Elöljáróban

Az elmúlt évtizedekben különös események tanúi lehettek a nyugati társadalmak vallási jelenségeinek alakulását figyelemmel kísérő kutatók. A hatvanas-hetvenes években bekövetkező nagy „spirituális robbanás“ eredményeképpen, a számtalan modern, a kor szelleméhez igazított tanítással bíró kultusz, szekta és mozgalom mellett, megjelent egy izgalmas vonulat, amely egyes archaikus vallási formák újjáélesztését tűzte ki céljául. Igen változatos tradíciókig nyúlnak vissza ezek a csoportok: léteznek hívei a Mithrász-kultusznak, mások a prehistorikus idők természetvallásaihoz térnek vissza, de a nagy ókori vallási kultúrák (görög, római, germán, kelta) követőit is megtalálhatjuk közöttük, akik mára az Egyesült Államoktól a közép-kelet európai országokig, mindenhol fellelhetők.

A statisztikai adatok szerint (Török 2004:34) Magyarországon az új vallási mozgalmakhoz tartozók létszáma nem haladja meg a lakosság egy százalékát, ezen belül pedig az általam vizsgált úgynevezett újpogány csoportok tagjainak száma elenyésző.¹ Ugyanakkor izgalmasnak ítélem azt a felvetést, hogy az ennek a nemzetközi szinten jelenlévő irányzatnak, egy olyan sajátos magyar vonatkozású ága alakult ki, amely a vallási és a nemzeti identitás összefonódásának tekintetében, és esetlegesen a politikai preferenciák szempontjából nézve érdekes trendeket mutathat.

A jelenség hátterében vallási pluralizmus növekedése, a kiscsoportos szerveződések, a fundamentalizmus, az intézményi krízis, a privát vallásosság, a politikai, vagy civil vallási jelenségek tendenciái állnak, amelyek irányában mind a nemzetközi, mind pedig a magyar szakirodalomban részéről határozott érdeklődés mutatkozik.

Magyarországon a vallási válaszlehetőségek fellendülésének lehetünk szemtanúi a rendszerváltás után. Ahogyan azt Tomka Miklós kimutatta, a folyamatban kettős tendencia figyelhető meg: a hagyománybomlás, valamint a különböző új vallási gondolatok megjelenése tekintetében (Tomka 1995:39-41). Ez a fellendülés pedig az „identitáspiac” bővülésével jár együtt; s ennek a piacnak nem elhanyagolható a vallási dimenziója sem. A szekularizációs tézis bizonyos szinten megdőlni látszik, mindazonáltal sok esetben tapasztalható, hogy a vallási jellemzők politikai tényezőkhöz kapcsolódnak, és a vallási és nemzeti identitás valamiféle egységbe ötvöződik, különösen a posztkommunista államokban (Gereben 2000). Ezek között találjuk az újpogány irányzatokat is, amelyek, miután célképzetükből hiányzik a missziós tudat, vagy éppen a szűk körű exkluzív tagságot részesítik előnyben, így követőik lélekszáma napjainkig jelentősen alulmarad más mozgalmak híveihez képest.

A dolgozatban amellett fogok érvelni, hogy bizonyos hazai újpogány mozgalmak a posztmodern léthelyzetre olyan ellenmagatartással válaszolnak, amelyben minél átfogóbb érvényű önmeghatározást kísérelnek meg kialakítani, azaz törekednek arra, hogy plauzibilis egységbe ötvözzék a nyelvi - nemzeti, a vallási és esetlegesen politikai identitásformákat. Továbblépve egy újabb vizsgálható tartományt jelenthet az a felvetés, hogy bizonyos szempontból ezek a mozgalmak úgy viselkednek, mintha etnikai alapú közösségeket alkotnának, azaz mintha szervező elvük az etnicitás lenne. Ez korántsem azt jelenti, hogy így ítéli meg őket a többségi társadalom, hanem éppen fordítva, a vizsgálandó entitások sok esetben a kisebbségek attitűdjeivel (erős csoportszolidaritás, etnocentrizmus, csoportbezárkózás) reagálnak a környező világra, amelytől etnikailag nem feltétlenül különböznek.

