Egy szikrázó albumról

Könyvismerő és könyvkedvelő embernek mindig bájos öröm egy új kötet nyomdai illatát, a papírminőség választékosságát, a színek és tónusok árnyaltságát, a betűtípusok mívességét és összhangját megillatolni, a belelapozás merszét vállalva megmerítkezni a tudhatóságok között. Még inkább így van ez, ha a könyv nem csupán szövegkötet, betű-tenger, gondolat-áramlás, hangulat-sodrás, de képpel illusztrált élményvilág is. Ez már a Nagybetűs Könyv kategória, a fokozott élmény tárháza, a lapozgatás bájával teljes befogadás-élmény érzéki világa. S még ebben is kitűnnek néha egyes kiadványok, midőn minden a kellő összhang, a harmonikus kínálat és bűvös kellem árnyalataival teljes. Hát épp egy ilyes kötetet forgatok…, szelíden szólván is gyönyörűséggel.

A friss könyvesbolti kínálatban is eltér, szinte átsugárzik a készletek végtelensége fölött, s a magára vont tekintetet gazdagon meghálálja az a kötet, melyet Vince Gábor rendszerváltós korszakban megkezdett művészeti könyvkiadása és sikeres-szorgalmas terjesztői megszállottsága nyomán családja által tovább vitt Vince Kiadó hozott piacra. Az évi tízezres nagyságrendű kiadói újdonság-kínálatban nem könnyű magyar nyelvű és „magyar” tematikájú kötetekkel házalni vagy boltot megtölteni – de ez Vince Gábor örököseinek és családi vállalkozásának úgy fest, mégis lehetett sikerben gazdag attrakció. A kötetet (ezért is a bevezető kerengésem…) Vince Gábor emlékének ajánlva hozták ki, s a szerény, de ígéretes könyvcím mögötti tartalmat is mintegy mementóul formálták. A könyv címe távolságtartóan visszafogott, egyúttal persze fantáziálásra ébresztő: A magyarországi zsidóság képes története.¹ A gyulai Dürer nyomda éppúgy, mint a kötetet tervező Kálmán Tünde, valamiképpen nemcsak a lehetőségekkel éltek, hanem jól láthatóan „tobzódtak”, amikor e képzelgésnek tónust adó, s a kivitelezésben a pazar visszafogottságot is a mondanivaló tónusához simító elgondolást együttes összhatásként mérlegelték. Elképzelhetsz egy kódexet, arany palástban, illuminált ikonokkal a fejezetek élén, vaskosan és kíméletlenül elegánsan… – ez a kötet ugyan kevesebb arannyal, de békésen túltesz rajta. Lapra lap, képre kép, mindegyiknél oldalnyi szöveg, mélyebb vagy kiemelő színtónusban, a tipográfia legkiesebb hagyományaival gazdagon élve, s még a nyomásminőséggel harmonizáló papírtónust is a képek tartalmához igazítva (példaképpen a Pusztuló zsinagógák oldalpár kilenc fotója matt feketén, napjaink szakrális eseményeinek pillanatképei színes-fényes tapintású felületen). S éppen mint egy kódexnél, a szöveg látvány-egésze a laikus számára ugyanolyan választékosan kialakított, mint a hívő igényét szolgáló közlések a szakszerűség terén, a szakmaiság garanciáival a forrásjelzések, a névmutató, a helységnévtár, a képek forrásainak közlése révén. S a kötet a visszafogott tényközlésektől a tónusos információkon keresztül az adatközlés albumhoz illő méltóságával gazdagodva kínálja a szerény tudást, mely ugyanakkor megejtően pazar is. Csak mintegy „mellékesen”: az első szövegközi kép A diaszpóra emlékei címen egy Esztergom mellől származó, a 3. évszázadban keletkezett sírkő igényes fotója, az oldalpár másik felén is egy Aquincumból megmaradt 4. századi családi sírkő s egy szombathelyi agyagmécses a 2-3. századból. Az emlékek kötetbeli „ellenoldalán” a 2013–14. táján készült életképek jelzik az 1770 évnyi emlékanyag két végpontját. E nemcsak egy idősíkon elhelyezhető pontszerű létezést, hanem az ilyesmit végletesen kísérő történések és felfogásmódok drámaiságát is. Mint ezt a történész, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, Csorba László szavaival illusztrálhatjuk a kötetből: „A dolgok lényege és a dolgok története között a lehető legszorosabb az összefüggés, így minden kultúra elemi építőköve a múltról szóló elbeszélés. Szavak és képek, képek és szavak százaiból, ezreiből táplálkozik a történelmi emlékezet, amelynek megőrzése és tudományos gyarapítása adhatja minden közösség önmagáról alkotott fogalmainak egészségesen szilárd fundamentumát. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy nem lehetünk normális magyar emberek anélkül, hogy ne ismernénk alaposan a saját zsidó történelmünket” (357. old.).

