/Magyarhon, 1990/

Intim pártosodás?

A vidék érdekmezőin kóborolva gyűrkőzést, leszámolást, cégtábla-átfestést és hangos viszálykodások légkörét tapasztalhatja a látogató. Ahol pártellenes szenvedélyek izzottak jó egy-másfél éve, most a pangás hónapjai és a hajrák napjai követik egymást.

A helyi társadalmak és a helyi hatalmasok világában szétáradt a bizonytalanság. A hatalmi döntések terén illetve a területi /megyei vagy települési/ érdekek megfogalmazásában jelentős zavarok mutatkoznak a közelmúlt esztendőben. A zűrzavaros állapotok és a kiismerhetetlen uralmi viszonyok fenntartásában jó ideig csak az MSZMP volt érdekelt, de a szürke káosz fenntartásában a helyi-területi igazgatási vagy társadalmi érdekképviseleti csoportok is többé-kevésbé érdekeltek váltak. Mindannyian a hatalom megszerzésére, illetőleg megtartására törekednek, s ezért a területi politika szereplői folytonos érdekkonfliktusokban mérköznek meg. E küzdelmek kimenetelét egyik párt sem képes átlátni, rendszerint korai is lenne tippelni, mely erőcsoportok juthatnak vezető pozícióba.

Mostanság a szemlélődőnek az a benyomása támadhat, hogy a nyílt döntésbefolyástól eltávolodó csoportok és az érdekeiket rejtett befolyásolással érvényesítő szerveződések jelentik a pártok hétköznapi működési gyakorlatát, sőt programját. Egyelőre még egyiküknek sincs szüksége igazi legitimitásra, sem eredettörténetre, sem a politikai közvélemény egyértelmű rokonszenvére.

Hozzá kell ehhez tenni: vidéken minden politikai modernizáció fél esztendővel később jelenik meg, mint Budapesten.

Sajátos vidéki érdektér?

Az érdekek a döntések birtoklásaként, és a rejtett szándékok szinonímájaként jelennek meg a városi és megyei hatalmi egyezkedés-folyamatban. Kétségtelenül folyamatról van itt szó, átmeneti vagy hosszabb ideig tartó korszakról, midőn nem a legitimált vagy legalizált hatalmi szférában, hanem a döntésbefolyásolás intim tartományában dőlnek el a dolgok. A vidéki érdektérben a pártoknak ezt az intim szféráját a kiismerhetetlenség szándéka rejti, a kölcsönös bizalmatlanság burkolja, tele félelmekkel és merészségekkel.

Az informális tőke, melyet egy-egy párt vagy érdekcsoport fölhalmozott, kulcsfontosságú lehet a továbbélés szempontjából. Márcsak azért is, mert egyre több a látszatérdekekre hivatkozó, a rejtett folyamatokat „váteszként” megjósoló „pártpolitikus". Az informalitás és az intimitás a mai politikai érdekmezők új virága: kiszolgált pártmunkások, ágazati lobbisták őrzik ma ezt az uralombefolyásolási eszközt, s mint a pártok hívei, át is adják e titkos tőkét a pártoknak.

Mind a szervezeti-intézményes, mind pedig a szerveződő, laza csoportközösségekben kemény és lefojtott indulatok élnek, apparátusi és civil dühök feszülnek. A leggyakrabban egymás ellen. A kiegyezésképtelenség, illetve a megegyezés látszata élteti a társadalmi-politikai erők egy részét. Ez olyan legitimitás-formákba és mozgalmakba fejlődik át, mint például a helyi önállóság követelése, a kisvárosi autonómia megfogalmazása, a szovjetellenes vagy az antimilitarista jelszavak hangoztatása – amire több megyénk több városában számos példát láthattunk a közelmúltban.

