A címbeli, egymástól látszólag fogalmilag és időben is decensen vagy karakterisztikusan elkülönböző jelentéstartalmak nem célzottan szabadversre emlékeztető kompozíciót alkotnak – csupán előjelei egy értelmezés- és megértésmódnak. Utóbbi valódi mélységeihez valójában szakembernek illene lenni – de ez most (sajnos) nem maradéktalanul áll itt rendelkezésre. De a hívószavak funkcióját talán még tükrözik, egyúttal valamelyes „keretét” ugyancsak ahhoz, hogy mérlegeljük, értékeljük azt az elismerendően alapos szakmunkát, mely Mózes kőtáblái a hármashalmon. Zsidó hagyomány és szimbolikus politika határán címen jelent meg Glässer Norbert és Glässerné Nagyillés Anikó szerkesztésében.ⁱ A Szegedi Tudományegyetem Vallási Kultúrakutató Csoportjának 19. kötete izgalmasnál is érdekesebb kezdeményezés, mivelhogy vizsgálati bűvkörében a nemzettörténet és a szakralitás-história egy sajátos, többes értelmezést kívánó modern polgári építkezési korszakban a nemzet-testek, társadalmi és hívő-csoportozatok közötti szimbolikus kapcsolattörténetet veszi tanulmányi fókuszába. „Az izraelita felekezet az – ezer éves fennállását ünneplő – Magyar Királyság területén 1895-ben nyerte el egyenjogúságát a bevett keresztény felekezetekkel” – jelzi az előszó első bekezdése. Időhatár is ez (részben), alaptónus is, intézmény- vagy kultúratörténeti időszak, meg indító felület is a későbbiekhez. Az alcím fölött azonban egy már ilyen egzakt időpont-meghatározásra is kiható idézet szerepel:

„Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek, mert

mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban

köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz,

a hazára és reánk is árasztott kegyelméért, de az élet minden

egyéb viszonyaiban honfiak, csak magyarok vagyunk.”

A szövegrészlet pedig nem csekélyebb forrásra épül, mint A magyarországi és erdélyhoni zsidók képviseletének kiáltványa 1848. március 17-én közreadott üzenete. Nem kell túl elmélyült vagy kényszeredett olvasatot keresni, de az államhoz tartozás, a hazára és a fohászok értelmezési bűvkörére utaló kijelentés, a közösség vállalása és a lojalitás egyidejű kinyilatkoztatása részben csak egyik késői forrásjelképe a polgárosodásban markáns szerepet vállaló hazai zsidóság asszimilációs törekvésének, részben feltűnő az is, mikori dátummal hangzik fel ez. Ugyanis a kötetben közölt tizenhárom tanulmány ezt a jellegzetes időszakot, a zsidó polgárosodás és a nemzeti államiság kölcsönös egyezkedési folyamatát, ennek sajtóját, kisközösségi életvilágát, s mindezek révén valamiképpen a nemzeti történet szakralizálásának reprezentációit dolgozza föl. Maga a könyv tehát valahol a történettudomány, nyilvánosságtörténet, vallástörténet, judaisztika és társadalomtörténet határvonalai között keres értelmező utakat, s az írások textusai a hagyomány, a jelképhasználat, a rítusok és nemzetkonstrukciós eljárásmódok kontextusaiba illesztve kapnak hangsúlyokat

