TOMPA MÁRIA

Párizs, 1968 május

- Egy civil naplója a hallgatag többségből -

Style Műhely Document

1998. XXII. évfolyam, 3. szám

Párizs, 1968. május 25., szombat.

Az utóbbi napokban minduntalan József Attila sorai jutnak eszembe: "Jöjj el szabadság, te szülj nekünk rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép okos fiadat".

Most fog kiderülni, Nyugaton mit jelent a szabadság, azaz engedik-e a szabadság nevében érvényesülni az anarchiát is, vagy inkább vállalják, hogy a rend nevében megszorítják a szélsőségeket. De kik azok, akik "vállalják"? Képes-e még minderre a kormány?

A napokban Párizsban megrendezett észak-vietnami, amerikai tárgyalások előestéjén az információs miniszter a televízióban felkérte az egyetemistákat a rend megtartására, hogy a francia főváros a béke fővárosa lehessen.

Sok minden történt azóta, és főleg tegnap estétől a több mint rendkívüli, már hadiállapotok megszokásának útjára léptünk: ahol semmi sem biztos, ahol a régi mindennapi békés munkával szemben felülkerekedik a kérdések halmaza, kínos várakozás egy homályos jövő előtt, az egyéni vergődő állásfoglalásra való villámgyors készség.

Tegnap este 9-től hajnali 4-ig hallgattuk a rádióban a Quartier Latin-ből a helyszíni közvetítést. Este 11 óra felé az offenzív gránátok bevetését már ágyúzásnak véltük innen a lakásunkból, ami kb. 10 km-re van a Latin negyedtől.

Ma reggel 9-kor elindultunk megnézni a csatateret a Latin negyedben. A jobb parton, a Tuileries közelében hagytuk az autót. (Érdekes volt megfigyelni: minthogy Párizsnak nem egy, hanem több központja, belvárosa van, így a jobb part bizonyos negyedeiben egyáltalán nem lehet érzékelni, micsoda világrengető felfordulás zajlott egész éjjel a Latin negyedben.) Útirányunk: Pont Royal, rue des Saints-Pères, boulevard Saint-Germain, boulevard Saint-Michel, rue Soufflot, Panthéon, rue d'Ulm, Gay-Lussac és vissza a boulevard Saint-Michelen.

Ez utóbbi táján szétdobott barikádok mindenütt: a rendőrség útkaparó gépekkel tolta félre a felszedett utcakövekből, felborított autókból, szemétrakásokból összehordott sáncokat. A rendőrök egész éjszaka könnyfakasztó bombák százait eregethették a levegőbe, még reggel is elviselhetetlenné tették a hosszabb álldogálást. Barátomat hiába noszogattam, hogy menjünk tovább, mert egyre erősebben csíp a szemem, ő rendületlenül filmezett, mint akin gázálarc van.

A Cluny múzeum kerítése kibontva: végre belülről is meg lehet nézni a római termákat. Felülről szemlélem - már amennyire látok! - a romok körül sétálókat: nézelődnek, tanácstalanul álldogálnak, semmi újat nem találnak, amit kívülről ne láttak volna éveken át nap mint nap arra járva, nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy végre szabadon bejutottak egy tiltott területre. Ez az egész mostani felfordulás szimbóluma is lehetne.

Langyos májusi ködös szemerkélés. Sok a kiégett, felborított autó, felszedett utcakövek, betört kirakatok, kiégett kávéházak, kivágott, évszázados fák. 11 óra: nincs nagy autóközlekedés a Saint-Michelen. A gyér forgalom könnyedén szlalomozik a füstölgő roncsok között.

Több lármázó, vitatkozó csoportosulásba furakodunk be. Szürreális látvány, hogy mindenki a szemét törölgeti, mintha sírna. Meglepett, megszeppent kispolgárok, munkások, családanyák beszélgetnek rendőrökkel, diákokkal, a pillanatnyilag sztárként szereplő és viselkedő "felkelők"-kel. (Kit érdekel a két héttel ezelőtti nagy botrány Mireille Matthieu menyasszonyi ruhájáról, pedig még mindig ott díszeleg az "ügy", agresszíven ismételgetve saját magát az újságosbódék üvegkirakatában.) Beszélgetnek, vitatkoznak, azaz mindenki fújja a magáét. Egy rendőr megjegyzi, hogy 1956-ban Budapesten tankokat vetettek be a civil lakosság ellen! Mindenhonnan vállvonogató, legyintő válasz: "Oh, la-la, törődünk is mi Budapesttel, messze van az innen! Minket a saját bajunk érdekel! Könnyű érvelni távoli, talán meg se történt dolgokkal! Szóval mi, párizsiak, örüljünk neki, hogy nem tankokkal jöttek a szegény diákok ellen?!"

