...Szabó Dezső „Feltámadás Makucskán” című novellájában

Paár Ádám

1945-ben temették el a lerombolt Budapesten Szabó Dezsőt. A népi írók mozgalmának baloldali szárnyán elhelyezkedő Darvas József a temetés kapcsán párhuzamot vont Budapest pusztulása és az egykor a „bűnös város” jelszavát megfogalmazó Szabó életének és pályafutásának lezárulása között. Darvas Szabó sorsában a végzet beteljesülését vélte felfedezni, hiszen halála egyszerre következett be annak a rendszernek a bukásával, „amelynek e koporsóba hullott ember volt egyik szellemi bábája.”ⁱ

A parasztpárti Darvas, alighogy Szabó Dezső felelősségét kezdte hangsúlyozni, mindjárt egy fordulattal meg is védelmezte hajdani mesterének, a népi írók előfutárának emlékét. Hiszen Darvas tisztában volt vele, hogy Szabó nemcsak az 1919-ben hatalomra került ellenforradalmi rendszer egyik szellemi megalapozója volt, hanem ugyanennek a rendszernek az ostorozója is, hiszen „huszonöt esztendő óta egyebet sem tett, mint naponta ótestamentumi átkokkal sújtotta, és a prédikátori harag, a véres káromlás, a gyilkos gúny minden fegyverével harcolt ellene”.ⁱⁱ

A fiatalabb nemzedékhez tartozó, marxista orientációjú Darvas nem tagadhatta meg Szabót a Horthy-korszak társadalmi berendezkedésének bírálójaként és a németbarátság elutasítójaként, de el sem fogadhatta, mint a kapitalizmus mellett a szocialista alternatívát is elutasító „harmadik út” képviselőjét. Így vált Darvas és az őt követő nemzedékek számára Szabó az „ellenforradalmi” rendszernek egyszerre szellemi atyjává és áldozatává.

Napjainkban sincsen kevesebb félreértés Szabó Dezső alakja körül. A félreértésre a „faji” gondolat adhat okot, amely Szabó esetében nem egy kidolgozott rasszista rendszert jelöl (mint pl. Gobineau-nál), hanem a zsidóság és a németek állítólagos (valójában etnikai formában sohasem létező) gazdasági és kulturális befolyása elleni harcot jelentette.ⁱⁱⁱ Szabó elfogultan antiszemita és németellenes volt, de az általa hangoztatott „faji forradalom” ellenére nem jutott el soha sem a politikai fajvédőkig, sem a nemzetiszocializmusig. Az arisztokráciát, a nagytőkét és a katolikus klérust ugyanolyan hévvel bírálta, mint a zsidóságot és a németséget, és végső soron a társadalmi konfliktusok jelentősebben befolyásolták a gondolkodását, mint az etnikai előítéletek. Antiszemitizmusa és sovinizmusa mögött romantikus, harmadik utas kapitalizmusbírálat húzódott meg.

Szabó sorsa a szélsőjobbról érkező Bajcsy-Zsilinszky Endre pályafutásával vethető párhuzamba: 1919 után antiszemita retorikával támadták a „bűnös Budapest” forradalmait, majd az 1930-as évektől kezdve mindketten elszántan küzdöttek a hitleri Németország ideológiai térnyerése és a nemzetiszocializmus térhódítása ellen. Mindketten a társadalmi rendszer lényeges reformját (a parasztság szociális felemelése) és a szomszédos népekkel való együttműködést kívánták, végül mindkettejük sorsa összefonódott annak a rendszernek a bukásával, amelynek létrejöttét eleinte, az 1920-as évek elején támogatták.

Szabó Dezső Az elsodort falu című, 1919-ben írt regényével tett szert országos hírnévre. A könyv rövid idő alatt bestsellerré, a „keresztény-nemzeti” középosztály és az egyetemista ifjúság kedvenc olvasmányává vált. Népszerűségét elsősorban annak köszönhette, hogy mondanivalója megfelelt a berendezkedő Horthy-rendszer forradalom- és liberalizmus-ellenes beállítódásának.^iv A regényben megfogalmazást nyert a „harmadik út” gondolata: a nemzet gyarapodását a forradalmakban kompromittálódott városi polgárság és munkásság helyett a „fajfenntartó” parasztságra kell alapozni. Az 1918-19-es események megtagadása, a „dekadens” polgári kultúra ostorozása, a „bűnös város” és a magyar falu szembeállítása, a parasztság mitizálása ideológiai muníciót szolgáltatott az ellenforradalmi rendszer számára.^v

Szabót piedesztálra emelték, hogy azután, a bethleni konszolidációval párhuzamosan, mellőzzék, és – ahogyan a Katolikus Szemle szerzője megjegyezte 1958-ban – „magára hagyták, alig olvasták, nyomorgott, furcsa romemlék volt a budai kávéházak ablakában”.^vi Szabó fokozatosan kiábrándult a rendszerből, hiszen ő az ellenforradalomtól nem a régi uralkodó rétegek, az arisztokraták és nagytőkések hatalmának restaurálását várta.^vii

