnyelv, a gazdasági vagy érdekpolitikai diskurzusok szaknyelve, a minoritás-elvű értéktételezések csoportszintű elbeszélésmódja szabja meg, mikor és milyen kisebbségi narratíva kerül terítékre, ablakba vagy épp a titkos diplomáciai szótárba…

Ha kis, lokális csoportokat, nagycsaládot, etnikai közeget, leszármazási közösségeket szemlélünk, épp ezért sose feledjük, hogy mindazt a vegyességet, mely jogtörténetből és kisebbség-demográfiából éppúgy építkezik, ahogyan választásföldrajzból vagy manipuláció-lélektanból és régiótudományból vagy mentalitás-földrajzból, nem máshogyan, hanem narratívákban halljuk meg, narratívák alapján értelmezzük, s magunk is (meta)narratívát hozunk létre belőlük. Ennek tudatos vállalásával, a szakmai kérdések multikulturális és interdiszciplináris megközelítésével nem (vagy nem csupán) mentségképpen kell utaljak a kortárs tér-elemzések szükségképpeni tartalmaira (pl. térfelfogások, régiópolitikák, határokon átívelő kapcsolatok, kisebbségi autonómiák stb.), hanem emellett programosan azért is utalok az elbeszélt léthelyzetek szimbolikus tartalmaira, mert a magyarországi politikatudomány szakmai főiránya éppen most kezd egy roppant szűk szorost kiépíteni valamely értelmezési vezérelv számára, látványos mennyiségi hatékonyság és attraktív sikerképesség nevében, de közben a mélységi és empirikus megközelítésekben épp az ellenkezőjére mutatkozik egyre alaposabb igény: emberközeli, csoportszintű, kooperáció-igényű partnerségek esélyeinek belátására, kipróbálására, vagy akár tudományos definiálására. Ehhez pedig nem elég, hogy a gondolkodási konvenciókban az állami, államközi, nagytérségi, földrészi „identitás” kiépüléséről szólnak a hozsannák, mert az európai polgári világok leginkább a mixitással írhatók le. Sőt, ha egyáltalán komolyan kívánjuk venni állításaink empirikus érvényességét, akkor a rendszerváltások során kiépülő nagytérségi összefüggésrendszer leírásában ma már sokkalta inkább a kultúraközi partnerségek megjelenítését kellene vállalnunk (mutatkozások, csoportidentitások, kettős vagy többes identitások, területi jelenlét, szimbolikus térfoglalás stb.), és sokkal érzékenyebben kellene figyelembe vennünk a migrációs folyamatok értelmezési körét, avagy köreit. Ennek részeként, hitelesítő közelképeként pedig a „brüsszeli pillantást” is több kultúraközeli narratíva bemutatásával saját nézőpontunk ismertetését szintúgy árnyalatok részletezéseivel szükséges pontosítanunk.

E „pontosításhoz” hadd éljek egyetlen interpretációs kísérlettel, a fennebb már jelzett Átmenet egyik kulcskérdésével, mely nem véletlenül és nem is ártatlanul a magyar politikai rendszer határon túli szavazatszerző és manipulációs stratégiájának része. Mi több: nem alkalmi, hanem állandósult része, s korántsem a kételyekkel fogadott szférája, hanem a talán legdrámaibb forgatókönyvek és legsúlyosabb kudarcok körébe sorolható tematika.