Az eltűnt idő nyomában barangolva nemcsak ez a méltató szöveg, a magyarországi zsidó műemlékek és kulturális örökség ismerete, elfogadása, értékelése adja a kötet alaptónusát, hanem az emlékezés méltóságába fektetett remény, a múltfeldolgozás árnyalt rétegeibe is bevilágítani kész szakszerűség, a szakrális sokszínűség rétegeit is a maguk gazdagságában megmutató intencionalitás az, ami áthatja a könyv egészét. Csorba László ezt személyes példáival, a hazai zsidóság történetének kiemelkedő néhány alakjával, valamint gyerekkora, a kádári Magyarországon rejtve megmaradt zsidóság-identitás képekben megmutatható élménykészletével is illusztrálja, sőt tanúsítja: „Ezeken a kutatói tapasztalatokon keresztül jutottam el végül a nyilvánvaló fölismerésig: a teljes magyar történelmet csak az értheti meg és művelheti sikeresen, aki ismeri a magyarországi zsidók, a magyar zsidók, a zsidó magyarok, a mózes-hitű magyarok és társaik történetét. De többet mondok: bárki magyar ember a saját közösségéről is csak akkor kaphat teljes képet, ha megnézi annak arcát a zsidó tükörben is” (358. old.). Nos, ez a kötet éppen ehhez a megértő tudathoz, elfogadó ismeretanyaghoz, értékelő szemlélethez szolgál sűrű illusztrációs anyaggal, mint jeleztem: az ókori Pannónia zsidóságától, a középkori Magyarország, a három részre szakadt államiság, a török idők, a reformkor és szabadságharc, az emancipációs és asszimilációs átmenet, a világháborúk kora és köztes időszaka, a vészkorszak, a felszabadulástól rendszerváltásig, s 1956-os külön blokkal a rendszerváltozási időszak részletfelvételeiig fogja át a hazai zsidóság históriáját. Az oldalanként meglepő gazdagságú képválogatás, a képaláírások és bemutató fejezetek lényegében fölidézhetetlen gazdagságúak, s mert képek, önmagukban is hordozzák a korok, felfogásmódok, illusztratív vagy lejárató, látványos vagy esendő mivoltát, szakrális hagyományát és sorsüldözött szerepét egyaránt mindannak, amit köznapian „magyarországi zsidóságnak” nevezünk. Ez a jelző nemcsak a Csorba László interpretációjában is hangsúlyos komplexitás-felfogást sugallja a zsidóság helyzetét, kulturális örökség-rétegeit, példáit és mintázatait tekintve, hanem a maga történeti hitelével és tünékenységével, áldozatosságával és szerénységével, másságával és asszimilálódottságával sugallja azt is, mennyire nem létezik nélkülük a magyar história sem. A könyv szakmai szövegközlései Jalsovszky Katalin, Tomsics Emőke és Toronyi Zsuzsanna tollából és szakmai mélységükből eredeztethetők, de tükrözik az egyes korszakok, ábrázolásmódok, stílustörténeti rétegek, társadalmi környezetek, személyiségek, intézmények, szokások, társadalmi státuszok, kultuszok, életmód-elemek, tárgyak, szimbólumhasználatok, normák, élethelyzetek, sajtó, tudomány, hitélet, művészeti ágak, mesterségek, közösségek, vérvalóságok, tulajdonviszonyok, zene, színház, szociális állapotok, tiltások, pogromok, tömeggyilkosságok, könyvégetések és zsinagóga-építések, rablások és gyász, újrakezdés és alijázás, embermentés és politikai konstellációk megannyi olvasatát is. E sok tucatnyi alcím még felsorolás-szerű közlése is lecövekelné ez ismertetés határtalanságit, közvetlen sugallatait – épp elegendő annyit érzékeltetni, hogy az idő „nem tűnt el”, hanem éppen alakult, úgy, ahogy, akkor és ott… Mindez pedig közös állapot, közös helyzet és közös értelmezéssel kitölthető közfelfogás kínálata is egyben.

Ezek nyomán már csak azt kell hangsúlyozni: a közös történelemben mégis sajátos, a saját nemzeti sorsban mégis közös mindaz, ami a magyarországi zsidóság (csöppet sem könnyed) sorsával összefügg. Ábrázolat vagy életkép, színes vagy dokumentatív, levéltári vagy magángyűjteményi, erdélyi vagy felvidéki, kárpátaljai vagy őrvidéki, vidéki vagy budapesti, ezek mind egyetlen album tematikus aspektusai – s egyenként is, egymással összefüggő tartalmaikban még inkább azt tükrözik, miképpen létezett és létezhetett-e egyáltalán az a historikus arculat, melyet a hazai zsidóságtörténet címszóval jellemezhetünk. A létmódok sokfélesége és a dokumentált életvilágok hagyatéka azonban jelzi: méltóképpen több figyelmet érdemes szánnunk a részletekre, mint amennyit mindmáig ebből tudatosítottunk…!

A Vince Kiadó kötete vetekszik számos hazai zsidóságtörténeti munkával, s képanyaga is egyedi konstrukcióvá állt össze. A kortörténeti merengéseknek pedig nemcsak feltárója, felhasználója, hanem gazdagítója is…!

A. Gergely András

1 Vince Kiadó, Budapest, 2014., 376 oldal