Új vallásnéprajz a mindennapok hitvilágában

A világkép-kutatások és vallási érzület-elemzések egy új korszaka jött el az ezredforduló utáni évtizedekben... Fölszabadult, ami addig rejtve kellett maradjon, kiröppent, ami előtte őrzött kalitkában időzött, s a New Age ideológiai-világnézeti kultuszvilágában sok tucatnyi addig sosemvolt hitvilág, egyház, életvezetési értéktörekvés, szakrális közösség keresett új teret, nevet és eszmét. A kelet-európai új vallások, neopogány hitvilág, kisegyházak, bokorközösségek nyilvánossága (lehet, olykor csak nyilvánossá válása is) látványos évtizedeket hoz az elmúlt negyedszázadban – ami egyúttal a kutatóknak is nem kevés feladatot kínál immár.

A „feladat”, s a vele járó felismerések az elmúlt néhány évben igen tekintélyes kiadvány-sorozatot keltettek életre, melyekből itt most csupán a legfelszínesebb mustrát sem kínálhatjuk.ⁱ S amiként a „közelítő” vagy pontosító könyvcímek, elemzések, korszakot áttekintő szemlézések is jelzik, a kelet-európai „átmenet” (értsd: Váltás, Változás, Rendszerváltás, stb.) nem csupán a politikai intézményrendszerben, hanem a világképek világában is meghökkentő látképet eredményezett. S ahogyan azt a témakör egyik legkiválóbb kutatója mintegy kötete címébe is emeli: vallásnézetté lett a világnézetek jelentős hányada, ami a régió, a térfelfogás, a mozgások dinamikája, a szekularizáció bekövetkezése, a társadalmi drámák rituális közegbe átkerülése formájában is tetten érhetővé lett. Máté-Tóth András könyve ezeketⁱⁱ a „szekularizációs paradigmán túli” jellegzetességeket veszi sorra alapos és szisztematikus kötetében, ahogyan a „vallásnézet” egyben a közvallás első és második hulláma révén mintegy valláspolitikai dimenzióvá erősödött és terebélyesedett (97-122. old.), majd megütközött a társadalmi értéknormák, viták, státuszképzetek és előnyhelyzetek „felvilágával”, hogy azután visszatérjen mint „civil vallás” (171-234.), mely a korábbi erős cenzúrázott nyilvánosság helyére az „elszabadult nyilvánosság” és a térségre tipológiai értelemben jellemző nyilvános diskurzusok mindennapjaiba telepedett. E folyamatban a regionális jellegzetességek (9-35, 265-276.), „a vallás mint történelmi és társadalmi tény”, „társadalmi és lelki funkció” értelmezése kiegészült egy „hegemóniaharc-elméletbe” (Ernesto Laclau diskurzus-elemzésének szótárával), melynek segítségével leírhatóvá vált egy új „üresség” az istennevek között és a kulturális hegemóniák között, amely a szemiotikából kölcsönzött „üres jelölő” fogalmával közelíthető meg (235-276.). Kötete négy nagyobb valláselméleti „iskolát”, irányt, felfogásmódot, rendszert is bemutat, célja pedig nemcsak a kelet-európai vallásteóriák „becsatornázása” a nyugati valláselméletek regionális felfogásai közé (amúgy a Szegedi Tudományegyetem, a CEU és a Bécsi Egyetem oktatójaként erre igen komoly esélye is van), de egyben a vallástudományi elemzések szinte új iskoláját nyitja meg az ilyen szintű, magvasságú, retorikai és szaktudományai narratívák között is.

Teóriától a perspektíváig: alkalmazott valláskutatás

A vallástudomány teológiai és a vallási néprajz szegedi műhelyét jellemző konvencionális kutatási aspektusai mellett, éppenséggel Máté-Tóth Andrástól messze nem távoli, merthogy saját szegedi tanszékén indult sorozatpár is helyet kér mostanság a Vallás a társadalomban kutatási program keretében készült kiadványokkal, melyek az alkalmazott vallástudomány (1996-ban indult kutatócsoport) elkülönülésével ma már legalább hét kötetben mutatták fel a vallási közösségek egyetemi igényű tanulmányozásának, a korábban ideológiai és politikai természetű megkötöttségben elbarikádozott tudás felszabadításának filológiai és szociológiai aspektusaival összefüggő szisztematikus elemzését. A „Vallásosság-változatok. Vallási sokféleség Magyarországon” (Máté-Tóth András – Nagy Gábor Dániel, 2008), „A fikciótól a kultuszokig” (Szilárdi Réka – Barcsa Krisztina 2017), az „Istenek ébredése” (Szilágyi Tamás – Szilárdi Réka, 2007), a szcientológia német és hazai alakulatai, „Scientologen in Deutschland” (Máté-Tóth András – Nagy Gábor Dániel, 2017), vagy a vallási közösségek írott sajtóban mutatkozó színessége (Máté-Tóth András – Juhász Valéria, 2007) mindmegannyi elemző kötetben látott napvilágot,ⁱⁱⁱ részint monografikus igénnyel, részint a szaktudomány alapozásának meggyőző vállalásával. E sorozat minden kötete alaposabb szemlézésre tarthatna igényt, de legyen itt elég a szakrális terek illusztrálására, az „ágazati vallástudomány” körülírására szolgáló néhány apró jelzéssel élni. (Az írások tartalma sem, céljaik és módszereik átfogó bemutatása sem lehet célunk a részletezés merszével – de az Olvasó is önálló személyiség lévén majd válogat…!). Kiemelni itt egyetlen kötetet fogok, mely amúgy is érzékletesen jelzi az elágazások, kiterjedések, módszerek és szemléletmódok árnyalt sokféleségét.