Az Átmenet nem magától megy át valahová. Irányítják, cselekvő részesei vannak, szereplői, dramaturgiája, díszletei, jelenetei és felvonásközi szünetei is. Európa felé menet a bárki köz- vagy főszereplő állandósul, időleges, mindenesetre átmeneti szerepeket is felvesz. Magában az europeizálódási folyamatban – és a jelen korszak állampolitikai stratégiái mentén – talán a legerősebb hatás abban mutatkozik meg, hogy az államok unifikációs (európai egységesülési, „egyesült európaivá” váló) alkufolyamatában is mind markánsabban átalakul maga a térfelfogás, módosul a térfogalom, változik a térhasználat is. A fogság és rabság teréből a szabad térbe, a rögzültből a kötetlenbe, a letapadtból a flexibilisbe áramlik számos törekvés. Mindezt még kíséri az állam szerepvállalásának átformálódása is – ipariból jólétivé, jóléti-gondoskodóból transznacionális szolgáltatóvá, stb. –, amit két, ellentétes tendencia kísér: egyik féle lassan és megfontoltan kivonul a nemzetpolitikából, másik viszont megüli a tradicionális államfontossági pozíciót, és az állampolitikai rendezőelvek átalakulásában érdekeltként a beavatkozó államiságot, újracentralizálást vezet be. Utóbbi mentén a tudatos fejlesztés helyett a strukturális drámafőrendezői szerep vállalásává alakul át az államszerep, ami főként azt eredményezi, hogy az államalkotó társadalmi csoportok, a többség, a kisebbségek, a pártok és politikai szervezetek, a menekültek és életviteli dekonstrukcióra kényszerülők társadalmi tömegei nem főszereplői lesznek immár a színpadon zajló eseményeknek, hanem statisztái, segédszínészei inkább. Ez az állami színház (néha) az euro-kompatibilis értéknormákat vallja ugyan, de a folyamatok kezelésében a társadalmi szereplők életesélyeire vonatkozó részvételi demokrácia és egyenlőségi eszme már nem a megvalósítandó célok szférájában tételeződik számára, hanem inkább olyan strukturális alapelvvé válik, amely az alárendelt társadalmi szférában az esélytelenség bebetonozását teszi átélhetővé, miközben az állam a gondoskodás pózában teljesíti ki működésmódját. Magyarán: mint átmeneti állapot, kiterjesztett mivoltában tovább terjeszkedik a totális uralom felé, a totális eljárások, a totalizált megoldások irányába. Az „esélyegyenlőség” európai normatívája szinte pusztán csak arra jó ebben a működésmódban, hogy a szcénában jelen lévő szereplők mozgását és mutatkozási feltételeit szabályozza. Ahogyan az állam autonómiája, társ-szuverenitása relativizálódik az uniós partnerségben (kölcsönös függésként, partnerségként, kooperációként, érdekegyeztetési színtérként), akként az egyes társadalmi szereplők szolidaritása, emberi szuverenitása is felfüggesztődik. Alapkérdéssé lehet tehát az államközi, uniós, kultúraközi térkapcsolatokban, hogy az állam eme „színházirányítási stratégiája” hogyan találkozik a szereplők gyakorlatával, mennyire van (s kell legyen) tekintettel a korszakos partnerviszonyokra… Ha színházként nevezzük meg, alapkérdéssé lesz: kik a nézői, kik a megrendelői, kik a fenntartói, kik a kritikusai, befogadói, népszerűsítői ennek a nagy színjátéknak, s kikre jut marginális statiszta-szerep, zenei kíséret, pénztárosi vagy nézőtéri felügyelői státusz? … Kik a szerzői, dramatugjai, dívái, sztárjai magának a publikus működésmódnak, s e partnerviszonyok milyen emberi, települési, térségi, partnerkapcsolati térben bontakoznak ki, kik formálják, kik éltetik vagy tartják fenn e tér mindennapi működését?