Igen, a "szegény diákok" - de mi az, hogy diák? vagy egyetemi hallgató? én is az vagyok. A diák-lét nem státus, hanem fázis, nem foglalkozás, sem nem hivatás; a "vándor" szónak stabilabb és egyértelműbb a jelentése, mint a diáké. De hát mára mégis az egyetemi hallgató státus lett, forradalmi erő, amely félelmetes a maga hevességében. Mert néhány vezető (talán) tudja, mit akar, de a diákok nagy része vakon szerepel ebben a nagy felfordulásban, élvezi a fontosságát, a pótcselekvés felfújt ballonjában tetszeleg.

És a diákok nagyon fáradtak. Érdekes összetevő egy forradalomban a fizikai kimerültség. Még aki nem sebesült meg a tüntetők közül, az is egy egész éjszakai barikádharc után csak szédelegni tud. Márpedig aki ilyen fokon fáradt, az hajlamos az önsajnálatra. Így sérelmük és méltatlanságuk jogosultsága, illetve annak szubjektív érzése kimerültségükkel egyenes arányban nő. Az őket körülvevő kispolgárok és családanyák úgy nézegetik őket, mint a csodabogarakat, annál is inkább, hogy a csodabogarak bebiflázott marxista és maoista szövegeket nyomnak, a Kommunista Kiáltványból idéznek, és azt ismételgetik, hogy nem elégszenek meg homályos ígéretekkel a kormány részéről, meghívták őket, hogy vegyenek részt a politikában, de ez őket nem érdekli, szabadok akarnak lenni, ez minden! Fáradtságuk nem engedi, hogy bővebben kifejtsék, miben áll ez a szabadság.

Körülnézek. A "hallgatag többség"-ből sokan merészkedtek be a Latin negyedbe ezen a furcsa, ködös reggelen. Mindenki álmos, mert mindenki hajnalig a rádiónál ült. Ha földrengés lett volna Párizsban, akkor sem lennének ilyen levertek az emberek. De ez nem akadályozza meg őket abban, hogy vitatkozzanak. A franciák akkor vannak elemükben, amikor kibeszélhetik magukat. A szólásszabadság itt a legnagyobb szentség. De miután mindent elmondtak, ami nyomta a szívüket, akkor is követelik. Mert hisz... akkor a továbbiakban miről beszélnének?

Aki nem beszél, az nagy, szlogenekkel teleírt táblákat cipel. Csodás termékenységgel bújtak elő a szervezetek: gyűléseznek, alapító okmányokat szerkesztenek, ellentmondanak, átfogalmaznak. Minden posztra akad azonnal ember.

(Tragikomikus ez az orvosok esetében, náluk igazán a cselekvés számít, nem pedig a vég nélküli konferenciázás. A minap az Ordre des Médecins, az Orvosi Kamara gyűlésezett, és magnetofonra akarták venni az újonnan fogalmazott alapokmány szövegét. Az "ellenség" azonban minduntalan el akarta vágni a kábelt. A résztvevők pillanatonként az asztal alá néztek, lábukkal tapogatóztak, nem kúszik-e ismét az "ellenség" a magnetofon zsinórja felé...)

Bizony ez maga a megvalósult szürrealitás. Sokszor az az érzésem, a jóakaratú reformtörekvések megint csak a háttérbe szorultak, mint annyiszor már a történelem folyamán, és parler pour parler, beszéd a beszédért lett az egész felfordulásból – ettől pedig annyira megmámorosodtak az emberek, hogy észre sem veszik, lassan a létük forog kockán, a reformtörekvéseknek megint egyszer lőttek. De Gaulle nem sokat beszél. Sokan hívei közül ki is ábrándultak belőle az első, hétperces rádiószózata után.

A Sorbonne főépülete felé igyekszünk: alig akarnak beengedni a karszalagos őrök. Közöttük felismerek nem egy clochard-t, csavargót, akiket, az előadásokra jövet, a padokon vagy földön alva szoktam látni a Sorbonne terén. Lám, most karszalagos őrök lettek, nem vagyok meggyőződve arról, hogy teljesen kijózanodtak. De fontoskodva feszítenek, összevont szemöldökük, durva terelgető mozdulataik, személytelen bánásmódjuk, a sok üvöltéstől berekedt hangjuk gyanúsan emlékeztet az ötvenes évek Budapestjén az utcákon járkáló civil rendőrökre: vak fanatizmus, erő fitogtatása, végre kézbe kapott hatalom, gyanúsítás ott is, ahol nincs ok...