Szilárdi Réka és Szugyicki Zsuzsanna szerkesztésében adták közre a Metszet és perspektíva: tanulmányok az alkalmazott valláskutatás területéről kötetet,^iv melynek egyik „apropója” a 60. életévét betöltő tanszékvezető, Máté-Tóth András „köszöntése”, viszont ez az üdvözlő ömlengés helyett inkább a végzett hallgatók önálló dolgozataival kap bizonyító erőt. A rejtekező cél amúgy is „a szegedi vallástudományi szcéna” szerteágazó és új témakörökkel a szaktudományt gazdagító bemutatkozása lett, valahol a teológia és a vallástudomány 19. századi elválasztódását követő időszak tudománytörténeti narratívájával kiegészülve, melyre „a vallási entitás, vallásos emberek, vallási tárgyak és mozgalmak, vagy éppen vallási funkciók” változási hevessége kínál alkalmat” (7-8. old.). Szilárdi Réka előszava a vallástudományt „már a kezdetektől fogva jellemző egyféle interdiszciplináris mozzanat” fontosságát hangsúlyozza, majd bevezető fejezetében a teológia és vallástudomány diszciplináris megkülönböztetésére fókuszál, minthogy a szovjet időkben és térségekben „a vallásról való beszéd meglehetősen alulreprezentált maradt”, de a nyugati térfélen is vannak dilemmák, tudományos diszkussziók az önmeghatározás és tudásterületi megkülönböztetések szempontjából. A „vallási értintettség, egzisztenciális involváltság, a vallási igazságtartalmak értékelése” (Máté-Tóth nyomán is) a belülnézeti kép megalkotását igényli, ami viszont legtöbbször szemben áll a vallás és ember kölcsönös, „belső viszonyát” tekintő, akár összehasonlító, akár mélyebben analitikus nézőpontokkal. Ezek olykor történetiek is, máskor összefüggenek vallástörténeti, köztörténeti, antropológiai, kognitív vallástudományi érdeklődéssel is, mindezekben pedig nem az „emic/etic” elméleti leírások, hanem „egy adott vallás képviselője saját hitéről és vallási gyakorlatáról” elmondott szavai a meghatározóak (8-9. old.). „Ideális esetben az émikus nézőpont arról tud beszámolni, hogy mit gondolnak a hívők, miért gondolják azt, és miért tesznek dolgokat. Az étikus perspektívája ezeknek az információknak az interpretálásaként jön létre. Az értelmezés és elemzés során, a kutató saját elméleti keretén belül bepillantást nyer témájának belső logikájába, jóllehet saját elképzelése gyakran radikálisan különbözik a hívek elgondolásaitól. Ez azonban nem jelent nehézséget, amíg az olvasók képesek elkülöníteni a két megközelítési módot” (hivatkozza Hanegraff 1996-os kötetét a New Age nyugati befogadástörténeti elemzéséből, melynek értelmezésével az újpogány magyarországi vallások identitáskonstrukcióiról doktori értekezést is írt 2013-ban).

A kötet ezeknek a rezgő-mozgó, kitáguló és térfoglaló vallási perspektíváknak érdekes és izgalmas összefüggésrendjét tükrözi különböző, olykor igencsak eltérő terepek és „vallásnézetek” paradigmáit megidézve. Barcsa Krisztina például a gyász pszichológiai elméleti alapokon álló összehasonlító metszeteit adja a zsidóság és a keresztény konvenciók köztes terében, s persze nem a meghatározó különbségeket emeli ki, hanem az átélésben közös, hasonló, a feldolgozás és megküzdés terében érvényre jutó hatások változataival illusztrálja mindezt (13-62. old.). A kötet hét tanulmánya első látszatra hasonlóképp az összehasonlíthatatlan összehasonlítását sugallja, s ezek egy része (látszólag) a rokon- vagy társtudományok felől tekintett helyzetekre épül, mások a módszertani sajátosságokkal élnek, történeti vagy rálátási perspektíváikat cserélik egy másikra. Ilyen aspektus, másfajta perspektíva és lehetséges metszet Feleky Gábor Attila írása, aki a vallásszociológia közgazdaságtani alapjain át (a vallásgazdaságtani elméletek nemegyszer a vallást mint emberi és társadalmi tevékenységet racionálisnak, és a közgazdaságtan elméleteivel-módszereivel vizsgálhatónak tartják), így vizsgálja a racionális döntések, tranzaktivitás, „korlátozott racionalitás” elméleti alapfeltevéseit a „vallási humántőke modell”, a „valláspiacok”, a „közgazdasági imperializmus” legkülönfélébb dimenziói és elméletei szerint, beleértve a vallási lényeg „terra incognita” állapotának fennmaradását (63-94.).