A vidéki politikai pártok is híveik követeléseire hivatkoznak, ennek ürügyén „felfelé” követelőznek, „lefelé” pedig engedményekre képesnek mutatkoznak. A társadalom és a hatalom térszerkezete szinte területenként más-más uralmi hagyományt, más gazdasági kondíciót és különböző fejlettségi állapot jelent.

A létrejövő pártok többé-kevésbé átélik a gazdasági romlás miatt erősödő politikai szerkezetkorhadás következményeit, s ezek közt is legelőször a párt vezető szerepének szétmállását. Mindenütt megvannak nyomai annak, hogy más-más stílusban ugyan, de a megyei vezetés megpróbálta visszaszerezni a párt végképp elveszettnek tűnő uralmi biztonságát. De ehhez mindenütt időre van szükség, s a maradék energiák mozgósítására.

Nem is csak a kommunista párturalom visszakaparintásának kísérlete fenyegeti a vidéki pártszövetségeket, s nem is az MSZMP-t akarják beolvasztani az álladalomba (vagy átmenteni valamelyik utódpártba, kormányképes uralkodó pártba vagy pártkoalícióba). Hanem az a rémkép lebeg a táj fölött, amely mint kísértet vissza-visszajár ismét, s azt kérdezi: mi lesz, ha visszajönnek a bolsevikok? Ez azonban nem valamiféle baloldali radikalizmus kísértete, hanem a lassan múló időé és az élénk emlékeké.

Az uralom vidéki gyakorlatában a helyi politikai szereplők igen intenzíven használják ma már „érdekpolitika” eszközét. Az uralkodásképes helyi vezérek egymásnak eresztik a helyi erőcsoportokat, mintha „minden érdeket beszámító” politikát művelnének. Az ellentétbe hozható érdekek pedig gyöngítik, kiszorítják, kioltják egymást, fölemésztik egymás kurázsiját. S megmaradnak stallumaikban az ügyesek...

Egyre fontosabb a területi politikában, hogy a települések saját érdekei felszínre kerülhetnek, vagy sem. A települések érdekeinek megfogalmazása azonban mindegyre késik. Ennek örülni lehetne, ha az érdekérvényesítést valamilyen „normális”, jogilag garantált közvetítőrendszer vehette volna át. De mert ilyesmiről szó sincs, megmaradtak a korábbi „liezonok”, tovább örökítődtek a területi egyenlőtlenségek és a fejlődési különbségek, most is működnek az informálisan szervezett közvetítő csatornák. Ez még természetes is volna, ha nem terhelné a térségi politikai erőküzdelmeket a taktikai manőverek sokasága, s ha bármelyik politikai erőcsoport vagy pártképződmény időlegesen komolyan venné, hogy emberekről, politikai rendszerről, társadalmi válságkezelésről kellene gondolkodni, nem pedig a legkülönfélébb „testcselekkel” megbuktatni a rivális pártot.

Relatív autonómia?

A helyi pártvezérkarok /vagy legalább egy részük/ az aktív és militáns beleszólás, vagy a nyílt parancsuralom helyett a relatív autonómiát tartják stabilitásnövelő és konfliktuscsökkentő megoldásnak. De ahogy a megyék sem tudták területi kapcsolataikat megszervezni – a területi érdekcsoportok sem igazán képesek horizontális kapcsolatokat kiépíteni, városszövetségeket vagy falubarátságokat szervezni. Az érdekpluralizmus látszólag határtalan térben ömlött szét, de evvel elbizonytalanítja az egymással rokon csoportokat, átláthatatlanná teszi a pártok saját szervezeti konfliktusait, s valamiféle „árnyékuralomként” próbál működni. Pedig a pártpluralizmus alapkérdése is az: ki kormányoz, kinél van a hatalom?

Kétségtelenül elbizonytalanodott mostanság a területi politikai ügyvivők képviseleti megjelenése. Feladatait már saját használatra is csak nehezen tudja meghatározni a pártalakzatok többsége. Egyetlen céljuk biztos: át kell vészelni ezt a korszakot valahogyan, a túlélésre kell berendezkedni, minél kevesebb felelősséget vállalva.

