S ha igen, hol keressük mostanság?

Könyvheti nóvumként lépett elő a budapesti L’Harmattan kiadó azzal a (mintegy szándékosan? vagy épp sokat sejtetően…?) archaikus tónusú címmel, mely Horváth Júlia Borbála művének címlapján díszeleg: Női beszély.¹ S még el sem merengtünk a tartalom sejdítő régiességén, az irodalmi műfajok kora-újkori tónusán, vagy az „elbeszélés”-jelleg üzenet-mivoltán, máris dominánssá tolakszik a jelzői üzenet: néhány kivételes hölgyet, írástudó apácát leszámítva alig-alig akad a hangos beszédmódok literátori képviseletében NŐ, más szóval épp női mivoltával kirívó-kihívó közszereplő, kinek módja adatott gondolni, remélni, szavakba foglalni, s publikálni is, amit elmondásra alkalmasnak ítélt. S most íme, itt van egy interpretáció, mely nemcsak a kommunikáció, de a tudományos narratívák körében is érdemben kopogtat…

A főcím már grafikai megoldásával is sejdíti, hogy nemek irányultságai, ki- és bezárások, „befoglalások”, áthallások és interaktív hullámtermészetű jelenségek ügyéről van szó, de alcímével a belső címoldalon árnyaló tónusban megjelenítő konkretizálással éppen korunk kihívásainak egyikeként identifikálja magát: egy nőtípusról szól, talán az öt fejezet pontosító-szűkítő tartalomjegyzékében is láthatóan a férfi világ(ok) és a nyilvánosság, a sztereotípiák és a szerephatárok, a gender-határok és a mentalitások első fejezetei felől halad a XXI. századi nőtípus, az intermentalitás fogalomköre felé. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy száz oldalt kell áttanulnunk, mire az intermentalitásig jutunk…, de ténylegesen is élmény marad, hogy mintegy krimi-szerűen épül fel a szerzői beszély a kulcsfogalom távoli látványával. S e távolság a Bevezető szavakkal (13-26. old.) bár csökkenni látszik, az elbeszélő kedv igazolásául szolgáló tudásháttér bizony több ponton is gondolkodásra, alkalmilag akár vitára is ébreszti a lusta lapozót…

Ha lehet kivagyian bátor harcot felvenni e kardos Szerzővel, valójában egy izgalmas szakmai vita és egy nemi szerepből fakadó illedelmes győzelem stratégiai pozíciójából saját eligazító szavai segítenek kimoccanni már az első oldalak után. Tudásszociológiai krimiként persze jó előre sugallja, milyen „eleve elrendelt” pozícióból kénytelen több hátránnyal megküzdeni, mint egy férfiúi értekezés tenné, s milyen kifutású lesz végül a párviadal, de tény, hogy a társadalmi szerepek felfogástörténetének néhány kardinális pontját nemcsak kiegészíti a közlésmódok, narratívák kapcsolatrendszeri vázlatával, kommunikációs rutinok és mentalitás-modellek komplexebb képeivel, hanem mindjárt a bevezető első oldalán deklarálja is, milyen kommunikációs aktusok határolják magát a téma felvetését, érdemi tárgyalását, a tématerv „legitimálását”, s az egész tudományos kérdezésmód szabványossá tehetőségét is. (Utóbbira már azért is szüksége volt, mert doktori értekezésként írta meg az eredeti változatot…!)

A Szerző előző műveit is megolvasva, sőt doktori értekezését is ismerve úgy kell összegezzem már első és körvonalazó mondatban: kevéssé valószerű, hogy „magaslesről” kéne vélekednem erről a témakörről, márcsak azért is, mert a „női beszélyhez” Ő ért, s nem én, ezt Ő kutatta s nem mi, valamint Ő írta meg immár harmadik tudományos kötetében magához a kérdésfeltevéshez vezető gondolkodási utak nehézségeit, s nem alkalmi olvasója birtokolja mindeme tudást. Jószerivel egész műve a nők észbeli képességeit értelmiségi férfiak által „méltányoló” módon kezelő világfelfogásairól, a matriarchális értékrend letűnéséről és mintegy alkalmi újrajelentkezéséről, vagy a polgári normaképződményeket mozgalmár vehemenciával erősen megszorongató „női szereposztogatás” jelenkori változásairól, rövidebben a nemek közötti kapcsolatrendszer, kompetenciák, jelrendszerek, viselkedésformák „intermentalitásáról” szól. S nemcsak kutatás áll a háttérben, a közviselkedés számos színtere is, hanem diskurzuselemzés is, amelyben főszerep jut a szikrázóan bölcs férfiúk „androcentrikus” interpretációinak, vagyis annak, amit a tudások és tudhatóságok férfi-ésszel vasbetonba öntve adagolnak, szemben mindazokkal, akik ezt a felkent bölcsességet oly szívesen elvitatják, nem igénylik, vagy még talán cáfolják is…