A diákkártya felmutatása ellenében bemehetünk. Az udvaron teljes a nyüzsgés. A klasszikus stílusú kápolna előtt diákok égetik a szemetet. Egy Che Guevarra-frizurás fiú néha a tűzre dob valamit, amitől igen büdös füst kerekedik, és amitől mindenki, nem odatartozó hanyatt-homlok menekül. Egy másik fiú kezében egy feliratos vörös lobogó, mely a munkás-diák egységet hirdeti: a korlátra akarja illeszteni, lassú, fáradt, lusta mozdulatokkal, de az erős szélben a nehezékek alól (felszedett utcakövek!) minduntalan kibújik a vászon. A kápolna oszlopain Marx, Lenin, Trockij, Mao, Che Guevara bekeretezett képei, egymás mellett, békességben.

"Botrány! Sehol egy francia ideál! – morog mögöttem valaki. – Miféle forradalom ez, ahol nincsen hazai példakép? Pedig volna éppen elég nemzeti nagyság, múltból, jelenből is, akire hallgathatnának. De például Montaigne-nyel a Sorbonne-téren senki sem törődik... már az is megtiszteltetés jele, hogy nem öntik nyakon vörös festékkel".

Az udvaron Victor Hugo szobrát is a tevékenykedő forradalmárok közé sorolták: a kezébe illesztettek egy vörös lobogót, amitől furcsa mód elevennek és szomorúnak látom.

Mögöttem két férfi halkan beszélget:

"Egyetlen élő ember van, akire hallgatnak: Daniel Cohn-Bendit. A „Dany le Roux” más körülmények között talán valamiféle Danny Key lett volna belőle, szórakoztató szteppelő. De most, kihasználva a tömeghisztériát, az ifjúság lelkén szteppel." - "Igen, és elméletben az ismeretlen katona sírján, az Arc de Triomphe alatt, amit állítólag „monument con”-nak nevezett. A nemzetgyűlésben egy képviselő, megfelelő bocsánatkérések után, fel is olvasta ezt a nyilatkozatot... mire a jelenlévők? – szkeptikusan a vállukat vonogatták: no és, minek ezen így felháborodni?"

Marx, Lenin, Trockij, Mao, Che Guevara: halottak, mártírok, hősök. Moszkvai emigránsoktól hallom, hogy telefonon azt kérdezik tőlük orosz honfitársaik: "Mi az, a franciák teljesen megőrültek?" – Igen, húsz, ötven meg száz év távlatából pislognak itt a Sorbonne udvarán értetlen arccal e nagy világforradalmárok. Mao távoli ázsiai istenként tekint le a képről, mert előtte még füstölnek is. Hiszen itt, Párizsban pontosan ellenkező célért, az individualizmus még nagyobb győzelméért folyik a harc. Ezek a drugstore-töltelékké sorvadt egzisztencialisták nem tudják, hogy Kínában a tömeg a szent, és az az eretnek, aki síkra száll az egyéniség jogaiért. Itt: "önigazgatás", "egyéniség", "több szólásszabadság"... Furcsa: mintha itt Franciaországban most találták volna ki a szólásszabadságot, mintha valami új színfolt lenne a francia közéletben. Mintha nem is tudnák, hogy szólásszabadságban fürdenek. Mint az úrhatnám polgár: "nem is tudtam, hogy prózában beszélek". De sok minden hangzik el "spanyol viaszként": az egyéniség megőrzése vagy visszaszerzése címén már régóta ismert, a köztudatban régen élő fogalmakat akarnak újként eladni.

Szeretném itt a Sorbonne feldúlt udvarán elkiáltani magam, amit Szindbád mond az Ezeregyéjszakában: "Emberek, késedelem nélkül térjetek vissza a hajóra! A sziget, amelyen vagytok, voltaképpen egy nagy hal!"

