„...gondoljon bele, ha csak egyetlen percet alaposabban

szemügyre vesz, milyen tengernyi időt talál abban;

a rengeteg fáit, a tenger fodrait, víz fölött lebegő lepkék raját;

a másodpercekből járatok és rekeszek nyílnak,

amelyek újabb járatokba és rekeszekbe vezetnek;

egész méhkaptár egy másodperc is...”

Péterfy Gergely: Halál Budán. Budapest, Pesti Kalligram, 2015.

Egy várostrom, testek porlása és kiszolgáltatottsága, (ágyú)tűzbe hamvadó egyenlőtlen küzdelem esélye éppúgy visszatérő ideája Péterfy Gergely regényeinek, mint a méltatlan sorsok elleni védekező üzemmódok tónusai. Bátorság és kitettség, a lét puszta anyagából a realitás mikroszférájába, elzárkózó dilemmákba merültség, harsányan tomboló ellenség, ittasan életképtelen idea-függőség, kulturális öldöklés és vak pusztítás, létküzdelem a lehetetlenségek ellen… – legyen ez jakobinus vagy szabadkőműves, bécsi vagy budai, monarchikus vagy aulikus, kortárs vagy történeti, alkimista vagy poétikai, szerelmesen hősies vagy barátian ölelő. Péterfy jelenetsorai a párhuzamos másként-látás, a többszempontú átérzés, a lehetségesnek reálisba fordult megannyi alakzata révén bomlanak ki. Már amikor bomlanak, s nem csupán bonyolódnak, sűrűsödnek, csomósodnak. Rendre valamely bukástörténet a megnemesítő, rendszerint valamely történeti kalandba gravírozott stiláris bravúr a morális szövegképződmény alapja is.

A Másik mint idegen test, a Barbár mint lehetséges más

Összeolvasási kísérletem – mint valamely szövegképződmény – már talán címében is hordozza valamely rejtett és kifejezett dichotómiák kulturálisan előformázott emberi létfeltételeink sajátos kiterjesztését. Áll előttünk egy hős, egy bűnös, egy kötöttségeket lerázni képes dacosság, s megesnek vele oly dolgok, melyek a társtudományi vagy morálfilozófiai válaszok analógiásan (vagy ténylegesen is) kapcsolódó világában másképp szoktak történni. Az a társadalmi együttélés, amely bizonyos kulturális tartalmaihoz, ezen belül is az emberi test és társadalmi test mutatkozásmódjaihoz, felfogásához, kommunikációihoz kapcsolható, itt sokszor csupán a történés-rétegek alatt formálódik. A kiszolgáltatottságok, ítéletek, máglyák „igazságtételek” vagy bosszúhörgések testisége, a pusztító ördögiség mintegy alapkérdésként feszegeti: hol lehetnek vajon a fizikai vagy biológiai test és a társadalmi test értelmezési határai, szimbolizációs narratívái, s amikor megleli őket, miként változnak mégis a rokon sugárzású regények történeti idejében? De ha e határkonstrukciók felől indulunk a testfelfogások és én-határok/mi-határok felé, hogy azután a társadalmi test helyzetfüggő, belső dimenzióit kívülről meghatározó viszonyrendszer irányába kanyarodjunk, végül elérjük-e a testesedés politikai racionalitásain, a testpolitikák variációin át a biopolitika megjelenítődésének és hatásainak kérdéseit? Ez a társadalmi test konstrukciójáig ívelően elbeszélhető tartalom megannyi változaton megy végig a Péterfy-regényekben is, ha következetesen elemezzük, képtelen bőséggel adódik képzet a testről mint társadalmi természetű jelenségről, használatáról, fétisizálásáról vagy büntetéséről, lehetőségeiről vagy betegségeiről, mintázatairól vagy fogyasztási termékké válásáról és históriájának behatároltságáról… – annyi változatban, hogy nem is fogok tudni illő mennyiséget fölidézni a variációkból.

Az emberpusztítás fejlődéstörténeti aspektusainak részletrajzához mindenkit eltalál a maga útján…, ehhez a Péterfy-művek szereplő-katalógusára nincs szükség. A címbeli utalás létfüggő feltétele ugyanakkor messzebbre vezető kérdések analitikus, diszjunktív megközelítésére késztet, annak dacára is, hogy triviális összekötésük szinte kézre esik az ember kitettsége, múlékonysága, az uralom, a halál és a szituativitás terén.