A Szerző a klasszikus gondolkodók egész sorát (Arisztotelész, Platón, Kant, Max Weber, Michel Foucault és mások) intézményessé vált tudás-konstrukcióját vázolja föl a férficentrikus szemléletmódok jegyében, de kritikai szempontot is fölvesz, így kiérlelt, s előző köteteiben más tudásterületek aspektusából alaposan taglalt bázison áll elő olyasmivel, amivel bár nem kevesen, de ebben a narratívában igen ritkán. Megértő elemzésében a gender-elméletek előtt és mögött fölsejlő politikai vagy hatalmi attitűd is fel-feltünedezik, s mégannyira erőteljessé válik, amikor a habitusok magyarázataként a nyelvben és normákban, feminista értelmezésekben és döntéshozatali pozíciókban egyaránt harsánnyá váló politikai közszereplést teszi megfigyelési tárgyává. Illő alaposságú kutatása, adatokkal és interjú-szövegekkel, módszertani bázissal és alkalmazott teóriákkal érvelése ugyancsak fennen bizonyítja: alaposan beledolgozta magát a témakörbe, annak legkülönb aspektusaiba, történeti korszakaiba, lehetséges interpretációiba, ráadásul a fogalomkörbe (és reflexióm címébe) emelt inter-mentalitást a társadalmi nemi sztereotípiák közötti lanyhulások, közelítések, köztessé válások kies példatárával illusztrálja.

Olvasatomban nem térhetek ki minden, szinte oldalanként kulcsfogalommá váló megannyi aspektus, hangolódás, elemző vagy kritikai szempont gazdag rétegeinek ismertetésére – legyen ez az Olvasó öröme! Annyit összegzésként még megnyugtató derűvel aláhúznék: kísérleti, bár nem kísérletező munkáról van szó. A Szerző több (e kötetben is foltonként meg-megjelenő) előmunkálatai már fölvillantották a korábbi kötetekben is a lehetséges felfogások efféle beszélyét, s bizonyos tónusok talán rímelnek egykori (Újnőkorszak. L’Harmattan, 2008; Leánylegény. L’Harmattan, 2015) opuszaira, mégsem „ismétlés” ez a szó fölösleges vagy redundáns értelmében, hanem egy életmű épülése, egyes szakaszainak hangsúlykeresése, összhatásainak kísérlete inkább. Érzékelhető ugyanis a meg-meggyőződés újult igénye, bizonyos tudásterületek érv-készletének következetes alkalmazása, másutt meg finom áthangolása terén is, hogy nem „lemerevszik” egy kultúratörténeti általános képnél, szociológiai vagy publicisztikai közhelynél, társadalmi nem-elemzési kategóriánál, hanem továbbgondolja, újra elbeszéli ezeket is. De mindez kiegészül (példaképpen a történeti részben, a filozófiai előképek, az antropológiai hangsúlyok vagy a szociológia-történeti elemek terén) olyasféle kommunikatív világkép tónusaival, amelyek valószerűen a két korábbi (rokon témájú) kötet átfésülésével és hangsúlyainak újrafogalmazásával azt is tükrözik, amit egy gondolkodó, kereső, vitatkozó és kutató személyiség mintegy „ráolvas” eredeti opuszaira. Ez a „látószög-váltás” a töredékek túlértékelése helyett a súlyán mért gondolkodástörténeti elemeket, a nagy folyamatok kontrasztjai közepette a narratív elbeszélésmódokat, a rálátás helyett a beleérzés aspektusát képes hangsúlyossá tenni, mintegy a gender-problematika „női utóvilágát” is föltárva, de egyben a kultúra- és viselkedéskutató szükséges önreflexiós igényét is láttatva.