Ugyanebben érdekelt a kimosakodott pártbürokrácia és a hatalmi szimbólumok fenntartásában járatos, modernizálódó állambürokrácia is. Kettejük között bezárultak az ajtók. A területi érdekek hátterében majdnem mindig ott leselkedő ágazati szereplők másfél éve észrevették a pártállam diktatorikus beavatkozásainak csökkenését, s most (mint a számukra is bealkonyuló gazdaságtörténeti korszak főrészvényesei) szintén beállnak a helyi-területi érdekküzdelmek közvetítői közé. (Már akik tehetik, s akik nem félik a bolsevik irányítás visszatérését).

A csökkenő, illetve az immár „leadott” káderhatásköri jog is kedvez a területi alkufolyamatok szereplőinek sokasodásában. Minthogy azonban az ágazati, az igazgatási és a pártoligarchiák helyi vezérei jobbára privát kapcsolatban álltak saját érdekmezőikben, ezidő szerint mindannyian csupán azt érzékelik, hogy csökkent a hatalmuk és veszélybe jutott presztizsük. Kívül rekedt ezen a furcsa „elitképződésen” a társadalmi képviseleti szereplők /a szakszervezetek, a népfront, az egyesületek stb./ köre, holott korábban könnyebben kaphatók voltak a helyi politikai változások „szabályozott” kereteinek biztosítására (természetesen a „fölülről” elvárt és az „alulról” kikövetelt érdekközvetítés szolgálatában). Ezidő szerint a „partneri viszony”, a „konszenzuskészség” lett a térségi alkufolyamatok kulcsszava, „hívószava".

Az érdekeket a politikai intézményrendszerben, illetve a társadalmi térfolyamatokban jobbára az értékelvek és az érzelmi motivációk táplálják. Az érdekek dinamikus változásában amúgy sem csak a visszahatások, az áttételek érdekesek, hanem a stabil érdekmegfogalmazódást nehezítő körülmények is. Az érdekfolyamatban mint változásban szüntelenül jelen vannak a kommunikációs viszonyok, a még élő kapcsolatrendszerek, a hála- és bosszúterhes „személyi klientúra” eszközei. Az érdekek nemegyszer csak mint hiányjelenségek fedezhetők föl a csoporttörekvésekben: nem fogalmazzák meg, nem nyilvánítják ki, nem ütköztetik őket. Az érdekviszonyok alakítása ezért eleve nem intézményesíthető, s annál kevésbé, minél nagyobb léptékű társadalmi változások vagy csoportmozgások veszik körül.

Koalíciók esélytelensége?

E láthatatlan átalakulások mehezítik a koalíciók kialakulását. A területi érdekcsoportok a legitimáltság szempontjából szinte hierarchiákba szerveződtek. Az előnyös helyzetben lévő csoportok kezében nincs igazi uralmi eszköztár, mégis úgy kell tenniök, mintha volna, s mindezt igyekeznek összehangolni az országos káosz időleges folyamataival. A pluralista pártpolitika sokszor nem több, mint tétova tevés-vevés, amit távolról nézve elszánt hatalmi harcnak gondolhatunk. Igaz, amerre nézünk, hangos peresztrojkázás és glaznosztyozás kíséri az agonizáló pártirányítás utóvédharcait, nyilvánosság előtti gyalázkodások jelentik a pártok viszonyát. Ki tudja, s ki mérheti föl igazán, milyen személyes motivációk, észjárások alapján keresztelkednek át a káderek az MSZP-be, ki vállalhat garanciát a reformkommunista MDF-es párthívek és egyéb hitehagyottak mellett? Ki láthatja át többllépcsős küzdőterek játékosainak rejtett kártyáit? Ki remélheti őszinte koalíciójukat?