Az 1919-ben hatalomra került új rendszertől a szociális forradalom továbbvitelét, a parasztság szociális felemelését és a földreformot, valamint a zsidóság és a németek gazdasági és kulturális befolyásának erélyesebb visszaszorítását remélte, vagyis egy olyan szociális és faji politika érvényesítését kívánta, amely nem felelhetett meg a rendszer szalonképességét szem előtt tartó, emellett pedig a zsidó nagypolgársággal kiegyezésre törekvő Bethlen Istvánnak, a konszolidációs időszak miniszterelnökének.^viii

Szabó az 1920-as évek közepén szakított a konzervatív rendszerrel, de ifjúkora liberalizmusához sem tért vissza, hanem – a korszak uralkodó konzervatív és konzervatív- liberális eszméihez képest – jobboldali radikális demokratává vált. A politizáló értelmiségen belül mindvégig különc maradt. Antiszemitizmusa és romantikus antikapitalizmusa volt a legfőbb akadálya annak, hogy a liberálisokkal vagy a polgári radikálisokkal megtalálja a közös hangot. De nem azonosult a szélsőjobboldali mozgalmakkal sem, mert azokat a németek szálláscsinálóinak tekintette Közép-Európában.

Harmadikutas gondolata azonban, amelyben a szociális, nacionalista és faji elemek keveredtek, megtermékenyítően hatott a fiatal írónemzedékre, ahonnan a népi írók mozgalmának tagjai (pl. Darvas József, Erdélyi József, Németh László, Veres Péter) toborzódtak. Szabó emlékét a népi írók őrizték meg, ahogyan eszmerendszerét is egyedül ők vállalták föl a maga teljességében. Németh László azt írta Adyról és Szabóról: „Ady verte föl bennünk az emberséget: ő fakasztotta föl érzéseinket, az ő mitológiája szállta meg hajnalködként világra eszmélő érzelmeinket. De Szabó Dezsővel küzdtünk a világnézetért”.^ix

A kommunista gondolkodók – mint Lukács György - viszont nem tudtak mit kezdeni Szabó eszmei örökségével: faji alapú sovinizmusa, „romantikus”, „kispolgári”, „népi” harmadik utassága és a parasztság nemzetfenntartó erejének mitizálása ellentétben állt a „proletár internacionalizmus” és a proletárdiktatúra ideájával, valamint a munkásosztály és a párt vezető szerepének hangsúlyozásával.^x

Az 1980-as években, rövid időre újra felfedezték Szabó Dezsőt. Az 1985-ben indult Századvég című folyóirat borítólapján Szabó portréja is szerepelt, többek között Ady Endre, Szekfű Gyula és Jászi Oszkár társaságában.^xi A rendszerváltó értelmiségiek nyilván nem a soviniszta, az antiszemita, a Budapest-ellenes Szabó Dezsőre kívántak emlékeztetni, hanem arra a Szabó Dezsőre, aki a 20. század eleji progresszió harcosa, a társadalmi igazságtalanságok ellenfele volt. Arra a Szabó Dezsőre, aki kérlelhetetlenül ostorozta a fennálló hatalmat, függetlenül attól, hogy a hatalmat aktuálisan Tisza István, Károlyi Mihály, Kun Béla vagy Horthy Miklós, illetve Bethlen István személye jelenítette meg. Ezekre a Szabóhoz, Adyhoz és Jászihoz hasonló – Bibó István szavaival élve – „reális lényeglátókra”, akiknek életművét az 1948 utáni nyilvánosságban és az oktatásban elhallgatták vagy meghamisították, mint példaképekre volt szüksége a rendszerváltó értelmiségieknek.

A rendszerváltás után Szabó személye ismét a feledés homályába burkolózott, holott szarkasztikus és maróan gúnyos stílusban írt politikai és társadalmi bírálatai napjainkban is megállják a helyüket. Sőt, Szabó bírálatának manapság nagyobb nyomatékot adhat, hogy napjainkban – ellentétben a két világháború közötti időszakkal – teljes demokrácia van, létezik a kompetitív többpártrendszer, a pártok az általános, titkos és egyenlő választójog alapján megtartott választásokon versengenek, a kormányok ellenőrizhetőek mind az ellenzék, mind a nyilvánosság által, csakhogy a választók széles tömegei mégis kiábrándultsággal viseltetnek a parlamentarizmus és a pártrendszer iránt.