Részletesebb „recenzió” helyett itt most két párhuzamos állapot-történetiséget mutatnék fel, melyekben mind megjelennek a fenti másságosságok egynémely részei. A két választott, esettanulmány-értékű jeles regény, Péterfy Gergely: Kitömött barbár-ja és a Mindentől Keletre kötete, mint olyan képzeleti-gondolati-asszociációs híd két pillére, melyek a közvetlen analógiáik vagy elbeszélői tónusaik különbségei dacára szinte kínálkoznak a párhuzamkeresésre, bárha írói szándékuk a legkevésbé sem ez. Az ok, avagy mondjuk talán „ürügynek”, nem több s nem is kevesebb, mint az alkotó lankadatlan derűje, megcsalatottságok dacára is masszív optimizmusa, felvilágosult értékrendje és minden gondolati körmönfontságoktól is óvakodó, világegész-képzetre építő humanizmusa.

Az efféle bevezettetés talán le is hangol rögtön. Ám a Kitömött barbár sem az óperenciás bűbájnál kezdődik, hanem egy intim és lehangoló múzeumi találkánál, ahol egymást ismeretlenként elfogadó lények légyottjára kerül sor: az elhalt jeles költő, Kazinczy özvegye látogatja meg a még korábban eltávozott Angelo Soliman múzeumi tárlóban konzervált alakját. A monológ-alakzatba formált vallomásos történetmondás remekbe szabott változata ez, kibomlik belőle az előtörténet rengeteg árnyalata, hangulata, intimitása, titkossága, értéke és emelkedettsége. A „barbár” ugyanis a „híres szerecsen, a főhercegi mór” a maga kitömött test mivoltában marad fenn (az ember mint test) – a test mint ember viszont az aufklärista birodalmi és romantizáló udvari kapcsolatháló (s ennek hátterében a kolerajárvány közeledtével viszonylagossá redukálódó testi-testületi életképesség), s ennek is leginkább antropomorfizált verziója (élén Kazinczy Ferenc börtönviselt költővel, valamint Soliman ébenfa preparátumával) mutatja a képtelen lehetségességek változatait. A felvilágosodott nagyság ellenoldalán ugyanakkor a látványtársadalmi tahóság a maga teljében jelenik meg, s ennek szerves közege az elsötétült és kivetkőzött ember kora (hátterében az emberellenes barbárság stabilan életképes vírusával), amely színtiszta dezantropomorfizáló változat.

A legfelszínesebb összevetésben is ékes mivoltában mutatkozik a „mondott Barbár”, Angelo Soliman fekete bőrű szabadkőműves (mint a bécsi Természettudományi Múzeum császári parancsra kitömött és kiállított tárgya) szerfölött emberi arca, a test fölötti kontroll képessége és képtelensége, az elrendelés és elrendeződés eltérő változataiban, a korabeli biopolitikai, „genetikai” tudásgyakorlat végletességében megjelenítve. Mint irodalmi mű és élethelyzet-emlékezet a Kazinczy-kori történetben az irodalom mint élet, a késő-barokk főúri életlogika, a világ tervezhetősége és megépíthetősége a ráható józan ész és szépérzék gyakorlatias lehetősége csupán. Ez a testek fölött gyakorolt uralom mint biopolitikai determinizmus nemcsak a Foucault-i intézményesült elnyomás képleteiben köszön vissza, hanem ott ül (mintegy kulturális örökségként) a mitikus legendaballadák, a nemzeti eposzok, a klasszikus mitológiák és alternatívan modern világmagyarázatok végenincs sorozataiban is. Mégpedig ezek sokszor meglepő kultúraközi, művelődéstörténeti formaváltozatokban, sőt interdiszciplináris rajzolatokat nem szimplán egyén és közösség, vagy közösségek közötti relációk, hanem hatalom és társadalom viszonyrendszerében felfogó, azokat kiterjesztő határátjárások komplex valóságának végtelen alakzataiban is mutatkozni látszanak. Eljuthat persze a vizsgálódás fókusza a társadalom erőihez, a politikai erőcsoportokhoz, a hatalmi függésrendek vagy kormányzati akaródzások világához, megannyi embertelenséghez is – de mindezt mintha a test (külső világ és emberi belső világ) privát dimenziójában, az ember határolt határtalanságában képezte volna le megannyi értelmezés, ide értve az érzékeléstudományi és biopolitikai összefüggések egész bonyolult kérdéskörét is.

