Olvasótünet, vagy kornapló

…de akár olvasónapló is lehet, amely mintha kortünetre vallana…

Három kötetről kéne szóljak, melyek összerakhatatlanok ekképpen, egybehangzanak mégis. Más tájak, más kultúrák, más-más korszakok, eltérő problematikák, semmiben sem rímelő kulcsszavak. Regény-esendőség, könyv-véletlen talán, így esett: egyik könyvtári, de nem pont az, hanem a mellette álló kötet…, a másik régről megmaradt recenziós példány, mindmáig megíratlan…, a harmadik meg csak folytatása egy másik előzőnek, életmű-sorozatnak, de így magában nem is szabadna róla ismertetőt írni, mert csak méltatlan mellébeszédnek tűnhetne… Mégis, a véletlenből jötten egymás utánra kerültek, s valamiképp egybehangzanak.

Nem okvetlenül felnőttmese, de kamaszregénynek is beillik Dragomán György Máglya című regénye.1 A pályaindító tónusregény (A pusztítás könyve) kafkai és Bodor Ádámot idéző brutális tónusai, majd a kamaszfiú kor-képének megidézése után (A fehér király) itt most a kamaszlány sorsába kapaszkodó hétköznapok élményvilága a meghatározó. A titkos-nyilvánosan fejbe lőtt diktátor és a mágikus természetességgel korszakból fakadó elhallgatás/elhallgattatás, meg a csakazértis kimondás/elbeszélés, látomásos közlés és mágikus örvény együttese, melyek meghatározzák a főszereplő kamaszlány vadóc erejét és gyászát, mely szülei elvesztése óta dúl benne, s mintegy historikus kontrasztként jelzi az életvilág mindenkori dramaturgiáját. Nemzedékek jönnek és mennek, diktátorok uralognak és pusztulnak, nagyszülők válnak áldozattá vagy besúgóvá, szerelmek esélye villan és omlik romjaiba… – mindezek épp akkor, miközben a környező világ mintegy felszabadul, a Ceaușescu-korszak bukásával a zűrzavarok és emberi drámák is ködlően előviláglanak. Tűnékeny ábrándként a morc nagypapa, az autóbalesetben meghalt szülők szöveg- és érzület-mintázatai, az utca félelmes befogadhatósága meg az iskola fogság-érzetű felszabadultsága – mindezek együtt, kavarodásban, álmokban, képzetekben, halálban és rettegésben, kerítésdrót mellett, róka-modorban vöröslő csalárdságokkal… A főhős Emma intézeti mentális erőszakból kimenekülése a véletlenül előkerülő nagymama révén, aki azután maga lesz a morális és életviteli etalon, egyúttal a szenvedés és méltóság hőse is – csupán búvójelképként őrzi a múlt érthetőségét, a jelen befolyásolhatóságát, a morális fogság árnyalatait és bátorságjogát is.

A kamaszkérdés persze nem a felnőtteké, akiket az feszít: a rituális máglya, melyen a diktátor kivégzése után nem éghetett el az árulások, a múlt bűnének temérdek súlya, s a forradalom véres eseményei (ki lőtt, kire, kinek parancsára, kik hittek ebben és kik csak élvezték, ki mindenki kúszott el és elő a zűrös történések napjaiban, s mi lett velük azután?)…, hanem a titkok révén fogságban tartott emberek öröksége, szülők szégyene és gyermekük önvádja, szabadságban élés lehetősége és iskolai osztálytársak szereptudata, származása, öltözete, viselkedésmintája inkább. A rejtve nyilvános erőszak bármikori mintázata is ott feszül a lapok sorai között, a tovahurcolt múlt a fegyelmező oktatók drilljében éppúgy megül, mint a kiskamasz lélekben, melynek mintegy saját máglyája a létezés öröme és titka, a szeretet, a boszorkányos nagymama mindennapos rítusainak elviselése, a menekülés és maradás talánya, a soha-meg-nem-bocsátás örökségének súlya és a hangyák iránti felelősség érzése. Emma makacssága nemcsak korosztálya, hanem morális pátoszú, a saját kis mágiák rituális szenvedélyességének és a makacsságok kiskamaszos félszegségének mélyrétege is. Játékok mellett az elvegyülő szerelem, a kapkodás mellett a hajszolt tájfutás, a családregény képzeleti jelenléte mellett a magány rémülete és révült áhítata is, a kamasz mélyenlátó pillantása mellett a testiség rejtelme, a további titkos tudások kalandja és a helytállás kényszeres öntörténete folytonosan.