Az elmúlt időszak eseményei alapján úgy tűnik, hogy a magyar választópolgárok a demokrácia ellenére sem bíznak a pártokban. Az átlagos magyar polgár ma ugyanolyan távolinak érzi magától, lakóhelyétől, valódi problémáitól a parlamentet és a politikai elitet, mint Szabó novellájának makucskai lakosai. Nincsen valódi párbeszéd az elit és a választók tömegei között. Dolgozatomban Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című elbeszélését elemezve kísérlem bemutatni a két világháború közötti magyar politikai kultúra hagyományait, amelyek napjainkban is éreztetik hatásukat. Bemutatom, hogyan vélekedett Szabó a korszak pártjairól és jelentős politikai szereplőiről, illetve, hogy a politikai elitről és a magyar politikai kultúráról megfogalmazott kritikái milyen mértékben aktuálisak napjainkban is.

Szabó Dezső és a Horthy-korszak politikai elitje

Ha valaki meg akarja ismerni a két világháború közötti időszak magyar politikai kultúráját, akkor érdemes kezébe vennie Szabó Dezső elbeszéléseit. Ahogyan Jókai a leghívebb forrás, ha a reformkor, Mikszáth, ha a dualizmus időszakának politikai kultúráját kívánja az olvasó megismerni, Szabó művei nélkül nem kaphatunk teljes képet a Horthy-korszak politikai viszonyairól, a politika és a társadalom korabeli kapcsolatáról és a pártok szerepéről. Természetesen Szabó műveitől nem várhatjuk el a tárgyilagosságot. Amikor a Feltámadás Makucskán című novellájában a politikai elit reprezentánsait szólaltatja meg, a gunyoros sorokon keresztül szinte sugárzik a mély ellenszenv, amellyel a szerző viseltetett ennek az elitnek különböző érdekcsoportjai iránt.

Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy Szabó szarkasztikus stílusban írt sorai csak részben fedik a történelmi és társadalmi valóságot. A bethleni konszolidáció egyoldalú elmarasztalásával például nem feltétlenül érthetünk egyet, főleg, ha azt az arisztokrácia, a nagytőke és a zsidóság háttérbe szorításáról megfogalmazott, teljesen irreális Szabó Dezső-i várakozásokkal mérjük össze. Bethlen politikai döntéseit a társadalmi status quo restaurálásának, egyúttal a rendszer bel-és külpolitikai konszolidációjának szándéka vezérelte. A társadalmi rend és politikai stabilitás érdekében háttérbe kellett szorítania azokat a szélsőséges ellenforradalmi csoportokat, amelyek radikalizmusuk miatt nem voltak beilleszthetők a rendszer keretei közé.

Szabó, a történelmi realitásokat figyelmen kívül hagyva, az ellenforradalomtól új társadalmi fordulatot várt, a magyar parasztság beemelését a társadalom vezető rétegeibe, ezzel párhuzamosan a zsidóság teljes jogfosztását.^xii A reális helyzetértékelés sok tekintetben a konzervatív-liberális, Bibó szavával élve „hamis realista” Bethlent igazolta, aki arisztokrataként a hagyományos társadalmi status quo-t, konzervatív-liberálisként a zsidó nagypolgársággal való kiegyezést képviselte.

A győztesek jóindulatát kereső Bethlen és Teleki ignorálták Szabó, az Ébredő Magyarok, a „szegedi” ellenforradalmárok, Gömbös, Bajcsy-Zsilinszky, Eckhardt Tibor álláspontját. Utóbbiak antiszemitizmusa, radikalizmusa és szociális demagógiája egyre vállalhatatlanabbá vált a politikai elit számára. A megcsonkított területű, nagyrészt kifosztott országot be kellett illeszteni az új európai rendszerbe, meg kellett fékezni az inflációt, biztosítani kellett a belső nyugalmat és többé-kevésbé normális kapcsolatokat kellett kialakítani a szomszédos utódállamokkal. Mindez nem mehetett végbe a politika területére tolakodó írók, publicisták, volt különítményesek, dzsentri tisztek, kalandorok és karrieristák uszító, frázispufogtató tevékenysége közepette. Így az 1920-as évektől kezdve a ’19-es szélsőjobboldali szereplők nagy része a politikai élet perifériájára szorult. Szabót 1920 márciusában kizárták a Magyar Nemzeti Szövetségből, hivatkozva túlzottan harcias hangnemére.^xiii Ezzel kezdetét vette mellőzöttsége.

Szabó az 1920-as évektől egyre harciasabban bírálta a rendszer társadalmi viszonyait, mindenekelőtt a paraszti népesség magára hagyottságát. Gúnyos megvetéssel írt a „keresztény kurzusról”, amelyikről az volt a véleménye, hogy csak szavakban keresztény, de a parasztsággal kapcsolatos politikájában gyenge és képmutató. Szenvedélyes dühvel ostorozta a Horthy-korszak vezető köreit és az „ellopott” ellenforradalmat, amelynek az egyik jele a Bors vezér megtérése című Szent István korabeli történelmi elbeszélése. Szabó a novellában leplezetlen utalással fogalmazta meg a „keresztény kurzus” ideológiája és a magyar nép többségének ellentétét.