Annyit talán kiemelhetek a Barbárból, hogy a résztvevő megfigyelés (távolságtartó leírás) révén Kazinczy Ferenc nyűglődéseit, barátságát, világmegváltó akaratának érzéketlen közeggel szembeni „demiurgoszi” viadalát, az érzékiség és kegyetlenség, a másságnak és különbözőségnek idegenségbe és nyers magányosságba torkolló megjelenítését szimbolizálja a regényben, s egyfelől a lét megtorló vagy kegyetlen mivoltát, másfelől a felvilágosult fejlődésbe vetett (kis magyar) hit ellen-fejlődésregényi formáját Péterfy mintegy arra használja föl, hogy egy kapcsolattörténet belső árnyalatait, intimitásait emelje mutatványába. Kazinczy magyarsága éppoly „barbár” az udvari világban (de még a szabadkőműves körben is), mint a nála jóval idősebb, eredetileg Afrikából rabszolgaként elhurcolt Angelo Soliman bőrszíne, s éppoly félelmes is a bávatag udvari világban, mivel rendkívüli műveltsége miatt kortársai ugyanakkor féltek is tőle, meg tisztelték is. A grófok és márkik, udvari tanácsosok körében roppant magas európai műveltségével is kitűnő „barbár” korának akkora ellentmondása volt, mint egy bárhonnan is származó vadember önkéntes megszelídülése. Péterfy a néhány dokumentum alapján vélhető narratív kapcsolathistóriát nemcsak erős íróisággal, hanem a múló idő és a mindennemű vélt „barbarikum” elleni morális fenntartással örökíti meg, minthogy a főhős Angelo Soliman kitömött, preparált maradványai (a felvilágosodás minden szellemi hatásai dacára is) még a tudomány nevében elkövetett további „visszaprimitivizálás” áldozataként jelenítődnek meg. Maga az emberi test muzealizálóan tárgyiasító eljárásnak kitettsége éppúgy a létidegen tartalom szimbóluma, mint a humánum-fosztott emberi mivolt természet-idegen tartalommal bélelése és látványossággá lefokozása. A lét evidens harca a kultúráért, s vele szemben a minden jakobinizmustól vinnyogva rettegő udvari emberek vak félelme szinte párhuzamos képletbe kerülnek a koraérett értelmiségi reformtörekvések keretében, az alkimista kísérletek dacára, és később az egész országon végigsöprő kolerajárvány áldozatai is ebbe a külsőleg determinált függésrendbe illeszkednek. A lét körülményeivel és a világrend másképpen-elrendeltségének ok-okozati logikájával szembeforduló költő Kazinczy a maga európai szellemiséget elterjeszteni próbáló vágyképeivel (s majdan az ideák rabságában saját költői-váteszi elefántcsonttornyába menekülő kényszereivel, eladósodásaival) épp olyan értetlen ellenségességgel találkozik, mint a legtöbb antik fejlődéstörténet, melynek szereplői számára talán nincs is humánusabb megoldás, mint a vak kegyetlenség.

Talán itt túl triviális asszociáció mindezt példaképpen Slavoj Žižek „törékeny abszolútumához” hasonlítani,ⁱ bár a széphalmi birtokon naivan magnóliát termesztő és a parasztok megmívelésén fáradozó Kazinczy éppoly fenyegetetten kitett az ördöggel cimborálást vizionáló és a kolera érkezését az „ilyenek” köreihez kötő primitív dúvadságnak, mint bármi és bárki más, akiből csupán annyi marad az utókornak, amit azután Kazinczynak azonnal át is kellett ruháznia mint örökséget, s csupán annyit vélhetett minderről: „… azt, ami vele történt, csak egy barbár magyar érthette meg. Talán csak a barbár érti meg az idegent és az idegen a barbárt”. Az idői strukturáltság, írói közlésmód (tehát monológ vagy dialógba váltó én-elbeszélés megoldásai), a barbársággal egybefüggő közvélekedési és tárgyi preparátum-világ (pl. Angelo afrikai emléktárgya, egy kitömött krokodil, vagy a Természettudományi Múzeum foszladozó tárgyegyüttese Angelo vitrin-környezetében) csak mintegy előjelzi mindazt, amit Kazinczy halálos ágyán ráhagy Török Sophie jövőjére: „ez az utolsó marék kóc, az utolsó lapát fűrészpor a kitömésemben, amellyel tökéletes preparátumot, kiállítási tárgyat formál belőlem; a nyílást a halála varrja be és a neve emlékezete állít végül talapzatra”. Így a kitömöttség és prezentációra valóság egyben a drámaiság, színpadiasság, a szimulált harci játékok szimbolikus valóságossága, a szabadkőműves beavatási szertartás is ugyanazt a lehetetlen örökséget, folytathatatlan sorsot, a megemészthetetlen mentális terheket segít hátrahagyni, mint az ars memorativa, a „progresszió-hierarchia” korai világképét antropológiai aspektussal „katalogizáló” szemlélet, amely a másik ország vagy földrész népét, másik lény lényegét valamely vizuális toposz gyanánt kezelte a 18. század végén.

