Roppant mód hiányzott volna egykoron ilyesféle szakirodalom, de ma sem késő, hogy újra átszitáljam, megrostáljam egykori szakdolgozati témámat, mely nem „magától” keletkezett, hanem valaminő „pártos” késztetésre. S ha nem is volt ez oly direkten kényszerítő is, mint ahogy a pártállami időkben az elvárható lett volna elvileg, sőt: mintegy jól festett raktárkezelő segédmunkás és alkalmi olvasószolgálati fregoli-ember státuszomban, ahol illendő volt/lett volna „testhez álló” témakört elővezetni – de mert igen kedvelt „osztályfőnökünk”, megbízott kurzusvezetőnk egyúttal irodalomkritikus is volt, ugyancsak igyekeztem kedvében járni, mikor irodalomszociológiai és irodalomtörténeti témakörbe merültem. A kulcskérdés annyi volt: jelen van-e az írók alkotói munkájában a „kinek írunk” szándék, s jelen van-e az olvasói attitűdben a „nekem írták” attitűd, valamint hogyan (s hogyan nem) találkozik e kettő az irodalmi művek keletkezési folyamatában. A tárgykörből azután meggyőzően túlírt szakdolgozat lett, s belefájdult a gépírásba a mancsom is, mire a végtelen sok pártszerű „szakirodalomból”, sajtóanyagból, kritikából és irodalomtörténetből kiollóztam, amit erről tudni illett (vagy egyáltalán nem illett, mert nem így illett…, vagy mert épp ellenkezőleg kellett volna, hogy illeszkedjen…).

A kulcsfogalom a „munkásirodalom” volt. Van-e ilyen (s volt, rakatnyi, sőt több, mintegy két és fél évszázadnyi…!), kik írják és kiknek (sokak, s maguk sem tudhatják, de biztos jövedelmező vállalkozás…!), s kik olvassák egyáltalán úgy, mint munkások (akik jobbára egyáltalán nem olvastak semmit, még a Nők Lapját átpörgetik a hetvenes évek végén, de már egy kisebb novellától fogfájásuk támad soron kívül…). A témakör kellőképpen utálatosan ideologikus és végtelenül lehangolóan pártos mivolta engem leginkább arra serkentett: inkább a műveket olvassam (hegynyi érdektelen és kínos, egy-két kivételesen fogyasztható akadt köztük), nem pedig a korszak művészet-ideológiai és közművelődési szakirodalmát, melyek ha lehet, leginkább csak lebeszéltek a témakör elemző értelmezéséről, nem pedig serkentettek a megértésre. Föl nem fogtam, hogyan lehetett jó nevű irodalmárnak, irodalomtudósnak, akadémiai kutatónak, regényírónak, kiadónak és könyvtárosnak annyi vaksisága, amennyi ehhez a témakörhöz illett és kellett is. Még irodalomszociológiai munkák is keletkeztek, dolgoztam is kettő-háromban mint elemző-értékelő, kinek könyvtárosok által készített kérdőívekből kellett kiszitálnia, mit is gondolhat a szegény olvasó a könyvről.

Nos, amiért mindezt hosszan fölvezettem, nem más, mint pótlása annak, amit röviden úgy mondunk: forrás. Egykori szakdolgozatom tematikus hátterében tengernyi szovjet alapanyag állt, egész szellemi atomerőmű mennyiségben. Nem oroszul, hanem a szovjet hatás forrásaitól a magyar átvétel ideológiai és intézményes elvárásáig, fordításokig, irodalompolitikai és kulturális hatósági „iránymutatásokig”, a szovjet emberideál exportjától az írók pártos viselkedéséig és sikerképességéig egy rakatnyi dolog, beleértve a kor esztétáinak „moderált” viselkedését és a megfelelni képes írók „másságának” egész arzenálját. Ideológia, pártutasítás, pártos bírálat, elvtársi tájékoztatás, irányelvek és útmutatások, meggyőzési vagy rábeszélési iratok, lelkes forradalmi hangulatot árasztó publicisztikai gesztusok, csasztuskáktól a munkadalokig és angol kritikai realizmustól német iránydrámákig mindenféle. S ami kapcsán erre szót kerítettem, nem kevesebb és nem több, mint egy „combos” vastagságú kötet, mely Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban címen jelent meg.ⁱ Első látásra is azonnal meggyőz arról: egy ekkora dokumentum-kötetnek eredendően nincs semmi köze ahhoz a reflexióhoz, melyet létéről vagy tartalmáról közreadnak kritikusai, olvasói, értékelői. Talán lesz, de természetszerűen nem is lehet. Mint ahogy egy recenziónak sincs elemi köze sem egy kötethez, ha az 559 oldalon közöl dokumentumokat, levéltári források fordításban megjeleníthető változatait. Szerencsémre a kötet kiadásának, vállalásának, mibenlétének főbb vonalairól már számos érdemi híradás jelent meg szakmai portálokon, sőt maga a kiadvány is egészében elérhető az emlékezet nemzeti tónusúvá cizellálásának intézmény weboldalán,ⁱⁱ így a vaskossági teszten és a mű jelentőségének első impresszióin immár túl is vagyunk… Érdemi mondandó kéne itt, lehetőség szerint releváns és hiteles, akkurátus és kimerítő, szakmai és közismereti egyszerre. „Könnyed” feladat, bárki beláthatja… Meg sem fogom próbálni, ezt kimondhatom, mert reménytelen ekkora művel kezelhető terjedelemben és érdemi módon ismerkedni…