Egészében tehát a 21. századi nőtípus és az intermentalitás analitikus áttekintése ebben a kötetben kiteljesedik valamiféle mélyenszántó összkép felé, még több empirikus alappal, elemző szándékkal és egy olyan út mintegy többszörös vagy körkörös bejárásával, mely a matriarchális világtól az antik, a feudális és az újkori polgári, s végül a kortárs feminista diskurzusok „fölötti” mezőben próbál eligazodni és eligazítani. Itt is megjelenik a nőhöz képest „értékesebb férfi” mint bináris oppozíciók alanya/tárgya (mely ilyenekben jelenik meg, mint főnök/beosztott, kérdező/hallgató, jó/rossz, egész/rész, cselekvő/végrehajtó, sikeres/mögöttes, stb.), de mindez ráadásul archetípusokban mutatkozik leginkább: hagyományos mentalitásokban a matéria, az erő és a faktum áll szemben „A nővel”, a megfoghatatlannal, értelmezhetetlennel, szétfolyóval, változékonnyal, diszfunkcionálissal, vagyis a gender-mintázatok múltjával és adott jelenével összefüggő örökségként. Nem ok nélkül emeli ki, hogy a férfi értékrendet tükröző, beszédaktusokban megmutatkozó, behatárolt életlehetőségeket tartalmazó változatok nemcsak történetiek, de teljességgel kortársak is, vagyis rajtakapja az érvelésmódokat egy kényelmes időtlenségen is. Ugyanakkor rámutat: mivel a nemek egymás felségterületére is tévednek (vannak a férfias férfiak és nőies nők mellett a férfias nők és nőies férfiak szerepei, mintázatai is, vannak „kivételes” esetek a magányosan élő nők szerepeiből vagy a gyermeknevelő férfiak sorsából, valamint számtalan további verzió is), így hát ezekből a köztes mentalitások keletkezése mint korjelenség, viselkedés- és gondolkodásmód példázatai, a férfi/nőtársak mint egyedek „másik felének” reménytelen vágyképe, a változó gender-markerek ugyancsak okkal megjelennek. Viszont a tradicionális szerepfelfogások (no meg a biológiai reprodukciós sémák) részbeni megmaradása, némi tónusváltozása is együttes hatásként uralják a mindegyre multifunkcionálisabb viselkedésmódokat. A rögzült szereptudatok mellett megerősödő feminista és más társadalomtudományi képletek markáns „szkriptek” mellett élnek (és erősödnek) tovább, de az anyagi prioritások és a haszonelvű társas létformák mellett a köztesség állapota kap egyre komolyabb szerepet, s kap „markereket”, határjelölő tónusokat is.

E határterületek és interaktív világok képzete, „olvasata” egyfajta kritikai látképet igényel, s erre is figyelmet fordít, amikor a filozófusok (Arisztotelész, Platón, Kant), szociológusok (Weber, Foucault, s még sokan mások), valamint további társadalom- és kultúrakutatók (pl. Habermas, Van Dijk, Fraser, Freud, Foucault, Derrida, Bourdieu, stb.) kapcsán is megfogalmazza elemző véleményét arról: „nem mindig tettek kategorikus különbséget férfi és női viselkedésminták vagy éppen a publicitás között, az elgondolások többnyire automatikusan a férfi-sztereotip kifejezésekre épültek”, amikor narratíváikban „az érdekcsoport, párt, politikai marketing, tudomány, lobbycsoport, államhatalom, értelmiség, ember, érték (stb.) – mind maszkulin konnotációjú fogalom, amelyeket a női közönség sem értelmez másként. A tömegek számára olykor deviánsnak ható változásokat – mint pl. a nőnek, mint zsákmányszerzőnek, ill. a férfinak pedig gondoskodóként való megjelenése – a társadalmi nemi szerepek fölcserélődésével magyarázzák. Eszerint a modern elvárásoknak megfelelés, és a paradigmák követésének szükségessége közvetlen előidézője volt a nemi személyiségjegyek keveredésének, amely a társadalmi strukturálódás, a megélhetés, és más, az emberek érvényesülésének feltételévé vált” – összegzi egy helyen a mű derekán. S miként korábbi munkáiban (Platón nyomán, majd Arisztotelész alapján) a „gráciák és demokráciák” témakörét követi a közéleti fórumok keretében, a biológiai különbség intézményformáló (pl. család, közéletiség, véleményalkotás, szerepmagatartások rangja, stb.) hatásával, a „nemi arisztokrácia” generálódásával és az erre épülő társadalmi konstruktumok históriájával, „a nők vezetettségének” szükségszerűségébe vetett hitek lajstromával kiegészítve, akkor ugyancsak állást foglal arról, hogy nem egyszerűen valami kortárs feminista diskurzusba illeszkedő opuszt konstruál. Külön is kitér arra, hogy a mesterkélten kialakított szabályrendszerek fejlődéstörténetében a „nőtudományok megjelenésével” a nemi struktúrákra vetülő gondolkodási és mentális kondíciókat (a „férfi elővilágot”) miként szenvedi meg lényegében mindkét fél, s túl a sztereotípiákon már az intermentalitás mintegy átvezet a modern vagy kortárs egyenlőtlenség-elméletek vidékére, filozófiai és politikai dimenziói közé, a demokráciák elvi egyenlőség-elvének „androcentrikus” felfogására is. Oda, ahol mások a megkülönböztetés-történeteket kezdeni szokták, de rendszerint e részletes patriarchizmus-kritika nélkül. Ritka és hiánypótló munka ez, mivel sok-sok hivatkozás és még több toleráns olvasó kaphat belőle inspirációkat a társtudományok piacán.

A. Gergely András

1 Női beszély. XXI századi nőtípus, az intermentalitás. L’Harmattan, Budapest – Kossuth Klub, Budapest, 2019., 239 oldal