A novellában Bors vezér megöli a megtérítésére küldött német püspököt, aki azt mondja neki, hogy pogányként meghalt fia soha nem juthat a mennyországba, német gyilkosai azonban, mivel Isten nevében ölték meg, igen. A magyar vezér bosszúból kupát készít a halott püspök koponyájából. A mű utolsó soraiban az István király által behívott német vitézek és papok riadalmát örökíti meg, akik fegyverrel és kereszttel akarják megakadályozni a pogány, szabadságszerető magyarság feltámadását, amelyet a magyar föld tájainak kacagása szimbolizál: „És az egyberémült sereg vacogó foggal, vad dühvel rázott kardot, gyilkot, törvényt, füstölőt, keresztet: - Jaj, Krisztus, jaj, Mária, mi lesz velünk! Valami fog történni, mert kacag a magyar erdő, kacag a magyar temető, a magyar föld”.^xiv

A novella története csak látszólag szól Szent István koráról. Szabó a Horthy-korszak keresztény-nemzeti eszmerendszeréről akarta lerántani a leplet, rámutatva arra, hogy a rendszer hangoztatott keresztény arculata alatt a „magyarság elnyomása” érvényesül, persze, a „magyarságot” Szabó kirekesztő faji interpretációjában értelmezve. Ez a novella jó példája Szabó fanatikus, a történelmi körülményeket figyelmen kívül hagyó németellenességének. Úgy vélte, hogy a „keresztény kurzus” a német kulturális és politikai befolyáson alapul, ahogyan a történelem során mindig, ezért említette a palotában lévő „sváb tanácsost”, a rezidenciáján ülő „germán püspököt”, mint a magyar feltámadás ellenségeit.^xv A „kacagó”, vagyis éledező temető motívuma, mint a magyar halál és feltámadás együttes szimbóluma, visszatért 1931-ben írt novellájában, amelyben a rendszer összes pártját a vádlottak padjára ültette a magyar paraszti erő eltékozolásáért.

A zsidóságról is fokozatosan megváltozott a véleménye, noha nem állítható, hogy valaha is filoszemitává vált volna. Előbb csak azért kifogásolta az ellenforradalmat, hogy az antiszemitizmust „szószátyárkodássá” tette, az 1930-as évektől viszont azzal vádolta az antiszemitákat, hogy zsidóellenességükkel a magyarság figyelmét akarják elvonni a valódi veszélyről – a hitleri Németország felől érkező fenyegetésről, általában a „germán” expanziós törekvésekről.^xvi

Feltámadás Makucskán: a magyar politikai elit szatírája

1931. decemberében írta meg Szabó egyik leghíresebb novelláját, a Feltámadás Makucskánt. A novella megírásának időpontja tanulságos: ez év augusztusában lemondott Bethlen István, utódja Károlyi Gyula gróf lett. A begyűrűző gazdasági válság megrendítette a bethleni konszolidáció gazdasági és szociális eredményeit, amelynek következtében újra megerősödött a szélsőjobboldal. Úgy tűnt, hogy az egy évtizede működő konzervatív rendszer a végnapjait éli.

A novella a két világháború közötti magyar politikai rendszer és pártok gyilkos szatírája, egyúttal kétségbeesett kiáltás az anyagi és szellemi erejében fogyatkozó magyar parasztság, a potenciális „nemzetmegtartó erő” megmentéséért. A középosztályból származó Szabó szerint egyedül a parasztság képviselte a magyar „fajt”, ugyanakkor ezer éven keresztül éppen a parasztságot zárták ki az állam politikai, gazdasági és kulturális irányításából. Ahogyan önéletrajzi művében a rá jellemző szenvedélyes stílusban írta: „az arisztokrácia, a magas klérus, a magas katonai méltóságok, a kezdő kápitálizmus: túlnyomó részben idegen vérűek voltak (…) Így a természetes vonzás és összeköttetési kapcsolatok úgy határozták meg a kiválasztást, hogy idegenek jussanak a magyar élet csecseihez”.^xvii Novellájában az elhagyott parasztságért emel szót.