A kötetben tálalt szövegtári számozás szerint (mely persze azonnal riasztónak is tetszik a lapozgató típusú olvasónak) e nyolcvannyolc dokumentum nagyjából mindegyike megkívánná a rövid tartalmi kivonat közlését, s igényt tarthatna a korszak és szereplőinek jelzés-értékű bemutatása mellett azt a kontextust is megnevezni, melyben keletkezése és „okozat” mivolta okokká visszafejthető, netán elemző mélységig tárgyalható lehet. Így ez persze nemigen vállalható feladatom az ismertetés képzelt terjedelmében, mely nem mehet túl a rövid bemutatáson a legrészletesebb tartalommutatón, viszont annak sincs semmi értelme, hogy rengeteg elvtárs névjegyzék-szerű mutatóját, sok tucatnyi (ma már hírből sem ismert) író portréját és viselt dolgait mind végiglapozzam a feltűnés és megdicsőülés bűvkörében, de a dokumentumok teljesebb közléstartománya nélkül. Csemegézni meg túl széleskörű merítés, s még csak az első kötetnél tartunk! De talán merészelhetem többes számban mondani, hogy ilyen mélységű tájékozottsága senkinek nincs ezen a tárgykörön belül, eseti kivételektől eltekintve, akik alkalmasint kiváló specialistái az irodalom- vagy pártpolitika e behatárolt korszakának és az irodalmi/-politikai/irodalompolitikai szakkérdések orosz tematikájának, a magyar legújabbkor adott szakaszának, s e tünemény egész mibenlétének. Lehetnek vagy hárman, kibővített körben mindenkit idevéve nyolcan, s azután hosszú és méla érdektelenség követi őket. Ugyanakkor a közismereti tudás e specifikus tárgykörben megközelítheti a minimálisat, politikai kontextusai a környező tudásterületeken is csupán fél tucat szakembert stimulálnának. Eredendően tehát alapkérdésem lehet az már első pillantásra is: mi végre, és kinek, és minek egy ekkora kötet a hazai tudományos könyvpiacon? Továbbá az erre a sejtésre épülő részkérdésem már az lehetne: minek egy ismertető arról, ami (behatárolhatóan keskeny tudásterületen) sejdíthetően alig egy vagy másfél tucat érdeklődőt vonzhat…, akik mellesleg könnyen lehet, jó részét ismerhetik is a válogatásnak orosz eredetiből vagy intim fordításokból…

Mindemellett az alábbiakban ezekre e fölöslegesnek tetsző alapkérdésekre próbálok részválaszokat adni. S annyiban csak részválaszokat, amennyiben a kötet néhány száz vagy több ezer részválaszt is ad föltett, elhallgatott, leplezett, meg sem fogalmazott, azóta sem tisztázott kérdésekre, melyek mint kérdések is titkosak voltak, lévén a forrásuk is titkos gyűjtemények „mirelit”-raktáraiban, hibernált tudás poros polcain pihent azóta is. Ha szimplán csak történeti alapérdeklődéssel tekinteném, kellőképpen felhangolt lelkesedéssel jelezném: mennyi fontos, eddig még sosem elért és megismerhető dokumentum simult tekintetünk elé, s mennyiféle olvasat kitűnő lehetősége rejlik ebben…! A szélesebb publikum igénye erre a forrásfeltárás felé mélyülő érdeklődésre (s éppen ebben a speciális vagy túlontúl szakérdeklődésnek kitett tárgykörben) talán erősen korlátozott lehet, „sajátos miértek” okán. Elsődlegesen is nemzedéki okokból. Gondoljunk bele: ama korosztályból, aki még meg tud nevezni egy híressé vált orosz pártmunkást, szovjet csasztuska-költőt, magyar munkásírót a harmincas évekből, német munkáspárti szocdem drámaszerzőt a húszas évtizedből, vagy netán egy szociális mozgalmak kezdeteinél európai lírában is elhíresültté vált verselőt a 17-18. századból (esetleg még román alkotót a 20. századból is) – ilyenekből ma már csak igen kevesek élhetnek, s ha élnek is, nem lehetnek büszkék efféle ismereteikre. A magyarországi szakmai értékvilág (s ebben például a pártpolitikai, irodalom-ideológiai klasszifikáció kiemelten evidens romániai „munkásírónak” minősítette Nagy Istvánt, aki a „szemben az árral” vagy a „hogyan tovább” köteteivel a dolgozó embert foglalkoztató táji-életviteli kulcskérdéseket tette regényei alaptónusává…!) – de nem kevésbé a német marxista, az orosz bolsevista vagy a kínai forradalmas lírát, bolgár forradalmiságot és francia illegális mozgalmiságot egyképpen úgy sorolt be, hogy abból a világ minden proletárjainak egyetemes igazságküzdelme hangozzák ki az irodalmi műtípusok minden ágazatában. Emellett épp e „szépkorú” korosztályban kinek-kinek elege is volt a szovjet film, szovjet irodalom, szovjet győztesség, szovjet pártosság dicső korszakából, kinek meg éppen a fölfedezett értékek, szellemi kincsek, tudásrejtélyek kínáltak élmény-értékű bázist minden egyes irodalmi, filmi, esztétikai, történeti, színházi vagy akár tánckultúrára fókuszáló, néprajzi, társadalomtudományi stb. mű esetében ezek az irodalmi termékek. Másodsorban maga a témakör vált időtlen messzeségűvé…, hisz kinek jutna eszébe az össz-európai és világ-szinten erősödő munkanélküliség, a tényleges fizikai munka helyett immár a távmunka és a robotizáció korszakát jellemző időszakban a proletár nemzetköziség talaján keresgélni hitelesen szóló irodalmi műveket…?! Újabb kör, „magasabb” szint lehetne mindezek rálátásos, idői elemzése, s alkalmasint épp azoktól jöhetne leginkább valami ilyesmi, akik értenek is hozzá – de valamiért többségük mégis inkább hallgat, s ma már egyetlen kiadóhoz, szerkesztőséghez vagy irodalmi műsorszervezőhöz sem lehet elmenni egy „munkásinduló” értékű verssel vagy prózakötettel, drámával vagy filmtervvel.