Odéon színház: már a szabad belépéssel baj van. Megint karszalagos, borostás őrök állják utunkat: "Ez nem bejárat, ez kijárat!" - és terelnek a másik ajtó felé. Ott pedig: "Ez nem bejárat, ez kijárat, tessék a középső ajtón bemenni!" Valahogy bejutunk. Igen zsúfolt a "nézőtér". A színpadon a vasfüggönyt leengedték, a kis ajtó nyitva, keretében egy jelmezbe öltözött forradalmár (vörös, mezítlábas, XVIII. századi-hálósipkás harcos) nézelődik a nyüzsgő tömegre. (Megtudtuk, hogy Jean-Louis Barrault, a színház igazgatója hosszas alkudozás után kénytelen volt a kelléktárba beengedni a felkelőket, hogy 1789-es hangulatot tudjanak elővarázsolni. Másik változat szerint lelkesen keblére ölelte őket..., akik azonnal minden értékes színházi jelmezt széjjelhordtak, beléjük bújtak, lobogót hasogattak belőlük.) Egy karszalagos funkcionárius-forma, nem-nélküli figura próbál rendet teremteni, egyre jobban hadonászik, őrjöngve rázza a fejét. A tömeg élvezi, egyre nagyobb a zaj. Amint két szót szól valaki, alig bírják türelemmel, két perc múlva kifütyülik. A karok a levegőben lengenek, mindenki egyszerre akar beszélni. Mindenki csak saját magát veszi komolyan, és mintha a másikat csak azért hallgatnák meg, hogy hahotázhassanak rajta. Miután kifütyülnek valakit, ismét szólásra jelentkezik egy másik, szól néhány "individuális" szót, őt is kifütyülik, és ez így megy, míg ott vagyunk jó másfél óra hosszat.

Egyszer csak felszólal egy kis fekete hajú, erős állú, ideges szemű, finom-kezű férfi. Elöljáróban elmondja, hogy nem forradalmár, ő színész, de megtanulta X. Y.-tól, hogy forradalmárnak nem születik az ember, hanem azzá válik! Őt is a körülmények kényszerítették arra, hogy politizáljon (kezdődő morgás). A kis ideges szemű színész felemeli hangját:

"Bocsánatot kérek! látják, én kérek bocsánatot! Csupán négy oldalt akarok felolvasni (pisszegés, fújás), nem, ne féljenek, ez nem hosszú, de higgyék el, nagyon sokat foglalkoztam az állam átszervezésének problémájával, nem akarom, hogy a munkám kárba vesszen (hangos fütyülés, közben halántékán kidagadt erekkel próbálja túlüvölteni a közönséget)... a munkásokat fel kell világosítani, értik? ez az értelmiségiek feladata! eddig ezt bűnösen elmulasztottuk! Menjen De Gaulle! Jöjjön Mendes-France!" (részben taps, részben hurrogás).

Valaki elkiáltja magát:

"Mi nem akarunk egy embert egy másikkal helyettesíteni! Itt nem személycseréről van szó, hanem a rendszer gyökeres megváltoztatásáról! Mi a nép diktatúráját akarjuk, ahol nem az egyes emberek uralkodnak majd!"

Egy másik bekiabáló:

"Hát mégiscsak ember formájú társadalomban élünk, egy embert mivel akarnak helyettesíteni, ördöggel? marslakóval? bohóccal?" (hangos hú-hú).

Megfontolt tanárforma kér szót:

"Márpedig az embert csak emberrel lehet helyettesíteni. Ha kiemeljük a gerincet valamiből, egy másik gerincformájú szervet kell a helyébe illeszteni! A gerincoszlopot nem lehet se gömbbel, se kockával helyettesíteni. Ez is természeti törvény. Ha valaki megszegi, saját magára hull vissza az eredmény. Büntetlenül nem lehet sem a Föld, sem az ember vonzóköréből kikerülni!"

Néhány másodperc szünet, aztán valaki bekiabál: népi demokratikus államformát indítványoz. Ez sokaknak tetszik. Csak néhányan tiltakoznak: "nem akarunk totalitárius kommunizmust!"

Egy szürke emberke, csendes, monoton hangon elmondja, hogy ő az elmúlt húsz év alatt hetedik emeleti padlásszobájában kidolgozott egy mindent átfogó forradalmi államtervezetet! Ez élete nagy pillanata: hagyják, az istenért, hagyják előadni! Erre várt húsz évet! - Nem hagyják.