A mese voltaképpen nagyon egyszerű. Makucskán, a kis Zala megyei faluban húsvét vasárnapján föltámadnak a halottak. A falusiak nem örülhetnek szeretteik visszatértének, mert szinte mindenki veszélyben érzi a pozícióját vagy a tisztségét a faluban. A feltámadt bíró, jegyző és pap visszaköveteli hivatalát az élőktől. Az özvegy Boross Antal ijedten fedezi fel, hogy a feltámadottak között van a felesége is. A megboldogult boltos, Séra Ferenc a tartozást követeli vissza az élő Szabó Károlytól.^xviii

A falu értelmisége, vagyis a bíró, a jegyző és a pap követségbe mennek a feltámadottak táborába, hogy rávegyék őket, térjenek vissza a temetőbe, és „legyenek tovább is példás türelmű keresztény holtak”.^xix A jegyző a magyar jogrendszerre hivatkozva próbálja meggyőzni feltámadott kollégáját a temetőbe való visszatérésről: „Mi örvendünk a viszontlátásukon, mert nekünk szívünk van. De a paragrafusnak nincs szíve, a jog hideg és érzéketlen valami”.^xx Szabó kihasználta az alkalmat, hogy a magyar közigazgatást is megcsipdesse. Amikor a feltámadott jegyző arra hivatkozik, hogy a feltámadás minden bizonnyal Isten akarata, azt a választ kapja, hogy mint a magyar közigazgatás ismerője, tudhatja, hogy még az isteni adminisztrációban is történhet hiba.^xxi

Miután nem sikerült meggyőzni a feltámadottakat, a bíró kihirdeti a hadiállapotot, és a falusiak felkészülnek, hogy megvédelmezzék addigi életüket. A feltámadottak azonban nem akartak harcba szállni szeretteik ellen, csak álltak mosolyogva a falu határában. A makucskai feltámadás híre eljut az Országgyűlésbe, és a pártok mindegyike interpellációt jelent be az üggyel kapcsolatban. A makucskai esettel kapcsolatos országgyűlési vita alkalmat ad Szabónak arra, hogy kifejtse véleményét a Horthy-korszak parlamenti pártjairól, egy-egy vezérszónok szájába adva a pártra és ideológiájára jellemző, de karikatúraszerűen eltúlzott frázisokat.

Először a kormánypárt, az Egységes Párt „szociális kirendeltségének” vezetője, Erdélyi László interpellációja hangzott el. Az ő figuráján keresztül teszi nevetségessé Szabó a Bethlent saját pártján belül körüllengő kultuszt. Erdélyi szájából többek között ezek hangoznak el a miniszterelnökkel kapcsolatban: „mi, akik Bethlen István gróf provideális alakját (tomboló éljenzés a jobboldalon) azzal az erős hittel követjük, hogy ő fogja visszaadni a hajdan tejjel és mézzel folyó magyar Kánaánnak ős gazdagságát…”.^xxii Mi más ez, ha nem a magyar politikai kultúrában mélyen gyökerező paternalizmus megnyilvánulása, illetve annak paródiája? A magyarok hajlamosak rá, hogy ne a politikai intézmények, hanem egyes kiemelkedő (vagy annak tartott) személyek iránt tanúsítsanak tiszteletet, és egy ilyen vezetőtől várják minden igényük kielégítését.

Erdélyi, amennyire ízléstelenül dicsérte miniszterelnökét, olyannyira leereszkedő hangon beszélt a parasztokról, akiknek sorsát állítólag a szívén viseli. A magyar paraszttal kapcsolatban közhelyes, árvalányhajas sztereotípiákat ismertet: „A magyar paraszt jó katona, szívesen önti vérét hazájáért. Polgári állapotban tiszteli feljebbvalóit, igyekszik pontosan fizetni adóját s legtöbbje annyi polgárt nemz a hazának, amennyi tőle telik”.^xxiii

Ha nem is tudjuk meg szavaiból, milyen a magyar paraszt, azt megtudjuk, milyennek akarja látni. Az a véleményem, hogy a parasztról (gazdáról?) ma sem tudnának a politikai erők szereplői többet mondani. Általánosságban elmondható, hogy a politikai osztálynak a kisembertől, annak valós mindennapi problémáitól való elidegenedettsége semmivel sem kisebb, mint a novella megírásának idején.

Erdélyi határozottan ellenzi, hogy holt parasztok feltámadhassanak. Érvelése tipikus szociális demagógián alapul, amelynek napjainkban szintén reneszánsza van: az élőktől nem lehet elvenni a kenyeret azért, hogy a halottaknak jobb legyen.^xxiv

Erdélyi álláspontjához csatlakozott a keresztényszociális Wolff Károly, a „keresztény-szociális-gazdasági-kiskereskedelmi-kisgazda-polgári-nemzeti párt” vezetője, aki a francia forradalmat tette felelőssé az illegális feltámadásért. Sőt, Wolff Károly „hiteles” forrásból – a sógornője fodrászának szobalányától - tudni vélte, hogy a feltámadás mögött a kommunisták (ugyan ki mások?) állnak.^xxv

Sajnos, a nyakló nélküli kommunistázás is egyike azon politikai hagyományainknak, amelyben nincsen éles cezúra a két világháború közötti időszak és a mai demokratikus rendszer között. A novella cselekményének idején, egy évtizeddel a rossz emlékű Tanácsköztársaság után, a kommunizmus felemlegetése talán érthető, de napjainkban nem ez a helyzet. A legszomorúbb, hogy a politikai erők, de különösen a politikai erőkhöz pártolt értelmiségiek között ma már csak ebben mutatkozik egyetértés.

