Ki ne ismerné fel régi kedves figurájaként Bordombi Mihályt-t? Avagy mégsem így lenne?

Öreghiba ez. A konvenciók hibája, s talán valami mindennapi kötődések és kényszerek vannak a háttérben, álomszürke hajnalok megszokottsága és életnyüzsgések magabizonyossága a gyermekkor zsendülésében – meg az is, amikor váratlanul ez mégsem így van, de hogy másabbul legyen, az még elképzelhetetlenebb. A másságosság álomszerűsége, meg a csakazértis örömmel vállalt kiszolgáltatottság jószerivel majd’ minden mese alapvető tartozéka – akár Andersent, akár a Hauffot vagy a Grimm-fiúkat, akár székely vagy cigány meséket olvasunk. Másságokban a Mária utcai Misi igazmesekönyve sem fukarkodik, ám varázslatokban annál bővebben részeltet.

Amiről itt most mesélnék, mindezeknél ölelőbb és bátrabb, álomszerűbb és csalafintább – de a forgolódós éji közérzetnél jóval szelídebb és békésebb intimvilágot kínál. Péterfy Gergely kötetéről van szó ugyanis, a Misikönyvről,ⁱ melyben a gyermeki világ belső feszei és kényszerességei a jó közérzet murisságában, a reggeli nyújtózkodás békés mámorában, a hajnalodó szürkület ébredési csodájában fakadnak. Meg a létlen lények hömpölygő világában, akikkel akár az álom, akár a Gutenberg tér, akár a Mária utcai tetők alja körülvesz bennünket, hintázó kobold-félével, Dédapó sugallataival, Martalóckapitány vagy az Elrontott Lények seregének gyermekien otromba vonulásával.

Péterfy talán az Örök völgy mágikusságát, a játék és fantázia határvidékeit, a megismerés és próbatétel felszabadító keménységét illusztrálja ebben a meseregényben is, ahol Misi voltaképpen legalább annyira gyermeki életvalóság, mint Mesee… Erről Ő maga vall kötete körülírásával ekképpen: „Egy kisfiú kinyitja a szemét, és látja, hogy eltűnt a világ – és magának kell újjáteremtenie. Mesei (misii) kalandok következnek a Nagy Mihasznával, az uriásokkal, a mürmidónokkal, a behemótokkal, belső szobával és az Öregek Tornyával, egy olyan világban, amelyben a gonoszság mindig legyőzhető, ha nem is erőszakkal, de nevetéssel”. Az író saját Misi nevű kisfiának (három gyermeke egyikének) írt első mesekönyvéről fogalmazza meg: „Nekem a legalapvetőbb és legszilárdabb tapasztalatom a lélekről és a világ természetéről az a belső terem, amit a könyvben is leírok: a belső terem a kilenc kijárattal. Erre persze, ha akarsz, találsz bőven párhuzamot a világirodalomból, a gnosztikusoktól Borgesig, meg amit akarsz, de nem nagy kunszt meglátni a nyilvánvalót. ... A Misikönyv szeretné minden olvasójában megerősíteni azt a sejtést, hogy az erősebb valóság az imaginációjé, és a rontás, a véletlen, az esetleges ennek nagyon fontos komponense – éppen a rontások, az esetlegességek repedésén juthat hozzá az ember közelebb. Azokon a repedéseken, amelyek a kultúra által előírt kötelező formák tökéletességén keletkeznek”. Végül a weboldali univerzális tanács: „Érdemes összevetni ezt a szöveget az író eddigi és majd ezután következő munkáival: tág teret, igazi belső szobát nyithat az értelmezésnek…”ⁱⁱ

Egy pizsamás környezetben eléggé nehéz szentencia ez így, s eléggé nem éjszakára való nyugtató – még felnőtteknek sem. De a befogadás-élményt a főhős Misinél ifjabb két unokán tesztelve annyi messzire világlott, hogy nem altató unalom, hanem fölvillanyozó kíváncsiság uralkodhatott el. Kezdő iskolások, Misiket nem ismernek, de Misi-féle mesét sem, sok-sok tucatnyi között sem. Misi ugyanis nem „úgy” kisfiú, mint aki csak focizik meg fára mászik, kiugrik a hintából meg csúzlira kap, ha madarat lát. Misi álomgyerek, s a kötet sötétlő rajztónusai, tipográfiai megoldásai, ferde oldalai vagy fekete-fehér álomharcba torkolló jelenetei éppen úgy részei a sztorinak, mint a Misi-létnek. Ritkán látható harmónia ez mese-könyv-illusztráció háromszögében, s oly egység, melynek csak példája lehetséges, mintát senkinek sem adhat. A magyar gyerekkönyv-irodalom végtelenül szegény ebben a ferdült-téri, formált-képi, álomszürkéből dúvadsötétté változni képes álomlenyomatosságban. Pedig hát mégiscsak ez a mindennaposabb, és sokkal bűvösebb is, mint a rózsaszín-szirupos tündérilona-oldalak.

Mert hát Misi álmodik is, meg ébred is, sötétmélyből indul és aranyló fövenyre jut, barlangok vészkijáratbejáratán át közlekedik, miközben az Álomország valóságos Aranynyárrétjén suhan tova, hogy azután a felnőtt világok zúzós sodrából végül számolatlan új ismerős kalandját követően visszatérhessen a paplanbiztos ágyikóba.

