Petőfi a horvátoknál

Petőfi Sándor költészetére, tragikus, de egyben dicsőséges halálára, verseinek és tetteinek magasztos egybeforrottságára a XIX. század embere nehezen tudott közönyösen tekinteni, s a magyar forradalmár költő életművének hatása alól a magyar negyvennyolc ádáz politikai ellenfelei sem tudták-akarták magukat kivonni. Gondolok itt például a szerb romantika jeles költőjére, Đura Jakšićra, aki 1848-ban a magyar költő-forradalmárral és a magyar szabadságharc ügyével élesen szembenálló táborban, a szerb felkelők oldalán állt, mégis, később Petőfit tekintette költői ideáljának, gyönyörű verset is írt a "szabadság meteorjához", s életművén is érződik a nagy magyar poéta hatása.1 Ezzel ellentétben a kortárs horvát költészetben, illetve a XIX. század második felének horvát irodalmában és sajtójában nem vagy alig esik szó Petőfiről, mintha nem került volna be igazán a horvát köztudatba. Mindezt nem igazán lehet megmagyarázni a politikai szembenállás, az 1848 előtti és alatti horvát-magyar közjogi és más, a nagypolitika körébe tartozó ellentétekkel, mint azt az előbbi szerb példa is igazolja.

A magyar reformkori modernizációs törekvések, a gazdasági, technikai, társadalmi haladás, valamint a nyelv és kultúra ügyének magyar részről történő pártolása a horvát nemzeti mozgalom tagjai körében gyakran lelt pozitív visszhangra. Többen közülük, így például az illír mozgalom egyik vezéralakja, Janko Drašković gróf is felszólította horvát honfitársait a magyar példa - "pelda Magjarov" - követésére saját nemzeti mozgalmuk felvirágoztatására, de hasonló megnyilvánulásokat felfedezhetünk Ljudevit Gaj cseppet sem magyarbarát lapjának, az Ilirske narodne noviné-nek hasábjain is az 1840-es években. A neoklasszicista magyar költészetnek komoly horvát visszhangja volt, gondolok itt az időmértékes verselést a horvát költészetben magyar minta alapján meghonosítani kívánó Matija Petar Katančićra, vagy a horvát romantika későbbi nagy alakjára, a kezdetben klasszikus strófákban magyarul is verselő egykori szombathelyi diákra, a költő-politikus Ivan Mažuranićra. Ugyanakkor a horvát romantika irodalmában, sőt később is, egészen a XX. századig Petőfi nem vésődött be a horvát irodalmi köztudatba, tudtak ugyan róla, de nem vált költői eszményképpé.2