Tiszta, átlátható szerkezetű szakkönyv ez, egyenként is jeles, kiváló szerzők és értő kutatók munkája. Az eligazító alaptónus szerint – mely a kötet szándékát és céljait is tükrözi – a sajátosan szakrális utalásra formált címválasztás már a címoldalnál is részbeni indoklást nyer, mivel és midőn pontosan a premodern és modern kor közötti egyik legharsányabb határ, a Nagy Háború kontextusában értelmezést nyerő nemzetpolitikai előzmények mutatják meg a rejtettebb összefüggéseket. Glässer Norbert előszava is azzal indul: „a Mózes kőtáblái a hármashalmon címerparafrázis, ami egyszerre utal egy államra – annak középkori gyökereire – és egy felekezeti jelképre, ami ennek az államnak a modern keretei között rétegződött felül újabb tartalmakkal. /…/ Mózes kőtáblái a hármashalmon az előttük álló honvéddel viszont egy gyökeresen megváltozott körülmények között létező Magyar Királyságban vált egy felekezet partikuláris közösségének – az Izraelita Vallású Magyar Hadviselteknek – a jelképévé. A jelképeket hordozó gipsz falikép évszámai két jelentésréteget hordoznak. Az öntött évszámok (1914–1918) a közös háborús célokkal való azonosulásra, közös harcra és hősideálra utalnak, az izraelita felekezet szerepvállalására a Nagy Háborúban. A kék tolla felülírt évszámok (1940–1945) a második világháborúra és arra az időszakra vonatkoznak, amelyben az ezer éves fennállását ünneplő állam idején kialakult modern felezeti és nemzeti azonosulások sorra kérdőjeleződtek meg a fővonalba került nemzetkoncepciók és állami politikai törekvések részéről. Egy-egy tárgy által zárványszerűen őrzött emlékezet a létrehozó és használó közösséghez kötődik. Utólagos értelmezései mögött szintén változó közösségi kereteket feltételezhetünk…” (9. old.).

E szavak híven fejezik ki a kötet egészét, s azt a polgári világ töredékes hagyatékából való szimbolikus világrendet is, melyben a „nemzetvallás” fókuszába kerülő háborús propaganda és a hűség, állampolgáriság, lojalitás, politikai elköteleződés, mentalitáshagyomány együttesen sugároznak mintegy újabb tízparancsolatot (ébresztő! a tíz melyike engedné amúgy a féktelen gyilkolást a nemzeti igazságok nevében…, fegyverrel, vagy lapáttal akár, ha fegyvert fogni valamely hit mégis tiltja…?!), sőt a Trianon-veszteséget és háborús vereségtudatot mint az integritás kérdését és az integráció (zsidó asszimiláció) próbatételét is beleértve. A tárgyi környezet és szimbólumrend önmagában is izgalmas, melyben a címoldali gipszöntvény a Szegedi Zsidó Hitközség könyvtárában lakozik, „az egykori polgári világ töredékes tárgyi hagyatékából kihelyezett emlékek, fotók veszik körül. Az első világháborús propaganda és a későbbi hőskultusz az európai középrétegek sajátos jelensége volt. A háborús emléktárgyakat reprezentatív lakásdíszként használó európai zsidóság polgársághoz tartozó rétegei – mint e tárgyak létrehozói és használói – saját társadalmi közegük normáit és ethoszát követték e téren is. A kötet esettanulmányok gyűjteménye, amelyek a modern polgári öntudat, nemzeti és politikai elköteleződés szimbolikus jelenségeit járják körül a magyarországi zsidóság körében” (Glässer uo.).

