A múlt század derekán, főként a költő halálát követő évtizedekben Európa-szerte kialakult Petőfi-kultusz kissé megkésve, csupán a nyolcvanas évek legelejére érte el Észtországot. Ennek okát nem a földrajzi távolságban vagy az észtek nyelvi elszigeteltségében kell keresnünk, hanem az észt irodalom korabeli megkésettségében. Noha az észt irodalom történeti áttekintéséről magyarul már 1857-ben jelent meg tanulmány Hunfalvy Pál tollából Az észt vagy viró irodalomról címmel az Akadémiai Értesítőben, a voltaképpeni észt szépirodalom éppen az ezt követő két évtizedben születik meg az észt sajtó rendszeressé válásával, a Kalevipoeg megjelenésével (1857-61) és az első, világirodalmi mércével is jelentős romantikus költőnő, Lydia Koidula fellépésével. Természetesen nem érdektelenek az előzmények sem, hiszen rövid felvázolásuk nélkül nehezen érthető az észt irodalom kibontakozásának lassú, gyakran meg-megtorpanó folyamata.

A sajátos észt társadalomfejlődés gyökerei a 12. századig nyúlnak vissza. A német hódítás és a kereszténység felvétele után az észt lakosság fokozatosan, szinte teljes egészében jobbágysorba, a balti németek uralma alá került, s ezt a helyzetet újabb hat évszázadra véglegesítette sikertelen, ún. Szent György-napi felkelésük 1343-ban. Észt irodalom ily módon csupán a nép ajkán, a népköltészetben szóbeli kultúra gyanánt bontakozhatott ki. Az írásbeliség kialakulása tekintetében csupán a reformáció hozott lényeges változást. Az első észt nyelvű lutheránus könyv 1525-ben látott napvilágot, majd egy évtized múltán Luther Kátéja és a Biblia egyes részletei jelentek meg észtül.

A reformáció hatására megindult kulturális fejlődést a livóniai háború kitörése miatt keletkezett évtizedes háborúskodások akadályozták meg, melyek eredményeként a 17. század elejére Észtország nagy része fokozatosan svéd fennhatóság alá került. E század harmincas éveitől kezdve a kulturális fellendülés évtizedei következtek. Gimnázium és könyvnyomda létesítése Tallinnban, valamint a tartui egyetem alapítása jelzi ezt az intézmények terén, a szellemi életben pedig az egyházi irodalom gyarapodása. Ekkoriban jelentek meg az első észt nyelvkönyvek is, szerzőik ugyancsak német származású észt lelkészek.

Az északi háborút lezáró uusikaupunki békével (1721) Észtország cári fennhatóság alá került, ami az észt társadalom belső szerkezetét illetően - német birtokosok és papság, észt jobbágyparasztság - most sem hozott különösebb változást, sőt az észtek, azaz "a föld népének" - ahogy nemes egyszerűséggel nevezték őket - kiszolgáltatottsága csak erősödött. Az észt irodalmi nyelv fejlődésének jelentős állomása volt a teljes észt Biblia megjelenése 1739-ben. A világi irodalom előzményének tekinthetjük az 1720-as évek elejétől mind gyakrabban megjelenő kalendáriumokat, amelyek lassanként a nép körében is - az írni-olvasni tudás a korabeli Európa átlagához mérve elég magas szinten állott - közkedvelt olvasmányokká váltak. Ugyancsak a század első felében látott napvilágot egy sor pietista szellemiségű, didaktikus történeteket, dialógusokat tartalmazó kiadvány német papok, irodalmárok tollából. Noha 1776-77-ben színre lép az első észt nyelvű, főként egészségügyi tanácsokat közlő folyóirat is, a tudomány és az irodalom nyelve továbbra is a német. Az észak-német egyetemek közvetítésével beáramló felvilágosodás kori eszmék jobbára a népnevelő szándékokban nyilatkoztak meg.