Közben azonban eltűnik. Önmagának is, másvalakiknek is, akik talán gondolnak vele és gondoskodnak róla – de mégsem ismerik. S amikor ez ismeretlen Én csak ébredez, magára-maradottság a helyzete, melyből magabiztos leleménnyel sétál ki a Gutenberg térre, ahol valakire mindig akadhat. S ha már arra ébredt, hogy mintegy elrabolták, akkor arra is ráébredhet, hogy nem ő volt az áldozat, hanem mindenki mást raboltak el az ismerős világból, az üres utcákon talán csak a galambok biztosak, meg a téri hinta nyikorgása… A hintában pedig…, ki más, egy furán-fura emberke, valami befejezetlen rajz alakja, akivel mint az ízléstelen öltözetű Nagy Mihasznával elegyedhet szóba, utána meg a manóval is találkája lehet, „akit valójában ő rajzolt egyszer az iskolában egy óra alatt”, majd kisvártatva megjelennek a martalócok is, akikkel meg kell küzdeni, és szinte mindenről kiderül, hogy egy kicsit ismerős, mert a mesei világ valójában a minden elalvás előtti megálmodott Aranynyárrét, s ez épp oly valóságos, ahogy a megtalált dédapó is, csak ahogy öregszünk, talán kicsit elfelejtkeztünk ezekről a dolgokról. Ebben a világban él át olyan kalandokat Misi, amire nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is vágynak néha, és Misi a Misikönyv végén rájön, hogy még rengeteg ideje van arra, hogy mindent megtanuljon, hiszen ami a lényeg, ismeri az utat Aranynyárrét felé”.

A Misi-létről ugyancsak az író vallja: „Amikor Misi fiamnak írtam a Misikönyvet, az volt a kérdés, hogy vajon képes vagyok-e egy olyan könyvet írni, ami az ő élethelyzetére, problémáira reflektál. Tudni akartam, lehetséges-e így jobban hatni rá, mintha leültetném és kiselőadást tartanék neki az élet nagy kérdéseiről vagy csak egyszerűen hagynám nőni, mint a gyomot. És azt hiszem, igazam lett, a terv, hogy ezzel a mesével átvihetek valami személyre szabott üzenetet, többé-kevésbé bejött… Ha visszaemlékszem a saját kiskamaszkoromra, rám nem volt jellemző ez az erős érzelmi hangoltság, nem volt meg a kapcsolatoknak ez a finom elemzési képessége, az az élénk szenzibilitás, amivel ő azonnal érzékeli a környezete érzelmi hőfokait. Az érzelmek pontos hőtérképe alapján tájékozódik, amelynek hiányában én bizony megannyiszor lezuhanok, eltévedek…”

S lehet, persze, a tévedés és az érzelmi hőtérképek vidékén tétova keresőnek mondani magunkat, de Péterfy itt regényeihez méltó „tisztán az érzelmek mentén mondok el, és az érzelmekre építek” gesztussal meséli Misi történetét. S ahogy azután a későbbi Pannon mese blog-oldalain mint kamaszlánya akaratos atyjaként arra vezeti a történetet, amerre épp gondolja, a megannyi Misi-csavarintás és oldalankénti meglepetés meg-megújuló fordulatokkal bonyolódó verzióiban szintén ez az eltökélt sodrás vezet át a félelmes-frászos, de minduntalan ironikusan elkezelhető drámai helyzeteken. Misi valójában a magára-maradottság izmos pompájában, s csupán alig meghökkent önállóság-felelősségben vezeti tovább a történést a világ eltudatlanodása, a mitologizálódás esélye, a martalócvilággal megküzdés dicsősége felé, ugyanakkor a metaforikus-narrációs vadvilágból szinte minduntalan kikacsint a mítoszregénytől a fantasy felé ívelő történetiség, amely magabiztosan elszakad a múltbeliség kicövekelt emlékútjainak követési programjától. „A Misikönyv egyfajta felkészülés volt a Halál Budánra…” – mondja Péterfy,¹ s a kardos-küzdelmes lelemények sűrű tömege valóban a budavári csatajelenethez vezető utak, sorsok, szerepek előjátékaként is olvasható.

A kötet ráérős, az álmok valóságos másodperceihez csak aligha közelítő tempóban bonyolódik, zegzugos alakulása valóságosan is a szülőkön kívüli időben telik, melyre azután a reggeli kávézás és álomcsere-beszélgetés is ráerősít. „Így lesz jó, így lesz mindenkinek jó. Nem bánta, hogy nem szerezte vissza az emlékeit. Rengeteg ideje van arra, hogy ismét mindent megtanuljon. Ismeri a termet. Ismeri az ajtót. Ismeri az utat Aranynyárrét felé. És nem marad majd semmi ismeretlen előtte. De addig még rengeteg idő telik el: a kisfiú felnő és megöregszik, mire az összes világot bejárja” (93. old.). A magunk elkapkodva félrerajzolt, félkezű és félmosolyú manóit pedig ugyanazzal a névadó gesztussal tehetjük teljes létű, névvel bíró, egészmosolyú barátainkká. A metaforikus Misi-lét mindannyiunk léte. De lehet, erre legelőbb akkor ébredünk rá, ha Misi sorsfordulóit is tágra nyílt csodálkozó szemekkel olvassuk-mesketéljük végig.

A. Gergely András

1 https://litera.hu/magazin/interju/sajat-erobol-eljutni-az-olvasohoz.html

i Misikönyv. Illusztrálta Szenteczki Csaba. Kalligram, Pozsony – Budapest, 2005., 93 oldal

ii http://www.hunlit.hu/peterfygergely