Közhírré tétetik, ha mindjárt tudományba ékelten is

Kialakult rossz szokás, vagy inkább méltatlan és fogyasztói szemlélet, hogy egy-egy lapkiadó, újság, de még elektronikus orgánum számára sem „hír” mostanság egy pár évvel ezelőtt megjelent könyv, egy régi cikk, egy múltból mába hozottan áttekintő tanulmány… Rossz beidegződés ez, az idő méltatlan bűvöletének, birtoklásának piaci aspektusa. Fuss az idővel, mert különben ő fut el, s otthagy a magad nyomorában…! Teljesíts hatékonyan, sebesen, haszonelvűen! Légy „profitábilis”, feledd a ráérő szemlélődést, maga felé forduló okoskodást, értő elmélyülést, sejtő belátást…! Az sem baj, ha közben érték, mérték, lépték vesz is el, s ha elmarad, mi becsében tartaná azt, ami megérdemli.

Ellenzem ezt. Oktondi, egynapélő szemlélet, üdvpiaci kufárkodás bűzlik belőle. Nézd meg, mi munka, ízlés, fény és kényszerűség, piaci elv és kézműves aprólékosság van egyetlen csángó tarisznyában, egy táncmozdulat könnyedségében, egy pillantás lehetséges őszinteségében…! S mi abban, amikor ezt valaki megfigyeli, megismeri, talpig végigjárja, elemzi, értelmezi, idői rendbe rakja, fölbecsüli, megnevezi, értékké avatja, megjelenteti, felmutatja és híreli is. Nos, hát éppen ilyen könyvre akadtam, melyet lehet, máshol és mások is fölfedeztek már, nem leszek első a hírverő mezőnyben. De nem baj ez, s épp mert értékei alaposak, időtállóak, egyben korszakot is leíróak és szabatos szakértelemmel bemutatottak, fontosnak látom legalább érintőleges „olvasatát” felmutatni. Átfogó címe egyszerre sokakat, de szakértő mindenki mellett az érdeklődő még többeket is áthat: Moldvai csángók 1990–2010.¹ Igaz, ilyen könyvcím egyszerre árulkodó is meg általános is, sőt aktualizál a jelenre nézve, de nem mellőzheti a történeti néprajz korábbi szempontjait sem, folyóiratnak „álcázva” viszont kortárs meglátások halmait foglalja magába nyolc fejezetben, zavart okozva abban is, aki a tematikus folyóiratok címeit a szerzők kilétével olvasgatja párban. A szerkesztői csapat nemcsak „garancia” az igényes és elemző hozzáértésre, de a szerzői kör is érdemi: Pozsony Ferenc, aki szerte Erdélyben és Magyarhonban is a csángókérdés egyik első szakemberének számít, nem hivalkodva itt saját életmű-egészével, de alapos „cikket”, harminc oldalas áttekintő tanulmányt ad közre A moldvai csángók érdekvédelmi törekvései 1989 után címmel. A hasonlóképpen rangos kutató s egyetemi ember Tánczos Vilmos látszatra egy „útinaplóval” von be a szemlélnivalók körébe, de valójában a térségi kalandozásban Az Európa Tanács raportőrével a moldvai csángóknál címen az életbevágó kérdések és tapasztalati tanulságok egyvelegét vegyíti a helyismeret, a népismeret, a probléma-fókuszált keresőmódok és a helyi folyamatokat idői rendben láttató kutatás aspektusaival. Szokol Réka kutatói felismerései egy konkrét falu közegbe kalauzolnak Nyitott kapuk és átlépett határok? Kísérletek egy moldvai csángó falu társadalmának elemzésére címen avat be Csíkfalu vallásos és közösségi értékrendjének élményközeli megismerő élményeibe – alapvetően a bennszülött törzseket kutató antropológus tudásával, egyúttal a kutató távolságtartással és rálátással is, amely a helyben lakásból és a helyi lakosok „kifelé” pörgésének megfigyeléséből állt össze. Izgalmas belső, mintegy „kutatói” íve van ekképpen a mondandónak, s Szokol Réka kulcsfogalma, alap-tapasztalata egyben vissza is hat az egyetemi tanár-generáció magabiztos tudásának és szemléletmódjának természetes esetlenségeire: a Változás kora, a pap hatalmi státusa, a kapcsolatokat személyes mezőben fenntartó, „a papi autoritás egyetemességének diskurzusával” ható életvilág, a látszólag „archaikussá merevedett viselkedési kódok szerint működő” csángó falvak egyedi konfliktusai, és a „polgárosodás, vagyis a városias életforma és viselkedési normarendszer térhódítása” révén ebbe beleavatkozó külső hatások (példaképpen a magyar nyelvű oktatás sikerességének programja) mint az autoritásvesztés folyamata jelennek meg a kutató szempontjai és a helyben lakás tapasztalata révén (72-75. old.).

