Az embernek joga van a nevetéshez, és joga van nem tudni, hogy min nevet.

Ez az utóbbi jog igen demokratikus. Kiterjed a bölcsre és a balgára, a tanulatlan gyermekekre és a halálig tanuló jó papra.

A tömegpusztító fegyverek titka már ismert, de a nevetés megmaradt titoknak. Mert még a megvásárolható züllött bohóc sem lenne képes kiszolgáltatni és elárulni.

Ebben nem a tárgy értelmi megközelíthetetlenségét gyanítom. Hanem azt, hogy az emberi közösség eredményesebben védi szellemi fegyvereit, mint a Liliputi császárság tengernagyi hivatala a hadititkot.

Emberségünk diadala ez: biztonsági katonáink már Arisztotelészt is megtévesztették, és Schopenhauer sem jutott a lényeghez közelebb. És ha elolvassuk a Bergson-jelentést, a nevetésnek ezt a sárga könyvét — mosolyognunk kell azon, hogy a szellem rendkívüli megfigyelőjét miképpen kalauzolja az elhárító szolgálat a tervosztály helyett a szenespincébe, amit aztán a nevetés csarnokának vél az igazlátó... Az emberek titkos szövetsége folytán minden bizonnyal könnyebb lehetett megteremteni Liliput országát, mint fölparcellázni. Mert aki a komikus világot méri, közben nemcsak a meghatóan nevetséges birodalom kiterjedésével bajlódik, hanem egy légies és magasrendű maffiával is, amely hol levág a mérőszalagból, hol hozzátold.

Így őrzi meg a nevetést a szellem önmagának. És bizonyosnak tartom, hogy a nevetés sohasem szegődnék az erőszak és esztelen hatalom szolgálatába.

Robotos Imre könyve* ezt a sokévezredes jogot csorbítja, mert ésszerűen vizsgálja, hogy mit lát meg a világból Arisztophanész vagy Calvino.

Bár az író lehetetlenre vállalkozik — nem tanulva mások kárából —, őszinte izgalommal kísértem végig elszánt és felelős kalandját. Ez az együttérzés nem egyszerűen a személynek szól, és nem is a bírálónak, aki annyi jóindulatot tanúsított irányomban, még itt a könyvben is. A rólam írt tanulmánya megnehezíti feladatomat, mert egyszerre kever a visszadicsérés vagy a háládatlanság gyanújába. Nincs mit tenni, mint vállalni a látszatokat, lévén, hogy az mindég is velejár a véleménnyel.

Az, ami az elemzésében vonz — és megtart a tanulmányok vonzásában —, lényegében a magatartás, az emberi felelősség.

Robotos Imre húsz és egynéhány éve foglalkozik a nevetés vizsgálatával, szavait életével hitelesíti. Ez a könyv titokban az elemző és az elemzett téma ezüstlakodalmára készült, olyan módszeresen vagy hajrában, mint az elmúlt huszonöt esztendő.

Bár evvel munkámat nehezítem, és csökkentem szavaim hitelét, mégsem titkolhatom el, hogy a szerző lokálpatrióta társam, és atyai barátom.

Mindezt azért említem, mert csakis így lehettem néhány — számomra meghökkentő vagy elgondolkoztató — műítészi megnyilvánulásának tanúja. Az eltelt idő, az ezüstlakodalomig — gazdag volt a tanulmányíró számára is váratlan helyzetekben. Így például nem feledkezhetem meg arról, hogy Robotos Imre egy időszakban a közlés szándéka nélkül írt elemzéseket a humorról. Talán napló helyett, talán a lakáshivatali tisztviselőség fantasztikus továbbértelmezéseképpen. Mivel akkor csak korlátozott számban adhatott szobát szülővárosom munkásainak, esetleg azért utalta Cervantest a bővített kényelmű Pantheonba.

Így hát mindenekelőtt drágák ezek a tanulmányok, és kétségtelenül többe állnak írójuknak, mint nekem, aki könnyű szóval bírálom. Robotos a nevetségesség forrását az objektív világban tapasztalja, és fölfogását látszat szerint könnyű megtámadni; mert jóhiszeműségében ellentmondásokba is keveredik.

„Arisztophanész felületesen ítélt Szókratészról", Szókratész a Felhőkben mint a legjellegzetesebb szofista szól a történelemhez. Apró, bölcs és óriás szócsavaró.

Nevetséges volna, ha illetéktelenül megtámadnám Szókratészt, a gondolkodás történetének csodatevőjét.

De talán Arisztophanész láthatott benne valamit, amit mi már nem láthatunk. Hiszen ne feledkezzünk meg arról, hogy Szókratész főként egy nagy író (és költő), a titáni Platón megjelenítésében él tovább.