Mindenesetre az eldöntendő dilemmák körébe tartozik, kinek szól e vaskos és tekintélyes dokumentum-kötet… De mert a vírus-vész időszakában szinte bábeli könyvtár mennyiségű ingyenes kínálat lepte el a weboldalakat, szinte mindegy is már a kérdés, ki a célzott Olvasó e tárgykörben. Sőt, maga a kötet is fenntartja a megosztottság egyensúlyát érdektelenség és felfedezés között, s még mélyíti is azt – erős repedéseket generálva a tudásszférák és a szovjetellenes közöny maradványai között. Viszont éppen ebben a szerencsés „irodalom-távoli” helyzetemben, melyben még szaktörténészi elvárások sem kötnek különösebben, sőt a hazai politológia behatárolt főirányához sem kötődöm elhagyhatatlan szálakkal, így mindezektől függetlenül mérlegelhetem a kötetet önnön jelentőségének konkrét kihatásait, asszociatív tartományait tekintve, avagy talán éppen azt, kinek adták ki, s miként illeszkedik abba a sorozatba, amelyben a nemzeti emlékezet nem tisztán és egypólusúan reprezentálódik, hanem belejátszanak más hatások és erők, hatalmak és vonzások, kényszerek és illeszkedések is. Sőt, talán rögtön az értelmező olvasó, a „tájékozatlan” befogadó és valamiféle „narratív” másodelemzés aspektusából tehetem mindezt. Viszont tudatosan elkerülendő a kötet kimeríthetetlen szövegkínálatának részletes megidézését, (ami persze lehetne kényszerű vállalásom, de nyilvánvalóan nem vállalható), így főképpen arra fókuszálnék az alábbiakban, amit nem mint szakkutató, hanem mint tetszőleges olvasó számára a könyv kínál (s láthatóan ez még csupán az első kötet, az orosz levéltári iratok tervezett 1953 és 1964 közötti közlésének szövegei csak 1957-ig terjedő korszakból valók). „Kereső” avagy értelmező szempontom itt is kettős: mint jeleztem, volt már egyszer ráindulásom a magyar és a nemzetközi „munkásirodalom” tematikájának tanulmányozását elvégezni a hetvenes évek végén, így valamelyest rálátásom maradt még arra is, miképpen találkozik a kutató a forrásfeltárás közben a levéltárak titkossági zónájával, az elérhetetlen, a kereshetetlen, a „nevesincs” dokumentumok hiányával, s miképpen kell messzi kerülőutakon megközelítenie a témaválasztásából fakadó iratanyag primer állományát, utalásokban rejlő foszlányokat vagy hivatkozások hivatkozásait is sokra becsülve. Másrészt ugyanekkor annak is sikerült tapasztalati tudáshatárait érzékelnem, miképpen reagál az éppen fennálló rendszer politikai érzékenysége a közgondolkodásban fölmerült kérdések szaktudományi válasz-lehetőségeire és főleg hivatkozható forrásanyagára.ⁱⁱⁱ Ugyanis a rendszertipikus iránymutatás mindig is képes arra, hogy az egyedirányított, s ekképpen valójában már lehetetlenné is váló korrekt tájékozódás számára lehetetlenné tegye a belátások és mélyebb átlátások rendszerét, így a mindezekkel együtt járó kísértő jelenségek (például az emlékezet horizontjának kirajzolása, a perspektívák határolása révén) beletolakodjanak abba is, mit tudna, mit sejthetnek, s mit mondanak ki az adott korszak közbeszéd-képviselői. Ennek okán könnyen belátható, milyen végenincs kincsesház az ilyesféle forráskiadvány, s az is, hogy bár itt a politikatörténet művészeti-irodalmi-esztétikai alapkérdései kerülnek előtérbe, de mindez magába rejti az értelmezhetőség határait is. Sőt, már mai olvasatba kerülvén az egykori közlésanyag, utóbbi jól jelzi már, hogy mindez nemcsak „tücsöktudományok” találkozása a politikai Felhőkakukkvárban zajló tilalmi indexekkel, vagy az értelmezéstudományok kósza kísérlete a tudnivalókkal, sőt a szépliteratúra kacér kalandja a politikai elvárásrend aktualitásaival, hanem mindezek helyett és mellett a társadalmi élet politikai, s az irodalmi élet társadalmi aspektusainak sajátos randevúja is, melyen titokzatos (avagy fölöttébb titkos) dolgok is megesnek.