Már-már fárasztóvá, egyhangúvá válik számomra a nyüzsgés ("grisaille de la polychromie" – suttogja mögöttem valaki), mikor a díszpáholyon keresztül mellém mászik egy középkorú, polgári külsejű nő. Kis idő múlva oldalba bök: nem tudom-e, ki az a szakállas irányító-ember ott középen, mert mindenhol felbukkan a Quartier Latin-ben. Azt felelem, hogy nem tudom, talán színész. Nem, nem, válaszolja, ő színésznő, ismerné, ha az lenne. Mindenesetre a szakállas egyre nehezebben tud csendet teremteni az alkalmi előadók világmegváltó szónoklatai számára. Hiába hivatkoznak egyre-másra a szólásszabadságra. Végül a kelléktárból a színpadról odadobnak neki egy tülökforma dudát. Ettől kezdve a hangzavarhoz állandó tülkölés is járul.

Egyszerre erőteljes, zengő hangon elkiáltja magát szomszédom, a színésznő:

"Hagyják már szóhoz jutni azt a kis anarchistát ott a sarokban! Egy anarchistához képest igen szerényen viselkedik!"

A "kis anarchista" szerényen előlép, körülnéz és tőmondatokban elmondja, hogy ő biztosítási ügynök, és csak annyit akar mondani a jelenlévőknek, hogy mindent, de igazán mindent, és mindenkit de igazán mindenkit leszarik az életben. Köszöni, hogy meghallgatták. És ezzel eltűnik. - (Tapsvihar.)

Egyenként a szónokok önkéntes világmegváltóként lépnek fel. De mikor egy nő felháborodva hiányolja a helyes információkat, a tülkölő irányító okító hangsúllyal válaszolja: ha valaki tájékoztatást akar adni vagy kapni, az menjen a forradalmi bizottságokhoz, azok arra valók. Mi itt beszélgetni jöttünk össze.

Igen, hát ez a helyes kifejezés.

A Magyar Nemzet meghatottan írja Budapesten, hogy Franciaországban a várakozáson felül a legszebb régi munkásmozgalmi légkör uralkodik. Nevetséges. Itt a legszebb XVIII. század-végi bővérű, megittasodott - de érzékelhetően teljesen dilettáns! - forradalmi hangulat uralkodik.

Hazafelé jövet egy plakátot látunk, hatalmas piros betűkkel ez áll rajta: "Te eszel! De vajon gondolkozol-e?" - Tényleg, az Odéonban (amely annyi igazán szép felemelő, és főleg gondolatébresztő színházi előadás emlékét őrzi) üvöltő világmegváltók közül hányan gondolkodnak? De Gaulle egyik hírneves-zengzetes mondása: Franciaország azzá válik, amivé teszik. Itt most az egyik gyakorlati főkérdés az, meddig hajtja az embereket a vak szabadságvágyuk, a másik pedig az, akad-e a kellő pillanatban egy olyan vezető egyéniség, aki valóban gondolkodik, aki tudja, mit kell tenni, és meggyőzően ki is tudja fejezni. Olyan ember, aki nem egy a nyájból. Máshogyan fogalmazva, vajon De Gaulle képes-e még erre?

Május 26., vasárnap.

Francia szomszédainkkal beszélgetünk: vajon kikből tevődik össze a tüntetők csoportja? Minek hívjuk őket? Fiatalok? - nem csak fiatalok vannak közöttük, és nem minden fiatal áll mellettük. Forradalmárok? felkelők? - hol van itt komoly ok komoly forradalomra? Izgága lázítók? - a munkások és az egyetemisták reform-követelései között van valóban sok igazságos szempont, nem lehet negatívan felfogni ennek a megmozdulásnak a magvát. No akkor egész egyszerűen: a franciák? a tömeg? - ez túlzottan általánosító. Lényeg az, hogy komoly polgárháborús veszélyről van szó, ami persze azt jelenti, hogy az egyik francia így gondolkozik, a másik meg úgy. De hogyan? Ötvenmillió-fajtaképpen. Még ránk, magyarokra mondják, hogy széthúzóak vagyunk.

Sajnos nem érzem, hogy a rádió, az utca vagy akár különböző szervezetek nyilatkozatai, akár a kormány vagy a parlamenti viták elégségesek lennének egy valóságos keresztmetszet létrehozására. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy vannak a tömegben olyanok, akik gondolkodnak, és vannak olyanok, akik tudatosan tesznek rosszat.