Dragomán valami lenyűgözően kamaszlányos, szökellően hevült, varázsló módon hatásos mesélő, kibogozhatatlan stílusművészete annyira manírtalan, hogy mintegy szárnyaló formát kap a reflexek számos mélyrétege, a „befelé-figyelés” intimitása, a változó életvezetési súlypontok között a megtartás reménye is: „Csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból”. S ha létezik mágikus realizmus a dél-amerikai irodalmi valóságban, Dragomán ennek erdélyi változatát és magyar rémképét fejleszti ki. Az önkép társadalmisága, a létet folytonosan megmerénylő múltképek, a város tónusa és a kemény önmegtartás, a saját szabadság joga és tőke-alapja, a szikla-bátor jellem alakulásának őrületes titkossága úgy feslik föl ebben a méz-sűrűségű szövegtüneményben, ahogyan senki más nem ír, senki nem lát, vagy soha nem kellően bátran. A Máglya (pusztítás-könyvvel összehasonlított) épüléskönyv is oly megszelídített rókákkal, tűzvörös füstökkel, lelki párákkal van tele, hogy a szabadság élménye (vagy remélt képzete) sajátos valóságtompító tudathasadékokkal van megrakva, a kényszeres dac és a föloldott röppenés-vágy olyan harmóniáival karol össze, ahol a komótos helyszínek és szavak, színek és szagok terheltsége egy mozgékony lélek otthontalan örömét kelteti. Ez a vallomásos intimitás, az én-regény tónusa egyszerre eltávolító a párbeszédekben és magába ölelő a narratívákban, boldogság-látszatokkal teli a diófán vagy a fészer titkos öblében, de a szabadság hamiskás tónusa is beleköltözik a szerepek diókeménységű emlékezeti anyagába: a köznapi rítusok ritmusa a nagymama bűvöléseivel és szabályalkotó morális meséivel, az iskola és a kortársak hamistudati kitettségével kontrasztban éppúgy a szabályszerűségek Rendje, mint a traumák bekövetkezésének bármikor lehetségessége. Az elmúlt háborúk és a jelenkoriak, a személyesek és a köztörténetiek, az emlékezetiek és az érzelmiek épp olyan terápiás eszköztár részei, mint a felejtések, lemondások, veszteségek, történelmek zúzós tömege. Emma otthonos szeretetté formálódó otthontalansága a bizonytalanságok eufóriájában keményedik akarattá, „csakazértis önmagam leszek, csakazértis szabad leszek” elszántságává, a tenyerembe tűt magam szúrok, hogy tanuljam a fájdalmat és akaratot szomorúságává: „Nagymama azt mondja, megértettem a lényeget, vagy mindig is tudtam. A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból”. A fényképek és tárgyak belső és jelentéses rendje a szembesülés és tanulás eszköze, de a biztonság és személyes szabadság, a saját határok tájfutási terepe is: „Nagymama megszólal, azt mondja, húzzam csak, ne féljek. Ez csak egy agyagember, úgy hívják, Földcsontja. A szolgánk lesz, a fáskamránkban fog lakni, azért hívtuk, hogy vigyázzon ránk”. De amikor már sem az agyagember „házi gólem” mivolta, sem a diófa titkai nem kínálnak megértést, még mindig ott marad a megfigyelés bátorsága és a kérdezés joga: „Rám néz, azt mondja, lehet, hogy így volt, és lehet, hogy nem, de akárhogy is próbálja eldönteni, nem tudja megmondani, melyik az igazság”. Az igazságnál igaztalanabb meg nemigen van, a nagymamával kötött vérszerződés és a beavatottság folytonossága viszont tovaterelik a regényt az önismeret varázslata és a biztos világkép „prímszámokra építésének” biztonsága felé. A filmszerűen leíró szövegvilág éppen Dragomán nyelvi leleményével és teremtő képzeletével lesz oly módon szinte nyolcvan tüneményes novellára szabdalt, kis hangyajelekkel elválasztott nagyregény, hogy időisége minduntalan jövőfókuszú jelen és folytonos múlt között lengedez. A fénykép, az illat-jegyzet, a máglyákon átívelő jelenképzetek is éppúgy jelentéses jelek, mint a maradékok törmelékei: „a máglya helyén nem maradt semmi más, csak kormos üvegszilánkok…”; „Azt mondom, nincs igazság, pont úgy, ahogy Apa mondta volna…”; „ide olyanok járnak, akik szeretnek rajzolni, olyanok, akik maguktól is tudnak dolgozni, nem csak akkor, ha megmondják nekik, hogy mit csináljanak…”.