Ma még korántsem kicsiny az egypártrendszer híveinek és követőinek tábora, akik az általános gazdasági-társadalmi és értékválság közepette maguk sem látják tisztán az érdekszférákat, s időlegesen kedvezőbbnek tűnik számukra „demokrata fórumozni”, mint meghurcolásra kijelölt érdekvezérekként kimenekülni az indulatos közbuzgalom karjaiból. Leginkább MDF-hez tartoznak az igazgatási, népfrontos és ágazati káderek, itt kerestek helyet a reformpárti MSZMP-sek is. Lehet-e ilyen fölállásban koalíciós partnere a FIDESZ vagy az SZDSZ? Lehet-e az MDF-nek a kisgazdákkal vagy a szétesett szocdemekkel uralkodói széket megosztania?

És nemcsak „nagy pártok” vannak! Ma még lehetetlen „érvényes” érdekkategóriákba gyömöszölni a megszaporodó szakszervezeteket és a népfrontokat, kisvárosi egyháziakat, a falusi néppártosokat, FIDESZ-fiakat és DEMISZ-csinovnyikokat. Számos föltérképezhetetlen szubjektív viszony van a vidéki érdektérségben, s ezeket csupán „todományos” erőszakkal lehet egyértelmű érdekformációknak minősíteni. Éppoly titok fedi igazi szándékaikat, mint annakidején az MSZMP szervezeti ügyeit.

Ebben a vidéki érdektérben szó sincs hosszabb távon vállalt uralmi közösségről, párt-célokon túl is valóban vállalt feladatokról vagy elvekről. A protopártokat jellemző agitációs munka többé-kevésbé az MSZMP gyakorlatát mímeli. A szerveződő pártocskák éppúgy elvont társadalmi szektorokra hivatkoznak bázisként, éppúgy össznépi érdekről szónokolnak, mint az MSZMP tette volt hajdanán. Az érdekek „nemléte”, megnevezetlensége, az érdekeltek „névtelensége”, valamint az érdekfelmutatás hiánya egyúttal a döntésképességet és a koalíció-képességet is nehezíti ma még.

Egyre több a nemdöntés-döntés, egyre erőtlenebb a határozott hangon deklarált változtatás, egyre hiteltelenebb minden uralkodói vagy ellenzéki gesztus. Ha nem volna félelmes dolog, arra lehetne gondolni, hogy az emberek többsége „jogképes” állampolgárként, döntésbefolyásoló erőként vagy szimpla statisztikai adatként sem tart már igényt arra, hogy „beleszóljon a dolgokba”, s még kevésbé tudja, mi is lenne az ő valódi érdeke. Elhiszi, amit a pártok ígérnek, illetve nem hisz semmit, csak jelvényt visel, szavazni megy, pártreklámokat néz a tévében.

A rendszerválságok és kríziselméletek szakirodalma sem ad választ arra, mi történik akkor, ha a politikai felépítmény lényegében nem változik, csupán intézményeiben vagy vezető személyiségeiben. Az MSZMP vezető szerepének lekonyulása nemcsak hatalmi vákuumot hagyott maga mögött, hanem a politikai névtelenek alkalmazkodási nehézségeit, alternatív pártosodásának akadályait is. Persze mielőtt a gyászmise elhangzana, érdemes megnézni: kik azok, akik közvetlenül érdekeltek a hatalomgyakorlásban. Ehhez előbb azt kell látnunk, kiknek a kezében van még hatalom, kiktől vehető el és kiknek adható oda. Egyáltalán: van-e még elosztható, működtethető hatalom, uralmi eszköz? Van-e uralmi eszköztár, hitelesség, közbizalom?

Hatalmi érdek és koalíció

Ha a hatalom és az érdekek közötti viszony a kiváltságolt csoport vagy osztály előnyökhöz juttatásában jelenik meg, illetve mindennapi érdekérvényesítési gyakorlatot jelent a politikailag privilegizált csoportok esetében, akkor ez nem valami elkülönült szférában, hanem apparátusok, intézmények, ágazatok, térségek, csoportminőségű szerveződések szintjén fogalmazódik meg.