Csupán egyetlen példával hadd éljek itt, s talán rögtön átlátható, milyen rejtjeles maga a folyamat /így aztán ennek dokumentálása is/ a múló és érkező időben: épp ezért látszik elgondolkodtatóvá lenni, hogy a kötet fülszövege már azonnal korlátozza (pontosabban inkább ellenpontozza is) a rálátást, a kiadvány tartalmi horizontjának spektrumát. Idézem: „Az 1956. évi magyar forradalom történetének az egyik elgondolkodtató kérdése az, vajon a szovjet párt- és államapparátus, illetve maga Nyikita Hruscsov első titkár milyen okokra vezette vissza a szovjet blokk egységét veszélyeztető 1956. évi válsághelyzetet, milyen mozgatórugókat vélt felfedezni az események hátterében, s milyen konzekvenciákat vont le abból a szovjet politikai doktrína számára? A válogatásból kirajzolódik, hogy a Kreml számára a legnagyobb tanulsággal nem is annyira a magyar értelmiség, különösen az írók körében felerősödött elégedetlenség, hatalomkritika és a változások követelésének veszélyessége szolgált, sokkal inkább az, hogy mindennek az eszkalációját a Magyar Dolgozók Pártjának vezetése nem tudta mederben tartani” – szól tehát ekképpen a kiadói „ajánlás”. Ám a képlet ennél sokszorosan árnyaltabb, sőt drámaibb, átláthatatlanabb és kifordítom-befordítom természetű kezelésre ad alkalmat. A szövegek valójában bennünket érintő részei nemcsak az irodalom céltudatos korabeli szerepét, tulajdonított „funkcióját”, legitimitásának „érvényességét” illusztrálják, hanem a pártirányítási korszak tónusának anomáliáit ugyancsak magukba foglalják. Sőt, itt már jószerével az 1956-ra hangolt alaphang is teljesebb lesz azáltal, hogy a forradalom felé tartó időszakot látjuk, az arra ható mozgásokat és döccenőket érzékelhetjük, s azt megelőzően és rögtön követően át is tekinthetjük az események kereteit, talaját, partvonalait, csalitosait, kátyúit, mocsarait, egyszóval egész tájrajzát. A példa kedvéért hadd citáljak egy szövegrészt a 88. dokumentumból, melyben Csernyjakov budapesti nagykövetségi tanácsos naplójából kapunk „bejegyzést”, ilyen szöveggel (a dátum: 1957. december 20.): „Bölöni panaszkodott, hogy ’halálosan elfáradt a ≫népi≪ írókkal folytatott terméketlen huzavonától’, akiket korábban megtévedt, de becsületes embereknek és alkotóknak tartott. Most látja, hogy ez egyáltalán nem így van. Az úgynevezett ’fordulatot’ a népiek vezetőinek, Veresnek, Szabónak, Némethnek, Illyésnek és másoknak a viselkedésében egyáltalán nem a nézeteik megváltozása váltotta ki, hanem az a törekvésük, hogy alkalmazkodjanak az új körülményekhez azért, hogy a megfelelő pillanatban ismét a múltba forduljanak, ahogy ez történt múlt év októberében. Bölöni elmondta, a népiek látják, hogy megindult az élet az országban, a párt szorosan kézben tartja a vezetést, erősebben, mint valaha, ezért értik, hogy értelmetlen nyíltan fellépni vele szemben. Most nagyon sokat írnak, különféle elbeszéléseket, novellákat és verseket, elsősorban ’általános emberi’ és ’általános filozófiai’ jellegűeket, vagyis elkerülik, hogy a nép életének legfontosabb kérdéseivel kapcsolatos viszonyukról állást foglaljanak, de amikor fellépnek az alkotói esteken, előadásokon stb., nem beszélve a szűk körben tartott egymás közti beszélgetéseikről, folytatják a szocialista realizmus, a népi demokratikus hatalom és a párt politikája elleni támadásaikat. A népiek vezetői körül most kialakult egy nagy létszámú, lényegében burzsoá irányultságú írókból, újságírókból és kritikusokból álló csoport. Ugyanakkor a kommunista írók egymaguk cselekszenek, apróságok miatt civakodnak egymással, és ezzel biztosítják a népiek számára annak lehetőségét, hogy uralhassák a helyzetet a modern magyar irodalomban. A helyzet komolyságát Bölöni abban látja, hogy ez a magyar irodalomban gyakorlatilag uralkodó burzsoá csoportosulás most a kultúra területén az országban lévő összes ellenséges elem központjává vált. Teljesen természetes, hogy a népi demokrácia elmúlt tíz évében a dolgozó tömegek és különösen az értelmiség tudatában a burzsoá ideológia sok olyan csökevénye maradt fenn, amelyeket csak egymaga a horthysta rezsim ültetett el negyed évszázad alatt, nem eredménytelenül. A népi irodalmi csoportnak mint a burzsoá nacionalista ideológia sajátos ’védett övezetének’ a léte Bölöni elmondása szerint a tömegek szocialista nevelésében rendkívül megnehezíti és meg fogja nehezíteni a burzsoá ideológiával szembeni küzdelmet” (483-484.oldal).