Summázhatóan ezt úgy fogalmaznám közpolitikai terminusokban, hogy a politikai közösségek (így a kelet- vagy közép-európaiak is) a társadalmi beilleszkedésben és dinamikákban az EU-integrációs normatívát, térfelfogást és partnerség-víziót kénytelenek követni, akár annak érzetével is megbarátkozva, hogy amibe integrálódniok kellene (úgymint az Egységes Európa), az éppen egy sajátosan dezintegrálódó társadalmi közállapot formáját ölti. A még meg igazán meg sem erősödött Európai Unióba kéne integrálódnia a széteső átmeneti államokból érkező, mentálisan (s olykor akár morálisan, egzisztenciálisan, pszichésen, kulturálisan) szétesett kelet-európainak, mint migránsnak. Mint migránsnak egy lényegét tekintve hasonló vagy ugyanolyan zsidó-keresztény tradíciót és kultúrát intézményesítő „huszonnyolcak Európájának” kellene tehát nyitott szívvel és lélekkel fogadnia az átmenetben/-ből épp menekülő egyedet és tömeget. Ebben a „szcenikai térben” a rendezési elgondolás, a dramaturgiai problematika olyan cselekvő, színpadképes aktorokkal számol (tagországokkal, csatlakozott államokkal, legitim pártokkal, teljes állampolgári jogú személyiségekkel), akiknek nemcsak kellő gyakorlata van az egyre sötétedő háttér előtti szerepvállaláshoz, nemcsak valami ismert színpadias történet elmesélésére vállalkoznak, s nemcsak jól begyakorolták ezt az eseménymenetet a maguk nemzeti átmeneteinek, üldözöttségeinek, harcainak és kulturális feltételeinek megfelelően, de tesztelték is már nemegyszer, mire juthatnak ebben a folyamatban. Eközben pedig a „nézői oldalon” (legyen ez mondjuk a kisebbségeké, akár kis államoké, kis országoké, jelentéktelen gazdaságoké, „megtűrt” szereposztási pozíciójú partnereké) szinte drámai döbbenettel látszik, hogy a szereplők tüneményes együttléte és az egész szcéna produkció-képessége messze alatta marad a színlapon feltüntetett ábrándoknak (lásd az EU-illúziók széles körét, az uniós egység válságkérdéseit, a leszakadó vagy többfokozatú EU szcenárióit). Valójában a szereplők, vagy inkább képviselők ad hoc csoportozatai az egyes viselkedési rutinoknak megjelenítői ebben az európai színpadtérben, mindannyiukat elsősorban az a választott/kényszerű léthelyzet köti össze, hogy nem lehetnek tisztában a többi szereplő várható viselkedésével, ezért saját perspektíváikkal sem. Ezáltal mintegy folytonos improvizációra kényszerül a szituációban érintettek többsége, mint egy amatőr színpadon, ahol a színészi produkció tere át-meg-átfolyik a nézőtérbe, s ha kiloccsantanak egy vödör vizet a drámai szituációban, az mindenkit vizessé tesz a nézőtéren is.

Ebben a furcsa modernizációs színjátékban valójában tehát két alapvető struktúra-alkotó elem kér és kap teret. Az egyik a szereplők mozgáshatárait kijelölni kívánó állami dramaturgia, amely jószerivel olyképpen modernista, hogy még a rutinosabb aktorok, tradicionális szereptudattal élők, illetve a bizakodó nézők türelmét is képes próbára tenni…; a másik strukturális, vagy inkább morfológiai normatíva a résztvevő csoportok kulturális stratégiáit szabályozni hivatott vállalás, amely a társadalom politikai kultúráját az euro-képesek és a kimaradók, vagy bekebelezettek és kizártak csoportozataira osztja dramaturgiailag. Ez utóbbi szereposztás és librettó főképpen a részvételi demokrácia újraalkotását, felülről-szabályozását teljesíti ki, s leginkább arra alkalmas, hogy demarkációs vonalat húzzon a szereplő csoportok közé, elválasztva a Miénket az Övéktől, a Fejlődésképeset a Lemaradótól, az európai normáknak minőségbiztosítással megfelelőt az ettől eltérőktől. Elegendő itt arra utalni, milyen közhangulat és közmegítélés fogadta például az újonnan csatlakozó országok EU-alkalmasságát, vagy milyen narratívák épülnek a további csatlakozókkal alakuló kapcsolatok irányában…, vagy milyen normakövetési gyakorlatok lesznek irányadóak nálunk az európai jogi minták, pragmatikus elvárások, szabványok, mentális feltételek és deklarált szereptudatok nyomán, esetleg ezek ellenére is… A demarkációs erővonalak kiépítésének programja olyan identitás-felállítási eljárásmód, amely éppúgy szolgálja a létező államszintű szabályozási jogosultság fenntartását, mint újabbak bevezetését. Ez ugyanis olyan kulturális határépítési narratíva, amelyet a „várva várt Nyugat” és a konstans módon itt lévő „örökölt Kelet” közötti közvetítő funkció a szomszédsági eszmeiség nevében vállalhat el. A „tárt karokkal várt Nyugat” ténylegesen a szívélyes testvériség talmi intimitását feláldozni kész, de segítségre váró és befogadást kérő magatartást szimbolizált egykor – a „zárt karokkal várt Kelet” pedig a megváltozott szolidaritás-állapotot tükrözi ma.