Ugyancsak határterületi és interdiszciplináris tanulmány Hegedüs Gabriella írása, aki a vallás régészetének kutatástörténeti kérdéseit az írás nélküli népek vagy kultúrák körében megjelenő vallásosságra, vallási szimbolikára fókuszál, e hitvilágokra tekint rekonstruálható univerzumként, s arról vall, mennyi mindenféle szemléleti előzmény, irányzat, racionalitás és megértő szempont tekinthető érvényesnek a vallástudományi aspektusok archeológiával kiegészülő értelmezéstörténetében (Wundt, McLennan, Weber, Durkheim, Malinowski, Radcliffe-Brown, White, Steward, Boas, Clarke, stb.), a processzurális, strukturalista, marxista, szimbolikus, kognitív irányzataiban, a pogány szertartásközösségek elemzésében (95-127.). „Sokak szerint még napjainkban sincsen valódi vallásrégészet, és az örök szkeptikusok rendíthetetlenül kitartanak eddigi álláspontjuk mellett, amelyben egy minimum szinten túl nincsen helye a vallástudománynak (és gyakran másnak sem). Ugyanakkor egyre több kutató használja fel a többi tudományág elméleti, módszertani kereteit, vagy épp eredményeit, és úgy tűnik, a hosszasan elhanyagolt vallásrégészet területén is változások zajlanak. Ezek az elméletek sok helyen még kiforratlanok, vitákat generálnak, vagy tesztelésre várnak, és megeshet, némelyik idővel zsákutcának bizonyul majd. Ám nem fölösleges utak ezek. Az utóbbi évek dinamikusan fejlődő trendjei és megközelítései, a vallástudomány elméleteinek és eredményeinek felhasználása új utakat mutatott a régészettudomány számára, és véleményem szerint már mostanra is jelentősen bővítette az őskorról való ismereteinket” (123-124.). A kutatástörténetek azonban lehetnének akár szűk szakmai érdeklődési csoport „mániái”, tematikái, ugyanakkor az egyre szélesedő és átláthatóbb/bonyolultabb nyilvánosság színe előtt is megjelennek: Mikos Ákos a Vallási rádiók és rádiózás Magyarországon címen kutatásának összegzését adja. „Ezek az eszközök, ha helyesen alkalmazzák őket, az emberi nemnek nagy segítséget nyújtanak, mert nagyban hozzájárulnak a szellem pihenéséhez és kiműveléséhez, illetve Isten országának terjesztéséhez és megszilárdításához.” (www.katolikus.hu – 1963) Ennek a gondolatnak a kicsúcsosodása volt a vallási- és egyházi rádiók szélesebb körben történő megjelenése, azoknak új irányba terelése, sőt az egyház részéről annak támogatása anyagiakban és szellemiekben egyaránt. Kétségtelen, hogy korábban is léteztek vallási- és egyházi rádiók, ám azok csak elszórva azokban az országokban, ahol felismerték ennek jelentőségét és hasznosságát a hívek, vagy lehetséges hívek felé történő kommunikációban. Ennek a tanulmánynak egyrészt feladata, hogy megismertesse annak történetét, hogy hogyan jelentek meg az első vallási tartalmak a kialakuló új tömegkommunikációs eszközön belül, mind nemzetközi, mind hazai viszonylatban, mikor és hogyan jöttek létre az első csak tisztán vallási és/vagy egyházi adók; másrészről számot vet azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen helyzetben van a rádiózás Magyarországon a 2020-as évek felé haladva és ezen belül a vallási tartalom megállja, vagy megállhatja-e a helyét. A munkában a magyarországi vallási tartalmat is szolgáltató rádiók vezetőivel készített interjúk alapján annak összegzésére is kísérletet tettem, hogy feltárjam a ma Magyarországon működő ilyen jellegű rádiók jellemzőit, annak lehetséges eltéréseit a mainstream rádiózási szokásoktól. Érdekes volt továbbá az is, hogy milyen célok motiválják a műsorkészítőket annak érdekében, hogy a lehető legtöbb embert elérjék” (129-130). E médiatörténet amerikai, európai, vatikáni, magyarországi megjelenését, közszolgálati, médiaszabályozási, műsorstrukturális és célzott hallgatói tábort elérő sugárzási sajátosságait tekinti át, nem kevéssé bizonyítva, mennyire hiányzik a célzott hallgatóság, a szakrális referenciák köre ebből a kommunikációs szférából. Metszeteket nyújt, perspektívákat keres, a célközönségek elérhetését nyomozza, esélyeket és kilátásokat latolgat – ugyancsak új szempontból kapcsolódva a vallás társadalmi lenyomatait követő kutatási főirányokhoz (129-171.).

Nem kevesebb invenciózussággal ered a hitek nyomába Jakab Viktória, aki a kortárs ateista-istenhívő vitáinak pragmatikai és informális logikai vizsgálatával installál új területet a vallásosság kutatásába. Kiindulópontja lehetne akár bölcseleti, vagy teológiai, de inkább a hivatalos szakmai viták helyett a hétköznapi, élőszóban, vagy az élőszó és az írásbeliség kevert világhálós „nyelvén”, a „mindennapi emberek”, a világi hívők és nem hívők között zajló vitákra összpontosít, a vallásos jellegű vitát vizsgálja érveléstechnika és a pragmatika eszközeire összpontosítva. Főbb kérdései „szerint a vallásos kérdésekben folytatott viták eltérést mutatnak a más tárgyban folytatott vitákkal összehasonlítva. Ez alatt nem csupán azt értem, hogy a tárgy különbözik, hanem azt is, hogy a vita szerkezete tér el a nem vallási kérdésekben folytatott vitákétól. Feltételezésem szerint ezért is alkalmasak arra, hogy a vallástudományi vizsgálatok tárgyai legyenek. Ez azért volna lehetséges – s ez a következő hipotézis – mivel lehetségesnek tartom bizonyos érvek, vagy akár érv-kapcsolatok rögzülését, „bevetté” válását. Egy adott vallás alapítója, a vallási közösség évszázados-évezredes felgyülemlett hagyománya és története nyomot hagyhat a vallást követők más vallásúak, vagy más világnézetűek iránti hozzáállásán, azon, hogy miként teremtenek kapcsolatot velük, s így a velük folytatott vitán is. Tehát az adott vallás követői által folytatott viták magukon hordozva e vallás jellegzetességeit sajátosan vallásiak lehetnek – nem csak témájukban, hanem felépítésükben is. Ma Magyarországon a vallási jellegű viták nem annyira egyes vallások, hanem nem vallásos világnézetek képviselői (ateisták, agnosztikusok, humanisták és így tovább) és vallásos beállítottságúak között mutatkoznak meg a legszembetűnőbben. Az előző előfeltevésemet – miszerint léteznek sajátosan vallási jellegű viták – alkalmazhatónak tartom az ateista oldal esetében is. Tanulmányomban tehát a nem vallásos és a vallásos világnézetűek közötti vallási jellegű vitákat szeretném vizsgálni”. Ezt is teszi közel félszáz oldalon (173-218.), fölhasználva A Magyar Ateista Mémbázis Facebook-oldal fél évének főbb vitacsomópontjait, a szereplők viszály, vita, veszekedés közösségi kezelésének, „a hit objektivitása” problematikának idézetekkel tarkított leírásával és elemzésével, a világhálón „közössé tett” szabálykövetések bemutatásával, a vallásdiskurzusok lehetségességének átfogó rendszerével kiegészítve problematikák és rendezések iránt érzékeny dolgozatát.