Egykoron, még a marxizmus klasszikusainak nyelvezetében és Marx címadó írásaiban ezt már eleve „a kritikai kritika kritikája” helyzetben lehet mélyebben látni. S mert a 88 dokumentum között nemcsak központi bizottsági dokumentumok, pártkiadványokban megjelent szövegek válogatását kapjuk meg, hanem három különböző levéltár anyagából is forrásokat olvashatunk, ezek nehezen túlértékelhető erényeivé válnak a kötetnek. A Szovjet Írószövetség hajdani (1975 előtti) irattári dokumentumai közül is megannyi eredeti forrás a „Titkos Részleg” kincseiből kerül ki, miáltal kivételes fontosságot nyerhetnek az értelmező keresés, a megnevezni és megérteni hajlamos megközelítések számára. Kiderül egy-egy ilyen „ártatlan” szövegforrásból, hogy maga a dokumentum mint eredendő forrásérték milyen további értelmezésekre számíthat. Kivált a irodalomtörténeti összefüggésekben természetesen egészen másokra, mint mentalitás- vagy gondolkodástörténeti színtéren. A kihívásokkal teli politikai összefüggések elemzőinek messze másra is vonatkoztatható, mint a narratív történelem elemzői számára, s az irodalom antropológusai is mást fognak „megfejtési” háttérként megnevezni, mint az orosz kultúra védelmezői vagy kedvelői. De ez már talán nem is csak a „másodlagos” haszon, hisz ha nincs ez a forrásközlő kötet, akkor marad a kiegészítő képzelet és a valamikori memoár-irodalom egynémely rész-visszajelzése vagy halovány következtetése arról, miképpen is folytak a dolgok az intimitások mezőin… Példaképpen hadd idézzem ide, hogy a szilágysomlyói születésű Bölöni György kilétét miképp mutatja be. Bölöniről, aki Adyról írt mindmáig alapműnek számító monográfiát, világosan láthatjuk, hogy egykori újságíró múltját, a Károlyi-kormányban betöltött szerepét, párizsi emigrációját, 45-ös kommunista párttagságát, az Irodalmi Alap vezetésében kiteljesedett funkcióját, az ÉS főszerkesztőjekénti szolgálatát (57-től), a Magyar PEN Club Intézőbizottságának elnökeként elért presztízsét és 1955-ös Kossuth-díját egyaránt számításba véve még mit és mi minden előzményt, „hozott” örökséget kell egybeolvasnunk ahhoz, amivel megérthetjük, mit is és miért is mondhatott a szovjet kollégának olyanokat, amiket… Így azonban a textus számos más körülménnyel és hatással egybevéve egészen eltérő kontextust is indukálhat. Eltérőt attól, amit a szavak rejtelme, a mögöttük álló érdekek szándékai, a „beárulni” vagy „kiárusítani” kész magatartás, az erős polgári- és párt-érdekek közötti lavírozás kényszere szült. Bölöni (amúgy az Írói Tanács elnöke is) itt most nem idézett záró megjegyzései a szöveg végén óva intenek például az Írószövetség küszöbön álló újjászervezését illetően, „mivel ez a meglévő reakciós írói csoportosulás legitimálását jelentené” (485. old.), s ennek értése fölösleges, ha nem vesszük számításba, ki és mikor és miért mondott ezt vagy azt, s hogyan vezetett mindez további bonyodalmakhoz és „ki tudja mihez”. Az elsődleges olvasathoz már olvasás közben is szükség van ezért nemcsak a (mellékletben praktikusan közreadott) Életrajzi kislexikon személyi szócikkeire, de a korszak sodró vagy rejtett eseményeinek árnyaltabb megközelítésére és interpretálására, avagy legalább kontextualizálására is. Ám mindenekelőtt (hisz ne feledjük: végtére is itt irodalomról van szó! ha mindjárt politikába csomagolva is) a szavak, jelentésterek, közlések és „súgások” újraolvasására, újraértelmezésére is igényünk támadhat, ami nemcsak az írói sorsok, közéleti szerepel, de az időközben szinte megteremtődő művek sem mellékes velejárók. A korszak hangulatjelentései, burkolt feljelentései, írók egymás közti közéleti bevádolásai, a mindig is furkósbotnak számító „burzsoá” meg „dekadens” minősítések, az „útitárs” jelzőkkel hergelés, a pártos vagy mozgalmi hűséggel (és Sztálinhoz meg Rákosihoz hű megnyilatkozásokkal) bizonyított hovátartozások leltárai fényesednek ki ezekből a levelekből, naplókból, szolgálati feljegyzésekből, együttműködési szándéknyilatkozatokból és rendszeres hangulatjelentésekből – miáltal is így együttesen már régen nem bizonyos ismert személyiségek művészetéről szólnak, nem életművük értékeiről, hanem létük feltételeiről, a párthoz való viszony több tucatnyi változatáról, a túlélés játszmáiról és a társak vagy társaságok együttműködési, széthúzási, „bomlasztási”, szövetségkeresési és sok más alternatívájának egész látható horizontjáról sokkalta inkább. Viszont mindezeknél kevesebbet tudunk meg a dokumentumok tanúsága révén az irodalomról magáról, a születő művekről, a korszak legfőbb „terméséről”, termelési regényeiről és termelésirányító „lélekmérnökeik” irodalmi kultúrájáról vagy érzékéről.