Dragomán a kibírhatatlanul édes létek és ízek csípősségétől a sorstalanság rettenetéig ívelő térben szerepelteti Emmát, amivel épp a múltbeli és a jelenmúltként átélhető közötti mágikus lét sebezhetőségét, kitettségét sugallja mesterien, nyelvileg is minden diktatúrával, terrorral és félelemmel szembefutva. Emma lassuló futása és rádöbbenése a kíméletlenség rókacsapda-rejtetten nyilvános drámájára, szabadító lelke és a diktatorikus lét elleni őslázadása olyan regény-élmény, melynek határai a kételyeken túli térbe, az elhallgatás vagy elkülönülés intimitásaiba, a nyelvi diktatúrák mindenkori sejtéseibe és a merényletek büntetlenségének kihívásai felé vezetnek. Szerelem, szabadság és varázslat a mágia rejtekező célja, a megtorlás és rabság a dúvadok máglyáinak eszköze – e kettő között sejlik Emma szabadsága és mágikus magánrealizmusa. Csodásan, ívelten, zakatolón és őszi ködökbe vagy téli rókalábnyomokká formáltan…

Alapokra fókuszált álomtalanság

Lehetséges bűvöletek, bontakozófélben lévő szabadság és reményfosztott szerelem sodródik Mohsin Hamid reményében, a Kétkedő fundamentalista lapjain is.2 Egy tehetséges és jóreményű pakisztáni srác indul neki a Princeton-egyetemi sikertanulmányoknak, hogy azután hatékonyság és profizmus bűvkörében lehessen vállalkozási alkalmazott technokrata. Önmagával összefüggő bizonyossághiány mellett kell a migráns feltörekvők, gépezetbe állítható alkalmazhatók, 24/20 órás munkatempóra edzettek sikerképes világába „fölessen”, ahol a kétségeknek és hozott hátrányoknak semmi helyük nincs. Beilleszkedni kész kelletlen, tarolni vonakodó tehetség, esetlen siker- és jövővadász az, aki itt a kétségesen kétkedők, (e)migráns technokraták, rutinos robotolók körében kap esélyt a vigéckedésre. Egészen addig, amikor az Amerikai Álom üldözése és már-már megtalálása pillanatában kirobban a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás, melynek keserédes szemlélőjeként talán nem szívesen vállalná a Wall Street egészére kiható általánosítást, hogy bűnbakká lett hirtelen. De mert fiatal pakisztániként, szakállasként ettől kezdve életérzésében már bizonyosan kevésbé a hódító vagy sikeres és díjazott kolléga, inkább a megbélyegzetté váló, túszként amerikainak maradt bevándorló álarcát kapta meg, akit az Afganisztán amerikai megtámadását követően szülőhazája szüntelen hívószavát is meghallani képes „merény-gyanússá” tesznek a sodrások, eluralja a másképp-érzet, a sikerdús ország kegyetlen közerkölcsével szembeni indulatosság. Megosztott érzelmei timiden bontakozó szerelmével is mutatkoznak, a lírából a drámába, majd a melankóliába fordul a színtér, végül a felvonásközben a dacos menekülés, a VIP-létből a lahori visszavonultságba irányulnak mozgásai.

Sikerorientált munkahelyi rutinban persze azt tanulta: „Koncentrálj az alapokra!”, („Focus on the fundamentals!”), ettől leszel jó befektetési elemző, de ne nagyon cicózz a lelkekkel, mert az kételyeket szül és rontja a hatásfokot… Miután princetoni évfolyamelsőként a lahori diák New York-i manhattani elit-életében fürdőzik, lenyűgöző kapcsolatát szíve szomorú hölgyével már csak elkezdenie sikerül, az ikertornyok leomlása még szíven is alig üti, hisz amerikaivá csak részben vált, munkavállalási szerződése is lejár, az Egyesült Államok polgára már nem akar lenni, otthontalanul bolyong e túsz-helyzetben, önmaga és a körülmények foglyaként – majd hazatér Lahorba. Ott pedig egy étterem teraszán mondja el mindezt monológ-regényként egy amerikai „valakinek”, a titkos és feltárhatatlan világból jövő illetőnek, s lesz végül pakisztáni mozgalmárrá, egyetemi tanárrá, az USA és India fenyegető beavatkozását opponáló ellenzéki világ képviselőjévé, a világnagy gyarmatosítások elutasítójává.