S ha lehet még „mélyebbre”, a közösségi élményközösség és az objektivizált szabálykövetések kérdéskörében részletekbe menően analizálni, erre vállalkozik Márki Krisztina, aki Az igaz múlt – Történelemértelmezés a Lett Pravoszláv Egyház hivatalos dokumentumaiban címen nyit a társadalmi választások, az események, ünnepek, traumák, történelmi sebek átélése és kezelése felé, ráadásul egy speciális orosz-lett dimenzióban közelítve a történelemmel kapcsolatos élményközösségi narratívák felé (219-245.). Konklúziója szerint „a múlt eseményeinek értelmezése nem csak napjaink társadalmi, politikai és gazdasági életét, de a hétköznapokat is meghatározni látszik. A sajátos történelmi tapasztalattal rendelkező kelet-közép-európai régióban a vallás, amely a társadalom szerves részét képezi, sokrétűsége alapján alkalmas a társadalmi és egyéni identitás helyreállítására. (Máté-Tóth, 2014) Az emlékezés egy olyan interpretációs dimenzió, ami segítségével érthetővé válnak a társadalmi változásokra és kihívásokra adott válaszok” (243.).

A tanulmányok rövid kivonatát Utószóban összegző Szugyiczki Zsuzsanna szerkesztői áttekintése előtt még egy roppant izgalmas, a történeti és társadalmi kölcsönhatásokat a valláshoz „kritikus objektivitással” közeledő álláspontok közötti kiemelt szempont kerül elő: Tóth Péter tanulmányában René Girard az emberi erőszak eredetére vonatkozó, elméleti megközelítését mutatja be, fő aspektusként emelve ide a mimézis fogalmát, az elsajátító és konfliktusos mimézis közötti különbségeket, az áldozat és alapítógyilkosság problematikáját, melyekkel a valláskritikai látószöget így gazdagítva, az ember „elsajátító” és „konfliktusos mimézis”-modelljének alapos bemutatásával járul hozzá a szakirodalmi szemlézés és az alkalmazott valláskutatás transzdiszciplináris jellegét igazoló szemléleti sokféleség átlátásához (247-266.).^v

Pogányság, sámánság, térnyerés, kultuszközösségek

A kulturális antropológia és a vallási néprajz szegedi műhelye sorozatban ontja a kihívóbbnál izgalmasabb műveket, de a tanszéki weboldalon elérhető forrásművek is a kommunikációs és népi vallásossági dimenziók felé visznek e közlemények, kutatások között. Bálint Sándor örökében nehéz is lenne elvadultan posztmodern etnográfiát művelni, így e gazdag örökség nyomdokain is születnek opuszok az idők során, ugyanakkor a tematikus megújulás is egyre több példára lelhet. A kelet-európai kisebbségi és szakrális terek, szereplők, rítusok leírásmódjai igen sokfélék lehetnek, ha kisebbségtudományi, vallásnéprajzi, szociológiai, szakrális kommunikációs, közösségszerveződési vagy épp természetvallás-kutatási aspektusból vizsgálják ugyanazt a jelenséget. S ahogy a szakrális intézményiség közel evidens egyensúlyban van jelen a szegedi vallásetnológiában (már csak Barna Gábor vallásnéprajzi kötetei, tankönyvei, szerkesztett szöveggyűjteményei formájában is), úgy a hazai rendszerváltás során legkülönb politikai ideológiák, identitás-keresések, szakrális toposzok kerültek a kutatók fókuszába az elmúlt negyedszázadban. E jelenségek vallástudományi, szervezetszociológiai, etnospecifikus vagy a neonacionalizmus kérdéskörébe eső jelenségei nemegyszer „új egyházak”, nemzetmitológiák, újraértelmezett vallási terek, fölélesztett szertartások, virtuális közösségek és re-konstruált múlt-narratívák körében kerülnek a kutatók elé, akik továbbelemzik, hasonlítják, párhuzamok közé emelik, térbeni és időbeni kiterjedéseket rajzolnak térképre, hogy valamelyest talán követni tudják azt a változatosságot, ahogyan a multidiszciplináris mezőben ezek együttesen mutatkoznak. A narratívák oldalán persze ugyanaz a sokszínűség, efemer kritika, túlértékelő lelkesültség, az alternativitások önállóságként értelmezése és érvényesüléseik elbeszélése jelenik meg, mint maguk a hívek, papok, sámánok, szívcsakrák, rituális helyszínválasztások, behódolt hívőkörök, újraépített közösségek terében. A populáris világból érkező új kihívások, megformált legendák, szervezeti és élményközösségi építkezések ugyanakkor elvezetnek a vallási mező mikro-miliőjébe, ahol végső soron mindenütt emberek, közösségek, összetartozások, vágyképek, hitbéli univerzumok találkoznak és küzdenek meg egymással vagy környezetük racionális/univerzalisztikus másságával.