Nemcsak az a probléma az antikommunista demagógiával, hogy többnyire képmutató, hanem az is, hogy a pártokat állandó meddő vitára készteti, a fontosabb szakpolitikát háttérbe szorítva. A kommunista-antikommunista dichotómia nem más, mint a kiegyezéspárti-függetlenségi, kuruc-labanc, erdélyi-Habsburg, törökpárti-németpárti, keresztény magyar-pogány magyar ellentétpárok aktualizálása, s mint ilyen, mélyen gyökerezik a magyar sérelmi politizálásban, amely a magyar történelem katasztrófáit összeesküvésekre vezeti vissza, örökös bűnbakokat keres a múltban, ahelyett, hogy a jövő lehetőségeit keresné, és tanulna a múltban elkövetett hibákból. A magyar sérelmi politikus soha nem tanul nemzete hibáiból, soha nem kér bocsánatot senkitől, de mindenütt nemzete ellen irányuló nemzetközi fondorlatot, ármányt szaglász, akárcsak Wolff Károly.

Wolff régimódi felvilágosodás-ellenes keresztényszociális politikushoz megfelelően kijelenti, hogy eljött az ideje annak, hogy „visszahelyezzük a világot a keresztény valláserkölcsi alapra.”^xxvi A magyar paraszttal szemben a budaörsi sváb parasztokat tekinti ellenpéldának: ők nem olyan rebellisek, hogy föltámadjanak, ezért ők a jobb hazafiak.^xxvii Emberek csoportjai hazafiságának megkérdőjelezése szintén olyan tényező, amelyben a mai demokratikus pártok némelyike sem áll jól. Ugyanakkor Bleyer Jakab, a „turáni konstruktív pángermánizmus” vezetője három német eredetű feltámadott makucskai család részére előrelátóan követeli a német nyelvű népiskola és egy német nyelvű középiskola felállítását, azzal a megjegyzéssel, hogy ez utóbbit később egyetemmé kell fejleszteni.^xxviii Nem marad el tőle demagógiában Rassay Károly, a liberális Nemzeti Szabadelvű Párt vezetője sem, aki panaszkodik, hogy ha a keresztény halottak feltámadhatnak, hát fel kellett volna támadniuk a zsidó temetőknek is, mert „amíg a kormány különbséget tesz polgár és polgár közt, egészséges fejlődés el sem képzelhető”.^xxix

Ezután felszólalt Eckhardt Tibor, a szélsőjobboldaliból kisgazdává vált politikus, aki éppolyan gyámkodó, tekintélyelvű politikát kíván folytatni a parasztokkal szemben, mint a kormány, amelynek politikáját szavakban támadja. Eckhardt a parasztot csak pártja szavazógépének tekinti, és a makucskai feltámadást azért utasítja el, mert feltámadáshoz való jog nem szerepel a Kisgazdapárt programjában, holott ez a párt a parasztság egyetlen igazi pártja. Ismerős kisgazda pártvezér attitűd a kilencvenes évekből! Szabó Eckhardt köpönyegforgatását is kigúnyolta: „Csatlakozom az előttem szólók véleményéhez, csatlakozom az utánam szólók véleményéhez, én mindig csatlakozom”.^xxx

Klebelsberg Kunó közoktatásügyi miniszter is interpellált a feltámadás ügyében. A németellenes Szabó kigúnyolta a kultuszminisztert német nyelvhasználatáért: a Tisztelt Házat „tisztelt Hauszként” sikerül kiejtenie.^xxxi Klebelsberg nagyvonalúan bejelenti, hogy félmillió pengőből tanszéket állít fel a szegedi egyetemen a feltámadás helyes alkalmazásáról és visszaéléseiről, ezenkívül a Mátrában intézetet építtet, ahonnan német tudósok fogják figyelni a magyarországi temetőket, hogy megakadályozzák az illegális feltámadásokat.^xxxii A mátrai intézet ironikus utalás a miniszter tudományos intézetalapításaira (Sváb-hegyi csillagvizsgáló, tihanyi biológiai intézet). Hogy honnan teremti elő a miniszter a pénzt, azzal adós, de, mint tudjuk, Magyarországon ez soha nem volt akadály. S természetes az is – legalábbis Szabó számára –, hogy a miniszter németekre bízná a magyar temetők feltámadásának megakadályozását, mert Klebelsberg a német tudománypolitika lelkes híve volt.