Az emigráns Changez kivonulása a társadalmi siker amerikai életvilágából és demagóg birodalmiságából, a kettétört érzelmek és életút világképi keserve, Pandzsáb helyzete és Lahor háború fenyegette nagyvárosi miliője oly laza intenzitással van jelen a kötet lapjain, ahogyan az arcok és pofátlanságok cseréje az amerikai légkörben, a „lehúzás” technikája a kegyetlen nagyhatalom csalfa közerkölcsével szemben, a 9/11-et követően ellene forduló amerikai hazafiság a rokon népeket és hazáját fenyegető imperializmussal szemben csak kellő súlyossággal ott lehet. A morálisan és belülről gyenge nagyhatalom erősködése (mely filmre is kívánkozott és idehaza is látható volt) nem fukarkodik a rasszizmus és idegenellenesség eluralkodásának jeleivel, a terrorizmus ellen háborút meghirdető politika morális vitathatóságával, s ebből nemcsak utálhatósága fakad, hanem a morális támadhatóság is: Changez válasza a menekülés, a belső ellenállás, a tapasztalati előítélet átélésének jogossága, a kételyekkel együtt-nem-élés, az álomtalan éjszakák és hamis-hazug mindennapiságok kibeszélése, a narratíva-feloldozás mint készség gyakorlása. Életút-törése nemcsak a migránsé, hanem a száműzötté is, az önkéntes robinzonádé is, a kétkedésen túli talányos kivonulásé, merények előli hazatérésé és identitás-védelemé is. A megroppanó világbirodalom és a reflektáló egyed, a magányos tömeg harca az individuumra nehezedő totális nyomással szemben, a titkos hatalmak ereje a végzetes őrültségek felé tartva nemcsak a kiábrándultság totálképe Hamid monologizáló főhőse hangjában, hanem ugyanilyen remélt társa, Erica végletes távolmaradása is önnön ígéretes perspektíváitól. Am-Erica drámája ez a könyv /Makai Péter Kristóf kritikai tónusú recenziójából származó elkereszteléssel/, mégpedig rövid fohászban, hiszen a kötet elolvasása oly laza fél estét igényel, mint maga a monológ ideje az éttermi vacsora előtt és közben. Changez (neve a változás kiejtését követő akár, vagy Dzsingiz kán neve urdu átiratban…) az amerikai álom bukásának, a „kötelesség és becsület” szólamát erkölcsi piedesztálra emelő dominancia megkövetelésének ellenpontja is egyúttal, ami az elbeszélés lendületessége okán mintegy áthidalja az orvtámadásra adható nagyhatalmi válasz „normalitását”: „Alkalmi kertészünk bevonult a tartalékosokkal. De úgy látszott, mintha az emberek nagyjából normálisan élnék tovább az életüket. Lahor az utolsó nagyváros az egymással határos muszlim országok hosszú, nyugati irányban egészen Marokkóig elnyúló láncolatában, így megvan benne a határváltásokra jellemző – amúgy bagatellizált – bátorság… (…) Igen, vannak atomfegyvereink, és igen, a katonáink nem hátrálnak meg, de akkor is fenyegetnek minket, és én nem tehetek semmit, csak fekszem az ágyamban, és nem tudok aludni. Sőt, hamarosan elmegyek, itt hagyom a családomat és az otthonomat, és ettől valahogy gyávának tűntem saját szememben, árulónak. Miféle ember hagyja ott az övéit ilyen helyzetben? És miért hagyom ott őket? Egy jól fizető állásért és egy nőért, aki után vágyódom, de aki még találkozni sem hajlandó velem? Egyfolytában ezek a kérdések gyötörtek”… „Akkor úgy tűnt – és hogy őszinte legyek, uram, most is úgy tűnik –, hogy Amerika csak pózolni volt hajlandó. Az amerikai társadalom nem volt hajlandó foglalkozni a közös fájdalommal, amely összekötötte őt támadóival. Visszavonult saját mássága mítoszába, elmerült saját felsőbbrendűségéről szóló fejtegetésekbe. És valóra is váltották ezeket a képzelgéseiket a világ színpadán, olyannyira, hogy az egész bolygót megrázták a dührohamaik utóhatásai, nem utolsósorban a családomat, amely – több ezer mérfölddel arrább – a háború rémével nézett farkasszemet. Ezt az Amerikát meg kellett volna állítani. Nemcsak az emberiség, hanem saját érdekében is” (260. old.).