Ezt a lokális közösségek szintjén keletkező szekuláris és spirituális tünetegyüttest, szinkretizmust, a hitek és vallások kevercsét tárja föl a vallási kultúrakutatás szegedi műhelyének szervezésében megtartott konferencia, amelynek előadásai önálló kötetben érhetők el immár, s ha a hétköznapi élet vitele és a neopogány kultuszok konstruálása nem is mindig látványos, a kutatókat éppen a megújuló szertartásrendek és a sámánság alapkérdései kitartóan foglalkoztatják. Mintegy akként is, hogy a sokasodó sámánizmusok és a kortárs pogányság miképpen tekinthető át többféle tudásterület, harmonikus vagy kontrasztos feltárásmód révén. Ilyen tematikus korpuszba kívánkozott az a seregnyi előadás, mely a konvencionális „vallási néprajz” és a modern valláskutatás, alternatív egyházak és hívőközösségek felé terel – a korábbiakhoz képest egészen más módon, más kutatói horizontok segítségével, és a „régitől” sokban eltérő értelmező módokkal. A szegedi vallásnéprajzról „levált”, önállósult vallástudományi kutatás új értelmezési keretet kapott vagy vett föl a Povedák István és Szilárdi Réka szerkesztésében jelent meg Sámán sámán hátán. A kortárs pogányság multidiszciplináris vizsgálata címen^vi felölelt kérdéskörök révén. E kötet azt a kortárs világot hozza hitközelségbe, amelyben egyesületek, önjelölt sámánok, szertartásrendek, rituális találkozók, a keresztény hitvilágba néhol beillesztett, másutt kontrasztokba fogalmazott természetvallási jelenségek összképe és árnyaltabb kortárs narratívákba tagolódása bontakozik ki. Itt minden részjelenség, előkép, példázat, párhuzam, analógia vagy mintázat öntörvényű (új) létre tart igényt, önálló mutatkozása pedig folytonos ellenpontját adja a nagyegyházak és elismert felekezetek intézményrendjének. A megértés igénye, az értelmezések közötti egyensúlyteremtés kockázata és a kortárs vallásosságot megkülönböztetett figyelemben részesítő sokoldalú feltárási mód csakis akkor képes elválni a „felülbíráló” vagy „leértékelő” gesztusoktól, ha ezeket együttesen, s mintegy közös értelmezési térbe vetíti mint a jelenségek és tünetek verzióit. Ezt a kortárs magyar világot (a nemzeti identitás-konstrukciók és nemzetvallások közegében) elhelyező áttekintés az egyik első és alapozó elbeszélésmód ebben a konferencia-szférában, mely nem valamely felülnézeti konstrukciót jelent ugyanakkor, hanem évekig tartó kutatások tapasztalati anyagát, melyet Szilárdi Réka összegzett (11-23. old.), doktori értekezésében bővebben, itt most inkább csak kivonatolva megközelíthetően. Egyfelől a térségi/regionális nemzeti és társas identitások körét, az újpogányságnak a posztmodern léthelyzetekbe illeszkedését vázolja föl mint kisebbségi attitűdöt (így a csoportszolidaritás, az etnocentrizmus, a csoportbezárkózás jegyeit mutatja ki a vallástudomány, pszichológia, nemzeti közösségépítés, narratív önmegjelenítés, individuál-lélektan, etnoszimbolizáció, és restauratív történetszemlélet alapvonásai mentén). A pogányság kutatásának rövid tudománytörténete és nyelvi diverzifikációja miatt vizsgálati „mintája” ősvallás-csoportok és importált hagyományú hittartalmak hermeneutikai olvasata volt, melyet számítógépes szemantikai modellezéssel tesztelt, bipoláris kereszténység-interpretációk és ősi vallási hiedelmek körébe vetített, hogy mindebből „a közép-kelet-európai dinamikájú etnikai nacionalizmus paradigmájához illeszkedő” változatokat átlássa. A mitikus emlékezet mint kulturális emlékezet, az etnikai azonosulás vallási tartalmak szerinti (re)integrálódása mint csoport-stratégia mindig a magyarság és a külső csoportok viszonyrendjére épül – állítja írásában –, de nem a kanonikus történetírás anyagához simul, hanem a nemzet mint áldozat, mint külső hatalmak szenvedő alanya depresszív ellenállásra késztetettséget él át és imitál, mintegy versengő reprezentációk potenciális győzteseként érzékeli önmagát és érvel a kulturális kvázi-autonómia szükségességével, a mitologizált múlt-értelmezés elemi jogosságával.