Elsőképpen összegzem a hipotéziseim kulcskifejezéseit, a posztmodernitás, az identitás és az etnicitás fogalmait, ezt követően a 2006-os (Szilárdi Rékával folytatott) előkutatásom eredményeiről számolok be, amely két újpogány csoport kvalitatív tartalomelemzésre épül.

Posztmodernitás, identitás-kérdések

Richard Rorty mondja egy helyütt, hogy a modernitást jobban tetten érhetjük Dickens műveiben, mint Heideggernél, mivel az angol író által ábrázolt társadalmi létállapotra az a jellemző, hogy állandóan elutasító rosszallással tekint az eddigi és az eljövendő fejlődésre. A Dickens által ábrázolt világ létállapota tulajdonképpen egy létállapot lehetetlensége, s mint ilyen, a modernitásra inkább találó, mint bármely árnyalt és intellektuálisan igényes képlet, amit a nagy szintetikus filozófusok állíthatnának fel róla (Bauman 1999, továbbá Rorty 1997). Az a változás pedig, amire a modern úgy tekint, mint rettegett jövőképre, az maga a posztmodern. Akár egyetértünk a szerző véleményével, akár nem, annyit bizonyosan állíthatunk, hogy a jelenkor problematikájával számtalan szerző foglalkozott már az elmúlt évek során. Az általam – az identitás oldaláról – olvasott munkák közös, kiemelhető tengelyeként a következő összegezhető megállapításokra juthatunk.

A modernizmus egyet jelent azzal, hogy a tudományok megingatták a mítoszok, az ősi nagy elbeszélések világát, a posztmodern pedig megingatta a tudománynak, mint egyetlen világmagyarázó elvnek a felfogását. Így tehát fontos egyrészről szembeállítanunk a modernitást és a posztmodernitást. Míg az előbbire a viszonylagosan strukturált tér-idő szemlélet, az éppen megfelelő vonatkoztatási rendszer, és egy olyan szilárd tartás a jellemző, amelyben az emberi cselekvés ésszerűen és biztosan beillesztve érezheti magát, addig a posztmodernben mindez feloldódik. Másrészről, ahogyan azt Lyotard elemzi, a posztmodern nem áll ellentétben a modernnel, inkább a modern folytatásáról, illetve betetőződéséről, azaz az állandóan fejlődő világról, valamint az új helyzetekre meghökkentően gyorsan kialakuló reakciókészletről beszélhetünk. Az érett posztmodernizmus tehát nem a végnapjait élő, hanem az állandóan születőben lévő modernizmus állapota (Habermas – Lyotard – Rorty 1993:129).

A szakirodalom állítása szerint a csúcsmodernitás alapélménye a töredezettség, a hiányzó struktúra, a megszűnő egyértelműség, illetve folytonosság. A kor embere úgy érzi, mintha megszűnne az átfogó törvények érvényessége és kiszámíthatósága, fokozódik a bizonytalanság, nő a kockázat, szaporodnak a konfliktusok, megváltozik a valósághoz való viszony, csakúgy, mint a térszerkezet érzékelése, az időpercepció, és a szent és profán viszonya is (Tomka 2001). Másképpen megfogalmazva: a posztmodern gondolkodást elsődlegesen a „lehetőségekben foglalt eklektikával”, az „interdiszkurzivitással” és az „új, szabad kultúraalakítási lehetőségekkel” azonosíthatjuk. Ez azt jelenti, hogy szabadon, az egyes irányzatok belső koherenciájához már nem kizárólagosan alkalmazkodva választhatunk az eddigi kulturális diskurzusok tartalmaiból (Kiss 2001).

