A múlttá válás esélye, s közben a pusztulás mindenkori íze ülepedik rá Végel László újra megjelent regényére. Az Egy makró emlékiratai ötven év múltán jelentek meg (ismét), s ismétlik az élményt, mit kinek-kinek ’68-as énje, világképe, ifjúsága, farmer-korszaki életérzése kínált.ⁱ Mert hát kínált a kifulladásig, legalábbis a Makróban, meg a reá következő világnézet-regényekben. „Első regényeim, az Egy makró emlékiratai, az Áttüntetések, majd a Parainézis nemzedéki regények voltak, főleg olyan szereplőkkel, akik még nem ültek be a hatalomba. A Nagy Kelet-Közép-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe című kisregényemben írtam az értelmiségiek rendszerváltási kudarcáról és bohózatáról. Nem is arattam vele babérokat. Járták akkor a posztmodern táncot, vagy pedig a nemzeti zászlókkal rohangásztak faltól falig. Ha ma írnék róluk, akkor a bűneikről írnék, mert végső ideje az önkritikus szembesülésnek, mielőtt a populizmus végleg foglyul ejtené őket. A Bűnhődésben bukkant fel elsőnek a kisember: egy Berlinbe tartó autóbusz kalauza volt a Vergiliusom, aki Európába vezeti az utasait, s alulnézetből tárja fel Európa problémáit. A Neoplantában majd a Balkáni szépségben azonban ők jutnak kifejezésre. A Balkáni szépség főszereplőjében végre megfogalmaztam a kisebbségi hőst, aki sokkal több, mint a kisebbségi kaloda lakója: egyszerre közép-európai is, aki őrzi a műhelyt, amelyet végül az újkapitalizmusban az unokája számol fel. Az új oligarchia a műhely helyén wellness-központot akar építeni, az unoka azonban nem alkuszik, inkább felgyújtja a műhelyt, majd nagyapja tolószékében távozik. Ez a tolószék védte évtizedeken át a nagyapát. A tolószék természetesen metafora is. Tanúja voltam egy ország véres szétesésének, a szocializmus öngyilkosságának, gondoltam, maradt még valami, ez pedig Újvidék, ezért idegennek számító hontalan lokálpatrióta lettem. Most pedig látom az újkapitalista osztály születését, az egyenlőtlenség embertelen növekedését, miközben tanúja vagyok a vajdasági magyarok elképesztő exodusának, ezért elnémulok a kérdés hallatára, hogy milyen esélyei vannak a vajdasági magyar kultúrának, nem merek jósolni. Csak a Balkáni szépség című regényemre utalok, nemcsak arról van szó, hogy átengedjük-e a műhelyt az oligarcháknak, hanem arról is, hogy merjük-e vállalni a tolószéket…”.ⁱⁱ

A hatvanas évek „jugó szabadsága” még messzi mérföldekre volt az 56-os börtönzések és amnesztiák magyarországi állapotaitól, s még temérdek kilométerre a romániai rendszertípustól vagy az NDK-farmeres generáció életélményétől. A délvidéki magyar író első korszak-könyve ugyanakkor érzékeny tükre a kilátástalan sorsú, egzisztenciálisan még kiszolgáltatottabb kamaszlétnek, melyben a „csak felnőtté nem válni!” szándéka és az „el kéne innen húzni” vágyképe egyaránt állandó motívuma. Kisebbségi regény, bár kisebbsége egy akkori többség, vagy más népség, de félig-hallgatásra ítélt populáció.

Végel regénye a semmit nem akaró sodródás, a csajok-pia-bulizás háromszögében megrekedt „vidékiség” lenyomata. Mondhatnám első felében az „abszolúte semmi sem történik” lézengés-élménye a meghatározó, a vége-drámának is úgy feszül kezdete, hogy többen kilépnek a helyi történésekből, lesodródnak az útról, s a semmilyen léthez képesti méltatlanságok árát reménytelen lebegéssel vagy vaktában vállalt rizikókkal fizetik meg. A főhős vontatott „egyetemista-léte” mint a túlélésre játszó unalmas tanárok vegzatúrája szerepel fő motívumként, amikor éppen nem a műbalhé, a pia vagy a pornófotó színezik apróbb perceit. A kezdet felhangja: „Emberek, az istenért, hová rohantok?” tónusa (az első száz oldalon), majd a”Hová rohantok? Nem történik semmi” további száz oldala következik. Mintha packázna az író, vagy egészséges helyi történésre fordítaná le az amerikai „elveszett nemzedék” kiúttalanságát, a „nyúlcipős” létet, az „Úton” farmeres kalandlesőinek hazai képleteit. A nem történik semmi léptéke a létértelmezés kontextusa is. „Mit írjak Tanjának? Akármi jutott eszembe, azonnal rájöttem, hogy nevetségesen hangzik. Vagy pedig hamisan. Aztán a papír fölé hajoltam, és ideges betűkkel ráírtam: ’SZERETLEK, MERT UNATKOZOK’, a kartonlapot a borítékba tettem…” (72. old.). S az unalom mint alapmotívum, a perspektívátlanság még a tengerparti kalandig is eltart, ha éppen nem valami kietlen reménytelenséggel fejeződik be. „Le kell számolnom siralmas ambícióimmal, nevetséges vágyaimmal. Minden régit ki kellene irtani magamból. Ez olyan, mint amikor valaki az ördögöt győzi le. Ha egyszer feltétel nélkül belenyugodnék, hogy nem kívánok semmit, akkor sértegetném őt. Valamit magyarázott a vágy és az akarat nullapontjáról. Mindent csak félig értettem meg a világból. Ez nagyon nevetséges. Egyik lábbal itt élni, a másikkal ott, ez botrányos dolog. Értsem meg, mindent meg kell tagadni…” (143. old.).