Emiatt is, vagy emellett, s nem utolsósorban az Olvasóknak szánható rejtjeles „üzenetek” okán több további kérdés is kínálkozik az értelmezésben, melyek ugyanúgy indokoltak lehetnek, mint ahogyan a kötet egyes dokumentumai nem önmagukban vett minőségük, hanem egymásra épülő, egymásba karoló narratíváik miatt izgalmasak. Például az is az indokolt talányok között kap helyet, hogy miért kezdtem éppen a 88., a legutolsó, s időben talán a legkésőbbi dokumentum megidézésével. Mert hát a szovjet típusú irodalom-irányítás megnyilvánulása nem vagy nemcsak így folyt, nem itt és nem ekkor kezdődött, mint ezt amúgy a kötet előszava is nyilvánvalóvá teszi. Ámde a szerkesztők egyike, s egyben a sorozatszerkesztő Seres Attila alapos Bevezetője (17-50. old.) is az 1953–1957-ig datált iratgyűjteményt egy későbbi, 1963-as Hruscsov-idézettel indítja, mely mint hangulati elem ezen az első köteten szükségképpen végighúzódik. A húzódás főképp a szovjet beavatkozás, a Sztálin halála utáni „tévelygések” vagy „engedmények” csúfos helyzetté alakulása ürügyén zajló előzményekkel mutatható ki. Ezek között több aspektus is van, amelyekkel a magyar irodalmi közéletre gyakorolt szovjet befolyást segítik megérteni, s nem ritkán az indirekt beavatkozás melletti nyílt elvtársi fenyegetések tónusát is fölidézve. Hruscsov ugyanis így érvel az írók ellen: „Petőfi Kört szeretnének? Márpedig az nem lesz. Tudják, hogyan kezdődött Magyarországon? Minden az írószövetséggel kezdődött. Aztán jött a Petőfi Kör, majd a felkelés. Nem lesz tehát Petőfi Körük, azt nem fogjuk megengedni” – szögezte le 1963. március 8.-án a Kremlben (17. old.). Ez a főtitkári rendreutasítás konkrétan Vaszilij Akszjonov felszólalására volt válasz, de előre vetítette a türelem-fogytát, melyet a Hruscsov-éra és a megelőző-következő időszak is igazolni volt képes hétköznapi tetteiben, tiltásokban, szilenciumokban, írói életművek vagy életutak lényegében teljes megsemmisítésében, alkotók szilenciumra, munkatáborra, átnevelésre vagy pszichiátriára küldésében ugyancsak. Vagyis Hruscsov a legközvetlenebb kegyeletesség nélkül utalt a szovjet értelmiség pártkötelezettségére, s ezzel a szövetséges államalakulatok mindennemű eltérésének tűrhetetlen voltára, az értelmiség önállósodási kényelmének elfogadhatatlanságára, s visszahatóan ezzel a szovjet szervek politikai-ideológiai felelősségének fontosságára, a minden világnézeti egységet (vagy látszatait) veszélyeztető engedményekre. A „kategorikus tiltás” nemcsak direkt utalás a magyar ’56-ot megelőző sajátos „engedményekre” utalóan, de egyben a szovjet vezetés kulturális területre is érvényes pártutasításos mechanizmusának további (sőt erőteljesebb) programját is előre vetítette, mintegy nem is rejtve azt a gyanút, hogy a forradalom oka a bajkeverő értelmiség és „különutas” cimboráik elégedetlenkedő magatartásában nevezhető meg, mely ellen nemcsak az irodalmi közhangulat sztálini típusú irányításának alkalmi meggyengülésével szembeni állásfoglalás szükséges, de a jó szovjet író-elvtársak tanulási hajlandóságának és belátásának további elvárása, pártutasításokba foglalása vagy irányelvként kiadása is. A „progresszív”, saját utas alkotói habitus „tűrhetetlenségét” Hruscsov magyarországi látogatásai alkalmával is tapasztalta, s a szovjet doktrína meggyengülésének, az elvtársi (megfelelés-kényszeres) légkör romlásának tartotta. A közvetlen ok nem csupán a magyar MDP vezetőségének ideológiai lazulása, a Magyar Írók Szövetségének a létező dogmákhoz képesti „retrográd” aktivizálódása volt, de valójában az irodalompolitika és a magyar írótársadalom „regresszív” erőinek „aknamunkája” is lehetett ürügye, melynek „máskéntgondolkodói” minőségéről vagy korlátairól már a Bölöni-féle vallomás is sokat elárul. „Ha ezt a két kérdéskört összekapcsoljuk, és Hruscsov említett okfejtéséből, illetve az azt generáló félelemérzetből indulunk ki, akkor a válasz szinte önmagától adódik: a hivatalos szovjet kulturális és irodalompolitika 1948–1949 és 1956 között nem tudott felmutatni érdemi eredményeket Magyarországon, a tömblogika, a politikai befolyásolás, az idegen kulturális minták erőszakos transzponálása a társadalmi és szellemi életnek ezen a területén kudarcot vallott. Ennek a történeti problematikának a feltárására részben már rendelkezésünkre álltak orosz levéltári iratok magyar fordításban, de csak korlátozott számban és meglehetősen töredékesen, más tematikát felölelő dokumentumkötetekben és egy-egy önálló forrásközleményben, így óhatatlanul is szükségét éreztük annak, hogy árnyaljuk ezt a felvázolt sémát, s bemutassuk ennek a jelenségnek a belső mechanizmusát is. Kötetünk kiadásával tehát elsősorban azt tűztük ki célul, hogy a hazai közönség számára olyan orosz levéltári források tematikus együttesét tegyük hozzáférhetővé magyar nyelven, amelyeknek a vizsgálatával és elemzésével adekvátabban rekonstruálható és megítélhető, hogy a hivatalos szovjet kulturális ideológia és annak részeként a Kreml irodalompolitikája milyen módon, milyen mértékben és milyen áttéteken keresztül gyűrűzött át a magyarországi irodalmi viszonyokba. A szovjet állami gépezet egységei, így a központi szervek, a diplomáciai apparátus vagy éppen az alkotói szövetségek milyen módon vették ki a részüket a magyar irodalmi élet pártos és ideológiai alapú, a Szovjetunió és a kommunista eszmeiség iránti lojális működtetéséből, és mennyire váltak e folyamat a /sic!/ részeseivé…” (ld. Seres, 18-19. old.)