Az identitás keresésében, valamint kifejlődésében nyomon követhetjük az említett változásokat, a szilárdság és a folytonosság elvesztésében, illetve a töredezettség és a megosztottság jelentkezésében. Egy olyan hagyományokban gyökerező társadalomstruktúrában, ahol az egyén pszichikai képességei és vágyai nagyjából egybeestek társadalmi lehetőségeivel, az identitás kérdése ellentmondásmentesnek tűnik. Az előre meghatározott identitásprogramot az emberek nagy része szükségszerű ténynek kezelte, az ettől való eltérés a premodern társadalmakban az egész környezettel való szembefordulást is jelentette egyben. Egyszerűbben kifejezve, ahol kevés az azonosulási modell, és a szerepek száma is korlátozott, az identitás kialakítása viszonylag könnyű.

Ezzel ellentétben a komplexebb, illetve gyorsan változó társadalmakban szinte végtelen számú viselkedési- és normatív mintalehetőség kínálja magát. Így tehát az identitáskeresés a modern kor beköszöntével vált tömegeket érintő problémává, amikor az egyéni lét elveszítette a hagyományban gyökerező alapját, és egymásnak ellentmondó alternatívák között találta magát. Ennek következményeként a posztindusztriális társadalmakban az egyénnek és a csoportnak egyre komplexebb módon kell kialakítania és védenie az identitását. Egyrészről azért, mert az egyénnek egyre kisebb lehetősége van arra, hogy a közéletet befolyásolja, illetve mert a közélet intézményei pedig egyre kevesebbet törődnek azzal, hogy az egyénnek értelmezési rendszert biztosítsanak. Másrészről a posztmodern „identitáskínálatban” meglehetősen széleskörű és nagyszámú világértelmezési struktúrával találhatjuk szembe magunkat, amelyből a kor embere kedvére válogathat. Az identitáskeresés, és ezenfelül annak megőrzése egyre nagyobb kihívássá válik, főként azért, mert a környezeti elvárások, illetve a személyes preferenciák folyamatos feszültségben állnak egymással.

A témakör tehát fontos szerepet játszik korunk társadalomtudományaiban; az önmeghatározás elméleteivel olyan különböző területeken találkozhatunk, mint a pszichológia, a szociológia, vagy akár (a narrativitáshoz kapcsolódva) az irodalomtudomány, fogalma éppen ezért nehezen ragadható meg egységesen. Az önazonosság értelmezésének a szakirodalom szerint legalább két értelmezési tartományát különíthetjük el: egy szűkebb és egy tágabb referenciahalmazát; előbbi az én-identitásra vonatkozik, utóbbi pedig a nemi, a nemzeti és a foglalkozási önmeghatározásra.

A társadalmi identitás-elméletek a személyek pozitív társadalmi szükségletét emelik ki: kiindulási pontjuk szerint az egyének a pozitív önértékelésüket, önbecsülésüket csoport-hovatartozásuk révén tudják kielégíteni. A csoport mint szociális kategória jelenik meg, amivel azonosulni kell, majd ez az azonosulás az én-fogalom részévé válik, úgy, hogy a kollektív nézetrendszer beépül a személyes identitásba, és azt a felfogást, amelyet a tagok egymás közti kommunikációja formál, az egyén is képviselni tudja. A csoportidentitás fontos jellemzője továbbá, hogy nemcsak valami mellett, valaminek mentén, hanem valamivel szemben is identifikálja magát az egyén. Így tehát az idegen csoportok létezése elengedhetetlen a csoportidentitás kialakulásához (Bögre 2002:56-69).