A Nyugathoz méredzkedés és a Kelettől elválasztó vonások hangsúlyozása olyan kettős identitás vagy szereptudat formálásához szolgál eszközként, amely elvileg mindkettő jelenlétét és a köztük lehetséges választás magabiztosságát garantálja. Ez a kultúraközi demarkációs zóna egyúttal nyilvánvalóan határképző funkciójú, hisz ha kell belülről, ha az kevés, hát kívülről építi egy „polietnikus”, vagyis többféle etnikai-kulturális-korosztályi-életkori csoportozat jelenlétéből formálódó tér kiterjedését, s alakítja ennek határait, formáját, kölcsönhatásait, mintaválasztásait, konfliktusait és kiegyezéseit.

Tranzakciós drámák, köztességek áthatásai

A fentiek nyomán és az átmenetek/átmenetiségek követése közben végképp kérdéses lehet, hogy szilárd árnyaltságú és okadatolt forrásanyagra támaszkodás/hivatkozás nélkül milyen ismeretlen „nagytérségi” vagy lokális mélyvilágokról beszélek, amikor az Átmeneteket sorolom elő. Ténylegesen minden olyan csoportmeghatározásról szólok (legyenek ezek belsők vagy külsők, etnikusak vagy gazdaságiak, szuverének vagy efemerek, csoportosak vagy perszonálisak), amelyek leginkább úgy írhatók le, mint kultúra-függő egységek és mint határformáló szerveződési módok. Az etnikai csoporthatár-narratívákban ez úgy néz ki, hogy a több-etnikumú társadalmi rendszer elemei között az identitás-szerveződés és az értékrendek is az etnikai-kulturális csoportok kölcsönös függésrendje alapján kapnak státuszt. Társadalmi csoporthatárok viszonylatában ezt természetesen körülveszik politikai és gazdasági, kulturális és nyelvi, viselkedési és kommunikációs, termelési és más egyéb fontos momentumok, meghatározzák történeti érvényűen ható demográfiai perspektívák vagy migrációs trendek is. Minthogy a történelem, a lokális események menete és a külső hatások-kényszerek rendszere éppoly identitásváltozási tényezőknek kitettek, mint a belső értékrendek, ezáltal a komplex (s még inkább a „pluralista”) társadalmak struktúrái formalizálják és működtetik s érdemben akadályozzák a kulturális határok közeledésének vagy távolságának teljesebb rendszerét, mégpedig történeti trendbe tagolva. Ezért az etnikai és kulturális csoportok mint a társadalmi rétegződés komponensei kerülnek a szcénába, melyet mint rendszert a változékonyság jellemez, s ennek okai és módjai éppoly bonyodalmasak és sokrétűek Magyarországon vagy Erdélyben, Korzikán vagy Katalóniában, Tirolban vagy Dobrudzsában, mint a harmadik világ és a félperifériára került országok többsége esetében. A változékonyság mint hordozható identitás azonban nem föltétlenül talál a más helyszínen élőkkel, nem biztosan vezet érvényre a kialakult és stabilizálódott identitások körével. Így tehát az etnikai csoportozatok, vallási vagy társadalmi szubkultúrák sok esetben, státuszukat tekintve kisebbségek, megannyi helyzetben azonban szinte csak páriák, akik/amelyek egyetemlegesen (legalábbis a keleti univerzalisztikus vallások alapján tagolódó rendszerekben) társadalmi perifériák szervezeti típusainak felelnek meg. E kettősség és kettős narratívája is részünkre abból adódik, hogy korántsem vállaljuk a keleti/afrikai/másságos társadalmak belső tagoltságát és politikai konvencióikat ránk bélyegző státust, de közben szenvedünk is a nyugati típusú kereszténység nem tisztán megvalósíthatósága miatt. Mindezen társas és tömeg-kapcsolatokat, földrajzi és történeti dimenziókat a közpolitikai gondolkodásban és közérzeti helyzetünkben nem a bezártság, korlátozottság vagy partnerhiány határozza meg, hanem inkább a mindenkori kulturális érintkezések és a változás hatásai a saját térfelfogásunkra, kapcsolati kultúráinkra, adaptációs hajlandóságunkra.