A konferencia kiemelt témaköreként kínálkozó ezredforduló utáni újpogányság terjedésének és divatjának okai között a spiritualitás újonnan megjelenő igényét, a globális mezőben lehetséges „új-múlt” felé fordulást kínáló New Age mozgalmak és WoW identitások (vagyis fajok, kasztok és frakciók között zajló számítógépes szerepjátékos közösség és platform) a posztmodernitásban újfajta emlékezetépítési stratégiával hatni tudó tüneményekként érvényesülnek. Ezt a közösség és kultúra fogalmainak hagyományos tartalmaival már nehezen leírható jelentéskört, a „glokális” világok éledési folyamatát tekinti át Bali János a mítosz és kultúra ősmagyarosított kortársak révén gerjesztett jelentésrétegében (24-33. old.). A múlt és jelen, valóság és virtuális lét, keresztény államiság és azt is megelőző „ősmagyarság” ebben a tanulmányban izgalmas vetülettel egészül ki: a nemzeti mítosz és a kultúraépítés konvencionális gyakorlatai részint megjelennek már a középkori modernitásban (Árpád-házi uralkodók, geszták, 12–13. századi kompendiumok), majd a historizáló 19–20. századforduló újfajta kultúraképében, végül a posztmodernitás revitalizáló szakaszában. Az utóbbi időszak – mint az ősmagyar mítoszhoz kapcsolódó reprezentációk és jelképek populárissá, adott esetekben (szélső)jobbossá váló kisajátítási stratégiái – a mítosz- és kultúraépítés ellensúlyozó szerepével összhangban kifejezetten ellenkultúrává erősödő sajátos megnyilvánulásai (turul-emlékművek, nyugat-ellenes és EU-ellenes, globalizáció-kritikus nemzeti tónus térnyerése, rovásírási, baranta- és Kurultaj-csoportok éledése, Csodaszarvas-interpretációk, hun-magyar-szkíta ősnép víziói, emlékezetkultusz térnyerése, stb.) nemcsak Európa és a földrész múltjának újraértelmezési törekvéseit tükrözik, de a „fenyegető jövő” és az „elérhetetlen múlt” közé ékelődő jelen kitágítását, határok helyetti spirituális szándékok (paratudományos) prioritását éppúgy hordozzák. A globális keresztény (főként katolikus) vallási színtérrel összhangot nem kereső, sőt azt a multikulturalitás mézesmázával együtt ellentételezni próbáló önszervező gyakorlat persze nem eléggé tud önmaga fogyasztóiságának tudatára ébredni, hisz a világképek, stílusok, életmódváltó gyakorlatok csak részben szolgálják a mítosz és kultúra hiteles kapcsolatát… Így lesznek „kortárs ősmagyarok” a historizmusba átfordult világképek új harcosai, kultuszépítői, miután a spirituális mélystruktúrák átvevőiként, követőiként kívánják önnön kulturális örökségük szelektált rendjét kialakítani.

Az újpogányság kérdésköre és a „mitikus magyar történelem” avagy „új magyar mitológia” problematikája mint az utóbbi évtizedekben újraélesztett hithagyományok egyik lehetséges és divatos kerete adja témakörét Hubbes László Attila áttekintő elemzésének is (34-54. old.). Írásában az évek óta tartó újpogány szellemiség térhódítását, a táltoshit, az ősvallás és a populáris kultúrába mind mélyebben ágyazódó őstörténeti újraolvasatok jellegzetes vonásait foglalja össze, egyfelől alapkérdések és kulcsfogalmak, másrészben meg a kortárs mitopoétikus művek, a mai magyar újpogányság szellemi hátországát adó szinkretikus jelenségegyüttes sajátosságait vázolja fel illő részletességgel. Arra keres választ, hogyan és miért vált a magyar ősvallás-kutatásból kortárs társadalmi-vallási mozgalom, amelyben nem a kutatók és forrásfeltárók maguk, hanem valamely „rekonstrukciós neopaganizmus” buzgó hívei konstituálták ezt mint a keleti tanok, szaktudományi források, népi hagyománykutatások, egyházi tanítások szintetikus tanrendszerét, melynek legfőbb hordozójává a világháló lett, így kézenfekvően globális tünetei is mutatkoznak, de eszközévé válik a neonacionalista és a nemzet szakralizálását, önérzeti és morális kontextusba ágyazott fölértékelését szorgalmazó naiv hungarizmusnak ugyancsak. A kulcsfogalmak szociálpszichológiai, vallásszociológiai, fenomenológiai, szemiotikai, kommunikáció-tudományi paradigmáiból eredeztethető párhuzamaival (pl. az etno-pogányság etnikai térbe ágyazott öntömjénező és felsőbbség-hirdető volta, a szubverzivitás mindenkori ellenálló, ellenbeszélő természete, a folytonos önigazolás, a szertartásos viták provokálása és kommunikálása, a nemzeti tudat rekonstrukcionista természete a kirekesztés és radikálkonzervatív beállítottság miliőjében, az „igazi kereszténység” hitvallása a fennálló egyházi intézményesültséggel szemben, a városi és világhálós közösségekre fókuszáltság, a vallás nemzetpolitikai jelentéstérbe átemelése, interaktívvá válása és virtuskodó rítusokká facsarása, stb., lásd 37-40. old.) mind-mind és egyre jobban a hiedelmek és hitelvek rendszeréből az ideológiai tromfolásba átvezető tónusú kommunikáció részeseivé lesznek. Az alternatív mitológiák és szent helyek megnevezésére, kisajátítására irányuló narratívák térnyerése egyre inkább a misztikus ideológiákat hirdető, online hálózati diskurzusokban teret hódító felületeken válik jellemzővé (pl. írásformák, ábécék, ősműveltségi toposzokra épülő virtuális leigázások, öröklött magyar életrendet és hitet favorizáló agresszió, idealizált hősi kultuszok minimálműveltségi redukciója, „párthus Jézus” és „Pilis szívcsakra” jellegű víziók szolgálnak az „évezredes” tudás hivatott átadóinak, hogy mintegy „hidat” építsenek és Igazságot nyilatkoztassanak ki a maguk szellemi összekötő szereptudata révén. Az Arvisura (Igazszólás), a Yongerit apokaliptikus nyelvezetű „rábaközi titkos sámánok” révén népszerűsödő tana, a Tamana mint az özönvíz előtti emberiség Hawaii-szigeteki üdvtörténete, vagy más tucatnyi misztikus őstudás-sugárzó weboldal párban-ellentétben áll a magyar mitológia konvencionális interpretációival, Szent Korona tannal, szakrális földrajzzal, népmesei hősök asztrálmítoszokba átvezetett kulcsfiguráival, „kirajzás”-teóriáival is. Révükön új mitizálódott istenalakok, misztikus fogyasztói piacon megjelenő sok tucatnyi hevületek mind-mind teret és helyet keresnek a mitikus narratívák számára – „szemben a hivatalos, ’állami’, kanonizált narratívákkal”, a képi és nyelvi, szélesebben a kulturális emlékezetben éltető és működtető hatású kiegészítésekkel egyre fényesebbé váló paradigmaváltás csoportkulturális tükröződéseiként. Hubbes az elmúlt években a legtöbb hasonló tematika egyik legfőbb szakértőjévé lett, különösen a kortárs sámánizmus-narratívák kurrens és még kurrensebben erdélyi térségben elterjedt megjelenésmódjainak átfogó rajzával. Párban Povedák Istvánnal, aki nemcsak a kötet egyik értő szerkesztője, hanem az újpogány szinkretizmus recens tájképének megalapozásával mintegy „keretének” kialakítója is. Kettejük által szerkesztett kötet (Már a múlt sem a régi... – Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzése. MAKAT – SZTE, Budapest – Szeged, 2016) számos újabb aspektussal és a mitologikus, nemzet-orientált gondolkodásra jellemző aspektusok roppant széleskörű áttekintésével nyújt még sokkal kiterjedtebb tudományszférát.