Jan Assmann az önazonosságnak alapvetően a következő három formáját különbözteti meg: az egyéni identitás az egyén tudatában kiépült és fenntartott kép, amely őt mindenki mástól megkülönbözteti, és amely a reprodukálhatatlan sajátszerűség tudatát adja. Ezzel szemben a személyes identitás minden olyan társadalmi szerep, képesség és tulajdonság mentén szerveződik, amely gyakorlatilag a társadalmi besorolhatóságra vonatkozik az egyén életében. Mindezekhez képest a kollektív identitás egy csoport önmagáról festett képe, amellyel tagjai azonosulnak; önmagában tehát nem létezik; csak és kizárólag akkor beszélhetünk róla, ha az adott csoport tagjai hitet tesznek mellette. A kollektív önazonosság ereje mindig attól függ, hogy mennyire él elevenen a tagok tudatában. „Az identitásnak fontos alkotóeleme a csoport-hovatartozás, a szűkebb értelemben vett társas identitás. A társas identitás egy csoporttal való azonosulás, tehát az „én” „mi”-vé alakítása. Sok mai társadalomban nyer teret az identitáspolitika: a faji, etnikai, nemzeti, kulturális, nemi, szexuális orientáción stb. alapuló identitások csoport-képzővé, az így kialakított csoportok (kisebbségek) pedig fontos politikai tényezőkké válnak” (Assmann 1999:132).

Összegezve tehát, ahogyan arra több kutató felhívta a figyelmet, és az általam idézett részletek is példázzák, az identitás bármely formájának meghatározásánál a következő pontok mindenképpen kiemelendők (Vajda 1996):

• az egyéni és a társadalmi vonatkozás együttes megjelenése,
• a belső szekvenciák társadalmi környezettel való interakciójának dinamikája,
• az egyes életfázisok céljaként / végpontjaként való értelmezhetőség,
• a szándékos és tudatos reflexió,
• valamint az önmeghatározás globalitásának megragadására irányuló törekvés.

A kollektív identitás, azaz a tudatosult társadalmi hovatartozás legkézenfekvőbb példája a nemzettudat, amely erejét leginkább saját múltbeli eseményeinek köszönheti. Ahogyan Arisztotelész rámutatott, az ember zoón politikon, azaz olyan társas állat, amely politikai rendekben, közösségekben, csoportokban él. A viselkedéskutatás megerősítette ezt a meghatározást azzal, hogy bizonyította: a csoportalakítás az ember alapvető lelki adottsága, a közösségalakító magatartás és cselekvés pedig elemi viselkedésmód. Amely ezeket a csoportokat hatványozottan összetartja – az ösztönön kívül – az a beszéden és a kommunikáción alapuló közös tudás. Ez azt jelenti, hogy a kollektív identitást mindig a megfelelő kulturális alakulat alapítja meg és reprodukálja (Assmann 1999).

Nemzeti identitás és etnicitás

A nemzeti identitás viszonylag új keletű fogalom; a 18. század előtt nem beszélhetünk róla, és mint jelenség tipikusan európai, amely a 19. és 20. században vált széleskörűvé a világon (Zimonyi 1994:1-8). Voltaképpen olyan kategória, amelybe az egyén besorolja, beletartozónak tekinti önmagát, s amely így különleges szerephez jut a szociális információk feldolgozásában és az önértékelésben. Az önbesorolás tekintetében az egyik legfontosabb alapot képezi az a kollektív múlt, amely a történelem egyes kiemelt személyeit és eseményeit a jelenre magyarázatokat adó közös emlékké alakítja olyan módon, hogy szimbolikus jelentőségű legendákba sűríti azt. A hősök/ősök cselekedetei, valamint a régmúlt eseményei olyan idő- és térbeli pontot jelentenek, amelyből kiindulva az egyén és a közösség képes magát definiálni, illetve aktuális történelmi kontextusát meghatározni, s egyben ez biztosítja a folytonosságot is. Mindezek „a történelmi narratívák a nemzeti kontinuitás és a nemzeti szerepmegfogalmazások lényeges elemei, a csoportszolidaritás és a társadalmi legitimitás központi kategóriái” (Bindorffer 2002:339-351.).