A levitézlett pártállami hatalom sokszor élt az uralkodó osztályérdekek egyenlőtlen elosztásának technikájával. A hatalom a politikai döntéshozatal intézményes és illegális kézbentartásával egyúttal a területi, vidéki érdek-tereket is erős marokkal fogta, illetve szolgálni kényszerítette.

De a politikai hatalom centralizált gépezete már lefulladt. Egyáltalán nincs már „új osztály”, párt-elit vagy nyomásgyakorló csoport a döntések mögött. Látszatdöntések és „nemdöntés-döntések” szolgálnak arra, hogy bizonyítsák a politikai apparátusok „jogosultságát”, megteremtsék a működés látszatát, de ne változtassanak semmin, s a cselekvés ne érintsen ismeretlen érdekeket.

A megyei hatalmasok például, vagy az ipari, ágazati érdekképviselők ma már nem képviselnek senkit és semmit. A gazdasági, mozgalmi vagy igazgatási szektorok kézbentartása már nem áll módjukban.

A hatalomgyakorlás napi ügymenetében nem a tudás vagy a döntésképesség a meghatározó, hanem az erőforrások elosztásának és újraelosztásának konkurrencia-nélküli gyakorlata. Az új pártok is biztosítani törekednek a saját szervezeti működésük titkosságát, kizárjék a külső beavatkozásokat, s fenntartják presztizsük megkérdőjelezhetetlenségét. De mostmár nincs mit elosztani, nincs miről dönteni. Korábban a politikai szféra történései egyenesen a gazdaságon belüli történésektől váltak függővé, ma a gazdaság már annyira „leült”, hogy új stratégiát, legitimitást a gazdaság megújítására hivatkozva már lehetetlen kialakítani.

A most szerveződő és teret nyerő pártok ezt tudomásul véve kezdenek működni. Új helyzetben, meghatározatlan pozícióból, de ismét csak sémaszerűen, korlátos energiákkal, bizonytalankodva, s egyre csökkenő intenzitással mernek egymással tárgyalásokba fogni. Sikerképességük láthatóan attól függ sokhelyütt, kik ülnek híveik közül a tárgyalóasztalnál. S mostanság egyre látványosabban ki is fáradnak az új pártok képviselői.

A koalíció lehetősége elvileg széles mozgásteret nyit, valójában azonban szűköset. A geostruktúra, a termelési tapasztalatok, a politikai tagoltság, az etnikai vagy vallási tagoltság, illetve a gazdaság is behatárolja, mire lehet képes egy koalíció. A nyugati tőke és a politikai érdektér talán keresztény-nemzeti kurzust, közepesen balos-konzervatív irányzatot látna szívesen. A mérsékelt populista új kormány jó tőkefelvevő piacot, újrapolgárosodott népességet, szociálprotekcionista gyakorlatot valósíthatna meg. Ezt szerencsés esetben kiegészíthetné egy gyors piaci modernizáció, amelynek első feltétele viszont az, hogy a sztálinista-kádárista konzervatív politikai oroszlánok végképp lekerüljenek a színről és kikerüljenek a háttérből befolyásoló szerepkörökből.

Lehetséges tehát, hogy Magyarországon is a „történelem végét”, a hidegháborús félévszázad lezárását jelentené a kormányzó párt ilyesfajta politikája. Ehhez ma aligha látszanak koalíció-képesnek a harcban álló pártok. Kétségtelen, hogy a kádári korszak szociális védőhálója, amit a hatvanas évektől kifeszített az állampolgárok „védelmére”, egyúttal a keresztényi etika korábbi eszméjét is jelentette: magyarán mindenekelőtt szociális biztonságot, fajta-testvériséget, egyenrangúságot. Bizonyos viszont, hogy ma már semmiféle koalíció nem munkálkodhatna együtt oly eredményesen, amilyen sikeres politikát elvár a nép a kormánytól. Az állami beavatkozás és a szociális védőháló iránti igény ma hatalmasra nőtt.