A kötet bevezetője kitér a korábban közreadott szakirodalom releváns anyagainak, szakmunkáinak szemlézésével azokra a kérdéskörökre is, melyek kiegészítő-gazdagító alapanyagához hozzájárul e dokumentum-válogatás (Rainer M. János, Standeisky Éva, Baráth Magdolna, Hajdu Tibor, Kalmár Melinda, stb. munkáival a fókuszban), valamint a korszakra vonatkozó periodizáció (latens) vitára is, mi és mikor kezdődött vagy folytatódott, továbbá a szovjet és magyar irodalompolitikai irányítási folyamat néhány momentumára részletesebben is, elsősorban ama téren, milyen kulturális politika, avagy kultúr-diplomácia húzódott meg a kevéssé látható ideológiai mezőben: „Az orosz irodalomtörténeti és történeti szakirodalom már feltárta a sztálini szovjet kulturális politikában külpolitikai téren megfigyelhető sajátos ’irodalomközpontúság’ hátterét és motivációit. Ennek a legfőbb értelme abban rejlett, hogy mobilizálja a baloldali érzelmű nyugati irodalmárokat, aktív társadalmi és politikai szerepvállalásra, állásfoglalásokra ösztönözze őket a szovjet külpolitika 1940-es és 1950-es évekbeli ideológiai lózungjainak védelmében (az 1930-as évek ’antifasiszta népfrontpolitikája’ után például az 1940-es évekre a sztálini értelemben vett ’békeküzdelem’ került előtérbe). Ennek megfelelően a Szovjet Írószövetség, a szervezeten belül 1934-ben megalakított Külügyi Bizottsága révén, szerephez jutott a nemzetközi porondon is, igaz, a szovjet külpolitika egyik instrumentumaként, arra hivatva, hogy a VOKSZ17 (Össz-szövetségi Nemzetközi Kulturális Kapcsolatok Társasága) mellett a szovjet ’kulturális diplomácia’ sajátos szempontrendszerét jelenítse meg” (24. old.). E sokszor írók részvételével fungáló szervezet a párt-megrendelésre és a külügyi tanácsadás segítésére is hivatott nemzetközi kapcsolatokban jártasak köre (Polevoj, Tyihonov, Ehrenburg, stb.), akiknek nem kis hatása volt a szövetségesnek tekintett politikai irányadók (pl. Révai József) befolyásolásában, nem ritkán közös programok (pl. fordítások, írótalálkozók, könyvbemutatók, csereutazások, munkatervek, tanulmányutak) kialakításában. Ez nem jelentett „direkt” pártirányítási közvetlenséget, de a befolyás erőteljessége nem maradhatott kérdés a moszkvai meghívásra érkező Illyés Gyula vagy Király István számára sem. Így derül fény a magyar kulturális külképviselet révén szerzett információk hátteréről, Hruscsov, Andropov, Gorbacsov, Asztafjev magyar kulturális miliőben szerzett tapasztalatainak később pártpolitikai iránymutatássá konvertált változatairól, a nagykövetség információs monopóliumának alkalmazóiról, vagy a magyar Írószövetséget érintő kérdések célracionális rendezéséről szóló elvárásokról (27-33. old.), Rákosi és az írószövetségi pártirányítás „elvtársi” kapcsolathálójáról, „a két ország írótársadalma közötti kapcsolatfelvételek” fontosságáról (akár külföldi tudósítók, pl. Vercors francia író szovjet meghívásáról és ennek fontosságáról) és e magyar-szovjet-francia írókapcsolatok lehetőségeiről, továbbá számos dokumentumban (legátfogóbban pl. a 87.-ben) felsorolt írói csoportok jellemzésének és politikai hovátartozási listázásának megoldásáról. A szovjet vezetést ugyanis – fura ez vagy mégsem az – valamiképpen mintha érdekelte volna a magyar írók véleménye, a változások (a Sztálin halála utáni „oldódás”) megindulását fogadó attitűdje, a párton belüli reformfolyamat menete, az írók ebben vállalt szerepe és támogatási hajlandósága. Erre mint várakozásra a kor magyar íróinak nem túl jelentős hányada persze kellő szkepszissel tekintett, de a kultúra pártirányítását nemcsak egyoldalú elvárásnak értékelte, hanem bizonyos mértékig kijátszhatónak is – ámbár a hozzávetőleges mérleg szerint a magyar írók jó része a „kommunista írók” körébe tartozhatott, s számukra sem volt érdektelen, hogyan tekintenek minderre Moszkvából. Az eddigi irodalomtörténeti adat-anyag szakadozott e téren, s immár épp e kötetből is kiderül, hogy a magyar pártvezetés olykor sokkal „hűségesebb” szolgálat hívének mutatkozott, mint amilyen egyoldalú és egypólusú lehetett egyáltalán a szovjet irodalmi élet is. Mert hát nem volt az, soha sem, s ebben a korszakban sem, ahogyan ma sem az, minden államhatalmi túlerő, fenyegetés, meghurcolás, olykori likvidálás alkalmával sem.