Létezett tehát, mert létezhetett a látható struktúrák mellett egy mindenkori antistruktúra is… Ha ehhez mint lehetséges kompozíciós elemhez fölhasználjuk Victor W. Turner rituális szertartás-elemzését és a test, a liminális állapot vagy a communitas teóriáját, máris átlépünk a struktúrákra épülő másságok élményközösségi terébe. De érdemes továbbgondolni Žižek megoldását is, a szobatudósi magányból az utcai tiltakozásba levitt indulatokat sajátos antistruktúrába ágyazó, a lehetséges interpretációk felé visszaforgatott tudás/hatalom párosára felfigyelést, akkor izgalmas kontextust kapunk.ⁱⁱ A mindenkori „túlélő fundamentalistának” a „kétkedő fundamentalista” szerepébe átkerülése,ⁱⁱⁱ az egykori etnikai vagy keresztes háborúk modern megfelelőjeként az ismeretlen bárkire gyanakvás közérzete is mintegy ellenpólusa lett a Foucault-féle variációknak (szerinte a tudás nem semleges, önmaga is a hatalom és az ellenőrzés egyik apparátu­sa), továbbá a Lacan-féle civilizatorikus kordiagnózisnak, aki az értelmiséget értelmes és cselekvő mivoltában is hatalomfüggőnek tekintő, vagy mentális ellenállását és alkalmazkodási hajlandóságát távolságtartó kritikával illető pozícióban a vészhelyzet apokaliptikus szervezeti for­máját megérdemlőnek látja. E társas-társadalmi szerepeket, strukturális helyet betöltő értelmiségi kiszolgáltatottságot immár nem a megszokott pozíció, a státusz vagy a kivagyiság határozza meg, hanem a viselkedési modellek, a radikális és autentikus politikai aktivitás meg a reaktív populáris erőlködés küzdelmének adott állapota, a „félelem politikája”, mely minden képzelt „betolakodótól való félelem felkeltésével mobilizálja a tömegeket” (Žižek ugyanott).