Povedák, írásában itt, a keresztény és újpogány szinkretizmus mindennapi kultúrában és vallási kánonok mellett (pl. keleti filozófiákkal, nemzettörténeti mítoszok kapcsolásával) a kortárs gondolkodásmódok nemzeti identitásban és poszt-szocialista rekonstrukciós helykeresésben ötvöződő fluiditásaiban megjelenő dimenziókat, szakrális befogadásra jellemzővé vált nyitottságokat tekinti át (55-77. oldal). Ha minden, a jelenségekhez kapcsolódó rituális dimenzió bemutatására nem is vállalkozik, amit épp példaként hoz (Magyarok Országos Gyűlése, Kárpát Háza Temploma, Hétboldogasszony Hajléka, Kurultaj, Szűz Mária és a parapszichológia, „Jézus a pártus rabbi”, Arvisura, stb.), abban az individuális konstrukciók és vernakuláris vallási szintéziskeresések brikolázs-jellegét, valóságbóli menekülésmódok keresztény-pogány fluid és kompenzációs rítusokba szuszakolt változatait mutatja fel egy eredeti szövegkörnyezetből szertartásosan kiemelt, egyénített és oda visszaillesztett keveredésmód leképeződéseiben. Az ezek mögötti motivációs készlet a katolikus tanrendszer legitimációs bázisán, de a hétköznapok profán valóságából menekülésként értelmezhető, és „középpontjában az újra életre keltett ’kitalált’ mitológiával” kiegészített rárakódásokat részletezi, melyekben „az új, alulról kiinduló (grassroots movement) társadalmi megújulási igényt” és a szakrális terek eseményeiben kiteljesedő szertartásosságot, szimbólumvilágot és megszemélyesítő törekvést (irredenta többletjelentések, rovásírásos közlésrend, a nemzetvallás szakrális etnikai jegyeivel kiegészített mondandókat) meg kavalkádot látja megnevezhetőnek. Ez „az alapvető újraértelmezés és remitologizációs folyamat figyelhető meg” a vallási hagyományt a kereszténység előtti képzelt időkbe visszavezető és mindazt újpogány elbeszélésmódokba illesztő narratívák verzióiban, ahol az uralkodó újpogány orientáció nemcsak a katolikus (például a pálos) rend és egyházi szimbólumrendszer históriájának követésében és újraértelmezésében vált érdekeltté, hanem a gyakorlati vallásosság esetében egy „valamennyi dimenziót” ötvözni próbáló önmegújítási stratégiában is. Írásának izgalmas részletei nem pusztán esettanulmányi és szövegszerű részletekben lakoznak, hanem a folyamat és jelenség egész politikai, kulturális, szakrális néprajzi és élményidentitásra alapozott mivoltában is lenyűgöző mixitásként lesz számára kihagyhatatlan elemzési témakörré, a „láthatatlan határok” látványos leképeződésévé.