A kötet ez első blokkja tehát felfedezhetően és megnevezhetően vezet a (nagy)térségiség kérdései felől a térbejárás empirikus mezőin át a kutató habitusával találkozó belátások felé. A szövegszerűen idézett példák, helyzetek, állapotok, dilemmák itt már alapszinten is abban segítik az olvasót, hogy ráérezzen, mennyire távoli a „fejlesztéspolitikai” vagy támogatási célok magasrendűsége a valóban érintettek egyediségéhez képest! Mintegy „befelé” fókuszál a kötet, az Ember egyedisége, méltósága, hogyanlétének árnyalt kategóriái, specifikus problémái, érzékelő érzékenysége és törékeny bánthatósága felé. Az írásoknak ez a köre valahol nekem az „antropológiai állandót” (ha lenne ilyen), az „univerzálisan emberit” (ha nem lenne ez költői közhely) közelíti a megismerő alázat, az elfogadó barátságosság, a tudomásul vevő érzékenység oldaláról hitelesítetten. S még mintegy a „ráadás” az, hogy a tárgykört kutatók személy szerint is, kutatók aspektusaiban is különbségeket mutatnak fel, de mindegyre látni engedik a kutató mint ember lehetséges arcait. Ahogyan Tánczos írja: „Holnap a helyszíni terepszemle során arra kell törekednünk, hogy ezt a helyzetet valamelyest világossá tegyük. Mert ami nekünk többé-kevésbé érthető, egy nyugat-európai számára lehet, hogy teljesen érthetetlen. És most nagy a tét. Vigyázni kell, hogy a raportőr megbízzon bennünk, illetve hogy bennünk, és ne az ellenfélben bízzon” (47. old.). E külső/belső aspektus emberközeli változatát rögzíti Pozsony Ferenc is: „A fentebb bemutatott jogvédelmi törekvések azt példázzák, hogy egyházi és világi intézmények helyi képviselői még 1989 után sem szándékoztak egyértelműen és hosszú távon rendezni Romániában a többség kisebbséghez fűződő viszonyát. Az írásban pontosan rögzített és kodifikált, mindkét fél jogait és kötelességeit felhasználható és ellenőrizhető társadalmi szerződés helyett rendszerint a folyamatosan lebegtetett, időről időre újra tárgyalható és megmásítható, tranzakcionális jellegű megállapodásokat kedvelik” (38. old.). S a belülről „nyitott kapuk” hátteréből az ekként „átlépett határok” mintegy újra is rajzolják a szerepeket, terepeket, problematikákat, s a résztvevők meghatározottságait. Látható, hogy rejtekező küzdelem, titkos háború, kiszorítósdi folyik, olykor elesett, máskor megmagasztosuló szereplőkkel…

De kik is ezek a szereplők? Kik adják a látszatát, a domináns tónus felhangjait? Peti Lehel és Pozsony Ferenc csángó értelmiségiekkel készített interjújával folytatódik a kötet (77-107. old.), akik a csángó érdekérvényesítésben vállalható szerepről, mai állapotokról vallanak, majd Fekete Réka lejegyezte tapasztalattal folytatódik (elmentek, de hová, itthon vagy otthon magyarnak lenni, megítéltetni, „veszélyeztetett örökséget” hordozni és menteni…), ismét Peti Lehel a csángók magyar nyelvű oktatásában lelt stratégiákra és lehetőségekre kifent kérdéseivel követi ezt, s ismét Fekete Réka egy interjújával bővül a kör (109-126.), hogy azután éppen kutatójukkal, Tánczos Vilmossal folytassa Réka az értelmiség és a jövőkép viszonyának tisztázását. A Függelék gazdag anyaga a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége dokumentumait, leveleket, iratokat, események vagy botrányok újságcikkeit hozza illusztrációnak a kötet egészét átfogó spektrumban.

Sűrű kötet ez. Sűrűn sötét, mint egy hanyagolt erdő, melyben az is elvész, aki tudja az utat. Az utat – egyéntől a közösségig, és vissza is. Mert a pusztinai nagymisén magyarul kell énekelni a Szent István-éneket, s ha elfogy a hang, már a dal sem lesz menthető. A kulcskérdés ezért, mint a támogatási program vezetője, Hegyeli Attila kimondja végszavával: „ki kell gondolni a stratégiát, valamint azt, hogy hogyan tudunk ezek mögé erőforrást tenni, elsősorban emberit és másodsorban anyagit, akkor talán a következő tízéves találkozón arról is tudunk beszélni, hogy sikerült-e az asszimilációt megfékezni” (126. old.).

S hogy sikerült-e, sikerülhet-e, ez maga a „csángókérdés” alapja. Régóta. A kérdések mögött viszont mindig az Ember áll, kinek jár, kell járjon a méltóságát megtartó elismerés… – nemcsak támogatás, bizalom, remény, küldetésesség, de a tudomány méltó hangja és elkötelezettsége is. Ezt pedig e kötet magasan hordozza, köszönet érte!

A. Gergely András

1 Szerkesztette Ilyés Sándor – Peti Lehel – Pozsony Ferenc. A Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője, XVI. évfolyam, 1–2. szám, Kolozsvár, 2010., 176 oldal