De miért nevetséges a Manchai lovag, aki az erényekért indul harcba? „Don Quijote humánuma sértetlen maradt" — írja Robotos. Viszont hogyan vált mégis — a korszakok folyamán — nevetség tárgyává? Robotos elemzése evvel az ellentmondással sem küzd meg. És harca nem ígér sikert még úgy sem, ha engem vesz maga mellé Sancho Panzának.

És itt van Brecht, vaskos leleplezéseivel. A tanulmányból inkább megismerjük a leleplezés tényét, mint módját. Nem a nevetségesség születésébe avat be az elemzés, mint inkább a nevetségesség kommentárjába.

Calvino műveinek vizsgálata főként a részletekkel hat. Calvino lírája eloszlik. Kiszárad a rengeteg, amely hatalmasan zúg, a famászó báró lázadó bölcsességéről. Úgy nem lehet szétválasztani itt a szépséget a humortól, akár Hamupipőke kupacaiban a rizskását és a mákszemeket. Csak az égi madarak önkéntes munkájára várhatunk; Robotos hasztalan válogat ésszel és szakértelemmel, az új kupacban ismét együtt van a mákszem és a rizskása.

Az emberi tévedések mellé azonban ellensúlyként helyezzük Robotos lényeges következtetését: a világban jelen van a valóságosan nevetséges; a nevettetés erre épít.

Minden egyéb a világ rágalmazása; ellen-hős parádé, nem is érdekmentes hőstelenítés. Lássuk hősiesítés nélkül a hőstelenítést, ezt a divatos és mindennapi merényletet. Amely olyan közönségesnek tűnik már, akár a kábítószer-csempészekről szóló hírek vagy egy repülőgépeltérítés.

Robotos lényeges érdeme, hogy reámutat a nevetség valóságára —, olyan korban, amikor már-már a szellem szabad megnyilatkozásának mutatkozik az.

Mert minden, ami létre kel Megsemmisülést érdemel — mondja Mefiszto a Faustban. És ezzel föltárja a valóság ellentmondását, amelyben egyszerre feszül a születés és pusztulás, a lét és annak kritikája.

Csak ami volt, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra

— írja József Attila, hogy a világ lehetséges képének természetét elmondja. Úgy hiszem, a meghaladott, de a jövő elemeivel egyszerre létező túlélő tartalmakból születik mindig a nevetséges. De csak a nevetségesség szellemi teremtői ismerik, hogy miképpen.

Ne érintsük kézzel a megalkotott szerkezetet, mert megáll, és kerekek, rugók, billegők kusza együttesének mutatkozik majd, akár az elromlott kronométer.

Elég, ha a szerkezet mánusának mozgását figyeljük, és ebből következtetünk. Robotos tudja, hogy mindez a valóságból származik, és az idő célratörő múlását mutatja. Bár állítólag Robotos a nevetséges tárgyi létezését fölöslegesen, sőt tévesen hangsúlyozza: mintha a társadalmi folyamatok személytelenül is nevethetnének egymáson...

Az ideológus Balázs Sándor megjegyzése ez. Egy gondolkodóé, aki a komikum kérdésében az évek folyamán elmélyedt, és a könyvében talán el is rejtezett. Így félig-meddig reánk, a humor árva hátramaradottaira bízva az igazságokon való osztozkodást.

Megjegyzése bizonyára érvényes, de nem ismerjük időbeli és térbeli korlátait. Éppolyan tájékozatlanul állok, mint amikor Balázs Sándor Vlagyimir Iljicset humoristává avatta. Akkor se tudtam, hogy vonatkozik-e az állítás Amerikára is, vagy ott inkább Franklin Benjámint és Washington Györgyöt kell humoristának tartanunk?

Jelen bíráló megjegyzésének határait sem tudom kiismerni. Mert ha a mi világunkban a nevetségnek nincs is tárgyi alapja, nem vagyok benne bizonyos, hogy mondjuk, Monte-Carlóban sincs, mivel ott kevesebbet filozofálnak, és többet ruletteznek; a tudatunktól függetlenül.

Robotos kötete a maga szerénységével és ismertető beállítottságával is kísérti a lehetetlen, olyan eredménnyel vizsgálja a nevetést, mint a hagyomány. És ebben segítségére van, hogy hivalkodás nélkül is a nagy előzményekre — elemző megállapítások tömegére — támaszkodik.

Értékelnünk kell erőfeszítését, elhivatottságát, még ha sok részletével nem is érthetünk egyet. Föladatáról amúgy sem beszélhetjük le, nemcsak mert nincs reá okunk. Hanem módszere, elidegeníthetetlen tárgya és szellemi elszántsága miatt sem. Szavunk legfennebb múlóan lepheti meg, de vissza sem tarthatná szenvedélyes érdeklődésétől. Munkája neki fontos; nem a szurkolónak. Akár a mérkőzés a küzdő számára.

Bajor Andor

* Robotos Imre: A nevetés vonzásában. Értelmezések a szatíra és a humor köréből. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1973.

Forrás: Korunk, 1974/4/623-626. oldal/