Klebelsberg után szólásra emelkedett Bethlen István miniszterelnök: „Az ezeréves magyar alkotmány ismer élőket, ismer haldoklókat, ismer halottakat. De nem ismer feltámadottakat, nem ismer feltámadást (…)És ha a magyar falu feltámad, mi a szuronyok erejével fogunk a halál törvényes jogainak érvényt szerezni”.^xxxiii

Bethlen szavainak hatására tapsviharban tör ki a Tisztelt Ház. Kormánypártiak és ellenzékiek, Bethlen-pártiak és kisgazdák, liberálisok és keresztényszociálisok opportunista módon együtt tapsolnak perceken át, illusztrálva, hogy itt nem elvekről és azok összecsapásáról van szó, hanem szemfényvesztésről, a társadalom megtévesztéséről. A kisgazdák, elveiket feladva, tapsolnak a parasztság, a falu halálához, a liberálisok a szabadságjogok megnyirbálásához. Teljes a „nemzeti” egység – a nép ellen, Szabó interpretációjában. Végül a Ház elénekli a Himnuszt.^xxxiv

A kormány katonákat küld Makucskára. Harcra azonban nem kerül sor, mert a feltámadottak nem akarják megtámadni a falut. Ugyanakkor egyre több makucskai akarja visszafogadni a feltámadottakat, mert édesanyák, feleségek, férjek vannak közöttük. A bíró, hogy megakadályozza a falusiak és a feltámadottak összebarátkozását, elrejt néhány gyermeket, akikről elhíreszteli, hogy a feltámadottak megették őket. Egyúttal elhiteti a falusiakkal, hogy a feltámadást a kommunisták rendezték, hogy a felkelt halottakkal legyilkoltassák a falut, és elvegyék a földet.^xxxv A Tanácsköztársaság után néhány esztendővel nem is volt nehéz a kommunizmus szörnyűségét elhitetni a magyar társadalommal, különösen a parasztsággal, amely jól emlékezett még a vörösterror tombolására, az ateista propagandára, a földosztás elmaradására.

Végül a feltámadottak maguk is belátták, hogy az élőknek nem kellenek, így hát visszamentek a temetőbe. Az élelmes bíró a kormánytól jutalmul kapott egy magas állami posztot: „feltámadás-elhárítási kormányfőtanácsos” lett.^xxxvi A novella végén megépül a kultuszminiszter által ígért mátrai temetőfigyelő intézet, ahol német tudósok őrködnek, hogy ne támadjon fel a „nemzetfenntartó” parasztság.

Felhasznált irodalom

Szabó Dezső felhasznált művei

- Szabó Dezső: Bors vezér megtérése. In: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó.508-526. o.

- Szabó Dezső: Bölcsők Makucskán: In: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó. 733-753. o.

- Szabó Dezső: Életeim. /szerk., a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Nagy Péter/ I-II. köt. Bp., 1965., Szépirodalmi Könyvkiadó.

- Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán. In: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó. 718-733. o.

Könyvek, cikkek Szabó Dezsőről

- Jászi Oszkár: Individualizmus a vádlottak padján. Huszadik Század, 1915. szeptember.

- Nagy Péter: Szabó Dezső az ellenforradalomban (1919-1923). Bp., 1960., Szépirodalmi Könyvkiadó. 207 o.

- Nagy Péter: Szabó Dezső életpályája. Szabó Dezső: Életeim. I. köt. 7-29. o.

- Szabó Dezső, az elsodort író. /szerk. , vál. és összeáll. Gróh Gáspár/. Bp., 2002., Nap Kiadó. (In memoriam sorozat, sorozatszerk. : Domokos Mátyás) 390 o.

Összefoglaló munkák, lexikonok

- Középiskolai irodalmi lexikon. /szerk. Kelecsényi László Zoltán/ Bp., é. n., Corvina Könyvkiadó. 238 o.

- Vajda György Mihály: Keletre nyílik Bécs kapuja. Bp., 1994., Akadémiai Kiadó. 206. o.

- Az Osztrák-Magyar Monarchia. /szerk. Hargitai György/ Bp., 2001., Kossuth Kiadó. (Magyar Kódex sor., főszerk.: Szentpéteri József) 481 o.

Cikk

- Romsics Ignác: Jászi Oszkár. Litván György életrajzi monográfiája. In: Rubicon. Teleki Pálról feketén-fehéren. 2004/2. 80-82. o.

i Darvas József: Szabó Dezső sírja. In: Szabó Dezső, az elsodort író. Bp., 2002., Nap Kiadó (In memorian sorozat, sorozatszerk.: Domokos Mátyás). 266. o.

ii Uo. 266. o.

iii Szabó Dezső a zsidóságot azzal vádolta, hogy a szabad versenyre épülő liberális kapitalizmusból hasznot húzva ellehetetleníti a magyarságot, amit annál könnyebben megtehet, mert a keresztény magyarság éretlen a szabad versenyre. (Nagy Péter: Szabó Dezső életpályája. In: Szabó Dezső: Életeim. Bp., 1965., Szépirodalmi Könyvkiadó. 10. o.) Ez a zsidókkal szembeni vád – amelyet Szekfű Gyula és Németh László is megfogalmazott - alaptalan. A gazdasági antiszemitizmus félreértésen alapul, mert összezavarja az okot és az okozatot. A zsidó polgárság gazdasági sikereinek semmi köze nem volt a Szabó Dezső által mitizált „fajisághoz”, legfeljebb ahhoz, hogy a magyarországi polgárosodás sajátosságai miatt a zsidók nagy része könnyebben alkalmazkodott az 1867 után kibontakozó kapitalista rendszerben a gazdasági pályákon, mint a keresztény, „úri” középosztály.