Emlékeztetnék csupán arra, hogy a kulcskérdések és „hívószavak” (mint stigmatizáció, migrációs mobilitás, etnikai gazdaság, integráció, kizárás és bekebelezés, dichotomizáció, politikai stabilitás, legitimitás, társadalmi konfliktus, szociális partnerség, integrációs késztetettség – és hasonlók, hosszú sorban) egy idő óta legfőképpen annak körvonalazására szolgálnak a politikai közbeszédben és nyilvános diskurzusokban, hogy miként lesz a határok révén meghatározhatóvá számos etnikai vagy etnokulturális csoport időben folyamatos és intézményesített szervezettsége. Ha úgy tetszik: „homogén nemzetállam”, vagy ennek képzete, sugallata, értéknormája. Ugyanakkor pedig épp a határok ködlő jellege miatt az átjárások, kölcsönhatások, tér- és időhasználati módok nemcsak a kulturális különbségeket cövekelik körül, hanem a kultúraköziséget is folytonossá és határolhatatlanná, változásnak kitetté teszik. Azt viszont, hogy miként és mikor kell/kellene kultúraközi kölcsönhatásokban gondolkodnunk, hogyan kellene ezekre rákérdeznünk, mit tematizálhatunk kutatási kérdésként vagy megérthető folyamatként, s mit tesznek témává maguk az érintettek meg a róluk diskurálók Európa másik szegletében – ezt szinte nem tanuljuk, erre kevéssé „iskolázunk”, nem játszadozunk alternatív dramaturgiák megértésével, toleráns kezelésmódokkal, gyarapítható belátáskészlet kimunkálásával, a közgondolkodás és közérdeklődés ébrentartásával, a politikai elit szereptudatának és válaszolási-cselekvési rutinjának partnerségi dimenzióba csalogatásával. Egyáltalán: a határok átjárhatóságának és átlátható átereszeknek, hidaknak, kötődéseknek építgetésével, az Átmenet megoldásával.

Mindez mint kultúraköziség és szomszédsági politikák kérdése másképp jellemezhető Európa nyugati küzdőterén, s másképp minálunk. Az alábbi példa éppen a polietnikus téralakítással, az európai lokális világok részválaszaival, valamint az elkerülő, bezárkózó, hárító és önveszélyeztető stratégiával jellemezhető.

A magyar határerődítmény, megerősített határvédelem, támogatásokkal felpumpált határőrizeti csapatlétszám hatékony működése mellett és ellenében, a 2015-ös nagyobb népmozgásokkal szemben ekképpen alakul, idézem:

„Az ORFK összesítő számításokat is végez. Ezek alapján még egyértelműbb, hogy tendenciáról van szó. A 2016. január-novemberi és a 2017. január-novemberi időszakok összevetéséből kiderül, hogy a tiltott határsértések száma 86 százalékkal (18 706-ról 2627-re) esett vissza. Idén megszűntek a határzárral kapcsolatos bűncselekmények, és az embercsempészettel kapcsolatos ügyekből is 45 százalékkal kevesebb van.

A legmegdöbbentőbb kimutatás a Befelé irányuló illegális határátlépések alakulása Magyarország schengeni külső határain címet viselő tábla, amelyet szerdán tett közzé az ORFK. Az összesítésből kiderül, hogy 2017-ben december 26-ig 1415 „befelé irányuló” illegális határátlépést regisztráltak, ami jóval kevesebb, mint bármikor ebben az évtizedben.

Még 2010-ben, az Orbán-kormány hatalomra jutásakor is több mint kétszer ennyi (3120) ilyen eset történt, a 2015 csúcs, vagyis a valódi menekültválság idején pedig a 391 ezret is meghaladta ez a szám.

A 2015-ös „menekült-áradat” alkalmával 391.363 személy minősült határátlépőnek, ez 2017-ben 1415 volt”.²