Bodó Barna „Kultúra, identitásnarratívák, politika“ című tanulmányában egy érdekes problémára hívja föl a figyelmet. Egyrészről a tanulmány fő gondolatmenete a kultúra és a nemzet összefüggéseiről szól a posztmodern multiidentitás korszakában, másrészről pedig az etnicitás meghatározásait, illetve definíciókísérleteit veszi szemügyre (Bodó 2001). A továbbiakban nagymértékben támaszkodom az említett tanulmányra, nevezetesen, hogy vajon az etnicitás dimenziói mennyiben alkalmazhatóak a magyarországi bejegyzett neopogány csoportok „hivatalos csoportidentitására”?

Bodó tanulmánya szerint a premodern társadalmakra jellemző törzsi, regionális, illetve vallási azonosulás napjainkban áttevődött a nemzeti kultúrára. A nemzeti kultúrák úgy alkotják meg az identitásokat, hogy a „nemzet” fogalmát jelentésekkel töltik fel, amelyekkel azonosulhatunk. Ily módon a nemzeti identitás egy elképzelt közösséghez is, illetve saját öntudattal rendelkező etnikai csoporthoz is kötődhet. A szerző feleleveníti a legfontosabb „etnicitás” definíciókat, majd arra a megállapításra jut, hogy a felsorolt értelmezési kísérleteknek egyetlen visszatérő eleme van, ez pedig „az etnikai csoportoknak a posztmodernitás különbözőség-kultuszának jegyében jelentkező társadalmi-politikai reprezentációs igénye“. Dolgozatomban munkadefinícióként Glazer és Moynihan meghatározását veszem alapul, amely azt állítja, hogy „az etnicitás ’jelzés’; mégpedig azon igénynek a megmutatkozása, miszerint egyre több (nép)csoport érzi szükségét, hogy csoportjellegzetességeit kihangsúlyozza. És az ’etnikai csoport’ kifejezés nem csupán alcsoportokra, kisebbségekre vonatkozik, hanem minden olyan társadalmi csoportra, amely saját kultúrával és eredettudattal rendelkezik, miáltal az etnicitás egyre szélesebb értelmezést nyer” (Glazer – Moynihan 1975, id. Bodó 2001).

A későbbiekben Bodó a nemzeti kultúra narratívái közül öt olyan dimenziót emel ki, amelyek mindenképpen figyelmet érdemelnek az újpogányság elemzése kapcsán is. Ezek a következők:

1. a nemzetet jelentéssel felruházó közös tapasztalatok – diadalok, bánatok, tájak, ceremóniák
2. az eredet, a kontinuitás, a hagyomány, az időtlenség – vagyis hogy a nemzeti karakter ősi, lényegi jellemzői változatlanok
3. a hagyomány feltalálásának szimbolikus gyakorlata – a rituálék olyan készlete, amely ismétlés által vési be a viselkedés bizonyos értékeit és normáit
4. az alapítás mítosza, amely a nemzet eredetét olyan távolra helyezi hogy az elvész a mitikus idő ködjében
5. a tiszta, eredeti nép eszméje

A nemzeti kultúra tehát ebben az értelemben olyan narratívaként funkcionál, amely képes magába olvasztani azt a töredezettséget, amely a posztmodern kort jellemzi: az etnikai, a politikai, a regionális, a kollektív történelmi tudat identitásformáinak esetleges ambivalenciáiból fakadó hiátusokat kitölteni, majd olyan jellegű plauzibilis egységbe ötvözni, amely inkább a premodernitásra volt jellemző.

A vizsgálat

A neopogány közösségek identitáskultúráját vizsgálva azt a megállapítást előlegeztük meg, amely szerint mind a vallási-, mind pedig a nemzeti identitást olyan halmaznak tekintjük, amely egységes keretet tud nyújtani a különböző részidentitásoknak. Így fordulhat elő, hogy ezek az önmeghatározási formák, kölcsönösen erősítve egymást, összekapcsolódnak (Daniel, Durham 1997). Az újpogány csoportok esetében ez a folyamat a posztmodernre jelentkező reakciókészlet egyik kiindulópontja lehet, hatásmechanizmusa pedig különösen megnő azáltal, hogy a vallási „hitigazságokat” a nemzeti oldalról, illetve a nemzeti hovatartozást a vallási oldalról lehet alátámasztani. Elképzelésünk szerint a vizsgált közösségeket jellemző vallási és nemzeti dimenzió úgy fonódik össze a többi (politikai, kulturális, nyelvi stb.) részrendszerrel, hogy azt komplex és diffúz módon járja át. Másképpen megfogalmazva, olyan nemzeti - vallási formák termelődnek ki, amelyek egységesítik a különböző hibrid identitás-elemeket. Ezt a jelenséget értelmezhetjük úgy is, mint az adaptálódás szélsőségesebb esetét a pluralista társadalom szimptómáihoz.