iv Vajda György Mihály: Keletre nyílik Bécs kapuja. Bp., 1994., Akadémiai Kiadó. 180. o

v Uo. 180. o.

vi Cs. Szabó László: Azért is irodalom. Katolikus Szemle, 1958. 115-119. o. In: Szabó Dezső, az elsodort író. Bp., 2002., Nap Kiadó. 288. o.

vii Nagy Péter: Szabó Dezső életpályája. In: Szabó Dezső: Életeim. Bp., 1965., Szépirodalmi Könyvkiadó.14. o.

viii Nagy Péter: Szabó Dezső életpályája. In: Szabó Dezső: Életeim.14. o.

ix Németh László: Szabó Dezső. Erdélyi Helikon, 1928. 8. sz. In: Szabó Dezső, az elsodort író. Bp., 2002., Nap Kiadó. 166. o.

x Szabóval ma sem tudnak a különböző eszmei-politikai erők mit kezdeni, ami érthető, hiszen nehezen volna vállalható bármely eszmerendszer képviselői számára: konzervatívnak radikális, kereszténydemokratának klérus-ellenes és protestáns, liberálisnak soviniszta, szocialistának szocialistaellenes. A nacionalisták fölvállalhatnák romantikus parasztképe és sovinizmusa miatt, de többségük inkább annak a két világháború közötti neobarokk társadalomnak a kellékeit és jelszavait használja, amelyet Szabó kemény szavakkal ostorozott. A felejtés előnye, hogy nincsen senki, aki Szabó örökségét kisajátítaná, és ezzel kompromittálná.

xi Romsics Ignác: Jászi Oszkár. Litván György életrajzi monográfiája. In: Rubicon. Teleki Pálról feketén-fehéren. 2004/2. 81. o.

xii Szabó a Tanácsköztársaság bukása után nemcsak megtagadta korábbi polgári radikális elveit, hanem, saját bevallása szerint, megpróbálkozott egy szélsőséges jobboldali szervezet létrehozásával is. Megalakította a Magyar Írók Szövetségét, amelynek programja a magyar írók anyagi függetlenségének biztosítása mellett célul tűzte ki „megvédeni a magyarság összes érdekeit, egy felsőbbrendű nemzetnevelés és nemzetnevelés kultúrpolitikájával a magyar fajiság teremtő és megtartó értékeit beleépíteni a szellemi fejlődés igazi nemzetköziségébe.”(Nagy Péter, 19. o.) Szabót beválasztották az Ébredő Magyarok Egyesületének választmányába. ’19-es szereplésével véglegesen hátat fordított a Nyugat liberális, polgári demokrata körének. Nagy Péter: Szabó Dezső az ellenforradalomban (1919-1923). Bp., 1960., Szépirodalmi Könyvkiadó. 15-20. o.

xiii Nagy Péter: Szabó Dezső az ellenforradalomban (1919-1923). Bp., 1960., Szépirodalmi Könyvkiadó. 18. o.

xiv Szabó Dezső: Bors vezér megtérése. In: Szabó Dezső: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó. 526. o.

xv Szabó Dezső: Bors vezér megtérése. In: Szabó Dezső: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó. 526. o.

xvi Nagy Péter: Szabó Dezső az ellenforradalomban (1919-1923). Bp., 1960., Szépirodalmi Könyvkiadó. 65. o., 124. o.

xvii Szabó Dezső: Életeim. II. köt. Bp., 1965., Szépirodalmi Könyvkiadó. 195. o.

xviii Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán. In: Szabó Dezső: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó. 721. o.

xix Uo. 722. o.

xx Uo. 723. o.

xxi Uo. 723. o.

xxii Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán. In: Szabó Dezső: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó. 725. o.

xxiii Uo. 725. o.

xxiv Uo. 725. o.

xxv Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán. In: Szabó Dezső: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó. 726. o.

xxvi Uo. 726. o.

xxvii Uo. 726. o.

xxviii Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán. In: Szabó Dezső: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó. 726. o.

xxix Uo. 726. o.

xxx Uo. 727. o.

xxxi Uo. 727. o.

xxxii Uo. 727. o.

xxxiii Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán. In: Szabó Dezső: Napló és elbeszélések. II. köt. Bp., 2002., Püski Kiadó. 728. o.

xxxiv Uo. 728. o.

xxxv Uo. 730. o.

xxxvi Uo. 731. o.