Igen, hát a kivagyiságok históriája és virtuális ellenségtőli félelem diadala mindenkor hatékony tud lenni. Már a nézőpont sem lehet független az ember gyarmatosításának és totális uralásának barbár elbeszélésétől. A barbár ugyan egykoron nem kevesebb volt görög-római kultuszok idején, hanem más. Olyan más, aki nem mi vagyunk. Egyszóval (nem tudván, milyen, „de épp ezért…”) beteg, fertőző, gonosz, sunyi, veszélyes, félnivaló. Más barbárok meg egyenesen fenyegetők, durvák, műveletlenek, csiszolatlanok, sőt kegyetlenek – vagyis hasonlóképpen nem olyanok, mint mi. Másságuk-idegenségük és nyelvük is érthetetlen, a mindenkori ismeretlen meg félnivaló, pusztító, s tömegesen rablóhadjáratokkal fenyegető. Amikor éppen mi pusztítjuk őket, akkor csupán a jogos önvédelmünk a tét, a „barbárok” nehogy már elsöpörjenek minket. A sajtó, a média percenként ontja a végtelenül igazságos mindennapi barbárságokat, etnikai indulatokat, gyanakvó arcok nekivadult győzelmét, olykor pusztulását ma is. Az egyenlőnek látszó, egyazon szertartásosságú regényalakok szinte testvéries közvetlenségben sétálnak a bécsi Grabenen, a feltűnő bőrszínű Angelo turbánban, színes afrikai leplekben, strucctollas legyezővel, mellette Kazinczy a másságos magyar viseletben, piros nadrág, zsinóros kiskabát, zöld mente, sarkantyús csizma, oldalán a ranggal társuló kard. Mintha reménybeli élmény, szabad egyénre jellemző kiváltság, közös jó mulatság lehetne. Pedig hát barbárok, mindketten: Angelo mint fekete a fehérek között, Ferenc mint kuruc a labancok között, vagyis mindkettő idegen. Mindketten még gyermekkorukból hozzák, most is megkapják a szót: „Barbár”. Olyan tehát, aki nem is lehet nem-barbár, mivel idegen és más. Ami őket egyesíti, még nem valamely klasszikus társadalmi klasszifikáció jelképe, de a kitettségnek mindenkori részesültjére jellemző esetlegesség. Sétájuk több, mint veszélyes, kihívó, bátortalan és gyanútlan kaland: testi kitettségük révén absztrakt, üres, karteziánus szubjektumokká redukálódhatnak, akiket megfosztot­tak a lényegi tartalomtól, elvehették szimbolikus szubsztanciájukat, mani­pulálhatták génállományukat, és arra kárhoztatták őket, hogy egy élhetetlen vagy mesterkélt környezetben vegetáljanak. Létük eme hármas fenyegetettsége követ­keztében lényeg nélküli szubjektivitásra redukálódtak. Vagy, mint Žižek figyelmeztet, „az is etikai-politikai kihívás, hogy ráismerjünk magunkra ebben a figurában – valamilyen módon mindannyian kirekesztettek va­gyunk, mind a természetből, mind pedig saját szimbolikus lényegünkből. Valamennyien potenciális páriák vagyunk, és csak egyféleképpen kerül­hetjük el, hogy ténylegesen azzá váljunk: ha preventíven cselekszünk” (Žižek ugyanott).

E (valójában valamiképpen berekesztett) kirekesztettség a hívószó itt, a potenciális pária-lét ellen a preventivitás talán csak a megértés kezdete. Persze mindezt nem közvetlenül a biológiai test direkt tanulmányozásával hozom összefüggésbe, tehát nem a biológiai vagy fizikai antropológia, egészség vagy betegség, magatartáskutatás vagy kulturális én-reprezentációk felől teszek közelítési kísérleteket a szimbolizált uralmi terek és a testiség, az erő és a fölény, a szabályozottság és az erőszak között, de nem is csupán a hatóerők és mozgató késztetések dimenzióinak tágabb léptékben a társadalmi folyamatokba tagolódó politikai és ideológiai, mentális és eszmei akaratlagosságaival szűkítem a kört. Hanem még specifikusabban a térbe áradó jelenléttel, a térpolitikával, a térbeli mozgásokkal, ütközésekkel, kollíziókkal és kooperációkkal, a hatalom akarásának különböző jeleivel összefüggésben látom összeolvasását a két regénynek. A teljesség-igényű kérdésfelvetéstől és válaszadástól viszont okkal vonakodom, hisz megtette ezt a regények testében mindennemű testek intenzív jellemzésével a fenti szerzők mindegyike. Biztosan lehetne még egy seregnyi utalást, forráshasználatot, egzakt tipológiát és folton-folt körvonalat fölhozni itt, s lehetne persze a test fogalmi megkonstruálásának és szimbolikus használatának Pierre Bourdieu vagy Mary Douglas által tárgyalt módjaira utalni, esetleg elindulni az emberi test fizikai terhelhetőségének és neokolonizálásának problematikája, reprezentációinak sokféleségére tett kísérletek felé is elkanyarodni. De érdemes lenne akkor már a fikcionalista megközelítést kontrasztosabbá tenni Eliasra, Foucault-ra és Goffmannra alapozó civilizációs hatásegyüttesekkel, a nyilvános és a magánszféra differenciálódására, a társadalmi test normalizálásának és fegyelmezésének késztetéseire odafigyelni, vagy az identitás-küzdelmek alanyainak és megbélyegző-kiegyező kölcsönhatásainak témaköreire épülő körvonalakat és megannyi kínálkozó utalást párhuzamként felhozni is (bőségesen hivatkozott forrásokkal, a társadalmi testek narratíváinak okairól és árnyalatairól megképződött tudástárral). Régi fogalmi agytorna tárgya a test kiterjesztésének, gépesítésének, jelentésekkel teleaggatottságának problematikája, és történetileg is folytonos a testi identitásért folyó küzdelmek, erőfeszítések, stigmatizációk és védekezések kérdései felé, netán a testbe írt történelem, a szimbolikus üzenetek hordozására alkalmas felület térbeli megjelenésmódjai felé is kerülni. Ehhez azonban vagy Angelo Soliman sok ezernyi kőzetmintát is bizton rendbe illesztő képessége kéne, Dragomán György vagy Péterfy Gergely írókája akár. De ezt egy majdani barbarológiai megközelítésre hagyom, a regények testéből úgyis kiágaznak immár az értelmező elgondolások…