Ebben a típusú kollektív önmeghatározásban gyakran a hangsúly a csoporthoz tartozás elsődlegességére helyeződik, azaz a kultúra, a nyelv, a vallás kérdései helyett egyre inkább a csoport tagjainak az érdekei válnak fontossá, ehhez mérten „a kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok másodlagossá válnak, illetve annyira lesznek fontosak, amennyiben mozgósító erővel rendelkeznek” (Bodó 2001).

A kutatás során két, általunk kiválasztott sajtótermék cikkeit vetettük tartalomelemzés alá, amelyek szervesen kapcsolódnak két nemzeti alapokon szerveződő újpogány csoporthoz, a Magyar Vallás Közösségéhez és az Ősmagyar Egyházhoz, ugyanakkor az olvasótábor szélesebb mivoltja miatt a metakulturális szint is elemezhetővé válik.. A vizsgálat célja annak kiderítése volt, hogy a hivatalos identitáskínálatban mennyire jelenik meg a nemzeti – etnikai identitásforma.

Mindkét újság esetében a 2000. évfolyamot választottuk több okból is. Egyrészről a nemzeti identitás témakörén túl áttételesen a politikai preferenciákat is számottevőnek gondoltuk, így feltétlenül szerettük volna elkerülni a választási időszakok évfolyamait, a politikai aktivitás esetleges deformáló hatása miatt. Ezenfelül a két orgánum megjelenési időszakjai nem feltétlenül fedik egymást: az Ősi Gyökér című folyóirat 2000-től 2003-ig állt a rendelkezésünkre, míg a Turán 1910-től 1940-ig, valamint 1998-tól 2001-ig. Ugyanakkor egyszerűbb volt az olyan alapművek beszerzése, mint például Badiny Jós Ferenc munkái, amelyek – mintegy részletesebb hátteret adva - megkönnyítették az Ősi Gyökér szövegeinek értelmezést. A Turán című folyóirat esetében (az összehasonlítás kedvéért) áttekintettük a folyóirat előbb említett korábban megjelent számait, s hogy az összevetés adekvát legyen, a rendszerváltás utáni számokból ebben az esetben is a 2000. évfolyamot vettük alapul. A vizsgálatot ugyanazokkal a lépésekkel végeztük, hogy a két tartalomelemzés eredményei összehasonlíthatóak legyenek.

Az elemzés kétfázisú volt: elsőként a 2000. évfolyam tartalomjegyzékeit összesítettük, illetve a különböző cikkeket kulcsszavakkal láttuk el, majd ezeknek mentén besoroltuk őket egy-egy jellemző témába. Ezután, összevetve a megjelenő csomópontokat, olyan rangsort állítottunk fel, amelyben megfigyelhető a egyes kulcsszavak aránya, azaz megjeleníthetővé válik a kiadvány vallási dimenziója is. Ezt követően kiválasztottunk egy tanulmányt, amelynek témája a magyar vallás, ezt pedig mélyebb kvalitatív elemzésnek vetettük alá, a manifeszt- és látens tartalom kódolásával. Ennek során, hogy hipotéziseinket ellenőrizni tudjuk, az identitás vallási és nemzeti összetevőit, az etnicitás esetleges megjelenéseit, illetve a posztmodernitásra utaló magatartásmintákat tanulmányoztuk. Ebben az esetben a százalékos arányok a megjelölt kulcsszavak darabszámára vonatkoznak, és nem a 2000. évfolyam összes cikkének darabszámára. Az így kapott eredmények százalékos megoszlásaira csak annyiban volt szükség, hogy az adott tartalmakat és kulcsszavak alá besorolt kifejezéseket a két orgánum kiválasztott cikkeiben össze tudjuk hasonlítani, illetve az egymáshoz való arányukat meg tudjuk határozni.