A társadalmi, kulturális kibontakozásban alapvető, ám még mindig nem döntő változást a 19. század első két évtizede hoz. Az észt irodalom további tájékozódási pontjait az esztofilek tevékenysége jelölte ki, a század második évtizedében végrehajtott jobbágyfelszabadítás pedig az észt nemzeti értelmiség kialakulásának feltételeit teremtette meg. Esztofilként az észtországi német értelmiség azon csoportját tartják számon, amelyik főként a felvilágosodás eszméinek hatására az észt nép szellemi javainak tanulmányozását és fejlesztését tűzte ki maga elé célul. Munkásságuk az észt nyelv és folklór kutatásának megindításában éppúgy alapvető volt, mint az észt irodalmi stílus megalapozásában. J. M. Rosenplänter (1782-1846) pärnui lelkész, a Beiträge zur genauern Kenntniss der ethnischer Sprache című tudományos kiadványsorozatát állította eredményesen a fenti célok szolgálatába. A kiadványsorozat - amely 1813 és 1832 között 20 kötetben és több mint 3500 oldalnyi terjedelemben jelent meg - noha alapvetően német nyelvű volt, bőségesen tartalmazott észt nyelvű népköltészeti alkotásokat, fordításokat és eredeti verseket is. A Beiträge-ben vetették meg az észt poétika, irodalomkritika és bibliográfia alapjait. A kiadványsorozat rendszeres munkatársa volt az esztofilek másik nagy alakja, Otto Wilhelm Masing (1763-1832): ő kiemelkedő tankönyvírói és kritikusi tevékenysége mellett immár élvezetes stílusban paraszti enciklopédiát írt, valamint a balti német arisztokrata, gróf Peter Manteuffel (1768-1842), aki falusi történeteinek ízes nyelvezetével és a népélet színes leírásával egyengette az utat a következő években formálódó valódi észt irodalomhoz, amelynek az 1802-től ismét működő tartui egyetem és a harmincas évek végétől Tartu városa vált a középpontjává. Itt és ekkorra alakult ki az a vékony, ám származásában, nyelvében és szellemiségében egyértelműen észt értelmiségi réteg, melynek képviselői munkásságukkal már tudatosan a nemzetté válást szorgalmazták.

A szellemi centrum Tartuba helyeződését jelzi, hogy az első hivatásos újságíró - aki mellesleg kitűnő és termékeny író is volt - J. W. Jannsen, az első komoly olvasótáborral rendelkező észt lap szerkesztője és kiadója, 1863-ban Postimees című újságjával együtt Pärnuból Tartuba költözött. A hatvanas évek legelejétől datálható az észt "nemzeti ébredés", a romantika kiteljesedésének korszaka. Jeles képviselői együtt munkálkodva, de saját érdeklődésüknek, hajlamaiknak megfelelően járultak hozzá népük értékeinek, kulturális javainak felmutatásához. Fr. R. Kreutzwald a nemzeti eposz, a Kalevipoeg megalkotásával a népköltészet értékeit transzponálta magas esztétikai minőséget képviselő irodalommá, s villantotta fel benne a hét évszázadnyi elnyomás után már-már feledésbe ment, de egykor kétségtelenül létezett fényes múltat. Jannsen lánya, a prózaíróként debütált Lydia Koidula, amellett, hogy darabjaival és szervezőkészségével megteremtette az észt nyelvű színjátszást, eredeti, egyéni hangú, szuggesztív hazafias lírájával jut az észt irodalomban soha nem látott s későbbi története folyamán is ritkán meghódított magaslatokra. Verseiben sallangmentesen, szinte a népdal eszköztelenségével és természetességével ad hangot hazája, népe és anyanyelve iránti szeretetének s annak elnyomottsága miatt érzett mély keserűségének. Koidulát gyakran illették az "észt Petőfi" elnevezéssel, jóllehet számos közös vonásuk ellenére nála - érthető okokból - nyomát sem találjuk Petőfi radikalizmusának, forradalmiságának. Nincs adatunk arra, hogy ismerte volna Petőfi költészetét, s Hunfalvy tanúsága szerint - a magyar tudós 1869-ben személyesen is járt a Jannsen-családnál - a magyar reformkor nagyjai közül mind az apát, mind a lányát Deák Ferenc személye érdekelte.