A Kitömött barbár címoldala közvetlenül is utal a felvilágosult divatok hozta lepkegyűjtemény rokokó inszektológiai perfekcionizmusára, a túlélés ars és kunst mivoltára, a zombipanoptikum lehetséges szépségére és az aulikus hang dacára porózussá amortizálódott szerecsen-identitás múzeumi tárlómagányára is… Egy biedermeier-kor látható magányosságának konok előképeire tehát, melyek csupán az olvasás vegetatív örömével pótolható hiányérzetekre épülnek.

Látványfékek a várostromok bűvkörében

Más, még ki nem tömött barbárságok találkahelye ugyanakkor nemcsak Bécs lehet, ám ha organizátor központként vagy a budai vár ellenpólusaként mégis szerepet vihet a békétlenségek fél-felvilágosult évszázadába, hát a budai várostromba mindenképp hozott. A mintegy három évnyi időtartamot átfogó szerelem-, hősiesség- és vér-regény az önjelölt hősök, az álruhás kalandorok, a bajvívó technokraták és a szemfüles kémek olyan színes panoptikumát kínálja Péterfy másik regényében, a Halál Budán lapjain,^iv hogy hát az korképben olykor vetekszik, a mikrotörténések rendszerében kicsivel nagyvonalúbban megfestett tájképbe illeszkedik. Ám minden kortárs lelkiség árnyalt szerepkészlete ott virít a romokon, tűzokádók és cselvetők ügyessége révén, a bécsi porködök viharában, az esztergomi tájon és komáromi sodrásban, Solari lovag szerelmes levelébe épített haditudósításában, Michele D’Aste bárói bátorsága, Jean-Baptiste Lully mester királyi muzsikaformáló vándor derűje alakjában valósággal megszolgálja igazságát az alaptételnek, mely a kötet színpompás címlapi térkép-tájának ellenoldalán, a fedlapon díszeleg: „Minden férfiért ketten harcolnak: a szerelmes nő és a halál angyala. A férfi végül mindig megadja magát”.

Péterfy itt – ha lehet, s miért is ne lehetne igazán? – átsüvíti szöveglidércét a talján tájak méhkaptáraitól a bécsi ostrom ködein át Buda visszavételének ügyes megoldásaiig: „A szavak nagy kaptáraiként élünk, és el kell viselnünk, hogy ezek a szorgos és nyughatatlan lények nap mint nap útra kelnek, és terhekkel rakottan térnek vissza…” – indul az első fejezet, s e szárnyaló szavak végigröppennek a kor hadszínterein, dicsőségein, fájdalmas halálok és megterhelő jelentések kéziratos ívein, egészen a válaszok képtelen gazdagságáig: „…válaszaim valamikori hosszadalmasságai pedig újabban már mindenféle válaszadásról leszoktattak; igaz ugyan, hogy kérdéssel is egyre kevesebben fordulnak hozzám. Ilyenkor, valóban, inkább morgok valamit, és faképnél hagyom a kérdezőt. Ez rossz lelkiismerettel tölt el, de hát mit tehetnék: kénytelen vagyok védekezni. / Túl sok már a járat, túl sok az elágazás: egyetlen kimondott szó száz kimondatlanra nyit ajtót, s így vagy a bőbeszédűség, vagy a némaság bűnébe estem: tertium non datur” (10-11. old.).