Eredmények

A tartalomelemzési adatokat összevetve arra az eredményre jutottunk, hogy mindkét közösség identitásnarratívájában a magyar történelemnek és -nyelvnek kiemelt szerepe van, amelyekhez képest a vallási elbeszélést és jelképrendszert csak másodlagosnak tekinthetjük. A nemzeti – etnikai dimenziók láthatóan erőteljesen jelen vannak az adott szövegekben, szinte kivétel nélkül a modernitással ellentételezve: a globalizált világ minduntalan olyan kontextusban jelenik meg, mint amely a tradicionális világszemléletet tudatosan fenyegeti, az akadémikus tudás és képviselői pedig ennek a fenyegetésnek hathatós fegyvereit képezik. A vallási elemek következetesen alá vannak rendelve ennek a két pólusú világszemléletnek. A két élesen elkülönülő oldalt több szempontból meg lehet közelíteni: elsőként annak a vallási „gyakorlatnak” az oldaláról, amelyben a vallási elit és a hozzá tartozó közösség birtokolja az igazságot („mi”), és a kívülállók pedig („ők”) ezt nem interiorizálják. Másodsorban az egyén és a közösség interakciójából származó kölcsönös beállítódás oldaláról, amely jelentős mértékben meghatározza, képviseli és szimbolizálja a csoport értékeit és viselkedésmódjait. Harmadsorban pedig megközelíthető a kisebbség és a többség oldaláról is, és amennyiben ezt a szempontot összevetjük a kapott eredményekkel, akkor a „magyarság” mint kisebbség jelenik meg a „magyarsággal” mint többséggel szemben. Ez azt jelenti, hogy a kisebbségi létformában felerősödött magyar nemzeti, -vallási és -etnikai tudat ellentéte az a többségi társadalmat képviselő csoport, amelyik mind a modernizációt, mind pedig a hivatalos tudást magáénak vallja, s amely történetesen szintén magyar. Két „magyarság” fogalommal állunk tehát szemben: a kisebbségi, mint az (vallási és nemzeti) igazságot birtokló szimbolikus mag, a többségi mint objektív hovatartozási kategória jelentődik meg a közösségek metaelbeszélésében.

Összegzés

Dolgozatomban azt igyekeztem felvázolni, hogy a posztmodernitás és a globalizáció világában miképpen jelennek meg a magyarországi neopogány mozgalmak, milyen identitáselemekkel erősítik meg a helyzetüket, illetve milyen más dimenziókkal fonódnak össze. Az elemzés során végül arra az eredményre jutottunk, hogy a multikulturalizmus korszakában e közösségek úgy válaszolnak a töredezettségre, hogy az etnikai csoportokra jellemző kollektív/társas (és ezáltal közvetve személyes) identitást alkotnak meg, vagy választanak az anyaországon belül. A tartalmi adatok százalékos megoszlásai arra utalnak, hogy a közösséghez tartozás elsődlegességét az olyan kiemelt elemek adják, amelyek mozgósító erővel rendelkeznek (Bodó 2001), s amelyekhez képest a vallás és egyéb kulturális kérdések csak másodlagosak.

Felhasznált irodalom

Assmannn, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999

Bauman, Zygmunt.: Turisták és vagabundok. –A posztmodern kor hősei és áldozatai- http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre35/01bauman.htm, 2005. 09. 30. 15.42.