Ezt a „saját érdeket” fordítja ki az utolsó lapok merény-érzetének fura kontrasztja… „Bárhogy próbáljuk is, nem tudjuk újraalkotni magunkat olyan autonóm lényként, amilyennek korábban képzeltük magunkat. Valami, ami eddig bennünk volt, kívülre került, közben valami más kívülről belénk került…” /…/ Az emberiség természetesen csak rövid időre lélegezhetett fel: hat hónappal később megkezdődött Irak inváziója. Kibontakozott a közös szál ezekben a konfliktusokban, mégpedig egy kis csoport előretörése, amely a terrorizmus elleni harc álruhájában próbálta érvényesíteni amerikai érdekeit. A terrorizmus ebben a koncepcióban civilek politikai megfontolásból, szervezett keretek között és egyenruhát nem viselő katonák által történő meggyilkolását jelentette. Rájöttem, hogy ha ez lesz az emberiség egyetlen és mindenek fölött álló vezérelve, akkor az olyan országok lakosainak élete, ahol ilyen gyilkosok élnek, semmit sem ér, haláluk pusztán a terrorizmus elleni harc járulékos vesztesége lesz. Ez az oka, hogy Amerika miért érezi jogosnak, hogy az ország hadserege annyi ember halálát okozza Afganisztánban és Irakban, és hogy Amerika mért érzi jogosnak, hogy kockára tegye megannyi ember életét azzal, hogy Indiát közvetve Pakisztán presszionálására használja fel” (276-277. old.). A kötet nem politikai vagy pacifista regény, hanem fejlődésrajz, s „kétkedő” fundamentalistája valójában nem is kétkedik, csak csalódik, visszalép, meggondolja magát abban, szolgáljon-e ilyen erőket, s fundamentalistává sem lesz, pusztán megszállás-ellenes, világcsendőrség-vitató, USA-bűvöletet elutasító – vagyis éppoly elszánt és tudatos, mint az ellenoldal. Más (de regényes) kérdés, hogy alakulhat-e élete ekképpen, vagy minden merény ellene is fordulhat, mint épp a világcsendőrségi fundamentalizmus következménye…

Egy „romjaiból ítélve gyönyörű” világ szószólója, (miként egy romjaiban is szinte változatlan máglya-világ elbeszélője, Emma), a letargikus optimizmust kereső reflexivitás híve, a mágikus vagy pragmatikus kalkulációk megkísértett követője tud lenni. Már ha ez egyáltalán lehetséges még (mindkettőjük esetében)…, s a megértés öröksége kap annyi teret, hogy álomtalan éjszakákon a még esélyes lét felhangjaira odafigyelhessen a csatazajok közepette…

Merény, vagy csatazajban tudomány

Talán kuszának tűnik a kiskamasz leány után az emberesedő férfiú felé haladás, s mégis, az időben követhető korcsoport-tagolódás még tovább is tart, a felnőtt férfi felől a hetvenéves felé haladva. Ez utóbbi utat látjuk viszont Orhan Pamuk regényében, A fehér vár címűben.3 E kötet-válogatásomban a harmadik mű ugyancsak magánbeszéd-változat, a monológ és a fölidézett dialógok saját hangú interpretációja. A főhős állapotrajzát Hamid regényének egyik tanulságos mondata is körülrajzolhatná: „Valóban semmi kétség sem fért hozzá: modern janicsár voltam, az Amerikai Birodalom szolgája akkor, amikor az megszállt egy országot, mely rokona volt az enyémnek, sőt egy másikkal talán lepaktált, ami által a hazámnak a háború veszélyével kellett szembenéznie. Hát persze hogy úgy éreztem, kettészakadok!” (237. old.). Pamuk regényében az első fejezet első mondatában már megtörténik a szakadás, a korábbi létből kiszakítás, fogságba esés és „janicsárrá” válás kényszerű döntése. Velenceiként a törökök fogságába esni kevéssé nyugdíjas foglalkozás a 17. században… Sőt, akár csak egy tengeri úton sem az: „Mintha egész múltam – amit nem akartam elveszíteni – ott rejtőzött volna a könyvbeli gondolatok, mondatok, egyenletek között; imaként mormogva olvastam a hirtelen, találomra szemembe ötlő sorokat; az egész könyvet be akartam vésni az agyamba, hogy amikor értem jönnek, akkor ne rájuk gondoljak, ne is arra, amit majd velem tenni fognak, hanem mint egy puszta kedvtelésből kívülről megtanult könyvre, úgy emlékezzem a múltam képeire.