Az Orbán-kormány mintegy három évnyi totális kormány-propagandát, több száz milliárdos nagyságrendű politikai kampányköltséget szánt arra, hogy magyar választóit, a világ ügyeiben és a migrációs helyzet alapkérdéseiben totálisan tájékozatlannak tűnő mintegy két-és-fél/három millió szavazót meggyőzze arról: Soros György álnok szervezése, ügynökeinek támadása és szegény menekülők vámszedők kezére juttatása révén sok milliós nagyságrendű bevándorló fenyegeti az országot, mely ellen meg kell védeni azt, s nemcsak „balsors akit régen tép” kis honunkat, hanem egész Európát, melynek mi leszünk végsőkig elszántan küzdő végvári vitézei, akik megmentik a vad migráns áradattól… Értsd: (a rendőrség saját közlése szerint) 2018 augusztusában ez a szám pontosan elérte a négyet…! /Igaz: júliusban már az egyet is, júniusban ismét a rendszerszerű négyet/.³ Mindenkit megmentünk tehát attól az idén augusztusban erre támolygott, átmeneti útvonalat kereső NÉGY elvadult nemzetellenes-EUellenes-nemzetállamfenyegető söpredéktől, akit amúgy (európai szabványnak és uniós kötelezettségeknek megfelelően) jól megépített, védett, ellenőrzött körülmények között – a határ menti „zónákban” – menekültügyi kérelmük elbírálása idejére fogva tartanak és amúgy éheztetnek is, hogy elmenjen a kedvük a kérelmek beadásától.⁴

Az egypárti többségű parlament képviselői megszavazták, hogy a rendkívüli állapot, szükségállapot meghirdetése a „migránsveszély” esetére fenntartott „terrorvédelmi” és nemzetbiztonsági intézkedések bűvköréből a „rendkívüli jogrend” /különleges jogrend/ állapotába csúszott át, melyet most ismét meghosszabbítottak. A módosítás lényege, hogy „terrorveszélyhelyzet” esetére új, különleges jogrend lehetősége kerül be az Alaptörvénybe.⁵ Talán mert volt hét tavaly decemberben, amikor 93 ezer négyzetkilométeren 18 elfogatást is foganatosítottak. /Értsd: nem menekülőt, aki fenyegeti asszonyaink és leányaink szüzességét, munkahelyünket és hétköznapi békénket, hanem erre járt mint olyan, aki jobb létre vágyakozik, vagy túlélni próbál…/.

A terrorelhárító központ felszerelésének modernizálásával, új legénység – mintegy 3000 rendőr-határőr – toborzásával, új laktanya építésével, új drótsövény és figyelőrendszer telepítésével, új járőrkocsikkal és új (belügyi) katonai vezénylés intézményesítésével mindezt sikeres nemzetvédelemnek lehet nevezni. A siker koronájaképpen a rendkívüli jogrend határidejének meghosszabbítását elfogadó kormánypárti parlamenti kétharmad immár igaz utat építhet a menekültmentes haza, a menedéknélküli Európa és a kormányszervezésben (kellő privát haszonkulcs árán) behozott-beengedett mintegy húszezer ismeretlen idegen révén egész nemzetünket sikerre predesztináló megoldással.⁶

Ezek átmenetek.

Átmenetek a többpárti parlamentáris demokráciából az egypárti egyeduralomba; átmenetek a jogállamból a jogelveket és európai kötelezettségeket, szerződéseket, szabványokat és egyezményeket teljességgel mellőző korrupciós maffiavilágba, az illiberális királyságba, az orosz befolyást és török példát irányadónak tekintő, annak behódoló szolgaállamba. Átmenet egy törzsi-törzsszövetségi rendszert újraélesztő korafeudális kiskirályságba, ahol belátható időn belül a trónkövetelők és báróságok fognak helyi háborúkat vívni – immár az Unión kívül, melyből ép ésszel már kizárták Magyarországot. Átmenetek egy zöld határon, átmenetek a társadalmi nemek szerepeinek teljhatalmú meghatározása terén, átmenetek a jog révén átformált választási rendszer totális elcsalása felé, átmenetek a Tranzitország státusz felé, s végső soron olyan elszigetelődött, még a szomszédságban élő magyar népességet is erősen megosztó jövőpolitika felé, melynek sem haszonlesői, sem elszenvedői nem mindig láthatók. De sejthetők, félhetők, s jobban, mint a nem létező migrációs tömeg, mely fenyegeti és átneveli, megszállja és likvidálja majd a szegény keresztény(demokrata) államot és még szerencsétlenebb Európáját. Ehhez pedig szükség lesz a migráns-áradattól továbbra is megvédeni mindazt, ami megvédendő…