A kötet egyik főkérdése az öt nagyobb fejezetből háromban körvonalazott klasszikus problematika (17-210. old.): a történeti keret (Rendi és nemzeti világok határán), a hagyománykövetés keretében a dinasztikus és a nemzeti hűség-koncepciók életvalósága vagy szakrális monumentum-mivolta (Zsidók a népek háborújában), valamint az önkép, a hovátartozás és az elcsatolt területek, az integráció feltételei és a budapesti zsidó sajtó révén megjelenített világegész speciális nézőpontjai (A Turul szárnyai alatt), valamint mindezeknek a tradicionalitás és modernitás határpontján az együttműködés feltételei és kényszerei szülte korlátolt felvilágosodás. A szerkesztői összefoglaló erről is kiadósan felvilágosít: „ami új helyzetet teremtett a modernitás tekintetében megosztott zsidóság körében. A 19. század elején formálódó stratégiák, a zsidóság magyarországi emancipálását követően, az egységes felekezeti politikai képviselet céljából báró Eötvös József által összehívott 1868–69-es zsidó kongresszuson végbement szakadás után intézményesültek. A felvilágosult abszolutista állami törekvésekre, a modernitás társadalmi és életmódbeli változásaira a zsidó közösségek különböző stratégiák mentén válaszoltak. Az orthodox zsidóság a kinyilatkozatásig visszavezetett vallási minták láncolata mentén kezelte a közösséget érintő új jelenségeket. A többségi társadalomhoz való viszonyulás modelljeit a vallási hagyomány, a történeti emlékezet és a mindenkori életvilág keretei határozták meg. A modern állam által életre hívott – hitközségek feletti – kongresszusi és orthodox szervezet nem csak a modern hatalmi politika alakulására volt hivatott reagálni, hanem a modern nemzeteszmével létrejött szekuláris ’civil vallás’ vagy szimbolikus politika diskurzusainak felekezeti-irányzati alakítója is volt. Amíg orthodox fórumokon a lojalitás és a belső autonómia hangsúlyozása a modernitás vallási közösségeket átalakító tendenciáival szembeni védekezés részét képezte, addig a kongresszusi irányzat a lojalitás és a nyelvi magyarosodás felmutatásával az emancipáció és a recepció eredményeit ért külső támadásokra válaszolt. A modern nemzetállamok kiépülésével megjelent az igény az evilági nemzeti történelem szakralizálására és új közösségteremtő rítusok kiépítésére is. Ezek nyelvezetükben, szimbólumrendszerükben a széles körben elterjedt vallási ismeretekhez nyúltak.

A szimbolikus politika, amit a vallásszociológia civil vallás vagy nemzetvallás névvel illet, s amire a kötet alcíme is leplezetlenül utal, valójában a tisztán hitelvi, tradíció-követően felekezeti, sőt hívőközösségi különbségeket is valamelyest kifejező vallásgyakorlatra épült rá. A korábbi életvilágok kereteihez, a csoport belső modelljeihez ragaszkodó orthodoxia, valamint a felekezeti hagyományait mérsékelt reformnak alávető és a modern magyar nemzeteszmével azonosuló neológia esetében különösen jó vizsgálati terepet nyújt az a nemzetvallás, aminek országos alakítói a csoporton kívüli politikai elit. A zsidó felvilágosodással, majd a modern politikai polgári öntudat kialakulásával olyan jelenségek tűntek fel izraelita felekezeti kontextusban, mint a többségi modern asszimilatív nemzeteszményhez való igazodás, a nemzeti történelem nagy eseményeire reflektáló zsinagógai beszédek és a környezet szimbolikus politikájának a judaizmus keretei között történő adaptálása. A zsidó sajtó és vallási tárgyú művészet szintén reflektált ezekre a jelenségekre. Az állam és a hatalom jelképei tűntek fel szakrális tárgyakon, közösségi és családi emlékjeleken. A világot aktívan átható, azt magyarázó Isten fokozatosan háttérbe szorult. A modernitás átalakító és célra terelő eszközei az egyént célozták meg. Az individuális szabadság és a meghatározott érdekek jegyében történő befolyásolás a polgári társadalmat meghatározó kettősség. Az individualista polgár világának középpontjában önmaga állt. Isten és a transzcendencia a polgári társadalomba két formában jelent meg: az egyén Istenhez való szubjektív, személyes viszonyaként és a személy mögött álló hagyomány részeként. A vallási hagyomány megőrzése nagymértékben formalizálódott, kiürült formában, illetve a transzcendenciával való személyes kapcsolatként maradt fenn” (Glässer, 12. old.).