A naplóforma alaphangja ez, a „vinjak” és a pályaválasztás közötti lét személyes tónusában éppenséggel „emlékiratnak” is beillik, de a köldöknézés dramaturgiája ugyanakkor az ellenhatást ébreszti: a szlengesen flegma közlésmódok sorra teszik olvasójuk és önmaguk számára is kibírhatatlanná szinte mindegyik szereplőt, a monoton történéshiány ugyanakkor drámaivá festi a létezhetetlen lét mákonyos drámáját. Az ekképpen formált „irodalomtalan” szépírói mű izgalmas áthallással siklik át Végel későbbi esszékötetének tónusába és címeibe is: A marginalitás dícsérete, Hontalan lokálpatriotizmus, Képzeletbeli térkép, Az érett kor virrasztása, Vita a szülőfölddel, Az ifjúság kiárúsítása…ⁱⁱⁱ Talán nem „leleplező”, de árulkodó mégis: az első margójegyzeteim a 143. oldalon kezdődnek, harminc oldallal később már jócskán gyarapodnak, az utolsó húsz oldalon meg szinte fél oldalnyi szövegidézetekre lenne szükség, hogy a történések értelmezésének értelmezhetősége felé illő kerülőt tehessek. S ez nem rólam vall, hanem a kötet regényesre hangolt szerkezetéről, eseményeinek dramaturgiájáról, a „makró”-lét sajátságos értelmetlenségéről inkább. Érdekesen alakul maga a főhős minősítése: egyetlen egy szövegsorban fordul elő a „makró”, de mostani jelentéstartalma már ódivatú szótáraké lenne. Talán a „kallódó nemzedék”, a „jól élni hivatott, de megélni képtelen” generáció kulcsfogalma, s elsődlegesen a vajdasági tájon a fogyatkozó „galeri”, a menekülni vagy kilépni (hozzávetőleges pontossággal: lelépni) próbálók köre lesz méltó e névre, s egyre karakteresebb a naplófolyamatban, majd az „önkörbe” zártság oldódik kollektív magánnyá vagy ballépések sorozatává, heveny lemondássá vagy alkoholos pótcselekvéssé a többiek körében. A „szabadosabb”, „nyugatiasabb” szocialista „jugó” helyzetképe itt részben a történeti silányságok térrajza – ez lenne, amiből vészterhesen menekülni illene –, de a vérbő szocializmus máshol sem sejtelmesebb, úgyhogy csak a világból kilépés vadnyugati képzete marad, ellopható Mercédeszekkel, egzotikus italokkal, képzelt tengerek képzelt nyaralóival és ál-arisztokratáival. Mindemellett a még unalmasabb vagy haszonlesőbb felnőttekkel, akik ha „érvényesülő” értelmiségiek, akkor vagy szánalmasan haszonlesők és kisstílűek, vagy még szánalmasabban hallgatag szolgák. A kötet drámai csúcspontján épp a főhős hördül fel a szociális integráció lehetetlenségét jól jelző duzzogásban: „Mi történt velem? Jobb lenne, ha komolyan tervezném a jövőmet. Találjam fel magam, hogy nekem is sikerüljön, aztán papoljak. De mostanában mindenre gyanakszok, bevonulok a sarokba és morgolódok, úgy viselkedek, mint egy kivert kutya. ’Igazi szolgaivadék vagy, én azt mondom neked’, mondta dühösen, és csapkodta az asztalt.

’Az apám valamikor az volt – szolga’, mondtam, és mosolyogtam. Ez a szó nagyon felháborított.

Szolgaivadék.

Eddig még senki sem mondott ilyet rólam. A mosoly lassan és tétován lekopott az arcomról. Vagy lehet, hogy ráfagyott. Nem tudom. /…/ A mérnök hirtelen mozdulattal elfordult. Hallgattunk. Megérezte, olyasmit mondott, amiről nem illett beszélni” (177-178. old.).