Ma, május 26-án, kb. 50 órával a Latin-negyedben lezajlott barikádharcok után érezhető végre egy kicsit a lecsillapodás. A kormány tegnap délután 3 órától ma hajnali 4 óráig, kis megszakításokkal, tárgyalt a szakszervezeti vezetőkkel. Van remény rá, mondják, hogy még ma éjszaka megállapodnak. Már egy hozzávetőleges időpontról is beszéltek, ami a munka újrafelvételét illeti: csütörtök előtt viszont semmiképpen, és az összes üzem, vállalat együtt kell hogy felvegye a munkát, nem egymás után.

Ha egy-két héten belül Párizs élete valóban normális kerékvágásba lendül vissza, értetlenül fogunk nézni továbbra is az elmúlt (ó, jaj, bárcsak már múlt lenne!) hetek eseményeire. Mi volt ez? Kiknek a forradalma? Vagy természeti csapás, mint mikor az Arno nemrégiben elárasztotta Firenzét? Vagy mi volt? Szégyellni fogom magam, egyrészt azért, hogy az Odéonba nagy érdeklődéssel léptem be azon a napon, hogy az ott fellépő hordószónokokat bizonyos mértékig komolyan vettem, illetve vártam, szóljon már közülük legalább egy, egyetlenegy tudatosan gondolkodó, önálló, konstruktív koncepcióval, konkrét javaslatokkal előálló ember. Istenem, most érzem, és micsoda súllyal nehezedik rám, hogy milyen ritka emberpéldány a gondolkodó. Szégyellni fogom magam másrészt, hogy begyulladtam, respektáltam a tömeget, érveltem, szorongtam, titkon reméltem mégis, hogy olyan időket élünk már, mikor koncepció nélküli anarchisták, vagy könyvből frázisokkal táplálkozó fanatikusok nem tudnak néhány nap alatt felborítani egy civilizált, kulturális értékekben élő és igyekvő, fejlődő országot. De lám, azt se tudjuk, a felszín alatt nyugodt volt-e ez az ország vagy sem. Csak külföldi, fizetett agitátorok uszították fel, vagy valóban nyugtalan volt? Egy szociáldemokrata képviselőt idézve: a franciák éppen elegen vannak, éppen eléggé nagy történelmi, társadalmi tradícióval és gyakorlattal rendelkeznek a szabadság kivívására, éppen elég nagy a jelen szellemi tekintélyük ahhoz, hogy sorsukat ne tegyék könnyelműen lepénzelt, más országból jött agitátorok kezébe.

És ha mégse lendül normális kerékvágásba Párizs élete? Hiszen ma még minden cseppfolyós. Ha a holnapra az UNEF (Francia Egyetemisták Nemzeti Uniója) által szervezett újabb tüntetés elmérgesíti a helyzetet, ha a kormány nem mutat elegendő energiát (mint ahogy máris félig-meddig kicsúszott kezéből a kezdeményezés), akkor, akkor tovább sodortatjuk magunkat az árral, tovább fülelünk jobbra, balra, megpróbáljuk összeszedni darabokból a Valóságot, mely összemorzsolódott a Helyzet sokrétűsége alatt.

Május 30., csütörtök.

Hihetetlen gyorsasággal változnak az események. A ma délután kiadott holnapi Le Monde este már nem érvényes. Miután De Gaulle tegnap kivonult Colombey-ba, úgy látszott, a kormány és vele Franciaország hosszú időre zátonyra fut. Ma azonban a köztársasági elnök bejelentette, nem mond le, sőt, Pompidou miniszterelnököt is megtartja posztján, összehívja a minisztertanácsot kormányátalakítás céljából, Franciaországot nem teszi ki a kommunizmus, sőt az anarchia veszélyének.

Közel egymillió ember gyűlt össze a Concorde-téren tüntetni De Gaulle mellett. Ilyen tömegnek a fele sem gyűlt össze soha egyetlen diák- vagy munkástüntetésen.

Másrészt viszont a mindennapok megélése egyre nehezebb. Nem volt igazam, éppen nem lehet hasonlítani az Arno kiáradásához ezt a párizsi "forradalmat". Akkor Firenzében a víz visszahúzódása után rögtön nekifogtak a károk kijavításához. Mindenki teljes erőbedobással dolgozott. Most itt Párizsban az élet egyre bénább lesz. Az emberek egyre blazírtabbak. Az élelmiszerszállítást még úgy-ahogy biztosítják, főleg a kis üzletekben, de azok is félig üresek. Eltűnt a cukor, a rizs, az olaj, a liszt. A zöldségféle ára az egekig felszökött. A nagyáruházak, és az élelmiszer-áruházak zárva tartanak. A bankok is teljesen megbénultak: korlátozták a készpénzkiadást, a devizakiadás pedig megszűnt. Mindenki szédelegve jár az utcán, kicsit cél nélkül, a várakozás visszfénye csak messziről, mélyről tűnik fel a tekintetekben. De érdekes megfigyelni, hogy a városban nagy kiterjedése miatt eloszlik a zendülés hangulata. A Boulevard des Capucins elegáns kirakatai előtt nem lehet érzékelni, ami a Latin-negyedben történik. Ez a tény szürreálissá, álomszerűvé teszi a válságot.