Fenti bevezetőmben a „kinek” és minek kérdésével a könyv igen terjedelmes mivoltára és a lehetséges olvasók, befogadók, felhasználók körére tettem föl kérdéseket. Úgy vélem, ha evidens módon jelen is van bármely író alkotói munkájában a „kinek írunk” szándék és közlési cél, s jelen van-e az olvasói attitűdben a „nekem írták” attitűd esetleges sikere is, ezekre nem lehet még ma sem érvényes választ adni. Bizonyos becslések hozzávetőleges elfogadásával érdemes tudnunk, hogy a cári korszaktól éppen csak megszabaduló orosz világ nagyjából a 79-93 százalékos analfabétizmus-mutatóra kellett számítson, így az, hogy „kinek szánt” egy irodalom, messze nem alkotói szándék kérdése csupán, hanem irodalompolitikai. A miről és kinek aspektusa ennek dacára sem lehetett motiváló hatás, sem az írókra, sem a befogadó olvasókra nézve kötelező jelleggel. A „van-e munkásirodalom?” kérdés legföljebb úgy lehetne megválaszolható, ha e célok és befogadói attitűdök netán találkozta volna. De mindezekről talán máig sincsenek közismert adatok (s persze ebből a kötetből sem pottyannak ki ilyenek). De az, hogy kell-e mindezt szovjet irodalompolitikával ellensúlyozni, s kell-e exportálni a túlélés árnyalt közlésmódjait, valamint hogy erre érzékenyek-e az olvasói elvárások, természetesen máig sem tudjuk meg. De részben ezért is, a megfogalmazott eredendő kérdéseimet (lévén ezek már fél évszázadosak is!), semmiképpen sem fogom e kötet tanulmányai alapján megválaszolni. S már csak azért sem, mert részben nem is feladatom ekkora tévedésre, a belátható ismeretanyag belátásának minden lehetséges momentumára utalva teljes összegzésre vetemedni. De emellett ekkora adat-anyag és ennyi szempont előre nem láthatóan is sokkal többeket kell érdekeljen és sokkal többféle dimenzióban, mint amennyien a szovjet irodalommal, a magyar-szovjet kapcsolatokkal, vagy a szovjet tömb országainak kulturális közéletével kapcsolatosan érdeklődésre vetemednének. A kötet értékét mindemellett nem a recenzens lesz merész vagy képes meghatározni, hanem a történeti idő, mely a sorozat további köteteivel kiegészülve egy lényegében páratlan gazdagságú forráshoz juttatja a (nemcsak szovjet-magyar, hanem) magyar-magyar írókapcsolatok e korszakban mérvadó jelenségei iránt érdeklődőket. A levéltári forrásközlés „hangján” megszólaló dokumentumok gazdag közlése azonban biztosan közelebb vezet… – ha nem is az irodalom „jobban értése” felé, de legalább az érthetetlenségek részbeni válaszai felé.

A. Gergely András

i A teljes cím: Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban. Orosz levéltári iratok, 1953–1964, I. kötet (1953–1957). Szerk. Babus Antal, Müller Gabriella, Seres Attila. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2019. ISBN: 978-615-5656-16-3. Terjedelem: 560 oldal. A kiadvány letölthető, ITT:

https://kiadvanyok.neb.hu/hu/magyar-irodalom-es-szovjet-irodalompolitika-a-hruscsovi-korszakban-orosz-leveltari-iratok-1953-1964-i-koetet-1953-1957

ii lásd https://kiadvanyok.neb.hu/hu/magyar-irodalom-es-szovjet-irodalompolitika-a-hruscsovi-korszakban-orosz-leveltari-iratok-1953-1964-i-koetet-1953-1957

iii Eligazító sorok azért olvashatók a kötet bemutatójával összefüggő oldalakon. Lásd https://neb.hu/hu/a-magyar-irodalom-es-a-szovjet-irodalompolitika-az-1950-es-evekben