A kötet „fülszövege” is utal ezekre a másképp hangzó érvekre, helyezkedésekre, folyamatokra: „A premodern-modern váltás keretében a hatalom a zsidó közösségekre egyre kevésbé tekintett saját hagyományaira hagyott, kollektív felelősséggel bíró testületként, hanem a közösségi szankció lehetőségeinek korlátozásával tagjait egyénként, a közösséget pedig a kései felekezetiesedés jegyében hitközségként kezelte. Ez egyfelől a közösségi minták újraértelmezése előtt, másfelől az individuumra építő polgári öntudat előtt nyitotta meg az utat. A neológ és orthodox intézményrendszer, azoknak a modern nemzeteszméhez és államhoz való viszonya, a dualizmus idején alakult ki, ahogyan a cionizmus is ekkor jelent meg Közép-Európában. A polgári öntudat pillére a világának középpontjában álló, azt formálni szándékozó egyén volt, akinek önmeghatározásában fontos helyet kapott a politikai elköteleződés. A neológ és orthodox zsidóság középrétegekhez tartozó tagjai egyaránt a modern magyar asszimilatív nemzeteszme keretében tekintettek önmagukra, a magyar nemzet részeként. A modern nemzeteszme és a szimbolikus politika fontos elemét képezte a sajtódiskurzusoknak. A kötet célja segíteni annak a megértését, hogy milyen társadalomtörténeti változásokon ment keresztül a magyarországi zsidóság önmeghatározása, rávilágítani a jelenkori diskurzusok történeti alapjaira, az egyes diskurzuselemek változó kontextusaira és jelentéstársításaira”.

Az önmeghatározás, a sajtóviták és „sajtótükrök” elemzésében, valamint a tanulmányok többségében Zima András is szerzőtárs, főképp a sajtókutatás terén végzett munkája alapos és szorgos. Főszerep jut számára a századfordulós forrásfeltárás és a nemzedékek értékrendjét, a hagyománykövetés ideáit és módjait az értékek történetiségében megnevező mózesi rendfogalom, a két törvénytábla révén az Örökkévalótól rávésett Tízparancsolat, melynek a „bölcs államférfivá” válás (213-242. old.), valamint a Szentföld és a Szentély emléke ad alapot. E negyedik fejezetben (részint Fényes Balázs közreműködésével) a dualista múlt és a „Monarchianosztalgia”, a háború utáni legitimizmus esélyei és az önképmegtartás kérdései mint értékek történeti rendjének követése alakul (ki és át), beleértve az útleírások, a jelképhasználat, a szimbólumok alkalmazása és intézményesülésük rendszere felé törekvéseket is. A záró fejezetben (Az óhaza emléke, 245-264. old.) az elvándorolt magyarországi chászidoknál fellelhető „hátrahagyott otthon közösségi tereinek rekonstruálása” és a kollektív memóriakincs valós és virtuális tereinek állapota kerül terítékre, részint a szimbolikus politika mint integrációs mechanizmus, mint zsidó közösségi csoportok közötti tagoltság eszköze, a sajtó és a kultuszépítés megannyi módja által is tagolt együttes. Mindezt és mindennek árnyalatait tovább finomítja a kötet végén közreadott válogatott fotógyűjtemény is a tárgyi, a szimbolikus, emlékezeti és narratív história muzeális készleteiből (269-284. old.)