Csak a nagy sugárutakon és körutakon hordja el a katonaság a szemetet. Az utcán sok helyen embermagasságú buckákban hever a szemét, nap süti, szél hordja. A tüntetők a barikádokhoz az utca közepére hordták, meggyújtották, de így legalább a szemét problémája néhol megoldódik. A benzinkutak bezártak. Az útonállás módosult: "benzint vagy életet!" És mikor a szerencsés benzintulajdonos rálép a gázra, hogy az útonállótól megszabaduljon, belelőnek az autógumijába.

Ide jutottunk egyetlen hét leforgása alatt. Az emberek halkan morognak, de nincs pánik! Ez érdekes. Csak közhelyeket szűrnek át fogaikon: "Micsoda élet! Micsoda zűr! Végül is mi magunk vagyunk a szenvedő alanyok, nem?" Mindemellett senki sem gondol arra - és milyen rugalmas, kipihent természetre vall ez! - hogy holnap talán nem lesz se kenyér, se tej, se villany, se gáz. Szomszédaim mosolyogva mondják: "Ne nyugtalankodjék asszonyom, meglátja, minden elrendeződik".

Mégiscsak mediterrán ország ez, ahol a legvehemensebb dolgok is előfordulnak, minden a komikum és a legvéresebb komolyság határán táncol. Egy vidéki városban a tüntetők felsorakoztak, hadonászni kezdtek, mert a rendőrök megakadályozták a továbbvonulást. Már-már összeakaszkodtak, mikor a helyi önkormányzat egyik ablaka kivágódott, kihajolt a tüntetők vezetője: "Emberek, hagyjátok abba, lemondtam!" Lecsendesedtek a kedélyek, a rendőr és a munkás együtt, békésen komótosan megtárgyalta a helyzetet.

Tegnap Párizsban a köztársaság védelmére (ez a kifejezés is ebben a helyzetben oly szürreális!) szervezett tüntetésen: "De Gaulle nincs egyedül!", "A franciák velünk vannak!" - jelmondatok mellett egy csapat lelkes apáca skandálta: "Mitterrand, fous le camp!" (Mitterrand, hordd el magad!). És néhány szűziesen mosolygó apáca általvetős tarisznyáján a diákok által közkedvelt felirat: "Fais l'amour, mais pas la guerre!" (Szerelmeskedj, ne háborúzz!).

Június 2., Pünkösdvasárnap.

De Gaulle csütörtöki rádióbeszéde óta a politikai pozíciók ugyan változtak, de az élet bénultsága nem sokat csökkent. Igaz, benzint már lehet kapni, rengetegen elmentek hét végére vidéki nyaralójukba, de hogy kedden mi fog történni, azt senki sem tudja, és senkit nem érdekel. Néhányan fontolgatják: merre a legrövidebb az út elhagyni Franciaországot arra az esetre, ha kitör a kommunizmus: természetesen, mint XVI. Lajos: Belgium felé! Még mindig nem járnak az autóbuszok, a vonatok sem, és a metró sem. A postások is csak részben kezdtek dolgozni. Csigalassúsággal haladnak a tárgyalások.

Furcsa véletlen (ha vannak véletlenek!) összecsengés: most olvasom André Malraux: Hódítók című regényét. A kínai forradalomról szól, ahova tettre készen betoppan Garine, egy svájci milliomos elkényeztetett fia: megcsömörlötten az otthoni luxus-életformától, beáll forradalmárnak.

Malraux 1928-ban írta a regényt, 1948-ban hozzátett egy utószót (a Salle Pleyelben, 1948-ban elmondott szónoklat szövege), és én most, 1968 májusában Párizsban olvasom.