Károgásnak, megtévesztett vélelmezésnek, oktondi kombinációnak tűnnek mindezek. Persze. A kelet-európai rendszerváltások közelgő évfordulóján a megtett út egésze is oktondi kombináció volna… Mintha. S mintha nem látnánk lengyel, keletnémet, cseh, ukrán, román, szerbiai, bolgár, albán változatait. Tranzíció… – kulcsfogalom az antibolsevik kritikai politológia 1980-as évek végi szótárából. Jelképes fogalom a román rendszerátalakítás jelképtárából. Időleges fogalom a kelet felől a nyugat felé, a rosszabb létből a képzelt jobblét felé áramló tömegek számára…

S talán már nem túl hosszú idő múlva a kelet-európai rendszerváltások olyan kulcsfogalma lesz és marad, mint a bolsevik párt győzelme, a fasizmus térnyerése, a Marshall-terv (1947) vagy a nemzeti felszabadító mozgalmak szabadságfogalma. S azután jönnek a jövők… A jobb jövők. Vagy az emlékezetesebbek.

Vagysem.

Könyvészet

Appadurai, Arjun 1996 Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization. Minneapolis – London: University of Minnesota Press.

Barth, Fredrik 1969 (1998) Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. Bergen – Oslo, London, Allen&Unwin.

Barth, Fredrik 1996 Elhatárol(ód)ások. Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1:3-25.

Bárdi Nándor 2005 A magyar (nemzeti) kisebbségi társadalmak értelmezési modelljei. Előadásvázlat, Budapest, Teleki László Alapítvány.

Bauman, Zygmunt 2005 Globalizáció. A társadalmi következmények. Szeged, Szukits.

Baumgartner, Gerhard – Kovács Éva – Vári András 2002 Távoli szomszédok. Jánossomorja és Andau. Budapest, TLA, Regio Könyvek.

Bourdieu, Pierre 2002 A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Budapest, Napvilág.

Bozóki András 2004 Az Európai Unió és Magyarország. Passzívan támogatott csatlakozás. In Bayer József szerk. Az uniós csatlakozás küszöbén. A Magyar Politikatudományi Társaság 2003. május 30-i vándorgyűlésének előadásai. Budapest, MPT, 9-21.

Brubaker, Rogers 2001 Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 7-8.

Brubaker, Rogers 2006 Nacionalizmus új keretek között. Budapest, L’Harmattan.

Csepeli György 1992 Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég.

Erős Ferenc szerk. 1998 Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola.

A.Gergely András 2005 Én az vagyok, aki a Nem Ők. Recenzió Fredrik Barth kötetéről, új kiadása ürügyén. Anthropolis, 2.2:226-229.

A.Gergely András – Lévai Imre (eds.) Regions and Small States in Europe. Budapest, Institute for Political Science, Integration Studies, No. 16.

A.Gergely András 2006 Alpok-Adria együttműködés: egy kisebbségi horizont. Ismertető a Stefan Böckler, Cseresnyés Ferenc et al. szerk. Kisebbségek és határon átnyúló együttműködés az Alpok-Adria térségben. Győr, Alpok-Adria Munkaközösség, 2004. kötetéről, In Tudományterületi át(-)tekintések. MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont, Munkafüzetek, No. 101: 185-189.

Geertz, Clifford 1993 Local knowledge: Further essays in interpretive anthropology. London, Fontana Press.

Giddens, Anthony 2004 Jegyzetek a jövő antropológiájához, az antropológia jövőjéhez. Anthropolis, 1.1:38-44.

Goffman, Erving 1956 Presentation of Self in Everyday Life. Edinburgh: University of Edinburgh. (Magyarul: 2000 Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Pólya Kiadó).

Ilyés Zoltán – Papp Richárd szerk. 2005 Tanulmányok a szórványról. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, „Magyar világok” sorozat.

Kántor Zoltán 2006 Nacionalizmus. Izmus? In Czoch Gábor – Fedinec Csilla szerk. Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar és közép-európai történelemről. Budapest, Teleki László Alapítvány, 87-98.

Kirschner, Suzanne R. 2006 „Mi dolgom akkor hát veled?”: Az identitásról, terepmunkáról és az etnográfus tudásáról. Anthropolis, 3.2. (Kézirat).