A nemzeti ébredés s egyúttal a nemzetté válás időszaka a hetvenes évek vége felé lezárult. A korszak főszereplői letűntek a színről, s a frissen induló költői nemzedék a változó körülmények között, a nyolcvanas évektől egyre erőteljesebbé váló oroszosítási törekvések közepette nehezen talált új tájékozódási pontokat, s az addig sikeresnek bizonyult romantika örökségébe kapaszkodott, melynek eredményeként munkásságuk gyakran epigonizmusba fulladt. Ugyanakkor az ébredés korabeli irodalom sikere kialakította az irodalom új intézményrendszerét, felvirágoztatta a sajtót. A nyolcvanas évektől több, tartósan fennmaradt irodalmi folyóirat jelent meg, s felmerült az alaposabb világirodalmi tájékozódás igénye is. A folyóiratok hasábjain egyre gyakrabban tűnnek fel Petőfi Sándor versei. A fordítások - talán szükségtelen is hangsúlyozni - többnyire német közvetítő nyelv segítségével készültek, bár a nyelvrokonság behatóbb tanulmányozásának köszönhetően pl. Mihkel Veske esetében találkozunk eredetiből fordított Petőfi versekkel is. Fordítóik többnyire saját hangjukat kereső ifjú poéták, akik több-kevesebb sikerrel eszményeiket keresik Petőfi, Heine, Puskin verseinek fordításával. Jaan Parv (1867-1899) például patetikus, hazafias versekkel kezdte költői pályáját, s egyebek között nagy mesterek - Goethe, Schiller, Petőfi - fordítása révén döbbent rá a kortársi észt líra felszínességére, epigonizmusára, s kezdte támadni a nyolcvanas évek monoton szürkeségét. Több mint egy tucat Petőfi-vers fordítását köszönhetjük neki. Mihkel Veskét (1843-1890), a korszak másik kiemelkedő Petőfi-fordítóját, az észtországi Petőfi-kultusz megalapozóját költőként, tudósként is sokkal jelentősebb személyiségnek ítéli az utókor imént említett fiatal kortársánál. Veske sok tekintetben korának egyik meghatározó egyénisége volt. Tartui gimnáziumi tanulmányait követően 1867-től összehasonlító nyelvtudományt tanult a lipcsei egyetemen, tanulmányait 1873-ban doktori fokozattal fejezte be. Hazatérve újságíróként, tanárként, majd lapszerkesztőként dolgozott, s aktívan bekapcsolódott a hazai közéletbe. Nyelvészeti témájú művei mellett komoly népköltészeti gyűjtőmunkát folytatott, s gyűjtésének eredményét nyomtatásban is közreadta. Saját versein is erősen érződik a népköltészet hatása, életében megjelent egyetlen kötete, Laulud Viisidega (Dalok kottákkal) rendkívül népszerűvé vált az egyszerű emberek körében is. Hazafias lírájának néhány darabja ma is közismert, természetlíráját is nagyra értékelik, ellentétben szerelmi költészetével, ami napjainkban kissé már szentimentálisnak érződik. Veske a nyelvrokonság kutatójaként 1885-86-ban magyarországi tanulmányúton is járt, ahol egyebek között magyar nyelvtudását is tökéletesítette. Élete utolsó három évét idegenben, a kazányi egyetem finnugor tanszékének tanáraként élte le. Verseinek gyűjteménye csupán 1899-ben, a költő halála után látott napvilágot Dr. Veske laulud (Dr. Veske dalai) címmel. Műgonddal készített Petőfi-fordításai nagymértékben hozzájárultak a költő észtországi népszerűségéhez. Petőfi a nyolcvanas évek végén irodalmi berkekben már fogalom, neve a géniusz szinonimája. Az észt irodalom első, külföldön is ismert és elismert regényírója, Eduard Vilde is ekként említi Irodalmunkról című cikkében, válaszul a korabeli epigon-líra képviselőinek a közönség érdektelenségéről szóló panaszaira: "Kérdezzük már meg egyszer egyenesen: van-e olyan írónk, akinek a munkái rászolgálnak a nép szélesebb körű érdeklődésére? Nem, egyetlen ilyen sem munkálkodik a szellem mezején, ezt bátran állíthatjuk. Miért zúgolódsz, te törpe szellem, hogy elmeszüleményeidet nem veszik és nem olvassák? Ne gondold, hogy népünk műveltsége még túl hézagos, hogy a nép befogadó, különbségtevő és kritikai szelleme még túl gyenge! Mert akkor tévedsz! Te író, vess egy művet a nép közé, amiben magas, égi szellem munkál, és meg fogod látni, hogy attól, miként a parázs szétesésekor, kigyúlnak az elmék és szikrákat szórnak a szívek! De lásd, törpe szellem, belőled hiányzik az a sajátosság, amit idegen szóval zseninek neveznek - és ezzel együtt hiányzik belőled a nagy néptömegekre való hatás képessége is. Ne a nép miatt zúgolódj, erre nincs semmi okod. Ha kiemelkedne közülünk egy Puskin, egy Lermontov, egy Turgenyev, ha egy Goethe, Schiller, Lessing küldené a maga szellemét a nép közé, ha egy Voltaire, Hugo, Scribe, egy Petőfi, egy Jókai vetné szellemének szikráit a nép közé - szeretném én azt látni, vajon az nem fogadná-e be a műveiket, nem hajolna-e meg lelkesen géniuszuk előtt?" Vilde egyébként Jókai: Az aranyember című regényét már az idézett cikk megírása előtt két évvel lefordította.