Roppant izgalmas a Szentírás kapcsán elbeszélt emlékezeti folyamat, melyben a hagyományláncolat és a leszármazás judaisztikai összefüggéseit taglalja a Glässer Norbert – Zima András szerzőpáros. Ebben a történeti, rituális, vallási cselekvéshez és a hit megéléséhez keretet kereső, ezt szolgáltató és a kanonizált vallási irodalom révén átörökített, a szináji kinyilatkoztatásig és Mózes öt könyvének szövegéig visszavezetett szempontrendszerig követik a változásokat és felismeréseket, mivel maguk a közösségek is ilyen szempontrendszer révén értékelik, emelik be vagy vetik el vallási autoritásaikat. „Az elődök érdemei ekképp a genealógiai láncolatban az utódokra szállnak, pajzsként védelmezve azokat. A közösség felől pedig a genealógiai láncolat a hagyomány láncolatának függvényében nyeri el értelmét. A közösségen belül ugyanis a személy értékét atyáinak érdemei határozzák meg. Ezzel összhangban fogalmazódik meg a gyermek közösségi életben való majdan minél teljesebb részvétele és a közösség értékes tagjává válása iránti elvárás. Az orthodoxiával foglalkozó tudományos és szociográfiai feldolgozásoknak szintén jelentős szegmensét képezi a genealógia. Ebben a szemléletben cezúrát a felvilágosodás zsidó adaptációja, illetve a szekularizáldó és a zsidó közösségek életébe individuális keretek között beavatkozó állam megjelenése jelentette”. Viszont a zsidó felvilágosodás képviselői nemcsak átvették, de „új értékek jegyében újraértelmezték a judaizmust, sosem szabadultak a zsidóság és a judaizmus meghatározásának kényszerétől, az új és régi elutasítás/ előítéletek tükrében történő magyarázkodástól. A haszkala – a felvilágosodás kritikai racionalizmusának egyik változataként és a judaizmus első modern ideológiájaként – élesen bírálta a múltból átörökített zsidó kulturális és társadalmi mintákat, miközben a modernizált nyugati világba való beilleszkedés stratégiáját kívánta nyújtani. Hasonlóképpen viszonyult a korábbi generációk rabbinikus autoritásaihoz is, érvényességüket részlegesen felfüggesztve, szerepüket pedig racionalizáló történeti keretek közt ítélve meg. /…/ A modernkori zsidó diskurzusok nyelvezetében ekképp a kultúra fogalma gyakran a hagyomány ellentétpárját képezte. Míg az önmagát hagyományosnak tekintő orthodox zsidóság az utóbbira, addig az újítások mellett lándzsát törő felvilágosult zsidóság az előbbire helyezte a hangsúlyt. A jelenséget leegyszerűsítve úgy lehet megfogalmazni, hogy amíg a kultúra a modern európai mintákat és önképet jelenítette meg, addig a hagyomány alatt vallási (szent) hagyományt értettek” (214-215. old.).

A kötet (a címadás benne rejlő ironikussága, a törvények szellemiségének kisugárzása, írott és értelmezendő fogalmi hagyománnyá rögzülése, majd az asszimilációs kényszerek és esélyek (vagy disszimilációs hatások) révén kialakuló belső ellentmondások hibrid jellegével együtt is (imára kulcsolt kezű „őrálló” katona a spirituális és írott hagyomány sugárzására figyelően) ironikusra formált címlapja is tükrözi mindeme szimbolikus kölcsönhatás-együttest. Ennek a közölt tanulmányokban részletezett változataiból tisztán fölsejlik a kötet egyértelműen sikeres célja: „segíteni annak megértését, hogy milyen társadalomtörténeti változásokon ment keresztül a magyarországi zsidóság önmeghatározása, rávilágítani a jelenkori diskurzusok történeti alapjaira, az egyes diskurzuselemek változó kontextusaira és jelentéstársításaira. A tanulmányok diskurzusokat mutatnak be, ezért célunk nem az ’objektív valóság’ rekonstruálása, sokkal inkább a kulturális fordítás egy gyökeresen megváltozott környezetben. Jelenünktől távol eső, sok esetben a családi és közösségi emlékezettel össze nem kötött életvilágok tagjainak stratégiáit értelmezzük és kíséreljük meg érthetővé tenni a mai magyar társadalom és a zsidó nemzedékek számára” (Glässer, 14. old.)

A hagyományláncolat és modernitás /egy újabb kötetük címe!/ sokfelé ágazó narratíváit a szerzők több további kiadványban is folytatják. A folytonosság és a paradox helyzetekbe ívelő identitások átélése a közösségi emlékezetnek nemcsak szimbolikus, hanem életteli feltételeket is biztosít – mint látható: az írásmagyarázó és istentanokhoz kereső módon, a megértő kutatás révén ragaszkodó mentalitásoknak nem különbül…

A. Gergely András

i Glässer Norbert – Glässerné Nagyillés Anikó (szerk.) 2015 Mózes kőtáblái a hármashalmon. Zsidó hagyomány és szimbolikus politika határán. MTA-SZTE VALLÁSI KULTÚRAKUTATÓ CSOPORT A VALLÁSI KULTÚRAKUTATÁS KÖNYVEI (19). MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport; SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged. A kiadvány letölthető innen: http://real.mtak.hu/32184/