Csáji László Koppány hasonlóképpen a virtualizálódott határok, az internet és a lokális közösségek vallásantropológiai „sűrű leírásában” a közösségkonstrukciók fogalmi körét veszi nagyítója alá (78-91. old.). A „Belakjuk környezetünket és az internetet” című írásban a lokalitás vs. hálózatiság, közösségkonstrukciók és kapcsolati térszerveződési folyamatok vallásantropológiai kérdéskörét hozza terítékre, „klikkek-körök-hub-ok” klaszterezettségi, dichotóm kapcsolati köreit és tagsági érzemények („fészekmelengetők”) rendszerezhetőségi relációit vizsgálja át esettanulmányi szinten is, nemcsak teoretikus háttérrel… Farkas Judit a magyar élőfalu-hálózati, „megértésen túli” dimenzióit vizsgálja meg áttekintő esettanulmányban, újpogányság, „ökopogányság” ernyőfogalma alatt igen intenzív és megnyerő elméleti és térségi áttekintés alakjában bontja ki tapasztalati miliőben szerzett meglátásait. Értékes írása a pogányság- és a párhuzamos településkutatások számos további leképezése felé vezet tova. Szeverényi Sándor a magyar ponyvairodalom és az őstörténeti motívumokkal ékes nyelvi-vallási-historikus motivációk, stratégiák és történetfelfogások narratív gazdagságát veszi témaköre ürügyeként, a Da Vinci-kód szimbólumkutató szemléletvilágának fölidézésével, összeesküvés-elméleti és irodalmi toposz-vizsgálatok hangsúlyaira is odafigyelve (115-128. old.). Kis-Halas Judit ezután az ezoterizmus és újpogányság kortárs gyógyító apparátusaiban, „szellemsebészetben” és „pszichotronikában” föllelhető értelmezés-folyamatot mutatja be (129-143. old.) New Age, „táltos masszázs”, „égi kapcsolattartók” seregeit, etnokulturális specialisták autentikus „ősiséget és egyedülálló nemzeti sajátságát” sugalló kommunikatív renaissance vázlatára és esetelemzésére vállalkozva, úgyszintén végtelenül izgalmas közeget választva terepmunkája és témaköre helyszínéül.

Persze, kajtathatunk a frissen közölt tudnivalók nyomába…, nincs s nem is lenne épeszű funkcióvállalás a tanulmányok mintegy „kijegyzetelése” – maradhasson ez az Olvasók öröme. De nem tartóztathatom magam annak üzenetével: mindez fontos lenne, s immár időszerű is! Merthogy kortárs tudásunk a kortárs ismeretekről akkor marad kortárs, ha beépült tapasztalat, forrás-gazdag ismeretanyag és a modernitással összhangba kerülő olvasati tapasztalat épül mögéje…, akkor is, ha sámánok, szakrális terek, hagyomány-diskurzusok és kultuszpiaci termékek egyre sűrűsítik az új magyar mitológiák, a neopogány szép új világok egyre terebélyesedő légkörét, lassan napsugarat is elfedő szakrális univerzumát. Vagy legyünk szerényebbek: ha politikától mentesen, egyházaktól is sokszor távolodóban, de mégis szükséglet mutatkozik szakrális világok burjánzására, arra nemcsak a korszakos válaszok, de az elemző, összehasonlító, historikus távlatokkal együtt is aktuális kihívások adhatnak magyarázatot. /Legalábbis akadnak még olyanok is, akik ebben hisznek legfőképpen…/ S ha hit, hát legyen viszonylag teljes. Még ha hittudományokkal kibővítve is.

A. Gergely András

i Kiemelő-megkülönböztető szándék nélkül csupán egy laza „mustra” a kínálatból: Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2014 Alternatív életstratégiák. Typotex, Budapest; Glózer Rita 2008 Diskurzusok a civil társadalomról. Egy fogalom transzformációi a rendszerváltó évek értelmiségi közbeszédében. L’Harmattan, Budapest; Szabó Tibor 2014 Az instabilitás kora. Tanulmányok múltról, jelenről, jövőről. Belvedere Meridionale, Szeged; Hoppál Mihály 2006 Hiedelem és hagyomány. L’Harmattan, Budapest; Miklós Péter 2014 Egy „el nem ismert” ókatolikus pap az államszocializmus időszakában. Ambrus Ferenc (1904–1991). In Barna Gábor – Kerekes Ibolya szerk. Vallás, egyén, társadalom. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Vallási néprajzi könyvtár 39. Szeged, 242-251; Povedák Kinga 2014 Az egyházi könnyűzene fogadtatása és megítélése a szocialista Magyarországon. In Barna Gábor – Kerekes Ibolya szerk. Vallás, egyén, társadalom. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Vallási néprajzi könyvtár 39. Szeged, 111-122; Róth Endre 2000 Nacionalizmus vagy demokratizmus? Pro Európa Kiadó, Marosvásárhely; Rosta Gergely 2012 A szekularizáció fogalma és kritikája Tomka Miklós életművében. In Földvári Mónika – Nagy Gábor Dániel szerk. Vallás a keresztény társadalom után. Tanulmányok Tomka Miklós emlékére. Belvedere Meridionale, Szeged, 55-66; Földvári Mónika Az egyház mibenléte és társadalmi szerepe. In Földvári Mónika – Nagy Gábor Dániel szerk. Vallás a keresztény társadalom után. Tanulmányok Tomka Miklós emlékére. Belvedere Meridionale, Szeged, 67-79; Povedák Kinga: Gitáros apostolok. A keresztény könnyűzene vallástudományi vizsgálata. MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 2019. A vallási kultúrakutatás könyvei 46., 222 oldal.

ii Máté-Tóth András 2014 Vallásnézet. A kelet-közép-európai átmenet vallástudományi értelmezése. Korunk – KOMP-PRESS, Kolozsvár, 295 oldal.

iii bővebben lásd itt: https://arts.u-szeged.hu/szervezeti-felepites/tanszekek-intezetek/vallastudomanyi-tanszek

iv Vallás a társadalomban 5. Szeged, JATEPress, 2017., 268 oldal.

v Kivonatos ismertetőm részint kontrollálható is, részint a tanulmányok eredeti teljességükben is elérhetők on-line ezen a webcímen: http://mek.oszk.hu/17700/17743/

vi Povedák István – Szilárdi Réka szerk. 2014 Sámán sámán hátán. A kortárs pogányság multidiszciplináris vizsgálata. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Vallási néprajzi könyvtár 38. Szeged. A Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 38. kötete (SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke, Szeged, 2014., 147 oldal.