Az illirizmus korának horvát irodalma szakított a magyar példa követésével, az 1790 óta tartó horvát-magyar nyelvi-közjogi küzdelmek, valamint a pánszláv-ausztroszláv ideológiák hatására a horvát értelmiség és a Danica, majd a Kolo című folyóiratok körül csoportosuló új irónemzedék az 1830-as, illetve 1840-es években, de a későbbi évtizedekben is inkább a cseh, lengyel, szlovák, orosz, illetve német, majd francia irodalmat tekintette követendő példának, illetve azok alkotásait tartotta esztétikai mintának. Ezt a XIX. századi horvát írók részéről méltán tekinthetjük egyfajta tudatos elzárkózás, elhatárolódás eredményének. Voltaképpen ez politikai színezetű szakítás volt a megelőző hét évszázad kulturális téren is megnyilvánuló magyar-horvát szimbiózisával, amelynek továbbvitelét a horvát nemzeti mozgalommal, az illirizmussal szembenálló magyarbarát horvát nemesi körök próbálták megvalósítani -legalábbis a politika síkján - egészen 1918-ig. Ahogyan Hadrovics László fogalmazott, a horvát értelmiség részéről ez az elzárkózó-védekező törekvés egyfajta szellemi vasfüggöny leeresztése volt a Dráva partjára.3 Erre a jelenségre s arra, hogy az illírek a szláv irodalmi példát részesítették előnyben, már a reformkori magyar sajtó is felfigyelt, s igencsak rosszallotta e "pánszláv" néven megbélyegzett törekvéseket, s helyette a magyar irodalmi minta követését ajánlotta. Ez magyarázza meg, hogy horvát részről miért nem akadtak a XIX. század második felében a magyar irodalomnak rangos fordítói sem. Petőfi verseit is csak a szerb Jovan Jovanović Zmaj átköltéseiből, vagy éppenséggel német fordításból ismerték, ha ismerték. Általában véve a magyar irodalomnak nem sok teret szenteltek a dualista korszak horvát tankönyvei sem. Ez alól csak Khuen-Héderváry Károly horvát bánságának ideje (1883-1903) kivétel, amikor is a bán egy felülről indított magyar-horvát közeledést kívánt indukálni a tankönyvek szintjén is, s ekkor jelent meg egy magyar irodalmi szemelvénygyűjtemény is horvát nyelven, amelybe Pfann Károly írt bevezetőt a magyar irodalom történetéről, s természetesen helyet kaptak benne Petőfi költeményei is (Falu végén kurta kocsma, Egy telem Debrecenben, illetve részletek a János vitéz-ből) a már említett Jovan Jovanović Zmaj horvátosított fordításában4 (Ld.még e számban szerző Kossuth-tanulmányát a Szemle rovatban - a szerk.) A Héderváry-féle közeledési kísérlet azonban politikai okokból kudarcot vallott, s a századvég-századforduló horvát irodalmának legjelentősebb képviselője, a függetlenségi Horvát Jogpárttal rokonszenvező s ezért a magyar politikával élesen szembenálló (persze már más irodalmi stílust is képviselő) Antun Gustav Matoš egyáltalán nem volt elragadtatva a magyar irodalomtól: "Olvastam fordításban az elmagyarosodott Petrović-Petőfi verseit és Jókai regényeit..., de mindez nem győzött meg arról, hogy a magyar kultúra magasabbrendű lenne a mienknél, a szerbnél és horvátnál." 5

Igaz, később a horvát hazafias bárdról, August Harambašićról 1912-ben írt irodalmi esszéjében már Musset és a szerb Đura Jakšić társaságában a született költők között emlegeti a magyar költőóriást, és nagy elismeréssel szól arról, hogy Petőfi eszméihez híven a forradalom harcmezején esett el. 6 Egy másik írásában pedig Petőfi hazafias rajongását követendő példaként állítja honfitársai elé, de ez nem különösebben eredeti gondolata, hiszen a dualista korszak horvát politikai közírásában gyakran szólították fel - a közírók szerint nem elég hazafias - horvát polgárokat a magyarok "fanatikus patriotizmusának" átvételére.

Az első nagyobb lélegzetű horvát Petőfi-fordítás, ezek után talán nem meglepő, hogy Magyarországon készült el, bár sikerült horvát földre eljuttatni.7 A fordító Horváth Béla egy baranyai horvát kisközség, Némedi plébánosa volt, de a XX. század elején, megváltozott irodalmi ízlésű közegben az egyébként is nem túlságosan erőteljes fordítások nem robbantak irodalmi szenzációként Zágrábban. A magyar irodalom értékeit s ezzel együtt Petőfi (sőt Ady) megbecsülését a horvát irodalmi köztudatba igazán csak a legjelentősebb XX. századi horvát író, Miroslav Krleža vitte be. Krleža nemcsak kiválóan tudott magyarul, de magyarországi iskolai tanulmányai során a magyar irodalmat s a magyar kulturális közeget is megismerte. Otthonról hozott starčevići-jogpárti radikalizmusához jól illeszkedett Petőfi forradalmisága, s ezzel is magyarázható, hogy 18 évesen lefordította horvátra a forradalom apoteózisának számító Apostol-t. Később pedig nagyobb lélegzetű esszét is írt Petőfiről és az általa hasonló habitusúnak minősített Ady Endréről Petőfi és Ady, a magyar irodalom két zászlóvivője címmel, bemutatva ezzel a horvát olvasóknak egy teljesen más magyarságképet, mint amilyet a horvát ellenzéki sajtó évtizedeken át terjesztett.9 E progresszív magyar irodalmi - s Krležánál Zászlók című regényében Jászit és körét bemutatva - politikai példa erőteljesen árnyalta a horvát közgondolkodásban addig meggyökeresedett képet a más népek iránt semmi megértést nem tanúsító úri elnyomók Magyarországáról.