A Michele D’Aste és társai kies diadalát követő, előtte való éveket más résztvevők aspektusából is bemutató „útikaland” nem tisztán a kalandturizmus árnyékrajza, de ama vitának fényes felülmúlása, lehet-e az egri vár vesztes győzőinek dicsőségét más helyszínek hatvanszor izgalmasabb és nyolcszor intellektuálisabb kor-miliőben bemutatni, s közbül mindazt, amit Péterfy kitartóan gyűjt, álcázott noteszlapok helyett sodró regényfolyammá hengergetni. A kötet akár egyes lapjain, akár áradó kedvének egy-egy pillanatában is olyféle korkép, társadalomrajz, művészeti impresszió, életviteli lenyomat, háborús napló, haditudósítás, jellemábrázolás sűrű tömege fér el, ami egyszerre idézi a „civilizációk összecsapása” kulcshelyzetet és interpretációs sokszínűségének aktusait, kultúrák találkozásainak megannyi szertartását, jelképrendek és történéstárak arányos felmutatását, életmód-stratégiákat és antropológiai közelséget, résztvevő megfigyelői státuszt és írói fantáziaszabadságot, meggyőződést és értékrendet, toleranciát és együttérzést… Mindazt, amit Péterfy mintegy összes munkájában bőszen és kihívóan felmutat, mindazt, ami megláthat és megláttathat, amiben hihet és amiben reménykedhet, amit sajnálhat s amitől el nem tántorodik. Visszatérnek „a barbárok gyújtóbombái”, bőszen dúlnak a kultúraközi kommunikáció viharai, a nyelvi kódok értelemittas csereberéje, a háborúk kényszerének mindennapos velejárói. S ahol még talán virul is a táj, olvad a hó vagy csitul a tűztenger, ott is a fény az emberre vetül, a létező, küzdő, keservesen túlélni igyekvő, leküzdhetetlen emberre. Körötte száz vagy százezer hulla akár, a korszak mégsem halott. Péterfy az átlapozott múltból, a történések viharából idézi elénk az életet. Kicsiny könyv talán, de abbahagyhatatlan. Vihar és hófúvás, szinte fölismerhető klastrom éjszakai látszatbékéje, tűzparancs és gyilok-eszélyesség, bajtársiság és táji szépség… Lapra lap, az élet lapjai. A históriáé. Vagy az élethistóriáé, mely sosem a lapozáson múlik. Péterfy ott lakik a 18. század kaotikusságában, íróiságában, kocsmai és arisztokrata ebédlőasztalok között, sátrak melegében vagy hegyi kanyarok csuszamlós sarában, dunai lélekvesztőn, parancsnoki magaslaton, közkatonai dúvadságban, fosztogatós hajszoltságban, bordélylaki kietlenségben. Ha létezik történeti antropológia, kis csúsztatással itt van jelen, csak elbeszélő prózának, olykor szociográfiának, megint máskor színjáték-díszletek közt zajló dramaturgiai csetepaténak álcázza szavait. Hidat épít, kompot formál múlt és jelen között, alkalmilag állandósult hajójáratot, s jár vele emlékforma tájak, életforma halálok, rendszerforma káoszok, kortalan korok és embertelen emberek között.

Emberi testek történelmi testekké változása, a mindenkori kiszolgáltatottságot státusz vagy a kivagyiság függvényévé tevő pozíciók átalakulása, a társas szerepeket viselkedési modellekké formáló erőküzdelmek vívódása, a mindenkori „félelem politikája” röppen itt a tájak, akaródzások, szimbolikus uralmak és szisztematikus birodalmak között. S éppúgy, mint a Grabenen sétálgató Kazinczy vagy a minden képzelt betolakodótól való félelem tömegmobilizáló hatása, itt is vaskosan jelen van a felvilágosodott nagyság és a látványtársadalmi tahóság, a poétai álmodozás és a maga sötét jelenéből kivetkőzött ember kora, az emberellenes barbárság stabilan életképes vírusa is. Esemény, lelkiség, ágyútűz. Színtiszta dezantropomorfizáló (kardozós) változat.

A. Gergely András

i Slavoj Žižek 2011 A törékeny abszolútum. Typotex, Budapest, 187-198.

ii bővebben lásd: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/68-retro/slavoj-%C5%BEi%C5%BEek-1968-ban-a-strukt%C3%BAr%C3%A1k-kimentek-az-utc%C3%A1ra-vajon-megint-megte

iii lásd Mohsin Hamid 2007 Kétkedő fundamentalista. Konkrét könyvek, Budapest.

iv Kalligram, Budapest, 2017., 192 oldal