Klamár Zoltán szerk. 2005 Etnikai kontaktzónák a Kárpát-medencében a 20. század második felében. Aszód – Budapest, PMMI – Petőfi Múzeum – MTA Kisebbségkutató Intézet.

Kovács András 2005 A kéznél lévő idegen. Budapest, PolgArt kiadó.

Kovács János Mátyás szerk. 2002 A zárva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon. Budapest, 2000 Könyvek – Sík Kiadó.

Kovács Nóra – Szarka László /– Osvát Anna/ szerk. 2002-2005 Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és identitás köréből, I-IV. Az MTA Kisebbségkutató Intézet évkönyvei, /Balassi Kiadó/, Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet.

Lányi Gusztáv 2005 Politikai pszichológia – Politikai magatartásvizsgálatok. Budapest, Jószöveg.

Lendvai L. Ferenc 1997 Befejezés: Közép-Európa versus Pán-Európa. In Közép-Európa koncepciók. Budapest, Áron Kiadó, 233-280.

Lévi, Giovanni 2006 A távoli múlt. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 21-33.

Pulay Gergő 2005 Vendégek, akik maradtak. Anthropolis, 2.2:38-42.

Sanbar, Elias 2006 Téren és időn kívül. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 105-112.

Siikala, Anna-Leena Etnikus hagyományok és átalakuló társadalmak (Az identitás keresése). Forrás: http://www.folkline.hu/kiadvanyok/siikala.html

Silberman, Neil Asher 2006 A múlt strukturálása. Izraeliek, palesztinok és a régészeti emlékek szimbolikus hatalma. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 89-103.

Simicskó István: A terrorizmus elleni védelem fokozása a különleges jogrendi kategóriák bővítésével. Hadtudomány 2016/3-4:100-113. On-line: real.mtak.hu/50233/1/ht2016_100_113.pdf

Szarka László 2004 Többség és kisebbség a 20. századi kelet-közép-európai nemzetállamokban. In Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest, Lucidus Kiadó. Elektronikus forrás: www.mtaki.hu/docs/kisebbsegi_lethelyzetek/szarka_laszlo_kisebbs_lethelyzetek_i_1_tobbseg_kisebbseg.pdf

Tamás Pál – Erőss Gábor – Tibori Tímea szerk. 2005 Kisebbség – többség. (Nemzetfelfogások sorozat 1.) Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó – MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Pályi Zsófia: Tranzitország (részlet a sorozatból)

1 A migrációra és a migráns népességre vonatkozó statisztika. https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php?title=Migration_and_migrant_population_statistics/hu

2 https://24.hu/belfold/2017/12/28/lassan-egyetlen-migrans-sem-jon-de-a-kormany-nem-enged-a-valsaghelyzetbol/ ; https://24.p3k.hu/app/uploads/2017/12/migransstat.jpg

3 http://www.police.hu/hu/hirek-es-informaciok/hatarinfo/elfogott-migransok-szama-lekerdezes?created%5Bmin%5D=2018-09-01&created%5Bmax%5D=2018-10-01&created%5Bmin_year%5D=2018&created%5Bmin_month%5D=08

4 http://hvg.hu/itthon/20180816_Nem_minden_menedekkeronek_adnak_enni_a_tranzitzonaban ; https://444.hu/2018/08/23/helsinki-bizottsag-ket-het-utan-vegre-minden-menekulo-kaphat-enni-a-tranzitzonakban

5 https://index.hu/belfold/2016/06/07/elfogadtak_a_terrorveszhelyzetes_alkotmanymodositast/

6 250 ezer dollárért (225 ezer euró) már állampolgárságot lehet kapni, de ennek visszatérítendő kötvény formájában a jómagyar nép viseli minden költségét, leszámítva a menekültügyi haszonvétel offshore cégekhez jutó haszonkulcsot. Lásd: https://nepszava.hu/1079511_rogan-antal-es-a-letelepedes ; https://index.hu/gazdasag/2015/01/29/valaki_boduleteset_kaszal_rogan_otleten/ ; https://b1.blog.hu/2017/12/13/rogan_bevallotta_hogy_20_ezer_lehetseges_terroristat_hozott_europaba_a_fidesz ; https://444.hu/2016/11/09/negy-perc-alatt-legalabb-negyszer-torzitotta-rogan-antal-az-igazsagot-a-felismerhetetlensegig ; stb.