Bindorffer, Györgyi: Történelmi tudat, nemzeti identitás. In.: Pál E. (szerk): Forrásvidékek. Társadalomtudományi tanulmányok Némedi Dénes 60. születésnapjára. Új mandátum Kiadó, Budapest, 2002

Bodó, Barna: Kultúra, identitásnarratívák, politika. In. Multikulturalizmus és ökuménia. Temesvár, 1999

Boros, János: Jean-Francois Lyotard, a különbözőség elgondolója. In.: Jelenkor 1993/3.

Bögre, Zsuzsanna: Társadalmi-politikai változások hatása a vallásos identitás alakulására Magyarországon. Budapest, 2002 PhD dolgozat

Concise Dictionary of World Religion Oxford University Press, Oxford, 2000

Daniel, Krystyna – Durham, W. Cole: A vallási azonosságtudat mint a nemzeti identitás összetevője. in.: Fundamentum. 1997/2.

Dobszay János: Újpogány vallások Magyarországon. In. HVG 2003/39

Dowden, Ken: European paganism. The realities of cult from antiquity to the Middle Ages. Routledge, London, 2000

Erikson, Erik: Identity: Youth and Crisis. W.W Norton Company, New York, 1994

Földvári, Mónika – Rosta, Gergely: A modern vallásosság megközelítési lehetőségei. http://mtapti.hu/mszt/19981/foldvari.htm, 2005. 08. 21. 16.45

Gereben, Ferenc: Vallási és nemzeti identitás – Történelmi visszapillantás. In.: Tomka Miklós - Gereben Ferenc: Vallásosság és nemzettudat. Kerkai Intézet, Budapest, 2000

Habermas, Jürgen –Lyotard, Jean-Francois – Rorty, Richard: A posztmodern létállapot. Századvég, Budapest, 1993

Hegedűs, Rita: A vallásosság kérdése Magyarországon nemzetközi és magyar kutatások eredményeinek tükrében http://mtapti.hu/mszt/19981/hegedus.htm, 2005.08.21. 18.30

Kiss, Endre: Közép-európai tudat tegnap és ma. http://www.hhrf.org/europaiutas/20011/5.htm, 2005. 10. 02.

Löb, Ladislaus: Forms of identity. Definitions and Changes. Attila József University, Szeged, 1994

Pataki, Ferenc: Az én és a társadalmi azonosságtudat. Kossuth Kiadó, Budapest, 1982

Rorty, Richard: Heideggerről és másokról. Jelenkor, Pécs, 1997

Schöpflin, György: Az identitás dilemmái. Kultúra, állam, globalizáció. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004

Tomka Miklós : A magyar vallási helyzet öt dimenziója. In. Magyar Tudomány 1999/5 549-559.o.

Tomka, Miklós: A vallásszociológia új útjai. Replika 1996/ 21-22.

Tomka, Miklós: Inkulturáció. http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/teol/tomka.htm, 2005. 10. 12. 13. 30.

Török Péter: Magyarországi vallási kalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004

Vajda, Zsuzsanna: Az identitás külső és belső formái. In. Erős Ferenc (szerk.): Azonosság és különbözőség – Tanulmányok az identitásról és az előítéletről. Scientia Humana, Budapest,1996

Veres, Sándor-Kapás István: Az identitás válsága és a „lélek nyugalma” In. Erős Ferenc (szerk.):Azonosság és különbözőség – Tanulmányok az identitásról és az előítéletről. Scientia Humana, Budapest, 1996

*

A szerző politológus doktorandusz, PhD-hallgató, PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola, Politikatudományi Doktori Programjának hallgatója volt a dolgozat készítésekor. A textus átvételéért a Közelítések folyóirat szerkesztőségét illeti köszönet.

1 Neopogányság, újpogányság: gyűjtőfogalom; az új vallási mozgalmak csoportján belüli kultusz típusú vallási irányzat, amelynek tagjai jellemzően kereszténység előtti vallási formák újjáélesztését, rekonstruálást célozzák meg. Legjelentősebb újpogány csoportok: WICCA, Ásatrú, Druidák; Magyarországon: Magyar Vallás Közössége, Ősmagyar Egyház.