Szempontok vannak. Miért, kinek ír az ember.

Olvasok egy tanulmánykötetet a színházkritika megszületéséről, vagy keletkezése idejéről a MEK-en, és analógiák futnak a gondolataim hátterében a közelmúlt vagy saját régebbi tapasztalataim kapcsán. Az határozza meg minden írás lényegét, milyen szempont szerint rendszerezi gondolatait. A statisztikák is így készülnek. Szükségszerűen hazudnak, bár nem ez a céljuk, de a valóság egy szeletével képesek megbirkózni. Természetes ez.

Átfogó színibírálat? Mese a köbön. De minél több szempontnak kíván megfelelni, annál teljesebb. A színész, a néző, a kritikus, a színházfenntartó, a rendszer – sokféle igény van. És mindegyik igényt tart a saját szempontja szerinti teljes értékelésre. Ehhez viszont a bírálónak mindenhez kellene értenie. Naiv dolog elvárni, hogy teljes mértékben megfeleljen minden kívánalomnak.

Diszciplínák között, A magyar színikritika hivatásosodásának dilemmái egy 19. század közepi vitában. (Szerkesztő Zabán Márta) című művét olvastam (nemrég került fel a MEK virtuális polcára). Nem a művet értékelem, csak a megírtak által megszületett gondolatokból hozok párat a téma asztalára.

Már az izgalmas számomra, hogy a színész reagál az őt ért bírálatra. Amire válaszol a kritikát író, majd bekapcsolódik a rendező, a színigazgató, más kritikusok, sőt irodalmárok is. Abban az időben történik ez, amikor hetente kihoztak egy-egy darabot, újabb és újabb történeteket játszottak el a színészek. A szerző nem egyébre vállalkozik, mint bemutatni a magyar színjátszás hajnalán a színibírálat szakmává és szaktudománnyá alakulását. Vagy legalábbis egy részét. Vajúdó állapot, úgy érzem, szinte illetéktelen vagyok betekinteni a születés misztériumába. Holott nem történik egyéb, minthogy a természetes reakciók napvilágra kerülnek, egy-egy színdarab bemutatása alkalmával. Az újság tudósít, a színész védekezik, a bíráló bizonygat, a színész támad, a színház vezetősége közbeszól, a társújságok is közzéteszik a maguk véleményét, hogy aztán egész széles vita kerekedjék egy előadás, egy darab, egy alakítás kapcsán. Keresi a helyét ebben a műfajban mindenki. Mit tehet, mit nem engedhet meg magának, mire jogosult, kinek mi a feladata.

Salamon Ferenc, korabeli színikritikus életútját (is) bemutató esettanulmányát olvasva (Zabán Márta: Salamon Ferenc szakmai életútja, hivatástörténeti esettanulmány – Kolozsvári Egyetemi Kiadó) fogalmazom meg gondolataimat a mai színházkritika fényében. Salamon Ferenc orvosi tanulmányokat folytató, matematikát tanító, irodalomkritikusként tevékenykedő, majd hivatalos főszerkesztője egy közlönynek, mellesleg történelmet is oktató alakja korának, akit épp ezekért a szerteágazó tevékenységeiért nehezen tudtak kanonizálni, és kicsit mindenhonnan kiesőnek determinálták. Szakmai köztessége az irodalom hivatásosodásának folyamatát is bemutatja, amire Zabán Márta tanulmányában vállalkozik. Én apropóként használom csupán Z. M. művét, engem a jelenség, amit vizsgál, és amihez, úgy tűnik vissza-visszatér az irodalom, kultúra időnként, vagy koronként – ez érdekel. Úgy tűnik, mintha a vajúdást követő megszületés csak ideig óráig hozza el a kívánt megnyugvást, csak egy bizonyos szakasza van a különböző szakmák különlétének, mert később újra összefolynak, egymásba karolnak vagy egymáson átgázolnak, átmennek, összekavarodik megint minden – mint mondjuk napjainkban. Salamon Ferenc volt ez is, az is, modus vivendije nehezen engedte őt besorolni egy kategóriába, manapság pedig megint azt láthatjuk mi is, hogy a szakmák egybefolynak, összegabalyodnak, a könnyebb ellenállás felé haladva, mindenből egy kicsit felcsípve lépnek a nyilvánosság elé. Nehéz dolga van annak, aki határozottan szét akarja választani a különféle diszciplínákban tevékenykedő életutakat. Sok az író-színész, rendező-író, dramaturg-rendező, színész-költő, és eközben más szakmákban is jártasságot szerző alkotó, akit nehezen lehet csak így, vagy csak úgy kategorizálni.

Jogos lehet a kívánalom, hogy értsen mindenki mindenhez egy kicsit. Mert akkor már nem lehet olyan könnyedén szőnyeg alá söpörni egy bírálattal akárkit.

Az születtette meg velem a színészinterjúkat, hogy engedjék szóhoz, papírformához, nyilvánossághoz jutni a színészeket is. Ma már ennek nincs akadálya. Sőt, akkora a dömping, hogy fejét kapkodja szegény néző, olvasó, kire is érdemes figyelni. A színész ír, az igazgató ír, a rendező ír, a darabokat újra megírják, átírják, a nézők közé leviszik a színházat, beemelik az előadásba a nézőt is, a direktor kielemzi és leírja az egész közelmúlt színházát, a jelenét pedig kijelenti ilyennek, vagy olyannak, a színész újra csepűrágó, aki ott adja el a bőrét, ahol megveszik, a kritikus pedig káptalan fejű lesz a mindenféle igénynek igyekvő megfeleléstől, kiszolgálni, ha lehet mindenki ízlését.