Az 1948-ban írt utószó a világ örökségének kérdését taglalja. Itt és most számomra nagyon-nagyon aktuális! "Nem lehet örökölni oly módon, hogy leromboljuk a múltat. Sőt: a múlt értékei ugyannyit nyernek, ha tiszteletben tartják, mint amennyit az örökös nyer az öröksége által. És Európával nem először történik meg, hogy nem szabadságban, hanem végzetben gondolkodik! Európában - folytatja Malraux - a Mohácsi vész idején nem mentek túl jól a dolgok. Akkor sem ment túl jól az embereknek, mikor Michelangelo az Éjszaka talapzatára véste: „ne ébredj fel, ha a zsarnokságot kell látnod!” A múlt örökségének kérdése még komolyabban vetődik fel a Szovjetunióban, ahol nemcsak a múltat rombolják le, de az egymást gyilkoló örökösök már kiveszőfélben vannak. A sztálini birodalom egymás után gyártja a feltételes reflexeket: "aki igazságot mond, Pravdára gondol...".

A regény riport-féleség, tartalmában is, tónusában is az. De nincs sem író, sem riporter, van viszont egy emberi lény egyes szám első személyben, aki összegyűjt véleményeket, személyiségek különböző leírásait, forradalom rugóit. Sűrített és monoton a stílus, illik a kínai forradalom sűrített és monoton atmoszférájához (és bizony most a Párizsban uralkodó hangulathoz). Garine: szobanövény, de ez a szobanövény képes bevonni magát egy furcsa, hatásos kéreggel, az önmagába vetett bizalommal, gondosan kiagyalt bizonyítékokkal: "Én alkottam meg az ő reménységüket!... A forradalmat nem lehet tűzbe fojtani, mert az maga is tűz, minden, ami nem forradalom, még rosszabb, ezt ki kell jelentenem, még akkor is, ha teljesen megundorodtam tőle... A szenvedés nem lazítja fel az élet abszurditását, hanem megerősíti azt..." (Talán Malraux ezzel azt akarja mondani, hogy a szenvedés olyan, mint a betegség: nem testidegen ellenség! a szenvedés belülről rombol, a szenvedés átalakul... saját magunkká).

Garine félelmetes: "Most már tudom, mi a Birodalom: irányítani, meghatározni, kényszeríteni! Ez az élet!" - És ma mi ehhez képest az élet? és mi az ideál? létezik-e, hasznos-e számunkra az ideál, ha nem tudjuk soha-soha elérni? Daniel Cohn-Bendit is egy Garine lesz?

Június 3., Pünkösd hétfő.

Most, 1968 májusában-júniusában, mikor párhuzamosan élem a válságot és olvasom a válságot, nem tudjuk, hogy ez, ami itt most körülöttünk zajlik, mennyire lesz történelem-alakító. Ma komolyan Franciaország sorsa forog kockán. Én egy kommunista országból jöttem és iszonyatosan zavar a fiatal felkelők elvakultsága, amellyel a kommunizmust áhítják. Én pontosan ama bizonyos "örökség" miatt jöttem Franciaországba. Mégis, a mostani példa azt mutatja, hogy egy örökség, legyen az bármennyire pozitív, hatalmas, nem bír abszolút értékkel. És azt is mutatja, hogy a múlt öröksége igen vegyes felvágott, pozitív és negatív elemei hol itt, hol ott bukkannak fel, hol jótékonyan, hol ártóan, kit fertőzve, kit gyógyítva.

Azt is írja Malraux az utószóban, hogy az igazságot csak akkor tudjuk magunkévá tenni, ha személyes próbatételeken megyünk keresztül. Ez így van! Ezt aztán valóban megtapasztaltuk a boulevard Saint-Michel kidöntött platánfáinál, a betört kirakatoknál, a fiatalok gyorsan fellobbanó és éppoly gyorsan megfáradt lelkesedése láttán, mely olyan lett, mint a szappanbuborék... Nem tudok nem gondolni rá - pedig tudom, semmi haszna nincs, de a kidöntött, elpusztított platánfák nevében! -, ha a fiatalok tízezrei olvasták volna a Hódítókat, és a tanulságos utószót, megkímélhették volna magukat egy ilyen fiktív forradalomtól, a pusztítás, a reménytelenség, a kiégés külső és belső szégyenétől... illetve, Malraux gondolatmenetét követve, még akkor sem kímélhették volna meg magukat, mivel szükségük volt a személyes próbatételre! És talán így van ez jól. Ha Balassi Bálint vagy Petőfi Sándor itt és most élne, vajon nem a barikádokon tűnnének fel?

Forrás: Terebess, https://terebess.hu/keletkultinfo/1968.html