Így az olyan pártok, mint az SZDSZ például, amely nem programja, hanem radikalizmusa miatt élvezi a közbizalmat, nem léphet koalícióra a szociális érzékenységre játszó szociáldemokratákkal, mert nincs olyan közvetítő személy kettőjük között, aki a pártérdekek koordinációját elláthatná. Miközben az SZDSZ hívei közt a SZETA támogatottjai és az iskolázatlan munkások tömegei is ott vannak, a keresztényszociális étoszra építő MDF a „nemzet, haza, rend, biztonság” kotyvalékát tálalja és a nemzettudatra játszik rá. Közös irányultságaikban sincs tehát koalíció-képes összhang.

Koalíciós kormányválság?

Egy konzervatív-liberális program százezreket mozgósíthat majd, milliókat hozhat az eddig reméltnél jobb helyzetbe (vagy rosszabba). De akik ellenzékbe szorulnak, bizonyosan hamarabb fognak koalícióra lépni, mint tették volna a választások előtt. Az uralkodó kormánypártot fél éven át, egészen megbukásáig fogja lőni az ellenzékiek koalíciója. Két éven át talán három kormányválság is következhet Magyarországon. Két hónap múltán már azért is küzdeni fognak a pártok, ki tud kimaradni a kormányból.

Kemény programmal fölálló kormány népszerűtlen lesz. Puha programmal jelentkező kormányt percek alatt megeszi majd az ellenzéke, kiesnek a hívek alóla, kilépnek koalíciós partnerei.

Ma még az is kérdés: a pártok integrálják a személyiségeket vagy a személyiségek teszik a pártokat. Amint azonban a kompromisszumokról lesz szó, alapkérdés lesz, ki kivel szolidáris. Nemcsak a parlamentben dőlnek majd el a dolgok, a pártok paktumai legalább annyit tesznek majd. Megerősödnek majd a pártfüggetlen szereplők, szót kérhet a pártok mögötti blokk, betörhetnek majd új nevek és irányzatok a politikai légkörbe.

Addig (és vélhetően azután is) válságtűrő képességünk lesz fő eszközünk. Még jó ideig, koalíciók ide vagy oda, az állampolgári közviselkedés éppoly meghatározó lesz (lehet), mint a kormányképesség. A pártok iránti rokonszenv ma még minden látszat ellenére nem akkora tömegekre jellemző, mint képzeljük. A magyar állampolgárok politikához való viszonya, távolsága 1985 óta hatalmasat nőtt (akkor az emberek 65 százaléka nem érdeklődött a politikai döntések felől – ma ez 81 %-ra emelkedett).

A vidéki Magyarország nem a kormányalakítás lázában ég. A vidék érdekeltsége a valódi önkormányzatban van – aki ezt garantálja, az „nekik” dolgozik. A pártosodás mutatóit tekintve a legkülönbözőbb kombinációk láthatók vidéken: ha a vidék szava (értsd: a magyar állampolgárok nyolcvan százalékának szava) számít valamit, akkor a „vidék pártja” vagy kormánya az lesz, amelyik megszünteti a tartós marginalizáltságot, a peremlétet, a lepusztítottságot, a területi hátrányokat és örökölt egyenlőtlenségeket.

Ehhez azonban többszakaszos koalíció-alakítás, többszörös kormányváltás kell majd. Jövőképeink megrajzolásánál ezekre számítanunk kell. Sajnos.

(1990. február 12.)

Megjelent: Reménységünk a koalíció? NAPJAINK (Miskolc) 1990. 29. szám, 3-4. oldal