A titóista korszak tankönyveiben már e Krleža által jelentősen árnyalt magyarságkép fedezhető fel, s remélhetjük, hogy ma az egész, több mint nyolc évszázados magyar-horvát múlt értékelése is megszabadulhat a történettudományban is rögzült múlt századi sztereotípiáktól. Ennek jeleként értékelhetjük, hogy Horvátország függetlenné válása után emléktáblát állítottak Petőfinek zágrábi katonáskodása színhelyén.

Jegyzetek

A neves szerb irodalomtörténész, Jovan Skerlić külön kihangsúlyozza Petőfi költészetének szerepét Jakšić munkásságában. Petőfi szerb kapcsolataira lásd: Dávid András: Mostovi uzajamnosti. Poglavlja o jugoslavensko-mađarskim kulturnim i književnim temama. Novi Sad, 1977. 175-187.

A még kezdő költő Petőfi zágrábi katonáskodása érthető módon nem hagyott nyomot a horvát irodalmi köztudatban, de egyébként is 1840-ben, illetve az azt követő években a horvát értelmiség egy befutott magyar költőt vagy művészt sem látott volna szívesen. Ez alól egy kivétel volt: amikor a magyarbarát horvát nemesek kaszinója megszervezte Liszt Ferenc zágrábi fellépését, a horvát közönség pártállásra való tekintet nélkül ünnepelte, de Liszt mai kifejezéssel élve "világsztár" volt.

Mnoge sam stvari otkrio...Interjú Hadrovics Lászlóval. Készítette Lukács István és Sokcsevits Dénes. In: Riječ, 1996/1.

Svjetska književnost u prijevodima. Sv. III. Slavenska i madžarska književnost. Szerk.: Toma Maretić. Zágráb, 1896. A szemelvénygyűjteményben Arany, Eötvös József, Madách, Jókai, Mikszáth és Petőfi művei szerepelnek.

Antun Gustav Matoš: Mađarska kultura. In: Srpska Zastava. Belgrád. I. évf. 5. 1904. 10.13. Matoš magyarságképére vonatkozóan lásd: Lukács István: Antun Gustav Matoš "hungaricái". A nyers elutasítástól egy józanabb megítélésig. In: A "szükséges népszövetség" a művelődés történetében (Irodalmi-kulturális érintkezések a Monarchiában). Szerk. Fried István. Szeged, 1996. 69-78.

A. G. Matoš: August Harambašić. In: Strossmayerov koledar V. Zágráb, 1912. január. XXXIV-XLV. pp.

Bár Horváth Szabadkán jelentette meg Petőfi-fordítását, a kötet eljutott Horvátországba. Ez volt az első nagyobb horvát nyelvű Petőfi versválogatás. Szerbül, mint említettem, a kiváló költő, J. Jovanović Zmaj fordításai széles körben ismertté váltak. Horváth Béláéról ez nem mondható el. Petőfieve pjesme, preveo Béla Horváth, Tiskara sv. Antuna, Subotica, 1914.

Miroslav Krleža: Moj obračun s njima. Naklada piščeva. Zágráb, 1932, 148-149. Krleža korai éveire és magyar élményeire vonatkozóan újabban lásd: Lőkös István: A Kaptoltól a Ludovikáig. Budapest, 1997.

Miroslav Krleža: Petőfi i Ady dva barjaka madžarske knjige. Nova Europa, 1922. Knj. 4. 341-354.

Kisebbségkutatás, 1999 / 3. szám