A korszak harmadik, munkásságával már századunk első felére is kiható Petőfi-fordítója Karl Eduard Sööt (1862-1950). Irodalmi pályáját ő is költőként kezdte. Az Olevik - a Petőfi- fordítások egyik fő megjelenési fóruma - című irodalmi lap munkatársaként adta ki 1890-91-ben első verseskötetét, ami realisztikus vonásaival, népies bájával, humorban bővelkedő szerelmes verseivel üde színfolt volt a bágyadt hangvételű, utóromantikus kortársi lírában. Következő köteteinek romantikus elégiáiban valódi élménylírával adott új tartalmat a századvég kiüresedett, frázispufogtató hazafias lírájának. Hamarosan kora egyik elismert lírikusává vált. Petőfi-fordításainak is köszönhetően "az igazi költészethez vezető utat keresve arra a széles, a népi alkotásokból erőt merítő költészeti irányzatra támaszkodott, ami Herderből kiindulva a heidelbergi romantikusokon át Petőfiig és Heinéig vezetett", írja róla találóan az észt akadémiai irodalomtörténet. Lírai munkássága elsősorban a század végén volt kiemelkedő, a századelő modernjeinek megjelenése után alakja már kissé klasszikussá merevedett. Ebben az időszakban költőként főként játékos, csupa zene, csupa ritmus gyermekverseivel keltett osztatlan elismerést. Számos verse megzenésítve ma is a klasszikus észt költészeti hagyomány élő részét képezi. Petőfi népszerűsítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett, több tucatnyi Petőfi-vers fordításán nemzedékek nevelkedtek. Magyarországon többször is járt, többek között 1923-ban, a Petőfi-centenárium alkalmából. A Petőfi Társaság 1924-ben, a La Fontaine Társaság 1930-ban választotta levelező tagjává. Noha fordításai külön kötetben soha nem jelentek meg, antológiákba, szöveggyűjteményekbe bekerülve az önálló Észt Köztársaság idején is hozzáférhetők és közkedveltek voltak.

Észtország Szovjetunió által történt bekebelezése még kelet-európai mércével mérve is szinte hihetetlen pusztítást vitt végbe az észt irodalomban. A neves írók, költők mintegy egyharmada kénytelen volt elhagyni az országot, az otthonmaradottak közül jó néhányra a fizikai megsemmisítés, jobbik esetben elhallgattatás várt, a továbbra is publikálókat megpróbálták a szovjet ideológia feltétlen szolgálatába állítani. Ugyanakkor témánk szempontjából kedvezőnek tekinthető a korszak mérlege. Petőfit már csak - a hivatalos ideológia által preferált - forradalmiság miatt sem lehetett elhallgattatni, s a költő remek, magyarul is tudó fordítóra talált egy ifjú költőnő, Ellen Niit személyében. Noha Ellen Niit mint költő alkatilag szinte ellentéte Petőfinek, fordításai rendkívül pontosak, hűek tartalmilag, formailag egyaránt. Néhány folyóiratos közlés után 1955-ben adta ki Petőfi válogatott verseinek gyűjteményét. A küllemében is rendkívül szép kötet - műbőrkötésű, belső borítóján a költő portréjával - 68 ismert Petőfi-verset tartalmaz, mottója "Szabadság, szerelem". Az észt olvasó tájékozódását kitűnő jegyzetapparátus, valamint a költő életét, munkásságát esszéstílusban megírt utószó segíti. Mindkettő Paula Palmeosnak, a tartui egyetem emberöltőn át legkiválóbb hungarológusának munkája. A kötet óriási sikert aratott, szinte órák alatt elkapkodták. Talán szükségtelen részletezni, milyen emóciókat váltott ki a szabadság és a hazaszeretet géniuszának életműve a minden nemzeti érzést elfojtani igyekvő, az egyéni szabadságot minden tekintetben korlátozni akaró szovjet rezsim egyik legnehezebb időszakában. A könyvről számos recenzió jelent meg, melyek alapján méltán beszélhetünk a Petőfi-kultusz észtországi reneszánszáról. Ellen Niit a következő években egyre alaposabb észt Petőfi-kép kialakítására törekedett. 1964-ben közreadott Vabadus, armastus (Szabadság, szerelem) című kötete már több mint száz Petőfi-költeményt tartalmazott, közöttük a János vitéz teljes fordítását. Ez utóbbi egyébként 1973-ban Róna Emmi illusztrációival önálló kötetben is megjelent. Hála a kitűnő fordításoknak és az észt oktatásügy nemzeti elkötelezettségű vezetőinek, klasszikus költőnk életműve 1959 óta az észt középiskolai tananyagnak is szerves részévé vált.

A romantika korával évtizedeken át Byron, Shelley, W. Scott, V. Hugo, A. Mickiewicz és Petőfi életművén keresztül ismerkedhetett meg az észt tanuló ifjúság. A rendkívül szűkre szabott középiskolai világirodalmi szöveggyűjteményben, amelyben pl. Rimbaud vagy Éluard egy-egy verse szerepel, Petőfinek öt verse (Szabadság, szerelem, Hazámban, Dicsérsz kedves, Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?, Nemzeti Dal) található. Mindent összevetve, Észtország is azon országok közé tartozik, ahol Petőfi neve vélhetően mindenki számára ismerősen cseng.

Forrás: Kisebbségkutatás, 1999/4. szám