Nagy harc ez minden alkotó számára.

És miközben rendre vágyunk, a rendben határozott körvonalakat áhítunk magunk, tevékenységeink köré, a szétesés elkerülése végett. Hogy saját arcunkat azért megőrizzük valamennyire. Szükségünk van a minket jól megítélőkre, azok szavahihetőségére, legyen igazodási pontunk, ahonnan kilenghetünk jobbra-balra, a játék kedvéért. Ami nélkül nem élet az élet. Csak valahogy azt a két kapufélfát kellene határozottan lecövekelni. Hogy ne boruljon fel, és a labda a hálóba kerülhessen – ha már rúgjuk a bőrt.

Több színházi élmény ért az utóbbi időben, amiről épp azért nem írtam, mert nem tudtam eldönteni, milyen szempontnak feleltessem meg, milyen elv mentén rendszerezzem gondolataimat. A színész, a néző, a kritikus, a finnyás irodalmár szemszögéből? Vagy mindegyikéből? Ilyen megíratlan élményem volt jó pár zalaegerszegi előadás, a szombathelyi színház Alföldi Róbert rendezte A salemi boszorkányok, a Gáspárik Attila színidirektor két színházi, közelmúltban megjelent könyve, a Turay Ida színház előadásában az Edith Piaf életét bemutató előadás, Keresztes Ildikóval.

Nehéz élet a színikritikusé is.

A színibírálat független szempontot - szemszöget, szabad látást - kíván, mindenképpen. Ne befolyásolják ilyen-olyan érdekek, összefonódások, vagy széthúzások.

Akkor – 1856-ban – az előadásról tudósító leírta a darab cselekményét, így tájékoztatta az olvasókat. Amikor hetente kihoztak egy új darabot, és nyomtatásban való megjelenése, megőrzése nem volt még biztosított, szükség is volt rá, hogy a kritika értelmezhető legyen. Ma utána lehet nézni, már filmszalag, videó is rögzíti az előadásokat. Ez a szempont feleslegessé vált. A néző tájékozódhat, kell(ene) is neki. Erdélyi magyar színészekként, 1980-ban siránkozhattunk afelett, hogy nem őrzi meg semmi előadásaink, művészetünk emlékét. A játékot. A trouvaille-t. Ma már megőrzi, vagy megőrizheti. Mégis vágyjuk, szükségét érezzük az értő értékelésnek.

Mit adhat vissza ma a kritika? A kritikusra gyakorolt hatást, az aktuális nézőközönség, társadalmi ízlésvilág kívánalmait. Az utókor, ha majd megnézi, a saját akkori ízlésvilága szerint értékeli. Tehát semmit sem változott a színház helyzete. Akkor, ott és addig érvényes, hat, amikor és ameddig és ahol játszik. Miért kell nekünk mégis a kritika? Az elismerés végett. Mert nem vagyunk elég biztosak magunkban? Dehogynem, különben fel sem állnánk a deszkára. Mégis, kell a jó szó, hogy holnap is, és amíg játszunk számíthassunk arra, hogy nézni fognak. Magyarul, neked játszunk szent jelenvalóság! Az örökkévalóságra áhítozva, annak ellenére, hogy tudjuk, lehetetlen elérnünk.

Szikár, száraz, tudományos nyelvű tanulmányokat kevés színész, kevés színházi ember olvas. Ez az irodalomkukacoknak való, akik csemegéznek az efemer művészet táljából, amit az aktuális irodalmi ízlés és szabályrendszer szerint fűszereznek. Ilyen-olyan szempontok szerint. Érdekes olvasni, rányitja a szemet erre-arra, de hogy az alakítás milyenségét, minőségét nem befolyásolja, szinte biztos. A színész abból eszik, amit az élet hoz elé, nap mint nap. A rendező is, a színházdirektorok is. Ellenben a másik kritikus, vagy az irodalmár igen kedveli az összegző, elemző, tudományos nyelvezetet. Az emelkedettebb gondolatmeneteket, az egyszerű gyalogos számára érthetetlen kifejezésekkel teletűzdelt írásokat. Egymásnak írnak. Nem baj ez, csak tudni kell róla.

Annyiban tartozik és érinti ez a színészt, színházat, amennyiben a kritikusok is mindennapjaink részei. Nem vonhatók ki a közönségből. Véleményük épp úgy befolyásolja az embereket, mint Marika néni pletykája Jancsi bácsiról, vagy a szomszédasszonyról. Helyén kell kezelni.

Ami miatt mégis megmarad a vágy, hogy a színház is egyenrangú társművészetként szerepeljen a kultúra kánonjában a többi, utókorban is ellenőrizhető művészetek között – mint az irodalom, zene, képzőművészet, tánc-, énekművészet – az a rang, az elismerés, ami kijelölt helyet biztosít neki is a Parnasszuson. Nehogy már egy szinttel lentebbről kelljen csodálnia a többieket. Legyen ő is ott, az egymást vállon veregetők között.

És akkor, ha ebből a szemszögből tekintek a „piacra” – akkor mindjárt érthetővé válik egyik-másik szereplő piaci viselkedése.

Nászta Katalin

Lásd még: Egy emberöltő után - a kisebbségi színház erdélyi műhelyeiből