A lét, melyben a „mindenki meggyőzi magát az igazságáról”, s ahol „az embernek arra kell törekednie, hogy minél kevesebben használják ki”, valahol a „régi világot” idézi meg. Azt a régit, amely még teljes gőzerővel jelen van, de amelyet a „hippi-lét” makro-szabályai sem írhatnak át. A mikron mennyiségű élniakarás, és a makró-identitás túlélő-értelmiségi lézengéssé válási útja itt valaminő prózapoétikai esemény-határon tartás révén válik korszakregénnyé, a „partikuláris lét” egy változatává, vagy közép-európai „csavargó-történetté”, ahogyan Végel is minősíti: „…regényem főhőse [Bub] is a Balkán szövevényes alagútjain menekül a Mediterrán felé. Ő maga is csavargó, akinek az életét egy másik pícaro kommentálja: Merkurosz, aki azt hiszi magáról, hogy ő van a legközelebb a Naphoz, ezért ő forog a Nap körül a legnagyobb sebességgel. Csavargó, akit sokan hibbantnak tartanak. Újvidék Odüsszeusza”. S a világkép csapdája, nyekergő alakjainak „döglött” mondatai, ahogyan Weöres Sándor minősítette egykor, vagy szárnyalni próbáló mitikus hőseinek félbemaradt bűvöletei egyaránt a világkép-formálás reménytelenségét tükrözik. Az elbeszélés módja mégcsak nem is közvetlen feljegyzés vagy narratív történetmondás, hanem elidegenített interpretáció, inkább a mai blogok műnemének felelne meg, amelyben a stílus közvetettsége alig hordozza a szereplők egyéniségét vagy hangnemét, inkább az „áttűnések” jegyében zajlik a „naptárba” rótt emlékirat-foszlány. Végel, amikor két későbbi regényével Újvidéki trilógiá-ba szerkesztette művét (1993), a közbülsőnek épp az Áttüntetések címet adta. Nem tisztán filmképi etűdök ezek így, hanem stiláris áttűnések és sorsszerű eltűnések inkább, melyekben a narrátor életpályáit meghatározó mitologikumok épp oly hamisnak minősülnek utóbb, mint a vadóc tett, lopott autóval szakadékba vágtatni, hogy azután a maradék makrók motyogva elmondhassák halott társuk kórházi ágya előtt: „Lepipáltál bennünket” (193. old.).

A „lepipálás” mint életművészeti esemény ekképpen a makrók méltó emlékiratává válhat. S válhat ott, ahol azután még egy nemzedékkel később is (vagyis újra) a menekülés, a disszidálás, a kilépés válik „áttüntetéses” megoldásnak. Végel azonban akkor lett főképpen kisebbségi íróvá, amikor az újvidékiség már a marginalitásnak is csupán a peremén maradhatott meg. Másképpen szólva: „Többször is bevallottam, hogy a senkiföldjén szeretnék élni, mert kóbor kentaur vagyok, akinek a nemzeti állatkertben nem találtak megfelelő díszes ketrecet. – A Temetetlen múltunk előző regényeim keretét szabja meg. Ezúttal álarc nélkül, nyílt sisakkal írtam, s ez volt a legnehezebb. Egy szerb kritikus azt mondta az egyik regényhősömről, hogy Švejknek indult, és Don Quijote lett belőle. A személyes útkeresésem is hasonló. De erről az útról, vagyis saját magamról, immár csakis önironikusan szabad írnom. Nem véletlenül mondtam, hogy a történelem bohóca lettem. Koruk lett ironikus, tehát lehetetlen róla ironikusan beszámolni, badarság játszadozni az iróniával, az csak akkor indokolt, ha magam ellen fordítom…” – fejtette ki egy alkalmi életmű-interjúban.^iv Egyszóval a már emlegetett esszékötet címével rokon, amit életút-összegzésképpen megfogalmaz: a Lemondás és megmaradás lelkiségéből itt a megmaradással járó lemondás lett meghatározóvá. De lehet, már erről is csupán önironikusan szabad írni. S főként akkor, ha már makróként sem unalmas az ember…, vagy amíg múlttá nem válik.

A. Gergely András

i Noran Libro, Budapest, 2017., 205 oldal

ii http://vegel.org/2020/02/a-mult-merge-buzlik-korulottunk-interju-karolyi-csabaval-elet-es-irodalom-2019-oktober-18-2/

iii Lemondás és megmaradás. Cserépfalvi, Budapest, 1992., 130 oldal

iv http://vegel.org/2020/02/a-mult-merge-buzlik-korulottunk-interju-karolyi-csabaval-elet-es-irodalom-2019-oktober-18-2/