Akkoriban más ember voltam, akit anyja, jegyese, barátai egy másik néven szólítottak. Néha álmodom erről a személyről, aki én voltam, vagy akiről azt hiszem, hogy én voltam, s ilyenkor verítékben úszva ébredek. Ez a későbbi évek során kitalált ember, aki nem létező országok, soha nem élt állatok és hihetetlen fegyverek álomszerű képeit juttatja eszembe, ekkoriban huszonhárom éves volt; Firenzében és Velencében tudományokat, művészetet tanult; úgy gondolta, ért a csillagászathoz, matematikához, fizikához, festészethez; saját magán kívül természetesen senki más nem tetszett neki; elsajátított, de le is nézett mindent, amit korábban alkottak; semmi kétsége nem volt afelől, hogy ő majd jobban csinálja; senkihez nem hasonlított; tudta, hogy mindenkinél okosabb és eredetibb; egy szó mint száz: átlagos fiatalember volt. Gyakran előfordul, hogy múltat kell kitalálnom saját magam számára, s ilyenkor nehezemre esik elhinni, hogy én voltam ez a fiatalember…” (18. old.).

Pamuk hőse a magánbeszéd vallomásosságába szövi a párbeszédek intimitását is, saját perspektívájában látja és láttatja a szultáni udvar történéseit, a csalárdságokat és kivégzéseket, kinevezéseket és fővesztéseket, uralmi fesz és pöf barmoltságát, hódítást és hódolást, alattvalói kínok nehezen elviselhetőségét. Eközben társra lel egy hasonlóban, avagy hasonló álarcot viselőben, kivel szolgai és munkakapcsolatba kerül, mondhatni egy életre. Félelmei és túlélő bátorsága, álomtalan éjszakái és udvari tervezőként átdolgozott nappalai mintegy „ikertoronnyá” teszik őket a kalifátus birodalmi pompájában, kettejük szinte tejtestvérisége sokáig párhuzamos életutak hőseivé varázsolják őket a belső feszültségek és kimondhatatlan ambíciók terén is. Aztán minden változik, poént nem lövünk le. Szerepcsere, életút-kanyar, átöltözés bűvköre, a folytonos félelem igazgatta birodalmiság kiváltságos légköre, a kétkedés nélküli fundamentalizmus találkozása a visszafogott katolicizmussal, a megtűrtség identitás-zavara a jobban tudás merészségébe oltva…

Mintha a kamaszleány Emma drámai kétségei és a változási döntésre képes Changez lelki átöltözései visszhangoznának három évszázaddal korábbról egy álomtalan kényelemben átélt keresztényi létben, édességek bűvöletében és évtizedekig férfimagányban. Az első személyű naplóforma mindhárom kötetet áthatja, a fizikai és lelki merénytőli félelem mindhármat feszíti, a főhősök mindegyikben talán egy kételyekkel kevésbé teli romvilágba kerülnek, ahol a „semmi jobb jövendő” reménye szinte megoldásnak tűnik evilági lelki fájdalmaikra. Elvadult asszociációs mező ez (meglehet), de korképek párhuzama is. Vagy csupán az olvasó mai korban elhelyezhető, tünetszerű reflexióinak terepei, egy éppen világhíressé váló marosvásárhelyi, egy irodalmi Booker-díjas pakisztáni, s egy irodalmi Nobel-díjas török alkotó műveiben fakadó másként-tudás sikerképei.

Irodalom. Míves, jeles, emberhez méltó, szép irodalom. Kell-e ennél több az álomtalan remények piacán…?

*

1 Dragomán György: Máglya. Magvető, Budapest, 2014., 444 oldal

2 Konkrét könyvek, Budapest. Fordította Varró Zsuzsa, 2007., 286 oldal

3 Ulpius-Ház Könyvkiadó, Budapest. Fordította Csirkés Ferenc, 2006., 221 oldal

A. Gergely András